A liberter kommunizmus szervezõdési platformja (1926)
"Az orosz anarchisták évtizedek óta szenvednek
a szervezetlenség betegségétõl. Ez a betegség
képtelenné teszi õket arra, hogy konkrétan gondolkozzanak
és a forradalom pillanatában történelmi passzivitásra
kárhoztatta õket. A szervezetlenség a felelõtlenség
ikertestvére, és ezek együtt elszegényesedett gondolatokhoz
és felületes gyakorlathoz vezetnek.
Így amikor a tömegmozgalom a Mahnovscsina formájában
a felszínre tört a nép mélységeibõl,
az anarchisták teljesen felkészületlenek, gerinctelenek
és gyengék voltak.
Véleményünk szerint ez csak idõleges. Magyarázatul
szolgálhat rá a kikristályosodás és a szervezõdés
hiánya az orosz anarchisták körében. Törekedniük
kell arra, hogy megszervezzék magukat, hogy kapcsolatot létesítsenek
mindazok között, akik az anarchizmusra törekszenek és
valóban elkötelezettek a munkásosztály iránt.
Így felszámolódnak az anarchizmus zavaró és
önkényes elemei.
Az anarchizmus nem miszticizmus; nem a szépségrõl való
értekezés; nem kétségbeesett kiáltás.
Nagyságát, mindenek elõtt az elnyomott emberiség
ügyéhez való elkötelezettsége adja. Magában
hordozza az igazságot, a heroizmust és a tömegek törekvéseit,
és ma ez az egyetlen társadalmi doktrína, amelyre a tömegek
támaszkodhatnak a harcaik során. Ennek a bizalomnak az igazolására
nem elégséges az, hogy a anarchizmus egy nagyszerû elképzelés
és az, hogy az anarchisták ennek az eszmének a platóni
szószólói. Az anarchistáknak folyamatosan és
közvetlenül részt kell venniük a tömegek forradalmi
mozgalmában. Csak ekkor fogja a mozgalom teljességgel magába
szívni az anarchista elképzelések teljességét.
De a semmibõl semmi sem lesz. Minden eredmény állandó
erõfeszítésbõl és önfeláldozásból
születik. Az anarchizmusnak rá kell találnia a tett és
az akarat egységére, hogy pontosan meg tudja határozni
történelmi szerepét. Az anarchizmusnak a tömegek közé
kell mennie és egybe kell forrnia velük."
Pjotr Arsinov
BEVEZETÉS
Nagyon nagy jelentõségû, hogy minden erõfeszítés,
a liberter nézetek ereje és elvitathatatlanul pozitív
jellemzõi, a társadalmi forradalomban képviselt anarchista
álláspontok õszintesége és tisztessége,
és végül a liberter kommunizmusért vívott
küzdelem során tanúsított minden hõsiesség
és áldozat ellenére, az anarchista mozgalom továbbra
is gyenge maradt, és a munkásosztály harcának
történelme során nem volt jelentõs tényezõ,
nagyon gyakran csupán epizód jellegû, kis eseményekben
szerepelt.
A liberter nézetek pozitív és legjelentõsebb lényege
valamint az anarchista mozgalom nyomorúságos állapota
közötti ellentmondásnak több oka és magyarázata
is van: ezek közül a legfontosabb, a legfõbb ok, a szervezõdési
alapelvek hiánya és ezek gyakorlati megvalósításának
elmaradása az anarchista mozgalom keretein belül.
Az anarchista mozgalom minden országban több helyi csoporttal
képviselteti magát, amely csoportok ellentmondásos nézeteket
vallanak és ellentmondásos tevékenységet folytatnak,
nincsenek sem a jövõre szóló perspektíváik,
sem pedig folyamatosságuk a militáns munkában, egymás
után tûnnek el, és egyáltalán nem hagynak
semmiféle nyomot maguk mögött.
Egészében véve, a forradalmi anarchizmus ezen állapotát
leginkább a "krónikus és általános
szervezetlenség" jellemzi.
Sárgalázként támadta meg a szervezetlenség
nyavalyája az anarchista mozgalom testét, hogy sok éven
keresztül kínozza.
Kétségtelen, hogy a szervezetlenség az elmélet
néhány tökéletlenségébõl származik:
mégpedig abból, hogy hibásan értelmezték
az egyén szerepét az anarchizmusban; ezt az elméletet
túlságosan gyakran összetévesztik a felelõsség
teljes hiányával. Az "egyén" önkifejezésének
szerelmesei, csupán a személyes élvezetek nézõpontjából,
makacsul ragaszkodnak az anarchista mozgalom kaotikus állapotához,
és mindezt az anarchizmus megváltoztathatatlan elveivel és
tanítómestereivel támasztják alá.
De ezek elvek és a tanítómesterek pontosan az ellenkezõjét
állítják.
A szétszórtság pusztító: a szorosan összefüggõ
egység az élet és a fejlõdés jele. A társadalmi
harcok ezen törvénye egyaránt vonatkozik az osztályokra
és a szervezetekre.
Az anarchizmus nem egy gyönyörû utópia, sem pedig egy
elvont filozófiai eszme, hanem a dolgozó tömegek társadalmi
mozgalma. Ezért minden erejét egy szervezetben kell egyesítenie,
folyamatosan agitálnia, ahogy ezt az osztályharc valósága
és stratégiája megköveteli.
"Meg vagyunk róla gyõzõdve," - mondja Kropotkin
- "hogy egy anarchista szervezet alakítása Oroszországban
távolról sem hátrányos a közös forradalmi
feladat szempontjából, éppen ellenkezõleg, a legnagyobb
mértékben kívánatos és hasznos lenne."
(Elõszó Bakunyin "A párizsi kommün" c.
mûvéhez.)
Maga Bakunyin sem ellenezte soha egy általános anarchista szervezõdés
létrehozásának gondolatát. Ellenkezõleg,
a szervezõdés létrehozása érdekében
tett erõfeszítései valamint az I. Internacionáléban
végzett aktivitása feljogosít minket arra, hogy egy ilyen
szervezõdés létrehozásának elsõ
aktív harcosát lássuk benne.
Általában szólva, gyakorlatilag az összes aktív
anarchista militáns harcolt a szétszórt tevékenység
ellen, és mindig céljaiban és eszközeiben egységbe
forrott anarchista mozgalmat szeretett volna.
Az 1917-es orosz forradalom folyamán volt érezhetõ a
leginkább és a legégetõbben a szervezet hiánya.
Ez alatt a forradalom alatt mutatta a liberter mozgalom a legnagyobb fokú
szektásságot és összevisszaságot. Az általános
szervezet hiánya sok aktív anarchista militánst a bolsevikok
soraiba sodort. Szintén a szervezet hiánya az oka ma is sok
militáns passzívitásának, gyakran elég
jelentõs erejük kihasználatlanságának.
Rettenetesen nagy szükségünk van egy szervezetre, amely összefogja
az anarchista mozgalom résztvevõinek nagy részét,
és meghonosít az anarchizmusban egy általános
és taktikai politikai irányvonalat, amely útmutatóként
szolgál az egész mozgalom számára.
Itt az ideje, hogy az anarchizmus kimásszon a szervezetlenség
posványából, véget kell vetni a legfontosabb taktikai
és elméleti kérdések körüli végeérhetetlen
tétovázásoknak, el kell mozdulni egy tisztán felismerhetõ
cél irányába, és szervezett közösségi
gyakorlatot kell megvalósítani.
Azonban nem elégséges csupán egy ilyen szervezõdés
megalakításának szükségességét
kimutatni: létrehozásának módszereit is fel kell
tárni.
Elutasítjuk azt a elméletileg és gyakorlatilag is ostoba
ötletet, hogy a szervezetet a "szintézis" receptje alapján
létre lehetne hozni, ami az anarchizmus különbözõ
tendenciáit képviselõk újraegyesítését
jelentené. Egy ilyen szervezet, mivel különbözõ
elméleti és gyakorlati elemeket egyesítene, csak egyének
mechanikus gyülekezete lenne, ahol minden egyén különbözõ
nézeteket vall az anarchista mozgalom minden kérdésérõl,
és ez a gyülekezet elkerülhetetlenül felbomolna, amint
szembekerül a valósággal.
Az anarcho-szindikalista módszer nem oldja meg az anarchista szervezõdés
problémáját, mivel ott nem képvisel elsõbbséget
ez a probléma, és csak az érdekli õket, hogy behatoljanak
az ipari proletariátus köreibe és ott megerõsödjenek.
Pedig ott nem lehet sok mindent elérni, még akkor sem ha szilárdan
megvetik a lábukat, hacsak nem létezik egy általános
anarchista szervezet.
Az egyetlen módszer az általános szervezet problémájának
megoldására véleményünk szerint az, hogy
össze kell gyûjteni az aktív anarchistákat a célból,
hogy pontosan meghatározzuk álláspontjainkat, az elméleti,
taktikai és szervezeti stb. álláspontokat, azaz létrehozzuk
egy egységes program többé-kevésbé tökéletes
alapját.
Az utóbbi évek társadalmi küzdelmeinek tapasztalatai
az anarchisták számára egyik legfontosabb feladatként
egy ilyen program kidolgozását jelölték ki. Ennek
a feladatnak a megoldására szenteli az orosz számûzöttek
csoportja energiájának jelentõs részét.
Az alább közzétett Szervezõdési Platform
egy ilyen program fõbb pontjait mutatja be. Ennek az írásnak
azt a célt kell szolgálnia, hogy megtegye az elsõ lépést,
a liberter erõk egyetlen, aktív forradalmi küzdelemre képes
szervezetbe való összegyûjtésére, amely szervezet
az Anarchisták Általános Szövetsége.
Nem kételkedünk abban, hogy léteznek hiányosságok
ebben a platformban, miképpen minden új, jelentõs gyakorlati
lépésnek vannak hiányosságai. Lehetséges,
hogy néhány fontos álláspont kimaradt, vagy néhány
álláspontot nem megfelelõen fogalmaztunk meg, és
másokat túl részletesen és önismétlõen
tárgyaltunk. Mindez nincs kizárva, de nem ezek az életbevágó
fontosságú kérdések. Az a fontos, hogy lefektessük
egy általános szervezet alapjait, és ezt a célt
valósítottuk meg a szükséges mértékben
ebben az írásban.
Az már az egész kollektíva, az Anarchisták Általános
Szövetségének a feladata, hogy kibõvítse,
elmélyítse, és az egész anarchista mozgalom világos
és határozott programjává tegye.
Más szinten is vannak kétségeink. Elõrelátjuk
az önimádó individualista és a kaotikus anarchizmus
híveinek támadásait, akik habzó szájjal
azzal fognak vádolni minket, hogy tönkretesszük az anarchista
alapelveket. Azonban mi nagyon jól tudjuk, hogy az individualista és
kaotikus elemek az anarchista alapelveken nem mást értenek,
mint politikai érdektelenséget, hanyagságot és
minden felelõsség hiányát, mely nézetek
majdnem gyógyíthatatlan szakításokat okoztak a
mozgalomban, és amelyek ellen mi minden energiánkkal és
szenvedélyünkkel harcolunk. Ezért nyugodtan figyelmen kívül
hagyjuk a tõlük érkezõ kritikákat.
Más militánsokra alapozzuk a reményeinket, azokra akik
hûek maradtak az anarchizmushoz, azokra akik végigélték
és szenvedték az anarchista mozgalom tragédiáit,
és fájó szívvel keresik a megoldást.
Továbbá, nagy reményeket fûzünk a fiatal anarchistákhoz,
akik az orosz forradalom emlõin nevelkedtek, és kezdettõl
fogva építõjellegû problémákkal foglalkoztak.
Õk bizonyosan követelni fogják a pozitív és
szervezeti anarchista elvek megvalósítását.
Felhívunk minden, a világ négy égtája felé
szétszóródott orosz anarchista szervezetet, továbbá
az elszigetelt militánsokat, hogy egyesüljenek a közös
szervezõdési platform alapján.
Legyen ez a dokumentum a forradalmi gerinc, az orosz anarchista mozgalom militánsainak
gyûjtõpontja! Képezze az Anarchisták Általános
Szövetségének alapját!
Éljen a Világ Munkásainak Társadalmi Forradalma!
Gyelo Truda Csoport
Párizs, 1926 június 20
ÁLTALÁNOS RÉSZ
1. Osztályharc - szerepe és jelentése
Nincs egységes emberiség
Csak osztályok vannak
Szolgák és Rabtartók
Napjaink burzsoá kapitalista társadalma - összes elõdeihez
hasonlóan - nem "egységes emberiségbõl"
áll. Két alapvetõen különbözõ táborra
oszlik, amelyek társadalmi különbsége helyzetükbõl
és funkcióikból ered; a proletariátusból
(a szó tágabb értelmében), és a burzsoáziából.
A proletariátus osztályrésze immár századok
óta, hogy hordozza a fizikai munka súlyos igáját,
a munkáét, amely a javakat termeli, de nem neki, hanem annak
a kiváltságos osztálynak, amelyik a magántulajdont,
a hatalmat, a kulturális termékeket (tudományt, mûvelõdést,
mûvészetet) birtokolja: a burzsoáziának. A munkástömegek
társadalmi rabszolgasága és kizsákmányoltatása
az az alap, amelyen a modern társadalom nyugszik, amely nélkül
képtelen létezni.
Ez hozza létre az osztályharcot, amely egyrészrõl
nyílt, erõszakos módon lép fel, másrészrõl
egy lassú, érzékelhetetlen fejlõdés látszataként,
amely a szükségletek és követelések, valamint
a munkásigazság elképzelésének visszatükrözõdése.
Az emberi társadalom teljes története a dolgozó
tömegeknek jogaikért, szabadságukért, a jobb életért
vívott harcának folyamataként jelenik meg. Mindig ez
volt az elsõdleges faktora az emberi társadalmaknak, amely meghatározta
formájukat és struktúrájukat.
Az összes állam politikai és társadalmi uralma mindenekelõtt
az osztályharc terméke. Bármely társadalom alapvetõ
felépítése megmutatja, hogy milyen szinten áll,
és hol található az osztályharc. A legkisebb változás
az osztályok harcának folyamatában, az osztályok
közötti relatív erõviszonyokban folyamatos változásokat
eredményez az adott társadalom összetételében
és struktúrájában.
Ez az általános, átfogó megjelenése és
jelentése az osztályharcnak az osztálytársadalmak
életében.
2. Az erõszakos társadalmi forradalom szükségessége
A tömegek erõszakos rabságba hajtása és
kizsákmányolása a modern társadalom alapja. Mûködésének
minden megjelenése: a közgazdaság, a politika, a társadalmi
viszonyok, osztályerõszakon nyugszanak, amelynek kiszolgáló
szervei: a hatóságok, a rendõrség, a hadsereg,
a bíróságok. Minden ebben a társadalomban, minden
egyes vállalkozás, akárcsak maga az egész Állam
nem más, mint a kapitalizmus bástyája, ahonnan állandóan
szemmel tarthatják a munkásokat, és ahonnan bármikor
készek bevetni erõiket a munkások bármilyen mozgalma
ellen, amely veszélyezteti ennek a társadalomnak az alapjait,
vagy akár csak megzavarja a nyugalmát.
Ugyanakkor ennek a társadalomnak a rendszere szándékosan
a tudatlanság és a szellemi megrekedtség állapotában
tartja a dolgozó tömegeket; erõvel akadályozza meg
morális és intellektuális szintjük emelkedését,
hogy minél egyszerûbben tehessen velük, amit akar.
A modern társadalom haladása: a tõke technikai fejlõdése
és politikai rendszerének tökéletesedése
megerõsíti az uralkodó osztályokat, és
egyre nehezebbé teszi az ellenük való harcot, ezáltal
késlelteti a munkaerõ felszabadításának
döntõ pillanatát.
A modern társadalom elemzése ahhoz a végkövetkeztetéshez
vezet minket, hogy a kapitalista társadalomnak a szabad dolgozók
társadalmává való alakításához
vezetõ egyetlen lehetséges út az erõszakos társadalmi
forradalmon át vezet.
3. Anarchizmus és liberter kommunizmus
A munkások elnyomásának termékeként létrejövõ
osztályharc, és az elnyomottak igénye a szabadságra
adott életet az anarchizmus elképzelésének: az
elképzelésnek, amelynek alapja az osztályok létén
és az Államon nyugvó társadalmi rendszer teljes
tagadása, és annak felváltása a munkások
szabad, állam mentes önigazgató társadalmával.
Így az anarchizmus nem egy gondolkodó vagy pedig egy filozófus
absztrakt észrevételeibõl származik, hanem a munkásoknak
a kapitalizmus ellen folytatott közvetlen harcából, a munkások
akaratából és szükségleteibõl, a szabadság
és egyenlõség utáni vágyaikból,
azokból a vágyakból, amelyek részben kifejezõdtek
a dolgozó tömegek létének és harcának
leghõsiesebb részeiben.
A kiemelkedõ anarchista gondolkodók, Bakunyin, Kropotkin és
a többiek nem felfedezték az anarchizmust, hanem, meglátva
azt a tömegekben, gondolataik és tudásuk erejével
egyszerûen csak segítettek meghatározni és elterjeszteni.
Az anarchizmus nem személyes erõfeszítések eredménye,
és nem is egyéni kutatások tárgya.
Hasonlóképpen, az anarchizmus nem humanista vágyak terméke.
Nem létezik egységes emberiség. Bármilyen kísérlet,
amely az anarchizmust a jelenlegi humanizmus megjelenésének
próbálja meg beállítani, vagy egy általános
humanista jellemzõkkel kívánja felruházni, történeti
és társadalmi szempontból is hazugság, amely vitathatatlanul
a fennálló helyzet és a további kizsákmányolás
igazolásához vezet.
Az anarchizmus általános humanitása csak abban az értelemben
igaz, hogy a tömegek elképzelései minden ember életében
javulást hoznak majd, és ez véget vet a jelenlegi vagy
jövõbeni humanizmusnak, mely elválaszthatatlan a kizsákmányolt
munka lététõl. Ha a munkástömegek gyõzedelmeskednek,
az egész emberi nem újjászületik; ha nem, akkor
az erõszak, kizsákmányolás, rabszolgaság
és elnyomás ugyanúgy uralja majd tovább a világot,
mint annak elõtte.
Az anarchizmus létrejötte, virágzása és megvalósulása
a dolgozó tömegek életében és harcában
gyökerezik, ahhoz kötõdik.
Az anarchizmus a jelenlegi burzsoá társadalmat olyan társadalommal
kívánja felváltani, amely biztosítja a munkásoknak
munkájuk termékét, szabadságukat, függetlenségüket,
társadalmi és politikai egyenlõségüket. Ez
a társadalom lesz a liberter kommunizmus, amelyben mind a társadalmi
szolidaritás, mind a szabad egyén megtalálja teljes kifejlõdését,
és tökéletes harmóniában fejlõdhet.
A liberter kommunizmus szerint a társadalmi érték egyetlen
forrása a - fizikai vagy szellemi - munka, és értelemszerûen
csak a munka jogosult a társadalom és a gazdaság irányítására.
Ezért a liberter kommunizmus sem nem védelmezi, sem nem teszi
lehetõvé bármiféle nem-dolgozó osztályok
létezését.
Mindaddig, amíg ezek az osztályok egy idõben léteznek
a liberter kommunizmussal, addig az utóbbi semmiféle kötelezettséget
sem fog ismerni az elõbbivel szemben. Ez csak abban az esetben változhat
meg, ha a nem-dolgozó osztályok is termelõvé válnak,
és hajlandóak lesznek a kommunista társadalomban élni
ugyanolyan feltételek között, mint akárki más,
a társadalom szabad tagjaiként, ugyanazokkal a jogokkal és
kötelezettségekkel, mint bármely termelõ elem.
A liberter kommunizmus véget kíván vetni mindenféle
kizsákmányolásnak és erõszaknak, irányuljanak
azok akár egyes emberek, akár tömegek ellen. Ezt elérendõ
olyan társadalmi és gazdasági bázist fog létrehozni,
amely a közösség minden részét egyesíti,
minden egyénnek egyenlõ helyet és maximális jólétet
biztosítva. Ennek alapja minden termelõeszköz közös
tulajdona (az ipar, szállítás, nyersanyagok stb. területén),
és a munkásosztály egyenlõségén
és önigazgatásán alapuló gazdasági
szervezetek kiépítése.
Ennek az önigazgató munkástársadalomnak a keretei
között a liberter kommunizmus egyenlõ jogot és értéket
ad minden egyénnek ( nem az egyéniségnek "általában",
nem is a "misztikus ego-nak", vagy az egyén koncepciójának,
hanem minden valódi, élõ egyénnek).
4. A demokrácia tagadása
A demokrácia a burzsoá kapitalista társadalom egy formája.
A demokrácia alapja a modern társadalom két antagonisztikus
osztályának, a munkásosztálynak és a kapitalista
osztálynak a fenntartása, és azok együttmûködése
a kapitalista magántulajdon talaján. Ennek az együttmûködésnek
a kifejezõdése a parlament és a nemzetet képviselõ
kormányzat.
Formálisan a demokrácia kinyilvánítja a szólás-
és sajtószabadságot, a szervezõdés szabadságát
és a törvény elõtti egyenlõséget mindenki
számára.
A valóságban mindezek a szabadságjogok igen viszonylagosak:
addig érvényesek, amíg meg nem sértik az uralkodó
osztály, vagyis a burzsoázia érdekeit.
A demokrácia érintetlenül megõrzi a kapitalista
magántulajdont. Megadja a burzsoáziának az ország
teljes gazdasága feletti ellenõrzés lehetõségét
csakúgy, mint a teljes sajtóét, oktatásét,
tudományét, mûvészetét - és így
a burzsoázia lényegében az ország abszolút
gazdájává válik. A gazdaság területén
élvezett teljes monopóliuma a burzsoáziát egyben
a politikai életben is határtalan hatalomhoz juttatja. Valójában
a demokráciák parlamentjei és képviseleti kormányzatai
nem mások, mint a burzsoázia végrehajtó szervei.
Következésképpen a demokrácia nem más, mint
egy a burzsoá diktatúra formái közül, amely
a politikai szabadság és misztikus demokratikus garanciák
megtévesztõ álarca mögé búvik.
5. Az állam és az autoritás elutasítása
A burzsoázia ideológusai úgy határozzák
meg az Államot, mint azt a szervezet, amely szabályozza az emberek
közötti komplex politikai, polgári és társadalmi
kapcsolatokat a modern társadalomban, amelynek rendjét és
törvényeit védelmezi. Ezzel a meghatározással
az anarchisták is tökéletesen egyetértenek, csupán
kiegészítik azzal, hogy ennek a rendnek és törvényességnek
az alapja az emberek elsöprõ többségének rabszolgasorba
döntése egy elenyészõ kisebbség érdekében,
és az állam valójában ezt a célt szolgálja.
Az Állam a burzsoázia folyamatos szervezett erõszakja
a munkások ellen; és ezen erõszak végrehajtó
szerveinek rendszere.
A balos szocialisták, és részben a bolsevikok, szintén
a kapitalizmus szolgáiként határozzák meg a burzsoá
Államot és Hatalmat. De ugyanakkor fenntartják, hogy
ez az Állam és Hatalom a szocialista pártok kezében
hatásos fegyver lehet a proletariátus felszabadításáért
vívott küzdelemben. Így ezek a pártok egy szocialista
Hatalomért és egy proletár Államért harcolnak.
Egyesek (a szociáldemokraták) békés, parlamentáris
eszközökkel kívánják a hatalmat meghódítani,
míg mások forradalmi úton (a bolsevikok, a baloldali
szocialista forradalmárok).
Az anarchizmus mind az Államot, mind az Hatalmat alapjában elvetendõnek,
a munka felszabadítására nézve végzetesnek
tartja.
Az Hatalom mindig a tömegek kizsákmányolásának
és rabszolgasorba döntésének függvénye.
Ebbõl a kizsákmányolásból született,
ennek érdekében hozták létre. Erõszak és
kizsákmányolás nélkül létének
értelmét veszítené el.
Az Állam és a Hatalom elveszi a kezdeményezést
a tömegektõl, megöli az alkotás és a szabad
tevékenység szellemét, az alávetettség
szolgai pszichológiáját neveli bele az emberekbe, a vágyakozásét,
a szociális létrán való magasba jutás reményét,
a vezetõkben való vak bizalmat, és az hatalomban való
osztozás illúzióját.
Így a munka felszabadítása csakis a dolgozó tömegeknek
és osztályszervezeteiknek a kapitalista rendszer ellen folytatott
közvetlen forradalmi harcával lehetséges.
A hatalom békés meghódítása a szociáldemokrata
pártok által a jelenlegi rend körülményei között
egyetlen lépéssel sem mozdítja elõre a munka felszabadítását,
abból az egyszerû okból, hogy a valódi hatalom,
következésképpen a valódi irányítás
a burzsoáziáé marad, amely továbbra is ellenõrzi
az adott ország gazdaságát és politikáját.
A szocialista hatalom reformokra redukálódik: ugyanannak a rendszernek
a foltozgatására. (Példák: Ramsay McDonald, a
német, svéd, belga szociáldemokrata pártok, amelyek
hatalomra kerültek egy kapitalista társadalomban.)
Másrészrõl a hatalom meghódítása
egy társadalmi felfordulás segítségével
egy "proletárállam" megszervezése céljából
semmi esetre sem szolgálhatja a munka valódi felszabadításának
ügyét. Az Állam, amelyet közvetlenül és
tudatosan a forradalom eltiprására hoztak létre, minden
esetben saját kényszerpályán mozog, amelyet szükségletei
jelölnek ki számára; önmaga válik a céllá,
specifikus, kivételezett kasztokat termel ki, és így
újratermeli a kapitalista Hatalom és Állam alapjait:
a tömegek jól ismert, terrorista kizsákmányolását.
(Példa: a bolsevik "munkás-paraszt állam".)
6. A tömegek és az anarchisták szerepe a társadalmi harcban és a társadalmi forradalomban
A társadalmi forradalom alapvetõ erõi a városi
munkásosztály, a paraszttömegek és a dolgozó
értelmiségiek egy része.
NB!: Habár - a városi- és agrárproletariátushoz
hasonlóan - a dolgozó értelmiség is kizsákmányolt
és elnyomott osztály, az elõbbiekhez viszonyítva
mégis meglehetõsen megosztott, köszönhetõen
azon gazdasági privilégiumoknak, amelyeket a burzsoázia
bizonyos részük számára biztosít. Ezért
a társadalmi forradalom kezdeteinél csupán az értelmiség
legkevésbé jól élõ része lép
fel aktívan.
A tömegeknek a társadalmi forradalomban és a szocializmus
felépítésében játszott szerepérõl
alkotott anarchista koncepció és az etatista pártok elképzelései
között igen tipikus különbségek vannak: Míg
a bolsevikok, és a velük rokon irányzatok úgy vélekednek,
hogy a tömegeknek csupán pusztító forradalmi ösztöneik
vannak, és képtelenek a kreatív és építõ
jellegû tevékenységre - ezen alapul az a hitük, hogy
az utóbbi tevékenységet a párt Központi Bizottságának
az állami kormányt alkotó tagjainak a kezében
kell koncentrálni - addig az anarchisták szerint a dolgozó
tömegekben gigászi alkotóerõ feszül, és
az anarchisták azon munkálkodnak, hogy az ezen erõk kifejezõdése
elõtt tornyosuló akadályokat lerombolják.
Az anarchisták szerint az Állam a legfõbb akadály,
mivel a tömegek jogait bitorolva elveszi tõlük a társadalmi
és gazdasági élet összes funkcióját.
Az Államnak pusztulnia kell, és nem "majd valamikor"
a jövõben, hanem azonnal. A munkásoknak gyõzelmük
elsõ pillanatában le kell rombolniuk, és nem szabad semmilyen
formában újjáépíteniük. A termelési
és fogyasztási munkásszervezetek federalisztikus és
önigazgató rendszerével kell felváltani. Ez a rendszer
bármiféle autoriter szervezetet kizár, legyen az akár
egy párt diktatúrája, akár más hasonló.
Az 1917-es oroszországi forradalom szemléletesen megmutatta
a társadalmi felszabadulás folyamatának ilyen irányultságát
azzal, hogy létrehozta a munkás- és parasztszovjetek,
az üzemi bizottságok rendszerét. Sajnálatos hibája
az volt, hogy nem likvidálta, a megfelelõ pillanatban, az államhatalmat:
elsõként az ideiglenes kormányét, majd azt követõen
a bolsevikokét. A bolsevikok, a munkások és parasztok
irántuk való bizalmára alapozva, újraszervezték
a burzsoá államot a körülményekhez igazítva
azt, és elpusztították a tömegek kreatív
aktivitását, támogatva és fenntartva az államot.
Megfojtották a szovjetek és üzemi bizottságok szabad
rendszerét, amelyek az elsõ lépést jelentették
egy államnélküli társadalom felépítése
felé.
Az anarchisták akcióikat két részre osztják:
a forradalom elõtti, illetve utáni tennivalókra. Mindkét
esetben csak akkor tudják szervezett erõként betölteni
hivatásukat, ha tisztában vannak harcuk céljaival, és
az azokhoz vezetõ úttal.
Az Anarchisták Általános Szövetségének
alapvetõ feladata a forradalmi periódusban a munkásoknak
és parasztoknak a társadalmi forradalomra való felkészítése.
A formális (burzsoá) demokrácia, az hatalom és
az Állam tagadásával, a munka teljes felszabadításának
követelésével az anarchizmus az osztályharc szigorú
elveinek tökéletes megvalósítását
hangsúlyozza. Osztálytudatra ébreszti a tömegeket,
és kifejleszti bennük az osztály forradalmi kérlelhetetlenségét.
Az anarcho-kommunista elképzelések proletár osztály
kérlelhetetlensége, demokráciaellenessége, államellenessége
az az irány, amely felé a tömegek liberter tanítását
irányítani kell, de önmagában ez még nem
elég. Amire még szükség van, az az anarchista tömegszervezet.
Ennek eléréséhez két irányban szükséges
dolgozni: a forradalmi munkás- és paraszterõk kiválasztásával
és megszervezésével egy liberter-kommunista elméleti
alapon (egy specifikus liberter-kommunista szervezet); másrészt
a forradalmi munkások és parasztok újraszervezésén
a termelés és fogyasztás gazdasági bázisán
(a termelés köré szervezõdött forradalmi munkások
és parasztok; szabad munkás- és parasztkollektívák).
A munkások és parasztok osztálya, amely a forradalmi
anarchista álláspontokkal átitatva a termelés
és fogyasztás bázisán szervezõdik meg,
a társadalmi forradalom elsõ jelentõs lépése.
Minél inkább tudatos és szervezett anarchisták
ezek a szervezetek, annál inkább képesek kifejezni hajlíthatatlan
és alkotó akaratukat mikor üt a forradalom órája.
Ami az oroszországi munkásosztályt illeti: a már
nyolc éve tartó bolsevik diktatúra, amely elfojtja a
tömegek természetes vágyát a szabad tevékenységre,
mindennél jobban bemutatja mindenféle hatalom valódi
természetét. Az orosz munkásosztály óriási
lehetõségeket rejt magában egy anarchista tömegmozgalom
létrehozására. Szervezett anarchista militánsoknak
kell azonnal odautazni, hogy reagálhassanak ezekre a lehetõségekre,
és minden erejüket arra fordítani, hogy a munkásosztály
ne forduljon a reformizmus (mensevizmus) felé.
Ugyanilyen sürgõs feladat, hogy az anarchisták megjelenjenek
a szegényparasztok között, akik az államhatalomtól
sújtva keresik a kiutat, és szintén jelentõs forradalmi
potenciált rejtenek magukban.
Az anarchisták szerepe a forradalmi periódusban semmi esetre
sem szorítkozhat egyedül csak a liberter elképzelések
fõ vonalainak a propagálására.
Az élet nem csak egy ilyen vagy olyan elképzelés propagandájának
arénája, hanem, éppen ugyanannyira a harc arénája
is, a stratégiáé, és a fenti elképzelések
akarásáé, hogy részt kapjanak a társadalom
és a gazdaság irányításából.
Az anarchizmus bármely más koncepciónál alkalmasabb
arra, hogy a forradalom vezetõ elve legyen, hiszen csak ezen elképzelés
bázisán képes a forradalmi mozgalom a munka teljes felszabadítására.
Az anarchista elképzelések vezetõ szerepe a forradalomban
azt sugallja, hogy az eseményeknek az anarchista eszmék irányában
kell orientálódniuk. Mindazonáltal ez az elméleti
vezetõ erõ nem keverendõ össze az etatista pártok
politikai vezetésével, amely végül az Államhatalomhoz
vezet.
Az anarchizmus nem akar sem politikai hatalmat, sem diktatúrát.
Fõ feladata, hogy segítsen a tömegeknek megtalálni
a társadalmi forradalomhoz és a szocializmus felépítéséhez
vezetõ helyes utat. De nem elegendõ, ha a tömegek csak
elindulnak ezen az úton. Éppilyen fontos fenntartani a forradalom
irányát és céljait: a tõke elnyomását
a szabad munkások által. Mint az 1917-es oroszországi
tapasztalatok mutatják, ez korántsem egyszerû, mindenekelõtt
a nagy rakás különféle párt miatt, amelyek
a mozgalmat ellenforradalmi célok irányába próbálják
elterelni.
Habár a tömegek a társadalmi forrongásban maguktól
anarchista irányultságúak, ezek a tendenciák mégis
szétszórtak, szervezetlenek maradtak, és így nem
termelték ki a liberter elképzelések vezetõ erejét,
amely rögzítve az anarchista irányt és célokat,
és elvezethetett volna a társadalmi forradalomhoz. Ezt a vezetõ
erõt csak olyan kollektíva alkothatja, amelyet a tömegek
erre a célra termelnek ki magukból. A szervezett anarchisták
éppen ilyen kollektívát alkotnak.
Egy forradalmi idõszakban figyelemreméltóak ennek a kollektívának
az elméleti és gyakorlati értékei.
Ki kell fejeznie kezdeményezéseit, és minden szinten
részt kell vennie a társadalmi forradalom aktusában:
a forradalom irányultságának és általános
jellegének kialakításában; a forradalom pozitív
feladataiban, az új termelésben, fogyasztásban, az agrárkérdésben
stb.
Ezekben a kérdésekben, és még sok másban
is, a tömegek egyértelmû és világos válaszokat
várnak az anarchistáktól. És attól a pillanattól,
hogy az anarchisták deklarálják a forradalomról
és a társadalom felépítésérõl
szóló elképzeléseiket, kötelezik magukat,
hogy az összes felmerülõ kérdésre világos
válasszal rendelkezzenek, hogy ezeknek a problémáknak
a megoldását beillesszék a liberter kommunizmus általános
koncepciójába, és minden erejüket ezen koncepció
megvalósítására fordítsák.
Csak ezen a módon érhetõ el, hogy az Anarchisták
Általános Szövetsége és az anarchista mozgalom
betöltse funkcióját, mint a társadalmi forradalom
teoretikus vezetõ ereje.
7. Az átmeneti idõszak
Az "átmeneti idõszak" kifejezés alatt a szocialista
pártok az emberek életének egy olyan meghatározott
szakaszát értik, amelynek jellemzõ elemei a következõk:
szakítás a dolgok régi rendjével, és az
új társadalmi és gazdasági rendszer bevezetése
- egy olyan rendszeré, amely mindazonáltal még nem képviseli
a munka teljes felszabadítását.
Ilyen értelemben a szocialista politikai pártok összes
minimálprogramja( ), például a szocialista opportunisták
demokratikus programja, vagy a kommunisták programja a "proletárdiktatúráról"
ennek az átmeneti idõszaknak a jellemzõi.
Az alapvetõ jellemvonása ezeknek, hogy lehetetlennek tartják
a munkáselképzelések azonnali teljes realizálását:
a munkások függetlenségét, szabadságát,
egyenlõségét - és következésképpen
megõrzik a kapitalista rendszer intézményeinek jó
részét: az állami kényszert, a javak és
termelõeszközök magántulajdonát, a bürokráciát,
és számos egyebet az adott pártprogramjuknak megfelelõen.
Az anarchisták mindig is ellenségesen viszonyultak az ilyen
programokhoz, felismerve, hogy az átmeneti rendszerek lényege
a kizsákmányolásnak és a tömegek erõszakos
elnyomásának fenntartása, és így elkerülhetetlenül
új rabszolgasághoz vezetnek.
Politikai minimálprogramok kialakítása helyett az anarchisták
mindig is az azonnali társadalmi forradalom elvét pártolták,
amely a tõkésosztályt megfosztja társadalmi és
gazdasági elõjogaitól, a munkások kezébe
adja a javakat, termelõeszközöket, és a gazdasági
és társadalmi élet minden funkcióját.
Mostanáig az anarchisták ezt a véleményt képviselték.
Az átmeneti idõszak elképzelése, amely szerint
a társadalmi forradalomnak nem a kommunista társadalomhoz, hanem
a régi rendszer X elemének megtartásához kell
vezetnie, velejéig ellenforradalmi. Ez a fenti elemek megerõsödésével
és fejlõdésével fenyeget, amelyek aztán
mindent visszájára fordíthatnak.
Szemléletesen példázza ezt a bolsevikok "proletárdiktatúrája"
Oroszországban.
Szerintük ez csak egy átmeneti lépés a teljes kommunizmus
felé. A valóságban ez a lépés nem más,
mint az osztálytársadalom restaurációja, amelynek
az alján - akárcsak addig - a munkások és parasztok
helyezkednek el.
A kommunista társadalom már az elsõ naptól kezdve
lehetõséget biztosít minden egyén számára,
hogy igényeit korlátlanul kielégíthesse, és
tartalmazza annak a társadalmi bázisnak a meghódítását,
amely ténylegesen megteremti ezeket a lehetõségeket.
Miként a bõség problémája, ez sem elméleti
jellegû kérdés, hanem tisztán technikai probléma.
Az az alapvetõ elem, amelybõl az új társadalom
megszületik, és amelyen alapul, az a munkások szabadságának,
függetlenségének és a köztük lévõ
kapcsolatok egyenlõségének megváltoztathatatlan
doktrínája. Ez az alapvetõ követelés, amelyért
a tömegek felemelik a társadalmi forradalom zászlaját.
Függetlenül attól, hogy a munkásokat leverik, és
a forradalom elbukik - amely esetben újra kell kezdenünk a harc
szervezését a kapitalista rendszer ellen -; vagy gyõzünk,
és létrehozzuk a föld, a termelés és a társadalmi
funkciók önigazgató irányítását,
a munkások megteszik az elsõ lépéseket egy szabad
társadalom felépítéséhez.
Ez az, ami jellemzi a kommunista társadalom építésének
kezdetét, amely, ha egyszer elkezdõdött, akkor már
töretlenül fejlõdik tovább, erõsödik és
tökéletesedik.
Ilyen módon a termelés és a társadalmi funkciók
meghódítása a munkások által az a pont,
amely éles határvonalat húz az etatista és az
antietatista korszakok közé.
Ha az anarchizmus a harcoló tömegek szószólója
kíván lenni, a társadalmi forradalom egész korszakának
zászlaja, akkor nem idomíthatja programjának pontjai
közé a régi rendszer egyetlen elemét sem, az átmeneti
idõszak prófétáinak opportunista elképzeléseit,
és nem is rejtheti el saját alapvetõ nézeteit,
hanem éppen ellenkezõleg: a lehetõ legnagyobb mértékben
képviselnie kell ezeket az elképzeléseket.
8. Anarchizmus és szindikalizmus
Véleményünk szerint a szembeállítás
a liberter kommunizmus és a szindikalizmus között mesterséges
kreálmány, és híján van minden alapnak
és értelemnek.
Az anarchizmus és a szindikalizmus két különbözõ
szintet jelöl. Míg a kommunizmus a szabad munkások társadalma,
az anarchista harc célja - addig a szindikalizmus a forradalmi harc
elsajátításának egy pillanata, a forradalmi osztályharcnak
csak egy formája. A termelés alapján egyesítve
a munkásokat, a forradalmi szindikalizmusnak, mint minden, szakmák
alapján szervezõdõ csoportnak, nincs meghatározó
teóriája, a világról alkotott olyan átfogó
koncepciója, amely megválaszolná az összes bonyolult
társadalmi és politikai kérdést, amelyet mai realitásunk
felad. Mindig különbözõ politikai csoportok véleményét
fejezi ki, nevezetesen a soraiban harcolókét.
A mi viszonyulásunk a forradalmi szindikalizmushoz annak viselkedésébõl
következik. Anélkül, hogy itt bõvebben elemeznénk
a forradalmi szindikalizmus szerepét a forradalom után, hogy
az új termelés szervezõivé válnak, vagy
elhagyják ezt a terepet a munkásszovjetek és az üzemi
bizottságok kedvéért - úgy ítéljük,
hogy az anarchistáknak részt kell vállalniuk a forradalmi
szindikalizmusban, mint a forradalmi munkásmozgalom egy formájában.
Mindazonáltal a kérdés nem is az, hogy az anarchistáknak
szerepet kell-e vállalniuk a forradalmi szindikalizmus harcában,
hanem az, hogy milyen szerep legyen az, és meddig terjedjen ez a szerepvállalás.
Az eddigi periódust, amikor az anarchisták egyénileg,
propagandistaként csatlakoztak a szindikalista mozgalomhoz úgy
látjuk, mint szakemberek kapcsolatépítését
egy professzionális munkásmozgalommal.
Az anarcho-szindikalizmus, amely erõteljesen próbálkozik
a liberter elképzelések bevitelével a szindikalista mozgalom
baloldalán és az anarchista típusú szakszervezetek
létrehozásával, elõrelépést jelent,
de eddig még nem lépett túl a közvetlen tapasztalás
módszerén, mivel az anarcho-szindikalizmus számára
a szakszervezetek "anarchizálása" nem szükségképpen
kapcsolódik össze a többi anarchista szervezõdéssel.
Csakis ezen az alapon, ilyen kapcsolódással lehet "anarchizálni"
a szakszervezeteket és megakadályozni, hogy elmenjenek opportunista
és reformista irányba.
Mivel a szindikalizmust csak a munkások professzionális testületének
tartjuk, amely híján van bármilyen koherens társadalmi
és politikai elképzelésnek, és így önmagában
képtelen a társadalmi kérdés megoldására,
ezért úgy véljük, hogy az anarchisták szerepe
ebben a mozgalomban többek között a liberter elképzelés
fejlesztése, és ennek szindikalista nézõpontból
való megközelítése, hogy a szindikalizmust a társadalmi
forradalom hatásos fegyverévé tehessük. Nem szabad
elfelejteni, hogy ha a szakszervezeti mozgalom nem kap erõs támogatást
az anarchista ideológia oldaláról, akkor rövid idõn
belül, akár tetszik, akár nem, egy etatista politikai párt
befolyása alá kerül.( )
Az anarchisták a forradalmi munkások mozgalmában csak
akkor tudják elvégezni a feladatukat, ha tevékenységük
összefonódik a szakszervezeteken kívül álló
anarchista szervezetek tevékenységével. Más szóval:
szervezett erõként kell belépnünk a forradalmi szindikalista
mozgalomba, és felelõs munkát kell ott végezni,
a munkát az általános anarchista szervezõdés
irányában.
Nem csak az anarchista szakszervezetek megalakítására
kell törekednünk, hanem erõsítenünk kell elméleti
befolyásunkat minden szakszervezetben, és annak minden formájában
(IWW, az orosz szakszervezetek). Ezt a célt csakis rendesen megszervezett
anarchista kollektívák érhetik el; kis, minden szervezeti
kapcsolatot és teoretikai egyetértést nélkülözõ
csoportok azonban nem.
Anarchista csoportok a gyárakban, üzemekben, minden munkahelyen,
amelyek az anarchista szakszervezeteket elõkészítik,
vezetik a harcot a forradalmi szakszervezetekben a liberter elképzelések
befolyásáért; olyan csoportok, amelyek akcióit
az Anarchisták Általános Szövetsége irányítja:
ez az anarchizmus viszonya a szakszervezetekhez.
KONSTRUKTÍV RÉSZ
A munka világának alapvetõ célja a harcban egy
olyan szabad és egyenlõségen alapuló kommunista
társadalom létrehozása a forradalom eszközeivel,
amelynek alapelve: "Mindenki képességei szerint, és
mindenkinek szükségletei szerint".
Azonban ez a társadalom nem jöhet létre magától,
hanem csakis a társadalmi lázadás ereje által.
Megvalósulása a társadalmi forradalom hosszabb folyamatának
eredménye lesz, amely folyamat meghatározza és kijelöli
a gyõztes munkáserõk útját.
A mi feladatunk, hogy már a mostani pillanattól kezdve kijelöljük
ezt az utat, és megfogalmazzuk azokat a konkrét és elõrevivõ
problémákat, amelyek ebben a folyamatban a munkásokat
foglalkoztatni fogják; az ezeken való továbbjutás
pedig megfelelõ megoldásukat követeli.
Teljesen magától értetõdik, hogy az új
társadalom felépítése csak a munkásoknak
a burzsoá-kapitalista társadalmon és annak képviselõin
aratott gyõzelme után válik lehetõvé. Lehetetlen
elkezdeni az új gazdaság és társadalom kialakítását,
amíg a kizsákmányolást védelmezõ
államhatalmat nem pusztítottuk el, amíg a forradalom
alanyát képezõ munkások és parasztok a
kapitalista gazdaság szolgálói.
Következésképpen a forradalom legelsõ feladata a
burzsoá államgépezet lerombolása, a burzsoázia,
és minden privilegizált hatalom kisajátítása,
és a lázadó munkásakarat kifejezése a társadalmi
forradalom alapelvei által. A forradalomnak ez az agresszív
és romboló periódusa arra szolgál, hogy megtisztítsa
az utat azon az építõ folyamatok elõtt, amelyek
a társadalmi forradalom gerincét alkotják.
Ezek a következõk:
1. Az ipari termelés problémájának liberter kommunista
szempontból való megoldása.
2. Az agrárprobléma hasonló megoldása.
3. A fogyasztás problémájának megoldása.
Termelés
Nem feledve azt, hogy az ország ipara számos munkásgeneráció
fáradozásának eredménye, és hogy az ipar
számos csoportja könnyedén összevonható, ezért
számunkra a teljes ipari termelés úgy jelenik meg, mint
a termelõk munkaközössége, amely minden munkáshoz
egyként tartozik, de nem egyenként.
Az ország termelési mechanizmusa globális, és
a teljes munkásosztályhoz tartozik. Ez determinálja az
új termelés jellemzõit és formáját;
ez a termelés szintén globális és közös
lesz, abban az értelemben, hogy a munkások által létrehozott
termékek mindenkihez tartoznak majd. Ezek a termékek - minden
kategóriában - képezik azt az általános
ellátási alapot, amelybõl mindenki, aki részt
vett a termelésben hozzájuthat szükségleteihez,
mindenki számára egyenlõ alapon.
Az új termelési rendszer teljes egészében mellõzi
a bürokráciát és a kizsákmányolás
minden formáját, és a testvéri együttmûködéssel,
a munkásszolidaritással váltja fel õket.
A középosztálynak, amelynek a modern kapitalista társadalomban
köztes funkciói vannak - kereskedelem, stb. - akárcsak
a burzsoáziának, ugyanolyan körülmények között
kell részt vennie a termelés új formájában,
mint az összes többi munkásnak. Ha ezt nem teszik, akkor
ezek az osztályok kívül rekesztik magukat a munka társadalmán.
Nem lesznek fõnökök, vállalkozók, tulajdonosok
(államiak sem, mint manapság a bolsevik államban). A
termelés irányítása a munkások adminisztratív
feladata lesz: a munkásszovjetek, üzemi bizottságok, vagy
a gyárak és üzemek munkásvezetése kezébe
kerül. Ezek a szervek, a közösségek szintjén
kapcsolódva egymáshoz lesznek a területi, majd végül
az átfogó és federális termelési irányító
egységek. A tömegek által felépített és
az õ állandó befolyásuk és ellenõrzésük
alatt álló szervek megújítják és
megvalósítják majd az önigazgatás, az emberek
tömegeinek igazi önigazgatásának elképzelését.
Egyesített termelés, amelyben a termelõeszközök
és a termékek egyaránt mindenkihez tartoznak, a bürokrácia
felváltása a testvéri együttmûködéssel
és minden munka egyenlõ jogaival, a munkásellenõrzés
a tömegek által kiválasztott szervei által irányított
termelés; ezek az elsõ gyakorlati lépések a liberter
kommunizmus megvalósítása felé vezetõ úton.
Fogyasztás
Ez a probléma a forradalom alatt kétféleképpen
jelenik meg:
1. A szükségletek és a termelés összehangolása.
2. Az elosztás.
Ami a fogyasztási javak elosztását illeti, az elsõdleges
kérdés az elérhetõ javak mennyiségétõl,
és az elfogadott tervektõl függ.
A társadalmi forradalom feladata a teljes társadalmi rend újjászervezése,
és mindenki életszükségleteinek kielégítése.
Ez alól az egyedüli kivételt a nem-munkások csoportja
alkotja - azoké, akik elllenforradalmi okokból elutasítják
a részvételt az új termelésben. De általánosan
- az elõbbiektõl eltekintve - az igények kielégítése
mindenki számára biztosított lesz az általános
tartalékokból. Ha valamibõl nem jut mindenki számára
elegendõ, akkor az elosztást a sürgõsség
foka határozza meg; elõször a gyermekek, betegek, dolgozó
családok részesülnek belõle.
Sokkal bonyolultabb probléma magának a fogyasztás alapjának
megszervezése.
Kétségtelen, hogy a forradalom elsõ napjától
a gazdaságok nem lesznek képesek a teljes népesség
életszükségleteit ellátni termékeikkel. Ugyanakkor
a parasztok bõségesen rendelkeznek majd olyan termékekkel,
amelyekben a városok hiányt szenvednek.
A liberter kommunisták nem kételkednek abban, hogy a városi
és vidéki munkások között mutualista kapcsolatok
lesznek. Úgy ítélik meg, hogy a társadalmi forradalom
csak munkások és parasztok közös harcából
jöhet létre. Következésképpen, a fogyasztás
problémájának forradalmi megoldása csak a munkások
ezen két kategóriájának együttmûködésével
valósulhat meg.
Ennek az együttmûködésnek a megalapozására,
a városi munkásosztály, amint megragadta a termelést,
azonnal el kell látnia a vidék alapigényeit, és
a kollektív mezõgazdaság technikai szükségleteit.
A szolidaritás, amelyet a városi munkások a parasztok
igényeinek ellátásával fejeztek ki, a parasztságot
ugyanerre fogja ösztönözni: hogy kollektív munkájuk
termékeivel ellássák a várost.
A munkás- és parasztközösségek lesznek az elsõdleges
szervek, amelyek biztosítják mind a város, mind a vidék
élelmiszer- és egyéb termékigényének
kielégítését. Késõbb, a feladatok
összetettebbé válásával ezek a szervek olyan
folyamatos és fontos funkciókért lesznek felkelõsek,
mint az ellátás biztosítása, amely garantálja
a munkások és parasztok gazdasági és társadalmi
életének fejlõdését. Ekkor ezek a munkaközösségek
állandósulnak, mint az ellátás irányítói.
Az fogyasztás ilyen megszervezése lehetõvé teszi
a proletariátus számára az ellátás folyamatos
cseréjét, amelynek jelentõs a szerepe az új gazdaság
megerõsödésében.
A föld
A földkérdés megoldásában a dolgozó
parasztok - akik nem zsákmányolnak ki más munkaerõt
- és az agrárproletariátus forradalmi és kreatív
erejét látjuk alapvetõnek. Az õ feladatuk lesz
a fölviszonyok rendezése és a termelés kommunista
megszervezése.
Akárcsak az ipar, a termõföld is munkásgenerációk
fáradozásának gyümölcseként, közös
erõfeszítés eredménye. Így szintén
minden dolgozó emberé, de senkié sem külön-külön.
És mivel a föld a dolgozók elidegeníthetetlen és
közös tulajdona, ezért többé nem adható-vehetõ,
sem bérelhetõ; ezért nem szolgálhat más
munkaerõ kizsákmányolására.
A föld emellett egyfajta közös üzem, ahol a közösség
megtermeli az életéhez szükségel javakat. De olyan
fajta üzem, ahol a történelmi fejlõdésbõl
eredõen minden munkás (paraszt) a munkáját egyénileg
végzi, a többi termelõtõl függetlenül.
Amíg az iparban a kollektív munka már ma is a termelés
egyetlen lehetséges módja, a parasztok többsége
egyéni földmûvesként dolgozik.
Következésképpen, amikor a föld és a megmûveléséhez
szükséges eszközök a parasztok kezébe mennek
át, az eladás és a bérlés minden esélye
nélkül, a földmûvelés formái (közös
vagy családi) nem rendezõdnek el azonnal egy teljes, körülhatárolt
változatba, mint az iparnál. Kezdetben valószínûleg
mindkét változat létezni fog.
A forradalmi parasztok maguk fogják meghatározni a föld
használatának és mûvelésének módjait.
Ebben a kérdésben nem lehetséges a külsõ
nyomás.
Mindazonáltal, mivel azt állítjuk, hogy csak a kommunista
társadalom, amely a társadalmi forradalom értelmét
adja, szabadítja meg a munkásokat a szolgaság és
kizsákmányolás bilincseibõl, és ad nekik
teljes szabadságot és egyenlõséget; és
mivel a parasztság a lakosság többségét alkotja
(Oroszországban majdnem 85%), és így az általa
létrehozandó agrárirányítás döntõ
tényezõ lesz a forradalom kimenetelében; és végül,
mivel a mezõgazdasági egyéni mûvelés, akárcsak
a magánipar, a kereskedelemhez, felhalmozáshoz, magántulajdonhoz
és a kapitalizmus restaurációjához vezet - mindezért
a mi feladatunk, hogy már ma mindent megtegyünk az agrárkérdés
kollektív úton való megoldásáért.
Ezt elérendõ, már ma alapos propagandát kell kifejteni
a parasztok között a kollektív mezõgazdasági
termelés érdekében.
Egy specifikusan liberter parasztszövetség alakítása
megfelelõen betölthetné ezt a feladatot.
Alapvetõ fontossággal bír majd a technikai fejlõdés,
amely segíti a mezõgazdaság fejlõdését
éppúgy, mint a kommunizmus megvalósulását
a városokban, mindenekelõtt az iparban. Ha a parasztsággal
való kapcsolatukban az ipari munkások nem egyénileg,
vagy elszigetelt csoportokként lépnek fel, hanem az ipar minden
területét képviselõ egységes kommunista kollektívaként,
ha észben tartják a vidék szükségleteit,
és ki is elégítik azokat, biztosítva a falvak
számára a kollektív mezõgazdasághoz szükséges
gépeket, szerszámokat, mindez a parasztságot a kommunista
mezõgazdaság irányába fogja taszítani.
A forradalom védelme
A forradalom védelmének kérdése az "elsõ
perc" problémájához is kapcsolódik. Alapvetõen
a forradalom védelmének leghatékonyabb eszköze a
feladatok kielégítõ megoldása a termelés,
fogyasztás és a földkérdés terén.
Ha ezek megfelelõen rendezõdnek, akkor semmiféle ellenforradalmi
erõ nem lesz képes megbontani a szabad munkástársadalom
egységét. Mindazonáltal a munkásoknak kétségtelenül
számos csatát kell megvívniuk az ellenséggel a
forradalom fennmaradásáért.
A társadalmi forradalom, amely mind kiváltságaiban, mind
magában a létükben fenyegeti a herék osztályát,
ennek az osztálynak elkeseredett ellenállását
fogja kivívni, és véres polgárháború
fog kirobbantani.
Mint az orosz példa is mutatta, ez a polgárháború
nem néhány hónapig tart majd, hanem évekig is
el fog húzódni.
Bármilyen élvezetesek legyenek is a forradalom elsõ lépései
a munkások számára, az uralkodó osztályok
óriási erõfeszítéssel próbálnak
majd ellenállni még hosszú idõn keresztül.
Még évekig fognak támadást támadás
után indítani a forradalom ellen, hogy elvesztett hatalmukat
és kiváltságaikat visszaszerezzék.
Óriási hadsereg, haditechnika, stratégia, tõke
- mindezt bevetik majd a gyõztes munkásság ellen.
A forradalom eredményeinek védelmében a munkásoknak
létre kell hozniuk megfelelõ szervezeteiket, hogy a feladat
nagyságának megfelelõen fegyveres erõvel tudjanak
válaszolni a reakciós offenzívákra. A forradalom
elsõ napjaiban ez a fegyveres erõ a felfegyverzett munkások
és parasztok tömege lesz. De ez a spontán erõ csak
az elsõ idõszakban lehet elég hatásos, mielõtt
a polgárháború eléri teljes pusztító
erejét, és mindkét ellenséges oldal létrehozza
saját regulárisan megalapozott katonai erejét.
A társadalmi forradalom legkritikusabb pontja nem is az Autoritás
elsöprése, hanem azt követõen, az az idõszak,
amikor az eltörölt rendszer erõi általános
offenzívát indítanak a munkásság ellen,
és amikor meg kell védeni az addig elérteket az állandó
támadások tüzében.
Ennek az ellenforradalmi offenzívának a jellege, akárcsak
a polgárháború módszerei és totalizálódása
arra fogja kényszeríteni a munkásokat, hogy létrehozzák
saját elkötelezett forradalmi katonai egységeiket. Ezeknek
a lényege és alapvetõ jellemzõi menet közben
fognak kialakulni. Éppen úgy, ahogy elítéljük
a kormányzás etatista és autoriter formáit, elítéljük
a munkásság katonai megszervezésének etatista
és autoriter formáját, amely a kötelezõ katonai
szolgálaton alapul. A liberter kommunizmus alapelveinek megfelelõen
a munkáshadsereg csakis önkéntes szolgálaton alapulhat.
A független felkelõ partizánok, munkások és
parasztok, akik az orosz forradalomban a katonai akciókat vezették
jól példázzák ezeket a formákat.
Azonban az "önkéntes szolgálatot" nem szabad
a szó szûkebb értelmében tekinteni, mint független
munkások és parasztok harcát a helyi ellenség
ellen, nem koordináltan egy általános cselekvési
terv által, amelyben mindenki harca saját felelõsségére
és kockázatára folyik. A partizánok akcióinak
és taktikájának teljességükben egy általános
forradalmi stratégiába kell igazodniuk.
Mint bármely háborúban, ebben a polgárháborúban
is elképzelhetetlen a siker a katonai akció két alapvetõ
pontjának betartása: a haditerv és a közös
irányítás elismerése nélkül. A forradalom
legkritikusabb pontja lesz, amikor a burzsoázia szervezett erõként
masíroz a forradalom ellen. Ez a pillanat szorítja majd rá
a proletárokat a katonai stratégia alapelveinek elfogadására.
Így a katonai stratégia és az ellenforradalom stratégiája
miatt a forradalom fegyveres ereje egy olyan általános forradalmi
hadseregen kell, hogy nyugodjék, amelyet a közös hadmûveleti
tervek és a közös irányítás fog egybe.
A következõ elveken alapul ez a hadsereg:
(a) a hadsereg osztályjellege;
(b) önkéntes szolgálat (minden kényszer idegen a
forradalom védelmétõl);
(c) szabad önkéntes fegyelem (önfegyelem)(az önkéntes
szolgálat és a forradalmi önfegyelem tökéletesen
kiegészítik egymást, és olyan morális erõt
kölcsönöznek a forradalmi hadseregnek, amilyen semmilyen állami
hadseregnek nem lehet);
(d) a forradalmi hadsereg teljes alárendelése a munkás-
és parasztszervezetek által képviselt tömegeknek,
amelyek a teljes gazdasági és társadalmi életet
is ellenõrzik.
Más szóval, a forradalom védelmének szerve, amely az ellenforradalommal való harcért felelõs akár a nagy frontokon, akár helyi szinten (burzsoá összeesküvés, ellenforradalmi szervezkedés), teljesen a munkások és parasztok termelõ szervezeteinek kell, hogy engedelmeskedjék, és azoktól kapja politikai irányvonalát.
NB!: habár bele kell illeszkednie a meghatározott liberter kommunista alapelvekbe, a hadsereg maga nem alapelv. Ez csupán a forradalmi katonai stratégiából eredõ következmény, stratégiai intézkedés, amelyre a munkásságot a polgárháború kényszeríti rá. De erre az intézkedésre már most megkülönböztetett figyelmet kell fordítanunk. Alaposan kell tanulmányoznunk, hogy elkerülhessük a forradalom védelmében elkövetett végzetes hibákat, amelyek a polgárháborúban az egész forradalom kimenetelét befolyásolhatnák.
SZERVEZETI RÉSZ
Azok az általános, konstruktív álláspontok,
amelyeket fentebb kifejtettünk, alkotják a forradalmi anarchizmus
szervezõdési platformját.
Ez a platform, amely meghatározott taktikai és elméleti
irányvonalakat tartalmaz, az a minimum, amely köré sürgõsen
szervezõdnie kell a szervezett anarchista mozgalom minden militánsának.
A feladata éppen az, hogy az anarchista mozgalom minden egészséges
elemét egy általános szervezetbe gyûjtse, az állandó
alapokon álló, aktívan agitáló Anarchisták
Általános Szövetségébe. Minden anarchista
militáns tevékenységének ennek megszervezése
felé kellene orientálódnia.
Az Anarchisták Általános Szövetségének
szervezési alapelvei a következõk:
1. Elméleti egység:
Az elmélet jelenti azt az erõt, amely a személyek és
szervezetek tevékenységét irányítja egy
kijelölt úton egy meghatározott cél felé.
Ez természetesen egységes kell, hogy legyen az Általános
Szövetséghez tartozó összes szervezet és egyén
számára. Az Általános Szövetség minden
tevékenysége mind egészében, mind részleteiben
teljes összhangban kell, hogy legyen a Szövetség elméleti
alapelveivel.
2. Taktikai egység, vagy a cselekvés közös módozatai:
Ugyanígy azok a taktikai módszerek, amelyeket a különféle
egyének vagy csoportok követnek a Szövetségen belül,
egységesek kell, hogy legyenek, és összhangban kell lenniük
mind egymással, mind pedig a Szövetség általános
elméletével és taktikájával.
A mozgalom egységes taktikája döntõ jelentõséggel
bír a szervezet létezése és az egész mozgalom
szempontjából: megakadályozza azt a pusztító
hatást, amit az egymással vetekedõ taktikai irányok
okoznak, minden erõt a mozgalomra összpontosít, és
egy meghatározott cél érdekében közös
irányt jelöl ki.
3. Kollektív felelõsség:
Egyszer és mindenkorra számûzni kell az anarchista mozgalom
soraiból azt a gyakorlatot, hogy mindenki a saját felelõsségére
cselekszik. A forradalmi tevékenység, mind a politika, mind
a társadalom területén elõször is alapvetõen
és természetébõl adódóan közösségi.
Társadalmi forradalmi aktivitás ezeken a területeken semmi
esetre sem alapulhat egyéni militánsok személyes felelõsségén.
Az anarchista mozgalom végrehajtó szerve, az Anarchista Szövetség
keményen fel kell, hogy lépjen a felelõtlen individualizmus
ellen, és tevékenységét a kollektív felelõsségre
kell, hogy alapozza: a teljes Szövetség felelõs minden
egyes tagjának politikai és forradalmi tevékenységéért;
és ugyanígy, minden egyes tag felelõs az egész
Szövetség hasonló tevékenységéért.
4. Federalizmus
Az anarchizmus mindig is elutasította a centralizált szervezõdést,
mind a tömegek társadalmi életének, mind pedig a
politikai akciók területén. A centralizált forma
a kritikai szellem és a kezdeményezések elfojtásán,
az egyének függetlenségének elnyomásán
és a tömegeknek a "centrum" által való
alávetésén alapul. Ennek a formának természetes
és elkerülhetetlen hatása a szolgaság és
a gépiesség mind a társadalmi életen, mind pedig
a szervezeten belül.
A centralizmussal szemben az anarchizmus mindig is a federalizmus elvét
védelmezte, amely összeegyezteti az egyéni kezdeményezést
és függetlenséget a közös cél érdekében
munkálkodó szervezettel.
Összeegyeztetve a függetlenséget és minden egyén
jogait a társadalmi szükségszerûségek szolgálatával,
a federalizmus szélesre tárja a kaput minden hasznos egyéni
megnyilvánulás elõtt.
De a federalizmus igen gyakran eltorzult anarchista körökben: túl
gyakran értelmezték úgy, mint az "ego" kifejezésének
mindenek feletti jogát, minden kötelezettség nélkül
a szervezet elvárásaira.
Ez a hibás értelmezés szétzüllesztette a
mozgalmunkat. Itt az ideje, hogy félreérthetetlenül örökre
véget vessünk neki.
A federalizmus az egyének és szervezetek szabad egyetértését
tartalmazza a közös célért való munkában.
Ám egy ilyen egyetértés csakis akkor válhat realitássá,
ha a Szövetség összes résztvevõje felvállalja
a célokat, és megfelel a közös döntéseknek.
Egy társadalmi harcot folytató szervezetben, bármily
erõs federalisztikus alapokon nyugodjék is, nem lehetnek végrehajtatlan
döntések. Egy anarchista szervezetben, amely elkötelezte
magát a munkások és a társadalmi forradalom irányában,
ez még kevésbé megengedhetõ. Következésképpen,
az anarchista szervezet federalizmusa, mikor biztosítja minden tag
jogát a függetlenségre, szabad véleményre,
az egyéni kezdeményezés szabadságára, ugyanakkor
megkívánja minden tagjától, hogy tartsa szem elõtt
a leszögezett szervezeti célokat, és hajtsa végre
a közös döntéseket.
Csak ezekkel a feltételekkel van értelme a federalizmusnak,
csakis így mûködhet megfelelõen az anarchista szervezet,
és így harcolhat céljaiért.
Az Anarchisták Általános Szövetségének
elképzelése megoldja a koordináció és az
anarchista mozgalom számtalan aktivitása közötti konkurencia
problémáit.
Minden szervezet, amely a Szövetséghez tartozik, a közös
szervezet egy-egy élõ sejtjét képezi. Minden sejtnek
saját titkársága van, amely végrehajtó
és elméleti irányítást gyakorol a szervezet
politikai és technikai feladatainak végrehajtásakor.
A Szövetség tagszervezetei közötti koordinálást
külön szerv, az erre létrehozott Szövetségi Végrehajtó
Bizottság fogja végezni. Ennek az alábbi funkciói
lesznek: a Szövetség döntéseinek végrehajtása;
az elszigetelt csoportok elméleti és szervezeti orientálása
a Szövetség nézeteinek megfelelõ irányba;
a mozgalom általános helyzetének figyelemmel követése;
a szervezeti- és munkakapcsolat fenntartása a tagszervezetek
között; a kapcsolattartás külsõ szervezetekkel.
A bizottság jogait, felelõsségeit és gyakorlati
feladatait a Szövetség kongresszusa határozza meg.
Az Anarchisták Általános Szövetségének
konkrét és meghatározott célja van. A társadalmi
forradalom gyõzelme nevében magához kell vonzania és
beolvasztania a munkások és parasztok legforradalmibb, legkritikusabb
elemeit.
A társadalmi forradalmat támogatva, és antiautoriter
szervezetként, amely az osztálytársadalom lerombolását
tûzte ki céljául, az Anarchisták Általános
Szövetsége egyenlõen támaszkodik a társadalom
két alapvetõ osztályára: a parasztságra
és a munkásságra. Egyformán dolgozik mindkét
osztály felszabadításán.
A munkásszakszervezetek és a városi forradalmi szervezetek
esetében a Szövetség arra törekszik, hogy élcsapatuk
és elméleti vezetõjük legyen.
Ugyanez a feladat a kizsákmányolt paraszttömegek esetében
is. Alapjában, akárcsak a városi szervezeteknél,
a Szövetség szándéka a forradalmi parasztszervezetek
hálózatának kiépítése, és
a továbbiakban egy sajátos parasztszövetség alakítása
antiautoriter alapokon.
A dolgozó tömegekbõl születve, a Szövetségnek
részt kell venniük életük minden szférájában,
minden lehetséges oldalról a szervezõdés, az állhatatosság
és a támadás szellemét erõsítve
bennük.
Csak ily módon tudja teljesíteni feladatát, betölteni
elméleti és történelmi küldetését
a munka társadalmi forradalmában, és lehet a felszabadító
folyamat szervezett élcsapata.
Szerkesztõi útószó (1998)
Az 1917-23-as világforradalmi hullám leverése után proletár militánsok ezreinek kellett elmenekülniük azokról a területekrõl, ahol a felkelésekben aktív szerepet vállaltak, hiszen a kapitalista terror, mégoly nagy igyekezete ellenére sem volt képes minden egyes forradalmár legyilkolására. A forradalmi mozgalom kétségkívül óriási csapást szenvedett el: a gyõztes ellenforradalom szinte teljesen szétzilálta azokat a struktúrákat, amelyeket a forradalom idején az osztállyá szervezõdés útján a proletariátus már meghódított. Szétverték és/vagy önmaguk ellenforradalmi karikatúrájává torzították a proletárszervezeteket, amelyek a kommunista világpárt, a világméretõ osztály elõképeiként a harc centralizálásának feladatait végezték. A bolsevik szociáldemokrácia, amely magát "kommunizmusnak" titulálta, a hagyományos szocdemekkel karöltve igyekezett a proletariátus osztályemlékezetét, vagyis osztályként való létének egyik alapját szétzilálni, meghamisítani. Ezek az irányzatok tulajdonképpen az osztály, mint olyan objektív tagadásáig jutottak el, hiszen az általuk adott osztály-meghatározások, csakúgy, mint gyakorlati tevékenységük a burzsoázia és a proletariátus közti alapvetõ antagonizmust elkendõzve, olyan koncepciókat tálaltak fel, mint a "szocializmus egy országban" leninista elképzelését, a szocializmus és a kapitalizmus "békés egymás mellett élésének" koncepcióját, a kapitalizmus szocialisztikus evolúciójának bernsteini vonalát stb. Mindezek az ideológiák az uralkodó osztály objektív létfeltételének, az osztályok negációjának tükrözõdései, amelyek aktívan hozzásegítették a burzsoáziát az osztálykonfliktus tompításához és a proletariátus atomizáltságának megerõsítéséhez.
Az ellenforradalmi korszak azonban nem volt képes a proletariátus mozgalmának teljes elpusztítására. Ez gyakorlatilag lehetetlen volt számára - és az marad a mindenkori burzsoázia számára is -, hiszen a forradalom nem egyének akaratának függvénye, hanem a tõkés rendszer terméke, elkerülhetetlen velejárója. A forradalom - és leverése - tanulságait rengetegen próbálták meg már közvetlenül a bukás után értelmezni, feldolgozni, és továbblépni azok alapján. Egy dolog egyértelmûnek látszott a tudatos proletárok, az új forradalmi hullám elõkészítõi között: a szociáldemokrácia - mind hagyományos, mind bolsevik értelemben - az ellenforradalom eszközeként leplezte le magát. Valójában fontos rámutatni, hogy a szociáldemokrácia nem forradalmi mozgalomként született meg, hogy aztán késõbb - általános vélekedés szerint 1914-ben - a proletariátus árulójává váljék. A kezdetektõl a tõke eszköze volt, minden megnyilvánulásában. Célja valójában soha nem az állam, az érték, a kapitalizmus diktatúrája elleni kommunista osztályharc volt, hanem a kapitalizmus megreformálása, engedmények kicsikarása, a munkásnak mint kizsákmányoltnak fenntartása helyzete némi felszíni javítása árán. Természetesen ez nem vonatkozik a proletárok azon millióira, akik szakításhiányból, az ellenforradalmi propaganda hatására stb. a II. Internacionálé pártjai keretében szervezõdött: magáról a szervezetrõl, a történelmi szociáldemokrácia ezen képviselõjérõl van szó, mint a kapitalizmus válaszáról, felkínált választási lehetõségérõl az osztályharccal szemben. A II. Internacionálé vezetése már az alapító kongresszuson, 1889-ben megkezdte harcát a forradalmi elemek eltávolításáért, és minden jelentõs kérdésben azok ellen foglalt állást, akiket "anarchistáknak" tituláltak.
A forradalmi hullám vége felé, 1923-24-re a proletár
militánsok jó része számára nyilvánvalóvá
vált a bolsevizmus ellenforradalmi irányultsága is. Bár
magából Szovjet-Oroszországból csak a fõbb
hírek jutottak ki, de azért a világ láthatta az
egymás után következõ lépések tendenciáját:
A breszt-litovszki béke megkötése, ezzel kapcsolatban a
baloldali eszerek lázadásának leverése (1918),
a mahnovscsina (kb. 1918-21) letiprása, Kronstadt (1921), és
végül, de nem utolsósorban a NEP, a kapitalizmus összes
elemének dicsõséges visszatérésének
meghirdetése (1921)( ) jelentette a fõbb fordulópontokat.
A bolsevikok Lenin és Trockij által fémjelzett "centruma"
minden - a párton kívüli és belüli - forradalmi
tiltakozást leszerelve következetesen képviselték
a kapitalista termelés fenntartását, az érték
diktatúrájának érinthetetlenségét.
Már 1918 folyamán fegyveresen támadták meg a moszkvai
anarchista központot, hatszáz militánst börtönöztek
be, és sokakat megöltek. Az ok az volt, hogy az anarchisták
megszervezték saját fegyveres erejüket, a Fekete Gárdát,
amely kíméletlen leszámolásra készült
az osztályellenséggel szemben. És a szervezett, felfegyverzett
proletariátusnál nincs ijesztõbb a kapitalizmus számára.
Így a proletár frakciókat, akik a forradalom érdekében
szembeszálltak az átfestett kapitalizmus államhatalmával,
a bolsevik államban is "anarchistának", "baloldali
elhajlónak" nevezték, vagy még inkább - tagadva
ezzel minden politikai szerepüket - egyszerûen köztörvényes
bûnözõkként, banditákként kezelték
õket.
A húszas évek elejére tehát a proletárok számára úgy tûnt, hogy a forradalom egyetlen örököse az anarchizmus, illetve az a "baloldali" kommunizmus( ), amelyet a szociáldemokrácia minden lehetséges módon üldözött. A már említett orosz és ukrán anarchisták mellett ide sorolódtak egyrészt a német és holland tanácskommunisták, akik a németországi eseményekben szakadtak ki és fordultak szembe a bolsevik tendenciákkal, és pártjuk, a Németországi Kommunista Munkáspárt (KAPD) fontos szerepet játszott a forradalmi hullám tanulságainak tisztázásában és a tõkés rendszerrel való szakítások elmélyítésében, számos frissen alakuló kommunista párt "balszárnya", fõleg Angliában (Sylvia Pankhurst újsága, a Workers' Dreadnought és az "anarcho-marxisták") és Olaszországban (az Amadeo Bordiga körül csoportosuló internacionalista kommunisták), a német anarcho-szindikalisták, akiknek szervezete, a Szabad Munkások Németországi Uniója (FAUD) a kezdeti forradalmi lendület után Rudolf Rocker vezetésével egyre inkább visszafogó erõként mûködött, és a számtalan "anarchista" irányzat a világ számos táján. Sok esetben csupán személyekrõl beszélhetünk: Errico Malatesta, Alexander Berkman, Emma Goldman önmagukban is irányzatokat jelentettek. Angliában a radikális kommunisták mellett erõs anarchista mozgalom mûködött, akárcsak Spanyolországban. De az ellenforradalom elõl menekülõ külföldi - és mindenekelõtt orosz - anarchisták leginkább Franciaországban találtak menedékre. (Mi itt csak Európáról beszélünk. Csupán megemlítjük, hogy ebben az idõszakban a forradalmi tevékenység súlypontja már Európán kívülre, elsõsorban Latin-Amerikára esik.)
Az a jelenség, amit ekkoriban tehát "anarchizmus" néven emlegettek, igen eltérõ, ellentmondásos csoportokat és irányzatokat takart. Összességében nem volt forradalmi, sõt, éppen az adta ellenforradalmi jellegét, hogy bár számos elemében valóban a forradalomért harcolt, de az anarchizmust mint egy nagy családot, valamilyen közösséget szemlélte, amelyben a különféle áramlatok egy éteri szinten ugyanazt akarják. Ez azonban nem volt igaz. Az "anarchista" csoportok legnagyobb része burzsoá jelszavakat hangoztatott, és tevékenységük csupán a szociáldemokrácia kiegészítése volt: tagadták az osztályharc centralizálását, az egyén kultuszát ûzték, elvetették a forradalom és a proletariátus diktatórikus jellegét. A legtöbben a termelõk önkormányzatát dicsõítették, vagyis az alap - az érték diktatúrája az emberi szükségletek felett - helyébe egy pusztán technikai kérdést - az irányítás módját - helyezték. Mások - mindenekelõtt a tanácskommunisták és az anarchista kommunisták közül sokan - valóban kommunista kisebbséget alkottak, és folytatták forradalmi harcukat.
A francia számûzetésben szintén mindenfajta figura megtalálható volt. Mindenki anarchizmusról szövegelt, és a legbornírtabb burzsoá elképzeléseket címkéztek fel ezzel az elnevezéssel. Tulajdonképpen ez a folyamat ugyanúgy - csak legfeljebb kisebb méretekben - az osztályharc lényegének elködösítésére irányuló hadjárat volt, mint amit a bolsevizmus vitt végbe látszólag a "másik oldalon". Felmelegítették a régi álláspontot a "kommunizmus és az anarchizmus közötti szakadékról", mindkét mozgalmat - amely valójában egy és ugyanaz a mozgalom - kiherélve ezzel. A bolsevik nyomdák ontották az anarchista-ellenes pamfleteket, a mahnovscsináról költött rágalmakat, és Lenin brosúráját, a "Baloldaliság, a kommunizmus gyermekbetegségé"-t, amelyben a szerzõ markánsan szembehelyezkedett minden forradalmi irányzattal, és kiállt az elitpárt, a parlamentarizmus és a szakszervezeti harc mellett. De az "anarchista" oldal sem maradt adós - a "nagyok", mindenekelõtt Malatesta és Berkman idétlen érveket sorakoztatott fel az "autoriter szocializmus", vagyis a "marxi" kommunizmus ellen. A korszak legjellemzõbb terméke egy "Bakunyin versus Marx" címû füzetke, amelynek ismeretlen "anarchista " szerzõje a bulvársajtó színvonalán elemzi a két irányzat "antagonizmusát". Ez méltó "anarchista" párja Lenin "kommunista" pamfletjének.
A franciaországi anarchisták legnagyobb szervezete, az Anarchista Unió (Union Anarchiste, UA) 1926 júliusában nagy vitát indított el egy kiáltvány körül, amelynek célja az individualista és a forradalmi anarchizmus, valamint a szindikalizmus álláspontjainak összebékítése lett volna. Az elmérgesedõ vitában az anarcho-kommunisták leszögezték, hogy semmiféle közös pontjuk nincs az individualistákkal és más burzsoá "anarchistákkal", ezért elhagyták a szervezetet, megalakítva az Anarchista-Kommunista Uniót (UAC). Az új szervezet kijelentette, hogy "a harc egyetlen lehetséges formája a forradalmi anarchizmus, egyetlen lehetséges célja a kommunizmus; a kettõ egy és ugyanaz". Célként jelölték meg a "szakítást az anarchizmus Nagy Családjával", amely álközösségbe igyekezett olvasztani a forradalmi és ellenforradalmi irányzatokat. Az UAC többsége kiállt a harc centralizálásának szükségessége és a diktatórikus eszközök alkalmazása mellett, olyannyira, hogy 1927 folyamán még egy anarchista párt - értsd: centralizált harci szervezet, nem polgári párt - alakítása is felmerült. Ekkor az UAC-bõl kivált egy áramlat - a "szintezisták" -, amely Sebastian Faure és az egykori mahnovista Volin vezetésével ismét a számtalan féle "anarchizmus" népfrontját, "szintézisét" vallotta, míg a forradalmi anarchisták megerõsítették szervezetüket Forradalmi Anarchista Kommunista Unió (UACR) néven, amely 1930-ig mûködött.
Ezekben a harcokban részt vettek az orosz emigráns anarchisták is, akik között végig többségben voltak a forradalmi elemek. Õk már 1925-ben megalakították az Oroszországi Anarchisták Külföldi Csoportját, amely Munkásigazság (Gyelo Truda) néven újságot jelentetett meg Nyesztor Mahno, Ida Mett és Pjotr Arsinov szerkesztésében. Ebben közölték le a csoport programszövegét, a "Liberter kommunizmus szervezõdési platformját", amely késõbb csak mint "a Platform" híresült el.
A Platform megjelenése nyomban dühödt vitákat kavart. Volin vezetésével a szintezisták támadást indítottak lapjukban, az "Egyesülés"-ben. "Az az állítás, hogy az anarchizmus csupán az osztályharc teóriája, egyoldalú nézõponthoz vezet" - jelentette ki Volin.
1927 február 5-ére a platformisták találkozót hívtak össze, amelynek célja egy nemzetközi forradalmár-konferencia megszervezése lett volna. Felállt egy ideiglenes Bizottság, Mahno, a kínai Csen és a lengyel Ranko részvételével. A hat országból összegyûlt résztvevõk kidolgozták a leendõ konferencia fõbb vitapontjait:
1. Az osztályharc, mint az anarchizmus legfontosabb eleme;
2. Az anarchista-kommunizmus, mint a mozgalom alapja;
3. A szindikalizmus, mint a harc lényeges eszköze;
4. Az Anarchisták Általános Szövetsége létrehozásának
szükségszerûsége, mely szervezet az ideológiai
és taktikai egységen, valamint a kollektív felelõsségvállaláson
nyugszik;
5. Egy pozitív program szükségessége a társadalmi
forradalom megvalósításának érdekében.
A korszak szintjén ez igen forradalmi programnak számított, habár vannak benne idegenül csengõ elemek, így például a szakszervezeti munka bizonyos formáinak elfogadása: ennek lehetetlenségét az 1918-21-es német események nagyon jól megmutatták. 1920-ban Németországban még a forradalmi szindikalistákat tömörítõ legradikálisabb csoport, az FVGD-AS is a szakszervezeti tevékenység ellen fordult, és a forradalmi kommunistákkal egyesült a harc folytatására.
A javaslat körüli vita azonban nem érhetett véget,
mivel a rendõrség lecsapott a gyûlésre, és
mindenkit letartóztattak. Machnót csak a francia anarchisták
kampánya mentette meg a deportálástól. Végülis
a "Forradalmi Anarchista-Kommunisták Nemzetközi Federációja"
csak terv maradt, és többen a résztvevõk közül
is szembefordultak vele (pl. Camillo Berneri, a kiváló olasz
anarcho-kommunista is, akit 1937 májusában Barcelonában
majd Gerõ Ernõ tesz el láb alól). Az individualista
oldalról is nagy támadás indult be, Malatesta vezényletével.
Mahnóék 1927 augusztus 18-án megjelentették a
"Válasz az Anarchista-Zûrzavaristáknak" címû
visszavágást. Ebben kifejtik a forradalmi vezetés szükségességérõl
vallott nézeteiket:
"Nyilvánvaló, hogy a forradalom maguknak a tömegeknek
a mûve lesz, de a forradalmi tömeg mindig kitermeli a kezdeményezõk
kisebbségét, akik továbblökik az eseményeket."
Ez az álláspont óriási szálkát jelentett
az "egyén" szabadságát és a korlátlan
individualizmust hirdetõ "anarchisták" szemében,
akikrõl egyébként a cikk így emlékezett
meg:
"Az individualistáknak ez az egész brancsa, amelyik magát
anarchistának nevezi, valójában a legkevésbé
sem az. Ez a sok ember, akik - de egyáltalán milyen alapon?
- összegyûlnek, és kijelentik, hogy `mi egy család
vagyunk', és ezt a vegyüléket `anarchista szervezetnek'
nevezik, nemcsak hogy idétlen, hanem kifejezetten ellenséges."
Habár a nemzetközi szervezet nem jöhetett létre, a Platform jelentõs hatást gyakorolt több ország forradalmi anarchistáira. Franciaországban az állandó átalakulás fortyogásában a platformisták többször is ellenõrzésük alá vonták a legnagyobb anarchista szervezetet, de végül mindig szakítaniuk kellett vele. Ez fontos tanulság volt számukra arra, hogy soha nem érdemes törõdni az elavult, ellenforradalmi kötöttségeket hordozó szervezetek foldozgatásával, reformizálásával, hanem mindig, újabb szakításokon keresztül kell konkretizálni a proletariátus osztályprogramját. Olaszországban és Bulgáriában is alakultak platformista szervezetek, akárcsak Lengyelországban, bár ez utóbbi csupán az általános alapelveket vette át, és magát a Platformot, mint autoritert, elutasította.
Az 1939-45-ös háború szétzilálta az anarchizmus sorait, de miután a kapitalista béke nem hozott jelentõs változást a kapitalista háborúhoz képest, az osztályharcos tevékenység ismét megerõsödött. Ekkorra a bolsevikok - ideértve a trockistákat is - már eljátszották szerepüket, és nemigen gyakorolhattak hatást a valóban osztályharcos proletár elemekre - legalábbis Európában. A forradalmi mozgalom több esetben ismét visszanyúlt a Platformig, és olyan, némileg ellentmondásos, de mindenképpen forradalmi irányultságú szervezeteket hozott létre, mint a Liberter Kommunista Szövetség (FCL) Franciaországban és az Anarchista Proletár Akciócsoportok (GAAP) Olaszországban az ötvenes évek elején, majd a különféle országokban mûködõ Forradalmi Anarchista Szövetségeket.
A Platform
Maga a szöveg, mint fentebb láttuk, olyan idõszakban jött létre, amikor az ellenforradalom - az 1917-23-as forradalmi hullám leverése után - ereje teljében volt. Így a szöveg érdeklõdésének homlokterében érthetõ módon a mozgalom zavarossága, szervezetlensége, a központosítás és az egységes gyakorlat teljes hiánya áll. Kétségtelen, hogy a végletesen centralizált és - legalábbis a proletárok harcával szemben - egységes gyakorlatot folytató tõke erõivel szemben csak hasonló módszerekkel vehetõ fel a harc. A proletariátus harcának antidemokratikus, diktatórikus lényegét azonban az álanarchizmus minden erejét összeszedve támadta. Így a kívánatos egység csak nélkülük, ellenük valósulhatott meg.
A Platform helyesen leszögezi, hogy az anarchizmus "nem egy gyönyörû utópia, sem pedig egy elvont filozófiai eszme, hanem a dolgozó tömegek társadalmi mozgalma". Gyakorlat és elmélet burzsoá kettõssége helyett itt egy szerves egységrõl, a tõkés társadalom lerombolásának folyamatáról van szó, annak összes konkretizálódásában. A Platform végig az aktív valóságból indul ki, és annak megfelelõen próbál reagálni, nem érdeklik az elméleti "problémák", amelyekrõl a különféle "anarchológusok" hatalmas vitákat folytatnak (hordott-e Kropotkin virágmintás alsónadrágot, és lesz-e idõjárás-jelentés az anarchista társadalomban?).
A szöveg mindenekelõtt egy erõs, átfogó anarchista szervezet megalakítását szorgalmazza. Ez talán ma egyértelmûnek tûnik, de abban a helyzetben nem volt az. Számos álanarchista magának a szervezetnek a szükségességét is tagadta, de ha már létezik szervezet, akkor az csupán névleges, koordinációs valami legyen, amelyben az egyes személyek és alcsoportok belsõ autonómiával bírnak. Ez a demokratikus álszervezet aztán minden esetben bebizonyította teljes képtelenségét bárminemû forradalmi tevékenységre. A Platform készítõi ezért az egységes - forradalmi - irányvonal és a szervezett közösségi gyakorlat mellett foglaltak állást. Ez rettentõ fontos lépés volt az anarchistáktól, hiszen éppen azokat a tabukat döntögették, amelyek az anarchizmus akadályait jelentették a valóban hatásos harcra.
A Platform kiemeli a szintézis alapján megvalósuló álszervezet értelmetlenségét. A szöveg célja tulajdonképpen nem más, minthogy egy kialakuló, nemzetközi anarchista-forradalmi szervezet, vagyis a kommunista proletár világpárt, az osztállyá szervezõdött proletariátus programját nyújtsa. Ez a feladat azonban természetesen meghaladta a szöveg kereteit. Egyáltalában véve, ez a proletariátus forradalmi programja, habár létezõ és ható történelmi valóság, nem más, mint maga a forradalmi folyamat: senki, semmilyen csoport sem lesz képes arra, hogy pontosan írásba fektesse le. Erre azonban nincs is szükség, hiszen az osztályharc konkretizálódásai során - amelyekbe az írott dolgok is éppúgy beletartoznak - ez a program valamilyen mértékben mindig realizálódik. Ezekbõl az eseményekbõl, ha úgy tetszik, a tanulságok formájában, bizonyos jegyei levonhatók és kikövetkeztethetõek. Ilyenek mindenekelõtt a demokráciával való szakítás, a proletárdiktatúra, a parlamentarizmus és a szakszervezetek elleni harc, a pártok elleni harc, és az anarcho-kommunista forradalmi mag - rossz szóval az "élcsapat" - feladatai. Ezek a pontok nem jelennek meg mindig tisztán a Platformban sem.
A szöveg leggyengébb részei azokkal a konkrét teendõkkel foglalkoznak, amelyek a forradalom alatt, a termelés, fogyasztás, hadsereg stb. megszervezésérõl próbálnak meg valamilyen képet adni. Le kell szögezni, hogy a Platform - amely az álanarchizmussal való szakítás és a proletárforradalom néhány egyéb, igen fontos kérdésében kifejezetten messzire ment el - itt az utópiagyártás talajára téved. Ezekkel az utópiákkal éppen az a probléma, hogy akár még meg is valósíthatóak: alapjában ugyanis nem oldják fel az emberi tevékenység és a munka, az eszköz és az áru, a használati és a csereérték közti antagonizmust. A városok és a falvak közötti csere - bár jelentõs egyszerûsítéssel - pl. napjainkban is így zajlik... A platformisták nem látták át a proletárforradalom totálisan felforgató jellegét, azt a sajátosságát, hogy a viszonyokat alapvetõen kell, hogy megváltoztassa. A fenti antagonizmusoknak már a forradalom elsõ percében pusztulniuk kell - egyáltalán, honnan számoljuk a forradalom perceit... -, és nem elképzelhetõ az átmeneti, félig-kapitalista-félig-kommunista állapot. Bár a szöveg ezt maga is külön fejezetben szögezi le, rámutatva az átmenettel kapcsolatos koncepciók ellenforradalmi voltára, a második részben éppen egy ilyen állapotot vázol fel. A proletariátus diktatúrájának - amely nem az "átmenet szerve", hanem a forradalmi harc, a proletár osztály természete - formája az anti-állam, amely a ma fennálló rend teljes, aktív tagadása, mint ahogy a proletariátus, mint osztály léte már önmagában a burzsoá demokrácia tagadása.
A szöveg készítõi gyakran beleesnek abba a hibába is, hogy a proletárok, illetve az õ szóhasználatukban ugyanezt jelentõ "munkások" "szabadságáról" és "függetlenségérõl" beszélnek. Íme, két újabb anarchista fétis, amelyet a szöveg nem volt képes túlhaladni. Ez a két fogalom csakis a kapitalista társadalomban bír jelentéssel. De mitõl szabad és független egy munkás? A kapitalizmustól? Attól nyilván nem, hiszen éppen az határozza meg létét, mint munkásét és mint társadalmi lényét egyaránt. Tehát éppen saját osztályától szabad és független, attól az erõtõl, amelynek célja nem más, mint ennek a társadalomnak - így a "munkás" szabadságának és függetlenségének is -, a totális lerombolása. Az érdekes az, hogy a szöveg gyakorlatban több esetben leszámol ezekkel az illúziókkal, amikor a centralizáció, az egységes szervezet mellett érvel. Támadták is ezért a szabadság bajnokai eleget.
Mint arra már korábban utaltunk, meglehetõsen zavaros a szakszervezetekkel szemben kifejtett álláspont is. Míg máshol világosan kiderül, hogy a forradalmi harc nem más, mint az anarchista kommunizmus, addig ebben a kérdésben a szerzõk különféle szinteket húznak, és a szindikalizmust egy harci formaként jelölik meg. Egyrészt látják a szakszervezetek ellenforradalmi szerepét, amit a forradalom idején a szindikalisták jó része maga is meglátott, másrészt hisznek még a javítás lehetõségében. Az általuk kifejtett elképzelés: anarchista befolyás alatt álló szakszervezet. Ez azonban önellentmondás: egy olyan szervezet, amely az általa lerombolni szánt (hiszen anarchista) társadalmat kívánja folyamatosan optimalizálni, éppen a lerombolását eredményezõ ellentmondások elsimítgatásával (hiszen szakszervezet). A proletariátus történelmi programja ugyanis NEM tartalmaz béralkukat, bejelentett sztrájkokat, szakszervezeti majálisokat és érdekegyeztetõ tanácsokat. Ellenben tartalmazza a bérmunka eltörlését, az erõszakos vadsztrájkokat, a harc eksztatikus örömét és az ellenséges érdekek diktatórikus elnyomását.
Nem kívánunk külön foglalkozni a termeléssel és elosztással, a hadsereggel stb. foglalkozó résszel. Komolytalan, helyenként kifejezetten veszélyes álmodozások ezek önigazgatásról és önkéntességrõl stb. Egyfajta demokratikus menyország, amely teljes ellentétben áll az általános rész elvárásaival. Annyit azonban hozzáfûznénk, hogy aki arra tesz próbát, hogy a jelen társadalom viszonyai között a kommunista társadalom leírásával próbálkozzon, az nem juthat tovább az álmodozásnál.
A szöveg végén a szerzõk újabb álanarchista fantommal kénytelenek megbírkózni, amely bizony elnyeléssel fenyegeti õket: a federalizmussal. Bár a szöveg egésze az osztállyá szervezõdés és az harc centralizálásáról szól a valóságban - és ezt az álanarchista nyüszögõk igen világosan látták - , addig a szerzõk megijednek saját elképzelésük konzekvenciájának, a centralizálás szükségességének verbális elismerésétõl. Ezt úgy próbálják megoldani, hogy megkülönböztetnek "rossz" és "jó" federalizmust. A rossz az ego fontosságát hangsúlyozza, és az individualisták eszköze, míg a jó, nos, az tulajdonképpen már nem is federalizmus, mint kiderül, hanem centralizmus... Éppen a kérdés homályossága, pontosabban az e téren mutatkozó szakításhiány vezeti oda a szerzõket, hogy leírják azt a bõdületes burzsoá marhaságot a Szövetségi Végrehajtó Bizottságról. Hát ez bizony nem a "szervezett élcsapat"...
Röviden még egy fontos kritikai észrevétel: a szöveg folytonosan elkülöníti a parasztságot és a proletariátust. Holott ez utóbbi természetesen nem csak az "olajos kezû munkásokat" jelenti. A parasztság NEM társadalmi osztály, hanem egy munkamegosztási réteg. Burzsoák éppen úgy vannak a soraiban, mint proletárok (ez éppen így igaz végülis a munkásságra is, habár nyílván több a parasztburzsuj). Fontos tanulság azonban, hogy a parasztság a modern forradalmi mozgalomban, Európában, illetve azokon a területeken, ahol földjének többé-kevésbé valódi tulajdonosa volt (így Oroszországban nem!) inkább ellenforradalmi szerepet játszott. A parasztság forradalmi potenciáljának túlbecsülése éppen a platformisták kicsit túlhangsúlyozottan orosz nézõpontjának köszönhetõ. Túlhangsúlyozzák a munka fontosságát is. Beleesnek abba a régi ouvrierista szakadékba, ami a szociáldemokrácia legrégibb fegyvere ellenünk: az, hogy legyünk büszkék a munkánkra, arra, hogy munkások vagyunk, szemben a "henye" burzsoáziával, harcoljunk a "munka társadalmáért"..! A kommunizmus azonban nem más, mint a munka, minden nemû munka totális tagadása, az emberi tevékenység megvalósítása az elidegenedett tevékenységgel szemben. Nemhogy nem vagyunk arra büszkék, hogy munkások vagyunk, hanem éppen ezért, a munka ellen lázadunk! "Mi a különbség szociáldemokraták és kommunisták között?" - tette fel a kérdést a Szituacionista Internacionálé a hetvenes évek elején: "A szociáldemokraták teljes foglalkoztatást akarnak. A kommunisták teljes munkanélküliséget."
Végezetül még egyszer le kívánjuk szögezni, hogy a Platform nem szent szöveg, és több, mint nem hibátlan. Nem volt az 1926-ban sem. Célja azonban - mint ezt a szerzõk leszögezik - nem is egy Biblia létrehozása volt, hanem egyfajta vitaindítás, amely közös forradalmi tevékenységet eredményez a valóban forradalmi elemek között. Jobbat kívánni mi sem tudunk, mint hogy töltsön be ma is ilyen feladatot.
Megjelent a Barikád füzetekben 1998(?)-ban