- A német zsidók emancipációt kívánnak. milyen emancipációt? Állampolgári, politikai emancipációt. Bruno Bauer ezt feleli nekik: Németországban ( ) senki sincs politikailag emancipálva.
Amikor zsidó azt akarja, hogy a keresztény állam emancipálja õt, ezzel azt követeli, hogy a keresztény állam tegyen le vallási elõítéletérõl. Vajon õ a zsidó, letesz- e a maga vallási elõítéletérõl? Van hát joga mástól megkövetelni ezt a vallásról való lemondást?
- Az Összefoglalás tehát a következõ:
Önmagunkat kell emancipálnunk, mielõtt másokat emancipálhatunk.
A zsidó ás a keresztény közötti ellentét legmerevebb formája a vallási ellentét. Hogyan oldunk meg egy ellentétet? Úgy, hogy lehetetlenné tesszük. Hogyan teszünk egy vallási ellentétet lehetetlenné? Úgy, hogy megszüntetjük a vallást. Mihelyt zsidó keresztény felismerik, hogy szemben álló vallásaik csak az emberi szellem különbözõ fejlõdési fokai, a történelem által levetett különbözõ kígyóbõrök, s hogy az ember ez a vedlõ kígyó, akkor már nem vallási, hanem csak kritikai, tudományos viszonyban, emberi viszonyban vannak egymással. Akkor a tudomány az egységük. A tudományban pedig az ellentéteket maga a tudomány oldja meg.
-Szerinte a zsidókérdés a vallás és az állam viszonyának, a vallási elfogultság és a politikai emancipáció közötti ellentmondásnak a kérdése. A vallástól való emancipációt feltételül szabja, mind a zsidónak, aki emancipálódni akar, mind az államnak, amelynek emancipálnia és magának is emancipálódnia kell.
"Helyes- mondják, és mondja maga a zsidó is-, a zsidót nem is mint zsidót kell emancipálni, nem azért kel emancipálni, mert zsidó,... a zsidó maga háttérbe vonul az állampolgár mögé és állampolgárrá lesz... Az elõítélet megmarad, jóllehet az általános alapelvek felébe kerekedtek.
Bauer tehát egyrészt azt követeli, hogy a zsidó mondjon le a zsidóságról, egyáltalában az ember mondjon le a vallásról azért, hogy állampolgárilag emancipálódhassék. Másrészt szerinte a vallás politikai megszüntetése következésképpen a vallás általában- való megszüntetését jelenti. Az az állam, amelynek a vallás az elõfeltétele, még nem igazi, nem valóságos állam.
- Ezen a ponton kitûnik a zsidókérdés egyoldalú felfogása.
Koránt sem elegendõ azt vizsgálni: Kinek kell emancipálnia? Kit kell emancipálni? A kritikának egy harmadik feladata is van. Azt kell kérdeznie: Mifajta emancipációról van szó?
Bauer hibáját abban látjuk, hogy õ csak a "keresztény államot", nem pedig az "államot általában" veti alá kritikának, hogy nem vizsgálja meg a politikai emancipációnak az emberi emancipációhoz való viszonyát és ezért oly feltételeket szab, amelyek csak a politikai emancipációnak az általános emberi emancipációval való kritikátlan összecserélésébõl magyarázhatók.
- A zsidókérdés más- másfelfogásban vetõdik fel aszerint, hogy melyik államban él a zsidó. Németországban, nincs politikai állam, állam mint állam nem létezik, a zsidókérdés merõben teológiai kérdés.
Franciaországban, az alkotmányos államban, a zsidókérdés az alkotmányosság kérdése a politikai emancipáció felemásságának a kérdése.
Csak az észak- amerikai szabad államokban - legalább is egy részükben - veszti el a zsidókérdés teológiai jelentését, és válik valóban világi kérdéssé.
E viszony kritikája nem teológiai kritika többé, mihelyt az állam már nem teológiai módon viszonyul a valláshoz, mihelyt mint állam, azaz politikailag viszonyul hozzá. A kritika akkor a politikai állam kritikájává válik. Ezen a ponton, ahol a kérdés már nem teológia kérdés, Bauer kritikája már nem kritika többé.
Mégis Észak- Amerika kiváltképp a vallásosság hazája... HA még a kiteljesedett politikai emancipáció hazájában is megtaláljuk a vallásnak nemcsak létezését, hanem eleven, életerõs létezését, akkor bebizonyult, hogy a vallás megléte nem mond ellent az állam kiteljesedésének.
- Minthogy azonban a vallás megléte egy fogyatékosság megléte, ennek a fogyatékosságnak a forrását már csak magának az államnak a lényegében kereshetjük.
A vallás a mi szemünkben nem oka többé, hanem csak jelensége a világi korlátoltságnak.
Azt állítjuk, hogy megszüntetjük a vallási korlátoltságukat, mihelyt megszüntetik a világi korlátúkat.
A politikai emancipáció és a vallás viszonyának a kérdése számunkra a politikai emancipáció és az emberi emancipáció kérdésévé válik.
- A politikai emancipáció határa nyomban megmutatkozik, abban, hogy egy állam megszabadulhat egy korláttól anélkül, hogy az ember valóban szabad lenne tõle...
Az állam tehát emancipálhatja magát a vallás alól akkor is, ha túlnyomó többség még vallásos. És a túlnyomó többség nem szûnik meg vallásos lenni azáltal, hogy privatim vallásos.
A vallás éppen az ember elismerése kerülõ úton. Közvetítõ révén. Az állam a közvetítõ az ember és az ember szabadsága között.
- Az embernek a vallás fölé való politikai felemelkedése osztozik az egyáltalában- vett politikai felemelkedés minden fogyatékosságában és minden elõnyében.
Mégis a magántulajdon politikai megszüntetése nemcsak, hogy nem szüntette a magántulajdont, hanem még elõfeltételévé is tette. Az állam a maga módján megszünteti a születés, a rend, a mûveltség, a foglalkozás különbségét, amikor a születést, a rendet, a mûveltséget, a foglalkozást nem- politikai különbségeknek jelenti ki, amikor e különbségekre való tekintet nélkül a nép minden tagját a népszuverenitás egyenlõ részesevé nyilvánítja, amikor a valóságos népélet minden elemét az állami szempontból kezeli. Mindazonáltal az állam engedi, hogy a magántulajdon, a mûveltség, a foglalkozás a maguk módján, azaz mint magántulajdon, mint mûveltség, mint foglalkozás hassanak és érvényesítsék különös lényegüket. Távol áll tõle, hogy ezeket a tényleges különbségeket megszüntesse, sõt csak ezeknek az elõfeltételezése mellett létezik, csak ezekkel az elemeivel való ellentétekben érzi magát politikai államnak és érvényesíti általánosságát.
A kiteljesedett állam, lényegét tekintve, az embernek nemi élete, ellentétben anyagi életével. Ennek az önzõ életnek összes elõfeltételei az állami szférán kívül a polgári társadalomban továbbra is fennmaradnak, de a polgári társadalom tulajdonságaiként. Ahol a politikai állam elérte igazi kialakultságát, ott az ember nemcsak gondolatban, a tudatban, hanem a valóságban, az életben is kettõs életet él, egy égit és egy földit, a politikai közösségben való életet, amelyben önmaga elõtt lénynek számít, és a polgári társadalomban való életet, amelyben magánemberként tevékenykedik, a többi embert eszköznek tekinti, önmagát eszközzé alacsonyítja le és idegen erõk játékszerévé válik. A politikai állam viszonya a polgári társadalomhoz éppen olyan spiritualisztikus, mint az égé a földöz. Ugyanolyan ellentétben áll vele, ugyanolyan módon gyûri le, mint a vallás a profán világ korlátoltságát, azaz úgy, hogy õ is kénytelen a polgári társadalmat ismét elismerni, helyreállítani és magát uralmának alávetni. Az ember a maga legközelebbi valóságában, a polgári társadalomban, profán lény. Itt, ahol önmaga és mások számára valóságos egyéniségnek számít, nem- igazi jelenség. Az államban ellenben, ahol az ember emberi nemi lénynek számít, ott imaginárius tagja egy képzeletbeli szuverenitásnak, meg van fosztva valóságos egyéni életétõl és telítve van nem- valóságos általánossággal.
- Az a konfliktus, amelyben az ember mint egy különös vallás követõje szemben van a maga állampolgár- voltával, a többi emberrel mint a közösség tagjaival - e konfliktus a politikai állam és a polgári társadalom közötti világi szakadásra redukálódik. ... A vallásos ember és az állampolgár közti különbség nem egyéb, mint a kereskedõ és az állampolgár, a napszámos és az állampolgár, a földbirtokos és az állampolgár, az eleven egyén és az állampolgár közti különbség. A vallásos ember és a politikai ember közti ellentmondás ugyanaz az ellentmondás, amely a burzsoá és a citoyen, a polgári társadalom tagja és annak politikai oroszlánbõre között áll fenn.
Ezt a világi összeütközést, amelyre a zsidókérdés végül is redukálódik, a politikai állam viszonyát elõfeltételeihez - akár anyagi elemek ezek, mint a magántulajdon stb., akár szellemiek, mint a mûveltség, a vallás -, az általános érdek és a magánérdek közti összeütközést, a politikai állam és a polgári társadalom közti szakadást, ezeket a világi ellentéteket Bauer meghagyja, miközben vallási kifejezésük ellen polemizál. ... A polgári társadalmat a politikai állammal való ellentétben azért ismeri el szükségszerûnek, mert a politikai államot ismeri el szükségszerûnek.
- A politikai emancipáció mindenesetre nagy haladás, nem a végsõ formája ugyan az emberi emencipációnak egyáltalában, de a végsõ formája az emberi emancipációnak az eddigi világrenden belül.
Az ember politikailag úgy emancipálja magát a vallás alól, hogy a vallást a közjogból a magánjogba számûzi. A vallás nem szelleme többé az államnak, a melyben az ember - ha korlátolt módon, különös formában és egy különös szférában is - emberi nemi lényként viselkedik, más emberekkel való közösségben; a polgári társadalomnak a szelleme lett, az önzés szférájának, a mindenki harca mindenki ellen szelleme. Nem a közösség lényege többé, hanem a különbség a lényege.
Az embernek a közemberére és magánemberre való szakadása, a vallásnak az államból a polgári társadalomba való áttelepítése, mindez nem egy lépcsõfoka, hanem a kiteljesedése a politikai emancipációnak, amely tehát az ember valóságos vallásosságát éppúgy nem szünteti meg, mint ahogy nem is törekszik megszüntetni.
- Persze: olyan idõkben, amikor a politikai állam mint politikai állam erõszakosan világra jön a polgári társadalom méhébõl, amikor az emberi önfelszabadítás a politikai önfelszabadítás formájában törekszik végbemenni, az állam elmehet, és el, kell hogy menjen a vallás megszûntetéséig, a vallás megsemmisítéséig, de csak úgy, ahogy elmegy a magántulajdon megszûntetéséig, az árak maximálásáig, a konfiskálásig, a progresszív adóig elmegy az élet megszüntetéséig, a guillotine- ig. A politikai élet a maga különös önérzetének pillanataiban igyekszik elnyomni elõfeltételét, a polgári társadalmat és ennek elemeit, s konstituálni magát mint az ember valódi, ellentmondás nélküli ember nemi életét. De erre csak azáltal képes, hogy erõszakos ellentmondásba kerül saját életfeltételeivel, csak azáltal, hogy permanensnek nyilvánítja a forradalmat, és ezért a politikai dráma éppoly szükségszerûen a vallásnak, a magántulajdonnak, a polgári társadalom összes elemeinek helyreállításával végzõdik, mint ahogyan a háború békével végzõdik.
- Az úgynevezett keresztény államnak szüksége van a keresztény vallásra ahhoz, hogy mint állam teljessé váljék. A demokratikus államnak, a valódi államnak, nincs szüksége a vallásra politikai teljessé válásához. Sõt, absztrahálhat a vallástól, mert benne a vallás emberi alapzata világi módon valósult meg. Ezzel szemben az úgynevezett keresztény állam politikailag viszonyul a valláshoz és vallásilag a politikához. Amikor az állami formákat látszattá degradálja, ugyanúgy látszattá degradálja a vallást.
- Vallásossá teszi a politikai állam tagjait az a dualizmus, amely az egyéni élet és az emberi nem élete, a polgári társadalom élete és politikai élet között fennáll, vallásossá teszi az, hogy az ember a valóságos egyéniségéhez képest túlvilági állami élethez mint a maga igazi életéhez, vallásossá annyiban, hogy a vallás itt a polgári társadalom szelleme, az ember embertõl való elválásának ás eltávolodásának kifejezése. Keresztény a politikai demokrácia annyiban, hogy benne az ember - nemcsak egy ember, hanem minden ember - szuverén, legfõbb lénynek számít, mégpedig az ember a maga kimûveletlen, társadalmiatlan megjelenésében, az ember a maga véletlen létezésében, az ember, úgy ahogy van, az ember, ahogy társadalmunk egész szervezete megrontotta, ahogy elvesztette, elidegenítette önmagát, ahogy ki van szolgáltatva embertelen viszonyok és elemek uralmának, egyszóval az ember, aki még nem valóságosan az emberi nem lénye. A kereszténység fantazmagóriája, álma, posztulátuma: az ember szuverenitása - de az embernek mint idegen, a valóságos embertõl megkülönböztetett lénynek a szuverenitása -a demokráciában érzéki valóság, jelen, világi maxima.
- Megmutattuk tehát: A vallás alól való politikai emancipáció meghagyja a vallást, ha nem is hagy meg semmilyen kiváltságos vallást. Az az ellentmondás, amelyben egy különös vallás híve van a maga állampolgár- voltával, csak egy része a politikai állam és a polgári társadalom közötti általános világi ellentmondásnak. A keresztény állam kiteljesedése az az állam, amely magát államnak vallja és elvonatkoztat tagjainak vallásától. Az államnak a vallás alól való emancipációja nem a valóságos embernek a vallás alól való emancipációja.
- Mi tehát nem mondjuk a zsidóknak Bauerral: Nem emancipálódhattok politikailag anélkül, hogy radikálisan ne emancipálnátok magatokat zsidóságotok alól. Ellenkezõleg, ezt mondjuk nekik: Minthogy politikailag emancipálódhattok anélkül, hogy teljesen és ellentmondás nélkül elszakadnátok zsidóságotoktól, ezért a politikai emancipáció önmagában még nem jelenti az emberi emancipációt. Ha ti, zsidók, politikailag emancipálódni akartok anélkül, hogy önmagatokat emberileg emancipálnátok, a felemásság és az ellentmondás nemcsak bennetek van, hanem benne van a politikai emancipáció lényegében és kategóriájában.
- De ha az ember, noha zsidó, politikailag emancipálható, magába fogadhatja az állampolgári jogokat, vajon igényt tarthat- e az úgynevezett emberi jogokra és magába fogadhatja - e õket? Bauer tagadja ezt. ... Az embernek Bauer szerint fel kell áldoznia a "hit kiváltságát", hogy magába fogadhassa az általános emberi jogokat. Vegyük szemügyre egy pillanatra az úgynevezett emberi jogokat... Hátra van még, hogy szemügyre vegyük az emberi jogok másik részét, a droits de l homme- ot (ember jogait- szerk.), amennyiben ezek különböznek a droits du citoyent_l (polgárok jogai- szerk.).
Ezek közé tartozik a lelkiismereti szabadság, az a jog, hogy az ember tetszõleges kultuszt gyakorolhasson. A hit kiváltságát kifejezetten elismerik, vagy mint egy emberi jogot, vagy mint egy emberi jognak, a szabadságnak a következményét.
A droits de l homme- ot, az emberi jogokat mint olyanokat megkülönböztetik a droits du citoyentõl, a polgárjogoktól. Ki a citoyentõl megkülönböztetett homme? Senki más, mint a polgári társadalom tagja. Miért nevezik a polgári társadalom tagját "embernek", egyszerûen embernek, miért nevezik jogait emberi jogoknak? Mivel magyarázzuk ezt a tényt? A politikai államnak a polgári társadalomhoz való viszonyával, a politikai emancipáció lényegével. Mindenekelõtt megállapítjuk azt a tényt, hogy az úgynevezett emberi jogok, a droits du citoyentõl megkülönböztetett droits de l homme nem egyebek, mint a polgári társadalom tagjának, azaz az önzõ embernek, az embertõl és a közösségtõl elvált embernek a jogai. Beszéljen a legradikálisabb alkotmány, az 1793- i: Az ember és a polgár jogainak nyilatkozata
2. cikkely: "Ezek a jogok stb. (természetes és elévülhetetlen jogok) a következõk: az egyenlõség, a szabadság, a biztonság, a tulajdon."
Miben álla liberté?
6. cikkely: "A szabadság az embernek az a joga, hogy mindent tehet, ami nem sérti mások jogait"... "A szabadság abban áll, hogy az ember mindent megtehet, ami nem sért másokat."
A szabadság tehát jog arra, hogy az ember mindent tehessen, ami másnak nem árt. Azt a határt, amelyen belül mindenki a másikra ártalmatlanul mozoghat, a törvény vonja meg, úgy, ahogy két szántóföld határát megvonja a sövénykaró. Az ember szabadságáról úgy van szó, mint elszigetelt önmagába visszahúzódott nomád szabadságról...
A szabadság ennek az elkülönülésnek a joga, a korlátozott, önmagára korlátozott egyén joga.
A szabadság emberi jogának gyakorlati hasznosítása a magántulajdon emberi joga.
Miben áll a magántulajdon emberi joga?
16. cikkely: "A tulajdon joga minden polgárnak az a joga, hogy javait, jövedelmét, munkája és iparkodása gyümölcsét tetszése szerint élvezhesse és rendelkezhessék velük."
A magántulajdon emberi joga tehát jog arra, hogy az ember tetszése szerint más emberekre való tekintet nélkül, a társadalomtól függetlenül, élvezze vagyonát és rendelkezzék vele- az önzés joga. Ez az egyéni szabadság és e szabadságnak ekkép való hasznosítása az alapja a polgári társadalomnak. Ez a egyéni szabadság minden embert arra kényszerít, hogy a másik emberben szabadságának ne megvalósulását, hanem éppen korlátját lássa...
3 cikkely: "Az egyenlõség abban áll, hogy a törvény ugyanaz mindenki számára, akár oltalmaz, akár büntet."
8. cikkely: "A biztonság abban az oltalomban áll, amelyet a társadalom nyújt minden egyes tagja számára személyének, jogainak és tulajdonának megõrzése végett."
A biztonság a polgári társadalom legfõbb társadalmi fogalma, a rendõrség fogalma, amely szerint az egész társadalom csak azért van, hogy minden egyes tagja számára garantálja személyének, jogainak és tulajdonának megõrzését...
A biztonság fogalma révén a polgári társadalom nem emelkedik felül önzésén. A biztonság, ellenkezõleg, az önzés biztosítása.
- Az úgynevezett emberi jogok egyike sem megy túl tehát az önzõ emberen, az emberen mint a polgári társadalom tagján, azaz mint az önmagába, magánérdekébe és magánönkényébe visszahúzódott, s a közösségtõl elkülönült egyénen. Nemcsak hogy az embert e jogokban nem az emberi nem lényegének fogják fel, hanem ellenkezõleg, az emberi nem élete maga, a társadalom úgy jelenik meg, mint az egyének számára külsõleges keret, mint eredeti önállóságuk korlátozása. Az egyéneket összetartó egyetlen kötelék a természeti szükségszerûség, a szükséglet és a magánérdek, tulajdonuknak és önzõ személyüknek megõrzése.
- Már az is rejtélyes, hogy egy nép, amely éppen hozzálát ahhoz, hogy magát felszabadítsa, a különbözõ tagjai közti összes korlátokat lerombolja és politikai közösséget alapítson, hogy egy ilyen nép ünnepélyesen proklamálja az önzõ, embertárstól és a közösségtõl elkülönült ember jogait...
Még rejtélyesebbé válik ez a tény, amikor azt látjuk, hogy a politikai emancipátorok az állampolgárságot, a politikai közösséget éppenséggel ezen úgynevezett emberi jogok fenntartásának puszta eszközévé fokozzák le...
Tehát a politikai élet már ifjonti és a körülmények szorítása következtében a végsõkig fokozott lelkesültségének pillanataiban is puszta eszköznek nyilvánítja magát, amelynek célja a polgári társadalom léte. Igaz, e politikai élet forradalmi gyakorlata kiáltó ellentmondásban van elméletével. Miközben például a biztonságot emberi jognak nyilvánítják, nyilvánosan napirendre tûzik a levéltitok megsértését...
A gyakorlat azonban csak kivétel, és az elmélet a szabály. De még ha a forradalmi gyakorlatot tekintjük is a viszony helyes beállításának, akkor is még mindig megoldandó marad a rejtély, hogy a politikai emancipátorok tudatában miért van a viszony feje tetejére állítva, miért jelenik meg a cél eszközként, az eszköz célként...
A rejtély megoldása egyszerû.
A politikai emancipáció egyúttal felbomlása annak a régi társadalomnak, amelyen a néptõl elidegenült államiság, az uralkodói hatalom nyugszik. A politikai forradalom a polgári társadalom forradalma. Milyen volt a régi társadalom jellege? Egy szó jellemzi. A hûbériség. A régi polgári társadalomnak közvetlenül volt politikai jellege... Ilymódon a polgári társadalom életfunkciói és életfeltételei mégis még mindig politikaiak voltak - bár a hûbériség értelmében politikaiak -, azaz elzárták az egyént az államgépezettõl, korporációjának az államegészhez való különös viszonyát az egyénnek a népélethez való általános viszonyává, az egyén meghatározott polgári tevékenységét és helyzetét pedig az egyén általános tevékenységévé és helyzetévé változtatták. Ennek az organizációnak következményeképp az államegység, valamint az államegység tudata, akarata és tevékenysége, az általános államhatalom szükségképpen szintén a néptõl levált uralkodónak és szolgáinak különös ügyeként jelenik meg.
A politikai forradalom, amely ezt az uralkodói hatalmat megdöntötte és az államügyeket népügyekké emelte, amely a politikai államot, mint általános ügyet, azaz mint valódi államot konstituálta, szükségképpen szétzúzta az összes rendeket, korporációkat, céheket, kiváltságokat, amelyek megannyi kifejezõi voltak annak, hogy a népet elválasztották a maga közözsségétõl. A politikai forradalom ezzel megszüntette a polgári társadalom politikai jellegét. A polgári társadalmat egyszer_ alkotórészeire zúzta szét, egyrészt az egyénekre, másrészt azokra az anyagi és szellemi elemekre, amelyek az egyének élettartalmát, polgári helyzetét alkotják...
Ámde az állam eszmei jellegûségének kiteljesedése egyszersmind a polgári társadalom anyagi jellegûségének kiteljesedése is volt. A politikai járom lerázása egyszersmind azoknak a kötelékeknek a lerázása volt, amelyek a polgári társadalom önzõ szellemét megbéklyózták. A politikai emancipáció egyszersmind a polgári társadalomnak a politikától, egy általános tartalomnak még a látszatától való emancipációja is volt. A hûbéri társadalom feloldódott arra, ami az alapja volt, az emberre. De arra az emberre, amely valóban a hûbéri társadalom alapja volt, az önzõ emberre. Ez az ember, a polgári társadalom tagja, ez most a politikai állam alapja, elõfeltétele. Mint ilyet ismerte el az állam az emberi jogokban...
- A politikai állam konstituálása és a polgári társadalomnak független egyénekre való felbomlása - akiknek viszonya a jog ahogyan a rendi és céhtársadalom embereinek viszonya a kiváltság volt - egy és ugyanazon aktusban megy végbe. De az ember mint a polgári társadalom tagja, a nem- politikai ember, szükségképpen mint a természetes ember jelenik meg. Az emberi jogok mint természetes jogok jelennek meg, mert az öntudatos tevékenység a politikai aktusra koncentrálódik. Az önzõ ember a felbomlott társadalom passzív, csak készen talált eredménye, a közvetlen bizonyosság tárgya, tehát természetes tárgy. A politikai forradalom a polgári életet úgy bontja fel alkotórészeire, hogy magukat ezeket az alkotórészeket nem forradalmasítja és nem veti alá kritikának. A polgári társadalomhoz, a szükségleteknek, a munkának, a magánérdekeknek, a magánjognak a világához úgy viszonyul, mint fennállásának alapjához, mint további megalapozás nélküli elõfeltételhez, ennélfogva mint természeti bázisához...
A valódi embert csak az önzõ egyén alakjában, az igazi embert csak az elvont citoyen alakjában ismerik el...
- Minden emancipáció az emberi világnak, a viszonyoknak visszavezetése magára az emberre.
A politikai emancipáció az ember redukálása egyrészt a polgári társadalom tagjára, az önzõ független egyénre, másrészt az állampolgárra, az erkölcsi személyre.
Csak ha a valóságos egyéni ember visszafogadja magába az absztrakt állampolgárt és, mint egyéni ember, a maga empirikus életében, a maga egyéni munkájában, a maga egyéni viszonyai között az emberi nem lényévé vált, csak ha az ember a maga "tulajdon erõit" társadalmi erõként ismerte fel és szervezte meg, s ennélfogva a társadalmi erõt nem választja el többé magától a politikai erõ alakjában, csak akkor valósult meg az emberi emancipáció.
II.

-... Bauer tehát itt a zsidóemancipáció kérdését merõben vallási kérdéssé változtatja...
A zsidók és a keresztények viszonya eszerint a következõ: a kereszténynek a zsidó emancipációjához fûzõdõ egyetlen érdeke általános emberi elméleti érdek. A zsidóság a vallásos szemmel néz_ keresztény számára sértõ tény. Mihelyt a keresztény nem vallásos szemmel néz többé, ez a tény nem lesz többé sértõ. A zsidó emancipációja önmagában véve nem olyan munka, amelyet a kereszténynek kell elvégeznie. A zsidónak ellenben, hogy önmagát felszabadítsa, nemcsak a saját munkáját kell elvégeznie, hanem a keresztényét is...
- Megkíséreljük megtörni a kérdés teológikus beállítását. Az a kérdés, hogy képesek- e a zsidók az emancipálódásra, számunkra átváltozik azzá a kérdésé, milyen különös társadalmi elemet kell leküzdeni, hogy a zsidóságot meg lehessen szüntetni? Mert a mai zsidónak emancipálódásra való képessége a zsidóságnak a mai világ emancipációjához való viszonya. Ez a viszony szükségszerûen folyik a zsidóságnak a mai, leigázott világban elfoglalt különös helyzetébõl...
Vizsgáljuk meg a valódi világi zsidót nem a szombatzsidót, ahogy Bauer teszi, hanem a köznapi zsidót...
Mi a zsidóság világi alapja? A gyakorlati szükséglet, a haszonlesés. Mi a zsidó világi kultusza? A kufárkodás. Mi a világi istene? A pénz. Nos hát! A kufárkodás és a pénz, tehát a gyakorlati reális zsidóság alól való emancipáció volna korunk önemancipációja...
- A zsidó zsidó módon emancipálta magát, nemcsak azáltal, hogy elsajátította a pénzhatalmat, hanem azáltal, hogy a pénz az _ révén és _nélküle is világhatalommá, a gyakorlati zsidó szellem pedig a keresztény népek gyakorlati szellemévé vált. A zsidók annyiban emancipálták magukat, amennyiben a keresztények zsidókká lettek.
- A zsidóság a tetõpontját a polgári társadalom kiteljesedésével éri el-, a polgári társadalom azonban csak a keresztény világban teljesedik ki. Csak a kereszténység uralma alatt, amely minden nemzeti, természetes erkölcsi és elméleti viszonyt külsõlegessé tesz az ember számára, válhatott el teljesen a polgári társadalom az állami élettõl, téphette szét az ember összes emberi nemi kötelékeit, tehette az önzést, a haszonlesõ szükségletet ezen emberi nemi kötelékek helyébe, bonthatta fel az emberi világot atomisztikus, egymással ellenségesen szembenálló egyének világára. A kereszténység a zsidóságból fakadt. Ismét a zsidóságba bomlott fel.
- Mi a zsidó szívósságát nem a vallásból magyarázzuk, hanem inkább vallása emberi alapjából, a gyakorlati szükségletbõl, az önzésbõl.
- A zsidó társadalmi emancipációja a társadalomnak a zsidóság alól való emancipációja.

Megjelent a Kerítéstõrõk címû osztályharcos lapban, 1998(?)-ban