A következõkben az ICC (Internatinal Communist Current - Nemzetközi Kommunista Áramlat) nevû szervezõdés programját, állásfoglalását közölnénk le.

Az ICC egy brüsszeli központú széles nemzetközi skálán lévõ szervezet. Körülbelül a 7O-es évek közepén - végén alakult meg, a baloldali (tanács)- kommunista vonal folytatójaként. Számos brosúrájuk, könyvük mellett két fõ sajtóorgánumot adnak ki, az egyik az International Review (Nemzetközi Szemle) címet viselõ, az angolon kívül még jó pár nyelven (pl. németül és franciául) idõszakosan megjelenõ központi lapjuk. A másik pedig a havonta megjelenõ World Revolution (Világforradalom) regionális újságjuk, amely megjelenik Nagy- Britanniában, Németországban, Franciaországban, Hollandiában, Belgiumban, Spanyolországban, Olaszországban, Svájcban, Svédországban, Indiában, Mexikóban, Venezuelában, az USA-ban stb.


ÁLLÁSFOGLALÁSUNK


Az I. Világháború után a kapitalizmus dekadens társadalmi rendszerré vált. Kétszer döntötte az emberiséget krízisek, világháborúk és újraépítések barbár állapotába. A 8O-as években elérte széthullásának, hanyatlásának utolsó fázisát. Ezzel a visszafordíthatatlan történelmi folyamattal szemben csak egy alternatíva létezik: szocializmus vagy barbárság; kommunista világforradalom vagy az emberiség pusztulása.
1871-ben, a Párizsi Kommün volt a proletariátus elsõ kísérlete arra, hogy véghezvigye a forradalmat. De ez egy olyan korszakban történt, amikor a forradalom feltételei még nem voltak elég érettek. Miután azonban a kapitalizmus belépett dekadens fázisába, és létrejöttek ezek a feltételek, az 1917-es oroszországi októberi forradalom megtette az elsõ lépést egy valódi kommunista világforradalom felé, méghozzá forradalmi harcok nemzetközi forgatagában, amely aztán véget vetett az imperialista világháborúnak, és még több évig eltartott. Ennek a forradalmi hullámnak a zátonyra futása - különösen Németországban 1919-23. - vezetett ahhoz, hogy az oroszországi forradalom elszigetelten maradt és gyorsan elkorcsosult. A sztálinizmus nem az orosz forradalom eredménye volt, hanem annak sírásóéi.
Azok az állami rezsimek, amiket Szovjetunióban, Kelet-Európában, Kínában, Kubában stb. a "kommunista" és "szocialista" jelzõvel láttak el, mindössze az államkapitalizmus világszerte elterjedt tendenciájának legbrutálisabb formái voltak, amelyek a kapitalizmus hanyatlási fázisára jellemzõek.
A 2O-as évek kezdetétõl minden háború imperialista háború volt a nagy és a kis államok haláltusájában azért, hogy nemzetközi szerephez jussanak. Ezek a háborúk az emberiségnek csak halált és rombolást hoztak. A munkásosztálynak nemzetközi szolidaritással és a burzsoázia elleni harccal kell szembeszállnia. A "nemzeti függetlenség", a "népek önrendelkezési jogának" ideológiái függetlenül attól, hogy ezeket kisebbségi, történelmi, vallási vagy egyéb okokkal védelmezik, a munkások számára valódi mérget jelentenek. Azáltal, hogy a burzsoázia egyik vagy másik frakciójának csapdájába csalva a munkásokat egymás ellen uszítják, és arra kényszerítik, hogy a kizsákmányolók érdekében a burzsoázia háborújában mészárolják egymást.
A dekadens kapitalizmusban a parlament és a választások ugyanahhoz a szemfényvesztéshez tartoznak. Minden választásra való felhívás csak azoknak a hazugságoknak a megerõsítésére szolgál, amelyek a kizsákmányoltak számára "valódi alternatívát" ígérnek. A demokrácia, amely a burzsoázia legképmutatóbb uralkodó formája, semmiben sem különbözik más kapitalista uralkodó formáktól, a sztálinizmustól vagy a fasizmustól.
A burzsoázia minden frakciója egyaránt reakciós. Minden úgynevezett "szocialista" illetve "kommunista" munkáspárt a szélsõbaloldali szervezetek (trockisták, maoisták ex-maoisták, hivatalos anarchisták) mind a tõke politikai apparátusának baloldali szárnyát alkotják. A "népfront", az "anarchista" front, az "egységfront" minden taktikája, amely a proletárérdekeket bármely burzsoá frakció érdekeivel akarja egyeztetni, csak arra szolgál, hogy a munkásosztály harcát kontroll alatt tartsa és zsákutcába vezesse.
A kapitalizmus dekadens fázisában a szakszervezetek mindenütt a munkásosztályon belül a tõkés rend szervezetei lettek. A szakszervezeti formák eltekintve attól, hogy "hivatalos" vagy "bázisszakszervezetek"-e, csak arra szolgálnak, hogy a munkásosztályt kontrollálják és harcukat szabotálják.
Hogy harcát keresztülvihesse, a munkásosztálynak össze kell vonnia harcait azáltal, hogy azok megszervezését és elterjesztését saját kezébe veszi. Ennek olyan önálló népgyûlések és képviselõi bizottságok révén kell megtörténnie, amelyeket mindig ugyanezek a gyûlések választhatnak meg vagy mondhatnak le.
Így a terrorizmus nem lehet eszköze a munkásosztály harcának. A történelmileg kilátástalan társadalmi osztályok és a kispolgárság széthullásának kifejezõdéseként a terrorizmus, ha nem az államok közti háború közvetlen eszköze, mindig táptalaja lehet a burzsoázia manipulációinak. Azáltal, hogy a terrorizmus kis csoportok titkos akcióiért száll síkra, teljes ellentétbe kerül azzal az osztályerõszakkal, ami a proletariátus tudatos és szervezett tömegének cselekedeteire támaszkodik.
A munkásosztály az egyetlen osztály, amely abban a helyzetben van, hogy végrehajtsa a kommunista forradalmat. A forradalmi harc szükségszerûen konfrontációhoz vezeti a munkásosztályt a kapitalista állammal szemben. Hogy a kapitalizmust elpusztíthassa, a munkásosztálynak minden államot le kell rombolnia és a munkásosztály diktatúráját világszerte be kell vezetnie: azaz a munkástanácsok nemzetközi hatalmát, amely az egész proletariátust felöleli.
A társadalom kommunista átalakulása nem jelenti se a gazdaság "önigazgatását", sem pedig "államosítását". A kommunizmus a tõkés társadalmi viszonyok tudatos megsemmisítését követeli a munkásosztály által: vagyis a bérmunka, az árutermelés, az országhatárok felszámolását. Ehhez egy olyan világközösséget kell létrehozni, amelynek minden tevékenysége az emberi szükségletek kielégítését célozza.
A forradalmi politikai szervezetet a proletariátus élcsapata, vagyis a proletariátus tudatossá válási folyamatának aktív faktora képezi. feladata nem a "munkásosztály" megszervezése, és nem a proletariátus nevében való "hatalomátvétel", hanem hogy aktívan részt vegyen a harcok egyesítésében, acélból, hogy a munkások végre saját kezükbe vegyék harcukat, és ez a harc végre forradalmi formát öltsön.

Tevékenységünk
A proletár harc céljainak és eszközeinek, valamint annak történelmi és közvetlen feltételeinek elméleti és politikai megvilágítása.
Szervezett, egyesített és nemzetközi alapon centralizált intervenció, amelynek célja azon folyamat felgyorsítása, mely a munkásosztály forradalmi tetteihez vezet.
A forradalmi gondolkodású proletárok átorientálása egy valóban kommunista világpárt felé, amely elengedhetetlen feltétele a tõkés uralom megszüntetésének és a kommunista társadalomhoz való eljutásnak.
Származásunk
A forradalmi szervezetek pozíciói és tevékenységük mind a munkásosztálynak és azon tanulságok eddigi tapasztalatainak eredményei, amiket ezek a politikai szervezetek a történelembõl szereztek. Így az ICC azokra az eredményekre hivatkozik, amik a Marx-Engels körüli Kommunisták Szövetsége, a III. Internacionálé, a 2O-3O-as baloldali kommunista frakcióinak, de leginkább a német, holland ás olasz baloldaliak nyomán születtek.

AZ ICC ÁLLÁSFOGLALÁSÁNAK KRITIKÁJA


A programot nem másért hoztuk le, minthogy megkritizálhassuk és bemutathassuk, hogy a tõke ellenforradalmi céljainak érdekében miként akarja (mindmáig) felhasználni még a legradikálisabbnak látszó kommunista programpontokat is, illetve hogy e programpontok mellé miként csempészi be saját állforradalmi meghatározásait.
Mint azt fentebb kijelentették, leginkább a baloldali kommunistáktól (Pannekoek, Rühle, Gorter, Appel, Bordiga stb.) származtatják magukat, ami részben igaz, olyannyira, hogy nemes egyszerûséggel átvették annak egyik legnagyobb hiányosságát, a bolsevizmussal való szakítási kísérletek tökéletlenségét. Csak amíg a korabeli kommunistáknál ez egy haladó tendenciát mutat, vagyis a szakítási folyamat végül is bekövetkezett (tehát a mozgalmárok felismerték, hogy õk nem baloldali ellenzékei a -bolsevik- "kommunizmusnak", hanem a bolsevikok nem kommunisták), addig az ICC-nél ez a folyamat épp az ellenkezõjét mutatja, így az ICC alapjaiban bolsevik szervezõdés. Az ICC lényegi tevékenysége a következõ: a leghangzatosabb forradalmi jelszavak (számunkra szócséplések) mellett igazi reformista tevékenységet hajtanak végre.
Vegyük sorra:
"Az I. Világháború után a kapitalizmus dekadens társadalmi rendszerré vált..."
A kapitalizmus valóban pusztulását éli meg, de ez nem vezethetõ vissza egyetlen olyan eseményre sem, mint pl. az 1914-18-as háború. Ez a tény saját ellentmondásos jellegébõl adódik. Hanyatlása nem egyetlen "fázisban" mutatkozik meg, hanem fennállása óta küzd elkerülhetetlen bukása ellen. Egy társadalmon belül két olyan egymással kibékíthetetlen ellenségként szembenálló erõ, mint a proletariátus és a burzsoázia léte, már önmagában is azt igazolja, hogy a tõkés rend létrejötte óta válságban van. Ézért mindig minden erejét az ellentétek elkendõzésére, az osztályharc elfojtására kellett fordítania. Tehát tagadjuk azt a luxemburgi elméletet, hogy a kapitalizmusnak lenne felívelõ és dekadens fázisa, mivel a kapitalizmus önmagában hordozza a dekadenciát.
"1871-ben, a Párizsi Kommün volt a proletariátus elsõ kísérlete arra, hogy véghezvigye a forradalmat."
Éppígy nem nevezhetjük a Párizsi Kommünt sem az "elsõ kísérletnek", hiszen amióta a társadalom két osztályból áll, köztük állandó osztályharc dúl. A kizsákmányoltak a történelem során újra és újra fellázadtak kizsákmányolóik ellen, a Kommün elõtti idõkben éppúgy, mint utána. Ezenkívül a párizsi Kommün és a 17-es, Oroszország területén zajlott forradalmi eseményeknek eleve nem lehet olyan összehasonlítási alapja, amely 1871-ben a forradalomhoz nem eléggé érett feltételekre, 1917 után pedig kizárólag Oroszország elszigeteltségére hivatkozik. A feltételek valóban meghatározóak voltak, de mint lényegi mûködést tekintve mégis ugyanolyanoknak kell õket tekintenünk. Egyébként akkor is épp elegen hangsúlyozták, hogy a forradalom külsõ és belsõ feltételei hiányoznak, és hogy a proletariátus nem eléggé érett. Ezekkel a jelszavakkal azonban mindig csak az ellenforradalmi erõk operáltak, akik veszélyeztetve látták hatalmukat a proletariátussal szemben (pl. KPD szerepe a németországi Tanácsköztársaság idején). Valójában a bukás mindkét esetben a nemzetközi összefogás hiányára és a proletariátus ügyes befolyásolására, befogására(is vissza)vezethetõ vissza.
"A kapitalizmus dekadens fázisában a szakszervezetek mindenütt a munkásosztályon belül a tõkés rend szervezetei lettek."
Ilyen befogó erõk voltak a mai napig is a szakszervezetek, hiszen létük egyértelmûen ellenforradalmi, vagyis õk a burzsoázia eszközei. De nem csak a "kapitalizmus dekadens fázisában" váltak ellenforradalmivá. Létrejöttük kezdettõl fogva burzsoá célokat szolgál, ezért eleve hibás megállapítás, hogy a szakszervezetek a "munkásosztályon belül" mûködnek. Valódi feladatuk a proletariátus megosztása, és így a proletariátus osztályalapon való megszervezõdésének akadályozása. Ebbõl a szempontból nézve tehát lényegtelen számunkra az a kérdés, hogy a kezdetben alakult szakszervezetek esetleg nem tudatosan végezték ellenforradalmi feladatukat, hiszen céljukat így is, úgy is elérték.
"A demokrácia, amely a burzsoázia legképmutatóbb uralkodó formája, semmiben sem különbözik más kapitalista uralkodó formáktól.".
Ez mind igaz, csak az nem, hogy a demokrácia a kapitalizmus egyik uralkodó formája lenne. Mivel a demokrácia az maga az uralkodó forma, amely nem jelent mást, mint a tõkés kizsákmányolás szabadságát, és ez minden tõkés fajta rezsimre igaz, legyen az sztálinizmus, fasizmus vagy a szent USA. A különbözõ tõkés frakciók elkülönítése a demokráciától támogatja a demokráciát. Mivel ez azt feltételezi, hogy a fasizmus és egyéb "totalitáriusnak" nevezett frakciók mentesek a demokrácia szabadságától, és ezáltal rosszabbak mint a demokrácia. A demokrácia ilyetén való "támadása" nem más, mint demokratikus, tehát képmutató reformizmus.
"A burzsoázia minden frakciója reakciós."
Ennek megfelelõen a burzsoázia egységes, mivel egyetlen törekvése a tõkés társadalmi rend fenntartása, így csak egységes egészként beszélhetünk róla, s nem kezelhetjük különbözõ "frakciókra" bomló dologként. Ezzel ugyanis megcáfolnánk azt a tényt, hogy a burzsoázia egységes osztályként áll szemben a proletariátussal. Az efféle megosztás azt sugallja, hogy a burzsoázián belül is vannak különbségek. Azzal, hogy különbözõ jelzõkkel ellátott csoportokra osztja magát, csak a proletariátus elõtt akarja a megosztottság látszatát kelteni, és ezzel látszólagos választási lehetõségeket nyújtva neki, õt magát is megosztani. Amíg a proletariátus nem ismeri fel egységes ellenségét, addig harcát sem tudja felvenni ellene. A burzsoázia ugyanezt a szerepet játssza el az egyes háborúk kirobbantásánál is. Az ICC "Koszovói Háborúról" írt röplapjában azt az álláspontot képviseli, miszerint a háború a burzsoázia egyes "frakciói" közt feszülõ "ellentéteinek", "rivalizálásának" eredménye, és azért folyik, "hogy mindenki a legjobb helyet harcolhassa ki magának" a politikai és gazdasági életben. "A tõkés nagyhatalmak közti imperialista ellentétek felelõsek azért, hogy Jugoszlávia darabokra hullott." Elsõ ránézésre talán helyesnek tûnik ez az állítás, de ez az indoklás igen gyenge, mivel a tõke is egységes, ráadásul nem megszemélyesíthetõ, nem bontható "imperialista" és "nem imperialista" országokra, így a látszólagos ellentétek ellenére is azonosak az egyes úgynevezett "frakciók" érdekei. És számunkra ez a lényeg. A burzsoázia a háborúkban a kapitalizmus gazdasági válságának átmeneti megoldását véli felfedezni, másrészt próbálja elérni- többnyire sikeresen. Éppígy nem állja meg a helyét a "semleges országgal" való érvelés sem, hiszen a háborúban nem közvetlenül résztvevõ országok "semlegességükkel" ugyanúgy támogatják azt, vagy a semmivel sem jobb békét. Ezért aztán annak a feltevésnek sincs értelme, hogy "ha Nagy-Britannia és Franciaország nem vettek volna részt Jugoszlávia bombázásában, akkor most ugyanott állnának ahol Oroszország...", vagyis csökkent volna gazdasági illetve politikai jelentõségük. Az efféle kijelentések azért is feleslegesek, mert a nemzetközi tõke szempontjából mindegy, hogy egy ország "imperialista"- e vagy sem, mivel a tõke minden egyes területet bekebelez és ezzel csak az egész világot átfogó koncentrálódását bizonyítja.
A háborúhoz való hozzáállás másik ellenforradalmi tendenciája az, hogy a háború következményeibõl csak azt emeli ki, hogy ezek az "emberiség számára csak halált és pusztulást hoztak." Az ilyen kijelentésekkel ás a polgári médiákból vett alátámasztásokkal, mint pl. "Koszovó, ahol minden nap újabb bûntényt követnek el az emberiség ellen; a kevésbé látványos konfliktusok Afrikában és Ázsiában, amelyek ugyanannyi szenvedést okoznak; hirtelen fellépõ és pusztító gazdasági ... krízisek; a szegénység, amely egyre terjed a világon mind mai világunk termékei." (J. Chirac, Le Monde 1999. O6.O2.) csak megkönnyítik a burzsoázia dolgát. Még ha igazuk is van a háború áldozatai fölött siránkozó politikusoknak, akkor sem tudunk azonosulni véleményükkel, hisz semmi különbség sincs egy Chirac és egy Milosevics között. A liberális szarháziak nem azért sajnálkoznak oly nagyon, mert valóba érdekli õket 1OO ezrek sorsa, hanem azért, hogy megnyerjék maguknak azokat, akik szintén nem lelkesednek a háborúkért, és így szépen besétáljanak a demokrácia csapdájába, ahol békés, polgári életet kínálnak nekik az öldöklés, vér és pusztulás helyett. De mit jelent nekünk ez a "békés, nyugodt élet"? A munka, a kizsákmányolás okozta nyomor ugyanazt a "pusztulást, halált" okozza, mint a háborúk. Felesleges tehát nekünk is a háború ellen érvelnünk, csak mert ezek "az emberiségnek halált és pusztulást hoztak." Egyrészt nem moshatjuk össze az osztályhatárokat az "emberiség" jelszava alatt, hiszen a háború nem az emberiség, hanem a proletariátus sorait tizedeli. Másrészt a kapitalizmus békéjét - és ezt saját bõrünkön tapasztalhatjuk - nekünk mindennapos háborút, harcot jelent, így tehát semmivel sem jobb vagy másabb mint a kapitalizmus háborúja. Egy másik ICC feltevés azt bizonygatja, hogy a háború "a bombázások az okai a Szerbiában és szomszédos országaiban bekövetkezõ környezeti katasztrófának." A háború számlájára írható környezeti pusztulás korántsem olyan nagy, mint amire a tõkés rendszer termelõi mechanizmusa képes. Még nevetségesebbnek tûnik azonban azon felháborodni, hogy a háború végén hazatérõk nem találnak mást, mint lerombolt házakat, tönkretett gazdaságot, másoknak pedig arra sincs lehetõségük, hogy hazatérjenek, mert nincs már otthonuk. "De végül is a NATO katonai eredményeként hazatérhetnek- e valaha is a menekültek? A koszovói albánok egy része haza fog térni, ahol megállapíthatja, hogy házaikból nem maradt más csak egy halom rom. Ami pedig a Koszovóban élõ szerbeket illeti, õk életük végéig menekültek maradnak." "Jugoszlávia romba döntését pedig a szomszédos országok gazdasági katasztrófája követi. Ide tartozik a beáramló menekült- hullám, a gazdaság és a kereskedelem megbénulása..."
A tõkés gazdaság romba dõlése számunkra egyáltalán nem valami szomorú tény, épp ellenkezõleg. Ellentmondásos léte így is, úgy is megsemmisülésre van ítélve, bárhogy is próbálja a burzsoázia a gazdaságon esett sérüléseket befoltozgatni.
A proletároknak pedig nincs hazájuk. És nem azért nincs, mert a háború elpusztította azt, hanem mert soha nem is volt. Ha eddig esetleg ebben a hitben éltek volna, most megtapasztalhatták, hogy mit, illetve mit nem jelentenek ezek a fogalmak. Amit eddig hazának hittek, az nem volt más, mint a mindennapos robot, nélkülözés, nyomor színhelye, ami pedig bárhol a világon ugyanaz minden proletár számára. Mostani helyzetük csak még egyértelmûbben rámutat állandó szerepükre, helyükre ebben a társadalmi rendszerben, és arra, hogy senki más nem változtathat ezen, csak õ maga. Az elõbbiekbõl következõen azonban harcát nem közvetlenül a tõkés háború ellen kell irányítania, hanem az egész tõkés rendszert kell szétvernie. Így aztán önmagában véve az, hogy "sem a nemzetközi proletariátus, sem a szerb nem fordult szembe közvetlenül a háborúval" - ahogy azt a röplap panaszolja, még nem lenne baj. A "proletariátus tehetetlensége" nem ebben mutatkozik meg. Ha ugyanis kizárólag háborúellenes tüntetéseket szervezne - akár szakszervezeti vezetéssel, akár anélkül -, azzal csak a tõkés társadalom háborúról és békérõl való elképzeléseit igazolná. Azzal, hogy a kisebb rosszat választaná, csak támogatná a kapitalizmust. Elismerné a demokráciát, azt, hogy van a tõkés rendszeren belül is választási lehetõsége; és ezzel elodázza a forradalom szükségességét egy látszatmegoldás érdekében.
Sokkal fontosabbak számunkra a proletariátus azon megnyilvánulásai, amelyek akár a "koszovói háború alatt", akár elõtte vagy utána a tõkés társadalmi rendszer ellen irányultak. Erre is bõven akadt példa, hogy csak egyet említsünk, a háború idején a franciaországi vasutassztrájk a CGT és a CFDT, azaz a nagy a szakszervezetek akarata ellenére zajlott. Meg kell említenünk, hogy a sztrájk hivatalosan a a 35 órás munkahétre való átállás ürügyén bevezetett emeltszintû flexibilizálás ellen jött létre, tehát egyfajta reformista álláspontot képviselt, mégis megmutatkozott benne a proletariátus harc- és szervezõdési kézsége, önálló cselekvésre való képessége és akarata.
A proletariátust "tehát nem gyõzték le. Továbbra is õ az egyetlen erõ, amely szétzúzhatja a kapitalizmust és ezzel véget vethet ennek a rémálomnak". Ha mégis meg akar szabadulni ettõl a pusztító vegetálástól, amely számára nem jelent életet, csak szolgaságot, akkor nem marad más választása, mint hogy egységes, szervezett erõként felvegye a harcot kizsákmányolói ellen.
Kis kitérõ után az Állásfoglalásra visszatérve, a szöveg a továbbiakban már a kommunisták számára olyan fontos programpontokat fejt ki mint az élcsapat, a világpárt, a proletárdiktatúra szükségessége, vagy a forradalmi tevékenység tisztázása. És bár ezek a kifejtések önmagában jók, (bár a proletárdiktatúrát nem lehet egy szociológiai rétegre, a munkásosztályra kivetíteni), de mindezek csak annyiban válnak hitelessé és jelennek meg a gyakorlatban, ha nem hálózza be olyan reformista program, amit maga az ICC képvisel.

vissza