Felvezetõ Fiedler Rezsõ: A szakszervezeti bürokráciáról szóló cikkéhez

Ezt a szakszervezet-ellenes politikát tartalmazza az általunk alább közölt dokumentum, amely persze magán hordozza kor forradalmi pátoszát. Hozzá kell tennünk, hogy ez érthetõ. A szöveg ugyanis az eddigi legnagyobb, az 1917-23-as forradalmi hullám idején született, pontosabban a magyarországi Tanácsköztársaság alatt 1919. május 17-én. A Népszavában jelent meg, a következõ szerkesztõi hozzáfûzéssel: "Ezt a cikket azzal a megjegyzéssel közöljük, hogy észrevételeinket legközelebb megtesszük rá". Tehát, mint azt említettük, "jogos" volt a szövegben jelenlévõ hurrá-optimizmus. A proletariátus hatalmas szervezett erõként támadt a tõkés rendre. Még bõven "napirenden" volt a világforradalom kérdése (nem mintha ez ma nem lenne így, de valahogy mégiscsak más a helyzet), és a proletariátus mind komolyabb és erõteljesebb szakításokat hajtott végre a kapitalizmussal szemben. Az egyik legfontosabb szakítás a szakszervezeti befolyás alól való felszabadulás volt. Jobban mondva e szakítás helyességének a felismerése, mert sajnos, mint szinte minden más lényegi kérdésben, a proletariátus a szakszervezetekkel szemben sem lépett fel "tökéletes" totalitással. Ezt, mint minden ilyen esetben, a burzsoázia a megfelelõ módon kihasználta, így tudott felülkerekedni a forradalmi hullámon.

Egy nappal késõbb ugyancsak a Népszavában jelent meg ugyanezen a címen Weltner Jakabnak, a Népszava egyik szerkesztõjének, a történelmi (értsd jobboldali) szociáldemokrácia egyik vezéralakjának a válasza. Tipikus burzsoá szemlélettel reagál a cikkre. Legfõbb módszere a cikk mondanivalójának az elferdítése. Fiedler támadását elõször is személyeskedésnek állítja be: "A szakszervezeti bürokráciáról írt cikket Fiedler elvtárs a Népszava szombati számába, és bár azt erõsítgeti, hogy nem akarja a múlt sérelmeit fölhánytorgatni, mégis egész sereg impulzussal illeti azokat az elvtársakat, akik a szakszervezetek élén állanak." Ez már elõre azt sugalmazza, hogy nem programorientációs kérdésrõl van szó, hanem valamiféle gyerekes párton belüli viszálykodásról. De a vádak még igazak is volnának: "ha azt bizonyítaná, hogy a szakszervezeti mozgalom elméleti fölfogása helytelen, gyakorlati munkája eredménytelen volt.." Itt található a Weltner válaszának lényege, nézete szerint nem maga a szakszervezeti harc az ellenforradalmi, hanem annak néhány rosszul elsült lépése lehetett káros hatással. Mert maga a szakszervezeti harc egyenlõ a magyarországi munkásmozgalom eddigi harcával, így kritikusunk úgy véli, hogy Fiedler az egész múltat ítéli el. "...a múlt elítélése az egész magyarországi munkásmozgalom elítélését jelenti..." Fejtegetései során a következõket vonja le: "Fiedler elvtárs elfelejti, hogy a szocializmus harci eszközei a közelmúltban még nagyban különböztek a proletárdiktatúra harci eszközeitõl." Tehát kijelentése nem fed mást, mint hogy a proletariátusnak nincs a megjelenésétõl kezdve harci programja, nincs történelmi szerepe. Elvet mindenféle tudatos harcot, elveti a kommunista álláspontot, így próbálja semmissé tenni a proletariátus harci múltját, amely mint tapasztalati erõ a mában is él. Ennek a tapasztalati erõnek köszönhetõ, hogy a proletariátus harcának során több-kevesebb sikerrel szakítani tudott a szakszervezeti mozgalom befogó erejével. Weltner célja adott, éppen ezért teszi fel piedesztálra a szakszervezeti harcot, amely soha nem igényelt többet reformköveteléseknél. Érveinek alátámasztására még Marxot is elõveszi, annak ellenére, hogy Marx az elsõk között tisztázta le a proletariátus történelmi szerepét (lásd: A Kommunista Párt kiáltványa). "...Marx nagyon hosszasan és részletesen mutatja ki, hogy a munkásosztálynak a munkaidõ rövidítésért és a kollektív szerzõdésekért vívott harcai milyen történelmi jelentõségûek voltak...". Ezek után ez a reakciós szemét tesz egy visszalépést: "a szakszervezetek nevelõ munkája nélkül a proletárdiktatúrát sohasem lehetett volna alkalmazni." Értsd a szakszervezeti harc, a reformkövetelések segítenek hozzá a proletárdiktatúrához.

Majd felvilágosítja Fiedlert a következõkrõl:
"... hogy azok a lekicsinylett szakszervezeti bürokraták és vezetõ emberek annak idején egyhangúan a proletárdiktatúra álláspontjára helyezkedtek..." Ezek azok a félelmetes érvek, amelyek miatt nem szabadna támadni a szakszervezeti mozgalmat. Már feljebb rámutattunk arra, hogy mi a szakszervezet valós érdeke, így most nem akarunk újra belebonyolódni, de ez a válasz rá is mutat arra, hogy miként is próbálja a szakszervezet ezt a szerepet mind hitelesebben eljátszani, miként próbálja a Tanácsköztársaság egész arculatának megfelelve a kapitalista rend szétverését, a proletárdiktatúrát holmi adminisztrációs tevékenységnek beállítani. Ez az álláspont persze még messzemenõen nem hatotta meg a proletariátust. Nem is annyira azért, mert nyíltan ellenforradalmi, hanem mert olyan személy-irányzat képviselte ezt az álláspontot, aki-ami háborúpárti politikájával, illetve polgári kormány mellett való kiállása miatt elvesztette hitelességét. Ahhoz, hogy a proletariátus kezébõl kivegyék a kezdeményezést, ahhoz, hogy a proletariátus ne tudjon centralizált erõként, azaz valódi kommunista pártként fellépni, tehát ahhoz, hogy a proletariátus bedõljön a burzsoázia mesterkedéseinek, hogy elfogadja a szakszervezeti harcot, a pusztán reformokért való fellépést; nos ehhez már radikálisabb befogó erõ kellett. Ez volt a bolsevizmus, amelynek egyik legfõbb képviselõje Magyarországon Lenin hû tanítványa, Kun Béla volt. A bolsevizmus álláspontját a nagy mester szavaival tudjuk a legjobban leleplezni: "Nem kétséges, Gompers, Henderson, Joughaux és Leigen úrék nagyon hálásak az olyan "baloldali" forradalmároknak, akik mint a német "elvi" ellenzék (isten õrizz az ilyen elviségtõl!) vagy mint egyes forradalmárok az amerikai Világ Ipari Munkásai szövetségben azt hirdetik, hogy a reakciós szakszervezetekbõl ki kell lépni és a bennük való munkáról le kell mondani. Nem kétséges, ezek az urak, az opportunizmus vezérei fel fogják használni a burzsoá diplomácia minden cselfogását, a burzsoá kormányok, a papok, a rendõrség és a bíróságok segítségéhez fognak folyamodni azért, hogy ne engedjék be a kommunistákat a szakszervezetbe, hogy mindenképp kiszorítsák õket onnan, hogy a szakszervezetekben a munkájukat minél kellemetlenebbé tegyék, hogy sértegessék õket, hajszát indítsanak ellenük, üldözzék õket. Értenünk kell ahhoz, hogy mindezzel szembeszálljunk, minden áldozatra készen kell lennünk, sõt szükség esetén mindenféle cselfogáshoz, ravaszsághoz, illegális módszerekhez, az igazság elhallgatásához, eltitkolásához kell folyamodnunk, csak azért, hogy behatoljunk a szakszervezetbe, megmaradjunk bennük, mindenáron kommunista munkát fejtsünk ki bennük." (Lenin: A "baloldaliság " a kommunizmus gyermekbetegsége- Kell- e dolgozniuk a forradalmároknak a reakciós szakszervezetekben?)
Mi is írtunk feljebb? Az 1919-es németországi forradalom alatt a gyáriparosok szövetsége...

Fiedler Rezsõ:
A szakszervezeti bürokrácia (1919)

A magyar uralkodó osztály Magyarországról mint külön földrészrõl szokott beszélni. Szerinte nálunk minden másképpen van, mint külföldön.
Mi egy külön magyar glóbusz vagyunk. Mindenki, aki tovább látott orránál, csak nevetni tud a gyerekes beszédeken. Úgy látszik azonban, hogy az uralkodó osztály eme fölfogását a Népszava pénteki vezércikkírója is osztja, mert ugyanakkor, amikor megállapítja, hogy a szakszervezeti mozgalomnak az egész világon, úgyszólván velejárója a bürokratizmus, ugyanakkor a leghatározottabban tagadja, hogy ez a megállapítás Magyarországra is vonatkoznék. Mi kivétel vagyunk. Nálunk is volt kapitalizmus, mint másutt, a mi munkásságunkra is éppen úgy rákényszeríttette a szakszervezeti harcot a kapitalizmus, mint a többi országok munkásságára. Az úgynevezett aprólékos munka éppen úgy lekötötte a mozgalom vezetõit, mint egyebütt, mert a koncentrált és szervezett tõke arra ösztökélte a szervezet vezetõ emberit, hogy lehetõleg kitérjenek a harc elõl és a szervezetnek inkább biztosítási és segélyezési jelleget domborítottak ki. De hát azért minálunk mégsem keletkezett szakszervezeti bürokrácia, mert hát, nos - mi egy külön földrész vagyunk.
Igen ám, a Népszava vezércikkírója hivatkozik a politikai üldözésekre, melyek állandó harcokra kényszeríttették a szervezeteket. A politikai harc szerinte lehetetlenné tette volna a bürokrácia kialakulását. A vezetõk állandóan politikai harcot folytattak és úgyszólván csak vendégek voltak a szakszervezeti irodákban. Nos, azt hisszük, hogy e "vendégszereplés" ellen maguk a szakszervezeti vezetõk fognak a legélénkebben tiltakozni. Mert õk igenis, mint szakszervezeti alkalmazottak, munkaidejüket csaknem kizárólag az irodákban vagy szakmai értekezleten töltötték el, és ha egyáltalán használható a vendégszereplés szó, úgy ez sokkal jobban illik a szakszervezeti vezetõk politikai szereplésére. Nyugodtan hozzátehetjük, hogy napi, de részben éjjeli munkájukat is lekötötték a szakmai ügyek, úgyszólván fizikai lehetetlenség volt számukra, hogy a "politikai harc területén áldozzák föl legtöbb energiájukat", - mint ahogy azt a Népszava állítja.
Az igazság az, hogy nálunk a szakszervezeti mozgalom nem sekélyesedett el annyira, mint más országban. Az úgynevezett neutrálitás, a politikai mozgalomtól való elhatárolás, nem volt meg, mint másutt, azon egyszerû oknál fogva, mert nálunk hosszú idõn át nem is voltak külön politikai szervezetei a munkásságnak. De azért nálunk is meg volt az a speciális szervezeti politikai irányzat, amely ellensége volt mindennemû forradalmi cselekvésnek, amely irányzat a munkásság erejét mindig az elérhetõre akarta koncentrálni, bizonyos szerény bér- és munkaidõ követelések keresztülvitelére, amelyeket azután tarifákban fektettek le és ezeket a követeléseket is nem harc, hanem egyezkedés árán akarta elérni. Ennek az irányzatnak a szóvivõi elsõsorban a szakszervezeti alkalmazottak voltak, akik számára minden merészebb cselekedet csak üres szólam volt. Tevékenységük nagy részét egyezkedésekkel töltötték. Mindezt természetesen a munkásság érdekeinek istápolására és magától értetõdik, hogy teljes jóhiszemûséggel cselekedték. A baj azonban az volt, hogy a munkásság közvetlen és kisebb érdekeiért föláldozták a távolabb fekvõ és nagyobb érdekeket.
Ez a tény a legkirívóbban mutatkozott a háború alatt. Az imperialista kormányok a legnagyobb energiát iparkodtak kiváltani a munkásokból és hogy ezt elérjék, hajlandók voltak bizonyos engedményekre is. Amirõl azelõtt szó sem lehetett, a szakszervezeteket a kormány elismerte, az általuk kötött egyezményeket, az államhatalom nemcsak hogy elismerte, hanem a legteljesebb mértékben támogatta. Világos, hogy a munkásság e csip-csup dolgokért nagyon drágán fizetett meg, rengeteg szenvedéssel és vérrel fizette meg ezen úgynevezett vívmányokat. A legjobb esetben is tehát a munkásság egy kis rétegének közvetlen érdekei érvényesültek a munkásság összességének a rovására. De lapozgassuk csak át az akkori szaklapokat és nyugodtan hozzátehetjük, a pártlapokat is, mert ezek - emlékezzünk csak - tudvalevõen akkor is szakszervezeti bürokratákkal tartottak. Nem gyõzték eléggé az új korszakot dicsérni, amely íme, belátásra bírta a hatalmasokat a munkásság iránt, holott hát, mint késõbb mégis kénytelenek voltak belátni, a becsapott fél a munkásság volt.
Mi ezt nem azért említjük, mintha a múlt sérelmeit akarnók fölhánytorgatni, csupán annak illusztrálására hozzuk fel, hogy igenis a szakszervezeti vezetõk politikája a megalkuvás politikája volt és hogy a pillanatnyilag elérhetõ eredmények náluk háttérbe szorították a munkásság nagy érdekeit. Ha azonban a múltban még vitatkozni lehetett arról, hogy ily szakszervezeti politika helyes-e vagy sem, ma hála a dolgoknak idejutásáért, az ily vitának nincs többé helye. A munkásság jelenét és jövõjét saját erejére építette. Lerázott magáról minden elõítéletet. A burzsoázia fölényével szemben maga lett a sorsa intézõje. Visszatérés nincs többé. Küzdenie kell azért, amit elért és küzdenie kell addig, míg a többi országok munkásai példáit követni fogják, mert átmeneti szenvedéseik csak akkor fogják megteremteni gyümölcsüket. Ezzel a múlt politikájával a munkásság szakított minden kicsinységekkel és egy nagy tétre, a világforradalomra tette sorsát.
Félõ azonban, hogy azok az egyének, akik a régi kicsinységekhez voltak hozzászokva, akik számára minden merészebb politika csak frázis volt, akik a társadalmi fejlõdést nem tudták másképp elképzelni, mint a kollektív szerzõdések elasztikus lehetõségeinek teljes kiépítését és ez volt számukra a végcél - félõ, hogy a kommunizmus végcéljáért folytatott harcnak nagy koncepciójú vállalkozásában nem fogják-e kicsinyes felfogásaikkal, a régi ideológiában nevelkedett gondolkozásukkal hátráltatni a proletariátus önfelszabadító munkáját, vajon nem fogják-e megbénítani a harcok és harcosok energiáját, amelytõl e harcban úgyszólván minden függ, vajon nem fogják-e visszasírni a bérrabszolgaság húsos fazekait, elfeledve azt, hogy a kapitalizmusra való visszatérés a mai körülmények között csak annyit jelentene, hogy a meglévõ csekély készleteket a burzsoázia maga foglalná le a maga számára!
A szakszervezeti bürokrácia megvolt a múltban, ezt eltagadni nem lehet. A kicsinyes felfogás is uralkodott a szakszervezet vezetõiben. Ezt nem lehet letagadni, hanem ezzel szakítani kell. És ha ezt tényleg megakarjuk tenni, úgy ennek elsõ feltétele, hogy tudnunk és beismernünk kell a múltat objektivitással, minden álszemérem félretevésével.
A mozgalom halad a maga útján. Legfeljebb arról lehet még szó, hogy a régi felfogásban, elfogultságban leledzõk hátráltassák-e? Egyet biztosan tudunk, hogy a törvényszerû szükségességgel a helyes vágányba beletalált munkásmozgalom menni fog a most már jól kijelölt útján - elõre -, legfeljebb arról lehet szó, hogy szükségszerûleg félrelöki útjából mindazokat, akik akaratlanul is talán útjába tévednének.