A következõkben az ICC (Internatinal Communist Current - Nemzetközi Kommunista Áramlat) nevû szervezõdés programját, állásfoglalását közölnénk le.
Az ICC egy brüsszeli központú széles nemzetközi skálán lévõ szervezet. Körülbelül a 7O-es évek közepén - végén alakult meg, a baloldali (tanács)- kommunista vonal folytatójaként. Számos brosúrájuk, könyvük mellett két fõ sajtóorgánumot adnak ki, az egyik az International Review (Nemzetközi Szemle) címet viselõ, az angolon kívül még jó pár nyelven (pl. németül és franciául) idõszakosan megjelenõ központi lapjuk. A másik pedig a havonta megjelenõ World Revolution (Világforradalom) regionális újságjuk, amely megjelenik Nagy- Britanniában, Németországban, Franciaországban, Hollandiában, Belgiumban, Spanyolországban, Olaszországban, Svájcban, Svédországban, Indiában, Mexikóban, Venezuelában, az USA-ban stb.
ÁLLÁSFOGLALÁSUNK
Az I. Világháború után a kapitalizmus dekadens
társadalmi rendszerré vált. Kétszer döntötte
az emberiséget krízisek, világháborúk és
újraépítések barbár állapotába.
A 8O-as években elérte széthullásának,
hanyatlásának utolsó fázisát. Ezzel a visszafordíthatatlan
történelmi folyamattal szemben csak egy alternatíva létezik:
szocializmus vagy barbárság; kommunista világforradalom
vagy az emberiség pusztulása.
1871-ben, a Párizsi Kommün volt a proletariátus elsõ
kísérlete arra, hogy véghezvigye a forradalmat. De ez
egy olyan korszakban történt, amikor a forradalom feltételei
még nem voltak elég érettek. Miután azonban a
kapitalizmus belépett dekadens fázisába, és létrejöttek
ezek a feltételek, az 1917-es oroszországi októberi forradalom
megtette az elsõ lépést egy valódi kommunista
világforradalom felé, méghozzá forradalmi harcok
nemzetközi forgatagában, amely aztán véget vetett
az imperialista világháborúnak, és még
több évig eltartott. Ennek a forradalmi hullámnak a zátonyra
futása - különösen Németországban 1919-23.
- vezetett ahhoz, hogy az oroszországi forradalom elszigetelten maradt
és gyorsan elkorcsosult. A sztálinizmus nem az orosz forradalom
eredménye volt, hanem annak sírásóéi.
Azok az állami rezsimek, amiket Szovjetunióban, Kelet-Európában,
Kínában, Kubában stb. a "kommunista" és
"szocialista" jelzõvel láttak el, mindössze az
államkapitalizmus világszerte elterjedt tendenciájának
legbrutálisabb formái voltak, amelyek a kapitalizmus hanyatlási
fázisára jellemzõek.
A 2O-as évek kezdetétõl minden háború imperialista
háború volt a nagy és a kis államok haláltusájában
azért, hogy nemzetközi szerephez jussanak. Ezek a háborúk
az emberiségnek csak halált és rombolást hoztak.
A munkásosztálynak nemzetközi szolidaritással és
a burzsoázia elleni harccal kell szembeszállnia. A "nemzeti
függetlenség", a "népek önrendelkezési
jogának" ideológiái függetlenül attól,
hogy ezeket kisebbségi, történelmi, vallási vagy
egyéb okokkal védelmezik, a munkások számára
valódi mérget jelentenek. Azáltal, hogy a burzsoázia
egyik vagy másik frakciójának csapdájába
csalva a munkásokat egymás ellen uszítják, és
arra kényszerítik, hogy a kizsákmányolók
érdekében a burzsoázia háborújában
mészárolják egymást.
A dekadens kapitalizmusban a parlament és a választások
ugyanahhoz a szemfényvesztéshez tartoznak. Minden választásra
való felhívás csak azoknak a hazugságoknak a megerõsítésére
szolgál, amelyek a kizsákmányoltak számára
"valódi alternatívát" ígérnek.
A demokrácia, amely a burzsoázia legképmutatóbb
uralkodó formája, semmiben sem különbözik más
kapitalista uralkodó formáktól, a sztálinizmustól
vagy a fasizmustól.
A burzsoázia minden frakciója egyaránt reakciós.
Minden úgynevezett "szocialista" illetve "kommunista"
munkáspárt a szélsõbaloldali szervezetek (trockisták,
maoisták ex-maoisták, hivatalos anarchisták) mind a tõke
politikai apparátusának baloldali szárnyát alkotják.
A "népfront", az "anarchista" front, az "egységfront"
minden taktikája, amely a proletárérdekeket bármely
burzsoá frakció érdekeivel akarja egyeztetni, csak arra
szolgál, hogy a munkásosztály harcát kontroll
alatt tartsa és zsákutcába vezesse.
A kapitalizmus dekadens fázisában a szakszervezetek mindenütt
a munkásosztályon belül a tõkés rend szervezetei
lettek. A szakszervezeti formák eltekintve attól, hogy "hivatalos"
vagy "bázisszakszervezetek"-e, csak arra szolgálnak,
hogy a munkásosztályt kontrollálják és
harcukat szabotálják.
Hogy harcát keresztülvihesse, a munkásosztálynak
össze kell vonnia harcait azáltal, hogy azok megszervezését
és elterjesztését saját kezébe veszi. Ennek
olyan önálló népgyûlések és
képviselõi bizottságok révén kell megtörténnie,
amelyeket mindig ugyanezek a gyûlések választhatnak meg
vagy mondhatnak le.
Így a terrorizmus nem lehet eszköze a munkásosztály
harcának. A történelmileg kilátástalan társadalmi
osztályok és a kispolgárság széthullásának
kifejezõdéseként a terrorizmus, ha nem az államok
közti háború közvetlen eszköze, mindig táptalaja
lehet a burzsoázia manipulációinak. Azáltal, hogy
a terrorizmus kis csoportok titkos akcióiért száll síkra,
teljes ellentétbe kerül azzal az osztályerõszakkal,
ami a proletariátus tudatos és szervezett tömegének
cselekedeteire támaszkodik.
A munkásosztály az egyetlen osztály, amely abban a helyzetben
van, hogy végrehajtsa a kommunista forradalmat. A forradalmi harc szükségszerûen
konfrontációhoz vezeti a munkásosztályt a kapitalista
állammal szemben. Hogy a kapitalizmust elpusztíthassa, a munkásosztálynak
minden államot le kell rombolnia és a munkásosztály
diktatúráját világszerte be kell vezetnie: azaz
a munkástanácsok nemzetközi hatalmát, amely az egész
proletariátust felöleli.
A társadalom kommunista átalakulása nem jelenti se a
gazdaság "önigazgatását", sem pedig "államosítását".
A kommunizmus a tõkés társadalmi viszonyok tudatos megsemmisítését
követeli a munkásosztály által: vagyis a bérmunka,
az árutermelés, az országhatárok felszámolását.
Ehhez egy olyan világközösséget kell létrehozni,
amelynek minden tevékenysége az emberi szükségletek
kielégítését célozza.
A forradalmi politikai szervezetet a proletariátus élcsapata,
vagyis a proletariátus tudatossá válási folyamatának
aktív faktora képezi. feladata nem a "munkásosztály"
megszervezése, és nem a proletariátus nevében
való "hatalomátvétel", hanem hogy aktívan
részt vegyen a harcok egyesítésében, acélból,
hogy a munkások végre saját kezükbe vegyék
harcukat, és ez a harc végre forradalmi formát öltsön.
Tevékenységünk
A proletár harc céljainak és eszközeinek, valamint
annak történelmi és közvetlen feltételeinek
elméleti és politikai megvilágítása.
Szervezett, egyesített és nemzetközi alapon centralizált
intervenció, amelynek célja azon folyamat felgyorsítása,
mely a munkásosztály forradalmi tetteihez vezet.
A forradalmi gondolkodású proletárok átorientálása
egy valóban kommunista világpárt felé, amely elengedhetetlen
feltétele a tõkés uralom megszüntetésének
és a kommunista társadalomhoz való eljutásnak.
Származásunk
A forradalmi szervezetek pozíciói és tevékenységük
mind a munkásosztálynak és azon tanulságok eddigi
tapasztalatainak eredményei, amiket ezek a politikai szervezetek a
történelembõl szereztek. Így az ICC azokra az eredményekre
hivatkozik, amik a Marx-Engels körüli Kommunisták Szövetsége,
a III. Internacionálé, a 2O-3O-as baloldali kommunista frakcióinak,
de leginkább a német, holland ás olasz baloldaliak nyomán
születtek.
AZ ICC ÁLLÁSFOGLALÁSÁNAK KRITIKÁJA
A programot nem másért hoztuk le, minthogy megkritizálhassuk
és bemutathassuk, hogy a tõke ellenforradalmi céljainak
érdekében miként akarja (mindmáig) felhasználni
még a legradikálisabbnak látszó kommunista programpontokat
is, illetve hogy e programpontok mellé miként csempészi
be saját állforradalmi meghatározásait.
Mint azt fentebb kijelentették, leginkább a baloldali kommunistáktól
(Pannekoek, Rühle, Gorter, Appel, Bordiga stb.) származtatják
magukat, ami részben igaz, olyannyira, hogy nemes egyszerûséggel
átvették annak egyik legnagyobb hiányosságát,
a bolsevizmussal való szakítási kísérletek
tökéletlenségét. Csak amíg a korabeli kommunistáknál
ez egy haladó tendenciát mutat, vagyis a szakítási
folyamat végül is bekövetkezett (tehát a mozgalmárok
felismerték, hogy õk nem baloldali ellenzékei a -bolsevik-
"kommunizmusnak", hanem a bolsevikok nem kommunisták), addig
az ICC-nél ez a folyamat épp az ellenkezõjét mutatja,
így az ICC alapjaiban bolsevik szervezõdés. Az ICC lényegi
tevékenysége a következõ: a leghangzatosabb forradalmi
jelszavak (számunkra szócséplések) mellett igazi
reformista tevékenységet hajtanak végre.
Vegyük sorra:
"Az I. Világháború után a kapitalizmus dekadens
társadalmi rendszerré vált..."
A kapitalizmus valóban pusztulását éli meg, de
ez nem vezethetõ vissza egyetlen olyan eseményre sem, mint pl.
az 1914-18-as háború. Ez a tény saját ellentmondásos
jellegébõl adódik. Hanyatlása nem egyetlen "fázisban"
mutatkozik meg, hanem fennállása óta küzd elkerülhetetlen
bukása ellen. Egy társadalmon belül két olyan egymással
kibékíthetetlen ellenségként szembenálló
erõ, mint a proletariátus és a burzsoázia léte,
már önmagában is azt igazolja, hogy a tõkés
rend létrejötte óta válságban van. Ézért
mindig minden erejét az ellentétek elkendõzésére,
az osztályharc elfojtására kellett fordítania.
Tehát tagadjuk azt a luxemburgi elméletet, hogy a kapitalizmusnak
lenne felívelõ és dekadens fázisa, mivel a kapitalizmus
önmagában hordozza a dekadenciát.
"1871-ben, a Párizsi Kommün volt a proletariátus elsõ
kísérlete arra, hogy véghezvigye a forradalmat."
Éppígy nem nevezhetjük a Párizsi Kommünt sem
az "elsõ kísérletnek", hiszen amióta
a társadalom két osztályból áll, köztük
állandó osztályharc dúl. A kizsákmányoltak
a történelem során újra és újra fellázadtak
kizsákmányolóik ellen, a Kommün elõtti idõkben
éppúgy, mint utána. Ezenkívül a párizsi
Kommün és a 17-es, Oroszország területén zajlott
forradalmi eseményeknek eleve nem lehet olyan összehasonlítási
alapja, amely 1871-ben a forradalomhoz nem eléggé érett
feltételekre, 1917 után pedig kizárólag Oroszország
elszigeteltségére hivatkozik. A feltételek valóban
meghatározóak voltak, de mint lényegi mûködést
tekintve mégis ugyanolyanoknak kell õket tekintenünk. Egyébként
akkor is épp elegen hangsúlyozták, hogy a forradalom
külsõ és belsõ feltételei hiányoznak,
és hogy a proletariátus nem eléggé érett.
Ezekkel a jelszavakkal azonban mindig csak az ellenforradalmi erõk
operáltak, akik veszélyeztetve látták hatalmukat
a proletariátussal szemben (pl. KPD szerepe a németországi
Tanácsköztársaság idején). Valójában
a bukás mindkét esetben a nemzetközi összefogás
hiányára és a proletariátus ügyes befolyásolására,
befogására(is vissza)vezethetõ vissza.
"A kapitalizmus dekadens fázisában a szakszervezetek mindenütt
a munkásosztályon belül a tõkés rend szervezetei
lettek."
Ilyen befogó erõk voltak a mai napig is a szakszervezetek, hiszen
létük egyértelmûen ellenforradalmi, vagyis õk
a burzsoázia eszközei. De nem csak a "kapitalizmus dekadens
fázisában" váltak ellenforradalmivá. Létrejöttük
kezdettõl fogva burzsoá célokat szolgál, ezért
eleve hibás megállapítás, hogy a szakszervezetek
a "munkásosztályon belül" mûködnek.
Valódi feladatuk a proletariátus megosztása, és
így a proletariátus osztályalapon való megszervezõdésének
akadályozása. Ebbõl a szempontból nézve
tehát lényegtelen számunkra az a kérdés,
hogy a kezdetben alakult szakszervezetek esetleg nem tudatosan végezték
ellenforradalmi feladatukat, hiszen céljukat így is, úgy
is elérték.
"A demokrácia, amely a burzsoázia legképmutatóbb
uralkodó formája, semmiben sem különbözik más
kapitalista uralkodó formáktól.".
Ez mind igaz, csak az nem, hogy a demokrácia a kapitalizmus egyik uralkodó
formája lenne. Mivel a demokrácia az maga az uralkodó
forma, amely nem jelent mást, mint a tõkés kizsákmányolás
szabadságát, és ez minden tõkés fajta rezsimre
igaz, legyen az sztálinizmus, fasizmus vagy a szent USA. A különbözõ
tõkés frakciók elkülönítése a
demokráciától támogatja a demokráciát.
Mivel ez azt feltételezi, hogy a fasizmus és egyéb "totalitáriusnak"
nevezett frakciók mentesek a demokrácia szabadságától,
és ezáltal rosszabbak mint a demokrácia. A demokrácia
ilyetén való "támadása" nem más,
mint demokratikus, tehát képmutató reformizmus.
"A burzsoázia minden frakciója reakciós."
Ennek megfelelõen a burzsoázia egységes, mivel egyetlen
törekvése a tõkés társadalmi rend fenntartása,
így csak egységes egészként beszélhetünk
róla, s nem kezelhetjük különbözõ "frakciókra"
bomló dologként. Ezzel ugyanis megcáfolnánk azt
a tényt, hogy a burzsoázia egységes osztályként
áll szemben a proletariátussal. Az efféle megosztás
azt sugallja, hogy a burzsoázián belül is vannak különbségek.
Azzal, hogy különbözõ jelzõkkel ellátott
csoportokra osztja magát, csak a proletariátus elõtt
akarja a megosztottság látszatát kelteni, és ezzel
látszólagos választási lehetõségeket
nyújtva neki, õt magát is megosztani. Amíg a proletariátus
nem ismeri fel egységes ellenségét, addig harcát
sem tudja felvenni ellene. A burzsoázia ugyanezt a szerepet játssza
el az egyes háborúk kirobbantásánál is.
Az ICC "Koszovói Háborúról" írt
röplapjában azt az álláspontot képviseli,
miszerint a háború a burzsoázia egyes "frakciói"
közt feszülõ "ellentéteinek", "rivalizálásának"
eredménye, és azért folyik, "hogy mindenki a legjobb
helyet harcolhassa ki magának" a politikai és gazdasági
életben. "A tõkés nagyhatalmak közti imperialista
ellentétek felelõsek azért, hogy Jugoszlávia darabokra
hullott." Elsõ ránézésre talán helyesnek
tûnik ez az állítás, de ez az indoklás igen
gyenge, mivel a tõke is egységes, ráadásul nem
megszemélyesíthetõ, nem bontható "imperialista"
és "nem imperialista" országokra, így a látszólagos
ellentétek ellenére is azonosak az egyes úgynevezett
"frakciók" érdekei. És számunkra ez
a lényeg. A burzsoázia a háborúkban a kapitalizmus
gazdasági válságának átmeneti megoldását
véli felfedezni, másrészt próbálja elérni-
többnyire sikeresen. Éppígy nem állja meg a helyét
a "semleges országgal" való érvelés
sem, hiszen a háborúban nem közvetlenül résztvevõ
országok "semlegességükkel" ugyanúgy támogatják
azt, vagy a semmivel sem jobb békét. Ezért aztán
annak a feltevésnek sincs értelme, hogy "ha Nagy-Britannia
és Franciaország nem vettek volna részt Jugoszlávia
bombázásában, akkor most ugyanott állnának
ahol Oroszország...", vagyis csökkent volna gazdasági
illetve politikai jelentõségük. Az efféle kijelentések
azért is feleslegesek, mert a nemzetközi tõke szempontjából
mindegy, hogy egy ország "imperialista"- e vagy sem, mivel
a tõke minden egyes területet bekebelez és ezzel csak az
egész világot átfogó koncentrálódását
bizonyítja.
A háborúhoz való hozzáállás másik
ellenforradalmi tendenciája az, hogy a háború következményeibõl
csak azt emeli ki, hogy ezek az "emberiség számára
csak halált és pusztulást hoztak." Az ilyen kijelentésekkel
ás a polgári médiákból vett alátámasztásokkal,
mint pl. "Koszovó, ahol minden nap újabb bûntényt
követnek el az emberiség ellen; a kevésbé látványos
konfliktusok Afrikában és Ázsiában, amelyek ugyanannyi
szenvedést okoznak; hirtelen fellépõ és pusztító
gazdasági ... krízisek; a szegénység, amely egyre
terjed a világon mind mai világunk termékei." (J.
Chirac, Le Monde 1999. O6.O2.) csak megkönnyítik a burzsoázia
dolgát. Még ha igazuk is van a háború áldozatai
fölött siránkozó politikusoknak, akkor sem tudunk
azonosulni véleményükkel, hisz semmi különbség
sincs egy Chirac és egy Milosevics között. A liberális
szarháziak nem azért sajnálkoznak oly nagyon, mert valóba
érdekli õket 1OO ezrek sorsa, hanem azért, hogy megnyerjék
maguknak azokat, akik szintén nem lelkesednek a háborúkért,
és így szépen besétáljanak a demokrácia
csapdájába, ahol békés, polgári életet
kínálnak nekik az öldöklés, vér és
pusztulás helyett. De mit jelent nekünk ez a "békés,
nyugodt élet"? A munka, a kizsákmányolás
okozta nyomor ugyanazt a "pusztulást, halált" okozza,
mint a háborúk. Felesleges tehát nekünk is a háború
ellen érvelnünk, csak mert ezek "az emberiségnek halált
és pusztulást hoztak." Egyrészt nem moshatjuk össze
az osztályhatárokat az "emberiség" jelszava
alatt, hiszen a háború nem az emberiség, hanem a proletariátus
sorait tizedeli. Másrészt a kapitalizmus békéjét
- és ezt saját bõrünkön tapasztalhatjuk - nekünk
mindennapos háborút, harcot jelent, így tehát
semmivel sem jobb vagy másabb mint a kapitalizmus háborúja.
Egy másik ICC feltevés azt bizonygatja, hogy a háború
"a bombázások az okai a Szerbiában és szomszédos
országaiban bekövetkezõ környezeti katasztrófának."
A háború számlájára írható
környezeti pusztulás korántsem olyan nagy, mint amire a
tõkés rendszer termelõi mechanizmusa képes. Még
nevetségesebbnek tûnik azonban azon felháborodni, hogy
a háború végén hazatérõk nem találnak
mást, mint lerombolt házakat, tönkretett gazdaságot,
másoknak pedig arra sincs lehetõségük, hogy hazatérjenek,
mert nincs már otthonuk. "De végül is a NATO katonai
eredményeként hazatérhetnek- e valaha is a menekültek?
A koszovói albánok egy része haza fog térni, ahol
megállapíthatja, hogy házaikból nem maradt más
csak egy halom rom. Ami pedig a Koszovóban élõ szerbeket
illeti, õk életük végéig menekültek
maradnak." "Jugoszlávia romba döntését
pedig a szomszédos országok gazdasági katasztrófája
követi. Ide tartozik a beáramló menekült- hullám,
a gazdaság és a kereskedelem megbénulása..."
A tõkés gazdaság romba dõlése számunkra
egyáltalán nem valami szomorú tény, épp
ellenkezõleg. Ellentmondásos léte így is, úgy
is megsemmisülésre van ítélve, bárhogy is
próbálja a burzsoázia a gazdaságon esett sérüléseket
befoltozgatni.
A proletároknak pedig nincs hazájuk. És nem azért
nincs, mert a háború elpusztította azt, hanem mert soha
nem is volt. Ha eddig esetleg ebben a hitben éltek volna, most megtapasztalhatták,
hogy mit, illetve mit nem jelentenek ezek a fogalmak. Amit eddig hazának
hittek, az nem volt más, mint a mindennapos robot, nélkülözés,
nyomor színhelye, ami pedig bárhol a világon ugyanaz
minden proletár számára. Mostani helyzetük csak
még egyértelmûbben rámutat állandó
szerepükre, helyükre ebben a társadalmi rendszerben, és
arra, hogy senki más nem változtathat ezen, csak õ maga.
Az elõbbiekbõl következõen azonban harcát
nem közvetlenül a tõkés háború ellen
kell irányítania, hanem az egész tõkés
rendszert kell szétvernie. Így aztán önmagában
véve az, hogy "sem a nemzetközi proletariátus, sem
a szerb nem fordult szembe közvetlenül a háborúval"
- ahogy azt a röplap panaszolja, még nem lenne baj. A "proletariátus
tehetetlensége" nem ebben mutatkozik meg. Ha ugyanis kizárólag
háborúellenes tüntetéseket szervezne - akár
szakszervezeti vezetéssel, akár anélkül -, azzal
csak a tõkés társadalom háborúról
és békérõl való elképzeléseit
igazolná. Azzal, hogy a kisebb rosszat választaná, csak
támogatná a kapitalizmust. Elismerné a demokráciát,
azt, hogy van a tõkés rendszeren belül is választási
lehetõsége; és ezzel elodázza a forradalom szükségességét
egy látszatmegoldás érdekében.
Sokkal fontosabbak számunkra a proletariátus azon megnyilvánulásai,
amelyek akár a "koszovói háború alatt",
akár elõtte vagy utána a tõkés társadalmi
rendszer ellen irányultak. Erre is bõven akadt példa,
hogy csak egyet említsünk, a háború idején
a franciaországi vasutassztrájk a CGT és a CFDT, azaz
a nagy a szakszervezetek akarata ellenére zajlott. Meg kell említenünk,
hogy a sztrájk hivatalosan a a 35 órás munkahétre
való átállás ürügyén bevezetett
emeltszintû flexibilizálás ellen jött létre,
tehát egyfajta reformista álláspontot képviselt,
mégis megmutatkozott benne a proletariátus harc- és szervezõdési
kézsége, önálló cselekvésre való
képessége és akarata.
A proletariátust "tehát nem gyõzték le. Továbbra
is õ az egyetlen erõ, amely szétzúzhatja a kapitalizmust
és ezzel véget vethet ennek a rémálomnak".
Ha mégis meg akar szabadulni ettõl a pusztító
vegetálástól, amely számára nem jelent
életet, csak szolgaságot, akkor nem marad más választása,
mint hogy egységes, szervezett erõként felvegye a harcot
kizsákmányolói ellen.
Kis kitérõ után az Állásfoglalásra
visszatérve, a szöveg a továbbiakban már a kommunisták
számára olyan fontos programpontokat fejt ki mint az élcsapat,
a világpárt, a proletárdiktatúra szükségessége,
vagy a forradalmi tevékenység tisztázása. És
bár ezek a kifejtések önmagában jók, (bár
a proletárdiktatúrát nem lehet egy szociológiai
rétegre, a munkásosztályra kivetíteni), de mindezek
csak annyiban válnak hitelessé és jelennek meg a gyakorlatban,
ha nem hálózza be olyan reformista program, amit maga az ICC
képvisel.