"Különösen fontos számunkra, hogy kiemeljük a Kommunista Párt alapvetõ jelentõségét. A Párttól különválasztva a proletariátus nem jelenhet meg osztályként, azaz történelmi erõként.
Ma a párt követelése megjeleníti, és egyben újra feleleveníti azokat az alapvetõ koncepciókat, amelyeket kifejez, és amelyek megkülönböztetnek minket az összes demokratától, akik azon igyekeznek, hogy a programnak ezt az alapvetõ kérdését, mint "különálló problémát" határozzák meg. Osztály és párt nem két egymástól elválasztható történelmi entitás, amelyeket, hogy késõbb egymással összehozhatóak legyenek, külön-külön kellene szemlélni, hanem ellenkezõleg, egy és ugyanazon történelmi létezõ: a kommunizmus kifejezett meghatározásai.
Ezért a Párt lényege nem érthetõ meg a közvetlen valóság és a pillanatnyi szükségletek szintjérõl szemlélve anélkül, hogy ne esnénk az immediatizmus csapdájába (leninizmus-antileninizmus). Ezen koncepció képviselõi úgy szemlélik egyrészt az "osztályt" (mintha az meghatározható lenne a párt jellemzõi nélkül), másrészt a "pártot" (melyet többnyire egy elérendõ ideálként határoznak meg), hogy késõbb összekapcsolhassák a két koncepciót, melyet elõzõleg ideológiailag szétválasztottak. A polarizáció ezen a demokratikus-idealista koncepción belül azon alapul, hogy késõbb a "párt" és az "osztály" kapcsolatára milyen meghatározást keresnek. Ugyanúgy a párt alapvetõ történelmi meghatározásának semmi köze az ilyen-olyan, magukat "pártként" definiáló csoportosulásokhoz, amelyek elõszeretettel hangsúlyozzák, hogy birtokában vannak a "tudatosságnak", sem pedig ahhoz a nézethez, amely a pártot csupán a proletárok szociológiai- gazdasági alapon álló vegyületként szemléli. Ellenkezõleg, a Párt számunkra nem más, mint a kommunizmus megalapozása nemzetközileg centralizált erõként, valamint a kommunista társadalom kialakulásának és prefigurációjának nélkülözhetetlen feltétele." (részlet a GCI programorientációs téziseibõl)

Ezt tartjuk a tehát a Kommunista Párt meghatározásának. Ez az az erõ, amely nélkül nem beszélhetünk anti-kapitalizmusról, proletariátusról, proletárdiktatúráról, tehát összességében magáról a mindenkori osztályharcról. Ez az az erõ, amelytõl mindig is rettegett a polgári világ, a burzsoázia. Éppen ezért a Kommunista Párt az, amelyet az igazi támadás érte a burzsoázia részérõl.
Írásunk ezzel a kérdéssel fog foglalkozni, de ahhoz, hogy ezt a kérdést (amely számunkra és az igazi kommunista erõk számára nem kérdés) kellõképpen megvilágíthassuk, nem hagyhatjuk ki azt, hogy ne tisztáznánk a proletariátus és a proletárdiktatúra lényegét, tehát azt, ami a Pártnak valós értelmet ad. Mint minden tisztázás, bármilyen módon történjék is (írásban, vitatkozva, utcai harcok során stb.), ez is csak gyakorlatiasan állhat a témához, és az osztályharc történetébõl ragadunk ki példákat, így megláthatjuk, hogy a Kommunista Párt harci erejét miképpen próbálták balos- burzsuj szarkavarók szétzilálni, illetve az ellen miképpen léptek fel a mindenkori kommunista erõk.
Cikkünket a múlt század nagy anarchista-kommunista militánsának, Karl Marxnak a meghatározásával kezdjük. No nem azért mintha õ szülte volna e meghatározásokat, hisz a kommunista harc mind teljesebb szervezése a magántulajdon, az osztálytársadalom megjelenése óta zajlik, hanem mert õ az elsõ elvtársak egyike, aki konkrétan és totalitásában ragadta meg a problémát. "...képzõdik egy radikális, láncokat hordó osztály, a polgári társadalom olyan osztálya, amely nem a polgári társadalom osztálya, olyan rend, amely minden rend felbomlása, olyan szféra, amely egyetemes szenvedési révén egyetemes jellegû, és nem tart igényt semmiféle különös jogra, mert nem valamiféle különös jogtalanságot, hanem egyáltalán a jogtalanságot követik el ellene, amely nem egy történelmi jogcímre, hanem már csak arra az emberi jogcímre hivatkozhatik, amely nem egyoldalú ellentétben áll a német államiság következményeivel, hanem mindenoldalú ellentétben áll annak elõfeltételeivel, végül olyan szféra, amely nem emancipálhatja magát anélkül, hogy magát a társadalom összes szférái alól és ezzel a társadalom összes többi szféráit ne emancipálná, amely egyszóval az ember teljes elvesztése, tehát csak az ember teljes visszanyerésével nyerheti meg önmagát. A társadalom e felbomlása egy különös rend alakjában, ez a proletariátus." (Marx: A hegeli jogfilozófia kritikájához. Bevezetés.) És ez a proletariátus az, amely szüntelen szervezõdése által hozza létre a Pártot, azaz "a proletároknak ezt az osztállyá és ezáltal politikai párttá szervezõdését". És ennek a Pártnak csak is egy történelmi szerepe lehet: "A kommunisták nem titkolják el nézeteiket és szándékaikat. Nyíltan kijelentik, hogy céljaik csakis minden eddigi társadalmi rend erõszakos megdöntésével érhetõ el. Reszkessenek az uralkodó osztályok egy kommunista forradalomtól. A proletárok e forradalomban csak a láncaikat veszthetik. Cserébe egy egész világot nyerhetnek." Ezek azok a tézisek amelyek sohasem változnak meg harcunk során, ezek azok a tézisek, amelyek által Marx szavaival élve a kommunisták "mindig az összmozgalom érdekeit képviselik". Hogy ennek értelmét megváltoztatták, abban már maga Marx is igencsak hibás, hisz a kommunista harc irányultságának leírása mellett sajnos demokratikus hatások is érték õt, amelyek igen súlyos kijelentésekben nyilvánultak meg: "A kommunisták végül mindenütt az egész világ demokratikus pártjainak szövetkezésén és egyetértésén munkálkodnak." Az ilyen és effajta kijelentéseivel Marx lehetõséget adott arra, hogy a szociáldemokrácia felhasználja õt reformista tevékenységének igazolására (lásd Liebknecht vagy késõbb Lenin). Persze azt nem szabad elfelejtenünk, hogy nem lehet Marx szavaihoz mint szentíráshoz ragaszkodnunk, Marx tevékenységében a kommunista erõk, a kommunista párt szervezéséért tett erõfeszítéseket kell megbecsülnünk, tehát lényegesebb a forradalmi tendencia, mint az idõnként hibás gyakorlati meghatározások.
A következõkben Lukács György pár cikkének felhasználásával teremtünk kiinduló pontot témánk pontosabb meghatározására. Elõször is vizsgáljuk meg a szindikalizmus hozzáállását témánkhoz. Ez a fajta programrendszer igen sajátos gyakorlatot képvisel az osztályharcok történetében. Nem lehet egységesen egy kalap alá venni a szindikalizmus képviselõit, hisz ha belegondolunk a spanyolországi harcokban az ún. liberális burzsoáziával szó nélkül lepaktáló CNT-t is, és a szinte már nem is szindikalistaként megjelenõ, minden burzsoá erõvel szemben egyaránt fellépõ IWW-t is egyaránt anarcho-szindikalistának tartjuk. És mégis meg van ennek az érthetõ oka, a Kommunista Párt történelmi szerepét minden szindikalista egyaránt elveti. De nézzük, mik is a szindikalizmus fõbb ismérvei.
I. tétel: Harc csak a gazdasági fronton.
"Ennek a forradalomnak a zaja azonban kiszivárgott. Az új jelszót: Semmi politikát! propagálták a mûhelyekben. A szakszervezeti tagok egy része dezertált a választási kultusznak szentelt templomokból." (Pelloutier: Az anarchizmus és a munkások szakszervezetei).
"...a szindikalista gondolkodásmód nagy és következményekkel terhes hibája abban rejlik, hogy a munka és a kizsákmányolás ellentétét a kizsákmányolás közvetlenül adott színterére, az üzemre korlátozza. Így a munkásokat csupán a tõkésekkel, nem pedig a tõkés állammal állítja szembe. A szindikalizmus így - bár a szociáldemokrata pártok opportunizmusának ellenzékeként jött létre - sohasem volt képes az opportunizmus lényegének radikális leküzdésére. Ma már minden tisztán látó marxista számára világos, hogy a reformizmus és a forradalom közti ugrópont a tõkés állam megismerése és értékelése. Csak az állam hamis megítélése, a marxista államelméletrõl való megfeledkezés tette lehetõvé, hogy a munkáspártok tevékenységüket az államon belüli ellenzékként, az államért folytatott harcként- s ne az állam elleni harcként fogják fel. A szindikalizmus viszont a parlamenti- ellenzéki opportunizmus (önmagában helyes) elvetésével együtt minden tulajdonképpeni politikai tevékenységet elutasított. Ezzel azonban maga is az opportunizmus talajára tévedt." (Lukács: A szindikalizmus válsága Olaszországban). Lukács idézetét, amellyel egyet kell értenünk, ki kell egészítenünk azzal, hogy az állam a proletariátus általi felszámolása magának az egész kapitalista társadalomnak a felszámolását is jelenti. Ezt hogy is képzeli a szindikalizmus?
II. tétel: Az általános sztrájk, avagy a termelés munkások általi ellenõrzése.
"A munkásság ereje helyet cserélt: az utcáról az iparokba került. A nép özönlését a munkán való cselekvés cserélte fel. A jelen forradalom kimagasló eseménye nem a városházára kitûzött vörös lobogóval domborodik ki, hanem inkább a géptermelési folyamat, a termelés, szállítás és szétosztás példás továbbvitelében az iparok zavartalan mûködésben tartásával, mint a jelenben, de azzal a különbséggel, hogy kizártuk a parazita osztályt és lakájaikat: egy jól vívott Általános Sztrájkban végleg kicsavartuk az Ipari irányítást a paraziták kezébõl." (Általános Sztrájk, az IWW magyar nyelvû pamfletje).
"Ugyanez a helyzet a "gyõzelem" által kivívott eredménnyel, a termelés ellenõrzésével is. Teljesen a munkások ideológiai beállítottságától függ, hogy mit jelent ez a proletariátus felszabadulásáért folytatott harcban. Láttuk, hogy Giolitti úr hasznos, a munkásnak a tõkés rendszerbe való integrálása, az osztályharc lecsillapításéra és a "termelés" (értsd: a tõkés termelés) helyreállítására alkalmas eszközt lét benne. A munkások számára elsõsorban morális gyõzelmet jelent - azt a tényt, hogy a tõkések kapituláltak hatalmuk elõtt. Azonnal teljesen illuzórikusnak mutatkozik azonban e "reális vívmány", mihelyt meg akarják valósítani. A feladat ugyanis ekkor az, hogy a "kivívott eredményt" az osztályharc kiélezésére használják fel. Ha a munkások valódi ellenõrzést próbálnak megvalósítani - ezt a tõkések semmilyen körülmények között sem tûrhetik. A munkások szemléltetõ oktatásban részesülnek arról, hogy a kapitalizmus keretei között számukra semmit sem jelent az ellenõrzés - meg kell hódítaniuk az egész hatalmat, ha helyzetükön javítani akarnak, ha valóban befolyásolni akarják a termelést. Ha azonban nem így fogják fel "gyõzelmüket" - sajnos kevés jel mutat arra, hogy ez a helyzetfelismerés széleskörûen elterjedt volna az olasz proletariátus soraiban - , akkor az ellenõrzés inkább veszélyt, mint sikert jelent. Az elõkészület stádiumában lévõ forradalomra ugyanis az illúzióknál semmi sem veszélyesebb." (Lukács: A szindikalizmus válsága Olaszországban). Hozzá kell tennünk, hogy nem csak a termelés feletti ellenõrzésrõl van szó (hisz a tulajdon feletti ellenõrzés pusztán technikai kérdés), hanem az egész tõkés értékrend elpusztításáról is. Tehát ez nem pusztán hatalmi kérdés, illetve nem arról van szó, hogy ki gyakorolja a hatalmat, hanem arról is, hogy a proletariátus hatalma, diktatúrája a csereérték társadalma, a tulajdon, a munka ellen, ezáltal valójában minden hatalom ellen irányul. És ahhoz, hogy ezt a proletariátus megvalósítsa, centralizált erõként, azaz Pártként kell szétzúznia ezeket a társadalmi kereteket. Ennek az elvetése az, amelyben minden szindikalista egyetért. Bár míg az egyértelmûen reformista Rocker, aki a szindikalizmus egyik legfõbb teoretikusa, szakszervezeti koncepciójával egyértelmûen elveti a Kommunista Párt szükségességét: "Ezért a szakszervezetek semmiképpen sem tekinthetõek a kapitalista átmeneti termékének, hanem az eljövendõ szocialista gazdaságszervezet csíráinak. A szindikalisták már ma is egy olyan szervezet megteremtésén fáradoznak, amely képessé teszi õket arra, hogy egyrészt megvalósítsák történelmi feladatukat, másrészt ezzel egy idõben harcolhassanak a bér és munkafeltételek javításáért." Addig a harcos IWW valamelyest közelít ehhez a tendenciához, és ezáltal már szinte túllépi a szindikalista kereteket: " A munkáltatóknak csak az a hatalmuk, amit mi adunk nekik. A munkások adnak nekik minden hatalmat, amivel bírnak! Ha ti ezt a hatalmat magatoknak tartjátok meg, akkor az õ hatalmuk megszûnik létezni. De ezt nem csinálhatjátok egyedül. Nektek szerveznetek kell a hatalmatokat." Az IWW elvetett mindenféle szakszervezetet, bérharcot. Csak egy céljuk volt: "Össze kell jönnünk a munkások egy nagy szervezetében, hogy véget vessünk mindenfajta kapitalista kizsákmányolásnak. A munkáltatók rettegnek attól a naptól, amikor a munkások együtt fognak szervezkedni az Egy Nagy Szervezetben, a One Big Unioba. Tudják, hogy ha a munkások összetartanak, nem bírják többet megrabolni õket." (IWW Mi a hatalom? címû röplapja). Ezek a kijelentések valóban nagyon radikálisak voltak. De az IWW mégsem sajátította/ja el a Kommunista Párt programját, mivel elvetette/ti a kapitalista rend erõszakos, fegyveres szétzúzását, és helyette a munkástermelést és az általános sztrájkot tette/szi abszolút középpontba. "A magántulajdon megszüntetéséért, az Ipari Demokrácia megvalósításáért folyó harcában a munkásosztály legbiztosabb fegyvere az általános sztrájk."
Lukács a következõket fejtette ki 1919-ben Párt és osztály címû cikkében. A cikk abból az apropóból íródott, hogy "a szociáldemokrata párt fenntartás nélkül elfogadta cselekvési alapjául a kommunista, bolsevik programot." Kiinduló pontja a következõ: " a proletárosztály cselekvéseinek valódi céljai és lehetõségei dialektikus ellentétbe kerültek azokkal a pártkeretekkel, amelyeken belül ez a cselekvés akkor egyedül lehetséges volt... A proletariátus osztályharcának eme krízise abból áll, hogy egyfelõl az erõviszonyok megkövetelték a párttá való szervezõdését, másfelõl ugyanezek az erõviszonyok ugyanezekbõl a pártkeretekbõl az igazi proletárcselekvést gátló elemet formáltak. A krízis megoldása tehát nem állhatott abból, hogy az egyik félnek igaza maradt a másikkal szemben, hanem csakis abból, hogy a két szempont, amely egymást kizárni látszott, magasabb egységben egyesült, magasabb egységben olvadt fel, és mindegyik elvesztette különálló, a másikkal szemben álló mivoltát. Ez a magasabb egység az egységes proletariátus mint a társadalomban uralkodó osztály. Az a tiszta kommunizmus, melynek elméleti alapjait Marx és Engels fiatalkori mûvei rakták le, és amelyek keretei az hatásuk alatt jöttek létre, egy kicsiny forradalmi csoport cselekvési módja volt. Az erõviszonyok természete itt egy olyan félreérthetetlenül tiszta forradalmi taktikát parancsolt, melyet sem a más osztályokkal való ideiglenes együttmûködés (amint az például 1848-ban történt), sem izolált, önálló kísérletek nem voltak képesek elhomályosítani. Ezt a taktikát éppen a proletariátus osztálymozgalmának erõsödése zavarta meg. A proletariátus túlságosan erõs lett ahhoz, hogy visszavonuljon a politikai tevékenységtõl, melynek pillanatnyi eseményei sok-sok érdekével a legszorosabb összefüggésben állottak. Másfelõl azonban nem volt még elég erõs ahhoz, hogy a maga érdekeit, a maga akaratát rádiktálhassa a társadalomra. Ennek a belsõ ellentmondásnak, ennek a visszás helyzetnek külsõ szervezetei kifejezése: a párt." Mi hozzátennénk (mivel ezt Lukács nem tette meg), hogy ez a fajta párt a bolsevik párt. Lukács a következõt állapítja meg: "A pártban való szervezkedés lényege ennélfogva az osztályöntudat homályosságán alapszik." Ennek ellenére kifejti, hogy "És mégis: a pártforma szükségszerû átmenet volt a proletármozgalomban... A pártforma ugyanis a proletármozgalom elsõ kilépése a puszta ellenzékiségbõl, a merõ tagadásból, amelyben a proletármozgalom legelsõ fázisai szükségképpen szenvedtek. Ez az elsõ kísérlet a társadalom egészét a maga képére formálni. Ez a pozitív teremtõ szempont azonban a burzsoá állam keretein belül csak torz formát kaphatott... mert építeni a proletariátusnak a burzsoá állam keretein belül nem lehetett, és destruktív munkája is csak visszás formákban nyilvánulhatott meg: mint parlamenti vagy parlamenten kívüli "ellenzék"." Mint igazi dialektikus, Lukács eddig téziseket és antitéziseket állított fel, de most nézzük a szintézist. "Ennek a krízisnek az alapja a burzsoá állam létfenntartási ereje, illetve a proletariátusnak ebben az erõben való hite volt. Mihelyt ez az erõ megingott, illetve, mihelyt a proletariátus ráeszmélt arra, hogy akarnia kell, komolyan, tettekkel kell akarnia a burzsoá állam szétrombolását- az már romokban is hever. Az orosz bolsevizmus nagy tette az volt, hogy benne öltött elõször- a párizsi kommün óta- testet a proletariátusnak ez az öntudata és világtörténelmi önbizalma. A kommunista párt ennélfogva nem volt többé párt abban az értelemben, ahogy a vele szemben álló szocialista pártok pártoknak voltak tekinthetõk: ellenkezõleg, a kommunista párt lényege a cselekvés pártformáival való gyökeres szakítás." Lukács nagy tévedése abban állt, hogy ezt a bolsevik pártnak tulajdonította, holott igazából a fentebb leírt párt kritika illik igazából a bolsevikokra. Ezután helyesen kifejti, hogy eddig azért nem történt meg az a lépés mivel a balos pártok minden proletár szervezkedést a történelmi helyzetre fogva utasítottak el. Holott: "Egyedül a proletariátus egységes akarata képes csak szétrombolni a régi társadalmat, és felépíteni egy újat. A viszonyok tehát akkor váltak érettekké a kapitalizmus megsemmisítésére, amikor a proletariátusban öntudatra ébredt ez az elszánt akarat. A proletariátus egységét és vele a proletárdiktatúra lehetõségét maga a proletariátus, kizárólag a proletariátus teremtette meg. Ez az egység nem úgy jött létre, hogy a két párt vezetõi (értsd MSzDP és KMP- a szerk. megjegyzése) "megegyeztek" egymással", "elsimították" a köztük fennálló ellentéteket. Ellenkezõleg. A proletariátus egységes erõvel megmozdult. Ráeszmélt a maga lehetõségeire, és ennek az önmagára eszmélésnek tiszta fényével megteremtette a maga egységét, erejét és hatalmát. A "vezetõk" csak végrehajtói voltak ennek az egységes, egységre irányuló akaratnak. Csak elméleti formát adtak annak, ami a proletariátus cselekvésében (az elmélet és gyakorlat közvetlen egységében) megnyilvánult." De miért van szüksége a proletariátusnak pártra? - tehetjük fel a kérdést. "A pártok megszûntek- csak egységes proletariátus van: ez ennek az egyesülésnek a döntõ elméleti jelentõsége. Ha az új egyesülés pártnak nevezi magát, a párt szónak most egészen más értelme van, mint eddig volt. Nem egy vegyes alakulat többé különbözõ osztályokból, mely mindenféle erõszakos vagy megegyezéses eszközökkel igyekszik céljának egy részét az osztályokra szabdalt társadalomban keresztülvinni. A párt ma az egységes proletariátus egységes akaratának kifejezése: az új társadalomban uralkodó, az új erõkbõl felépülõ akarat végrehajtó szerve." De mit is jelent ez a "végrehajtó szerv". A konkrétabb választ Lukács egy másik cikkében olvashatjuk A Kommunista Párt morális küldetésében. "Mindannyian tudjuk és állandóan hangsúlyozzuk is: a kommunista párt a proletariátus forradalmi akaratának szervezeti kifejezõdése. Kezdetben ezért sohasem foglalhatja magába a proletariátus egészét; a forradalom tudatos vezetõjeként, a forradalmi eszme megtestesítõjeként a munkásosztály legtudatosabb élharcosait, a valóban forradalmi és osztálytudatos munkásokat egyesíti. A forradalmat a gazdasági erõk természetes, törvényszerû mûködése szükségszerûen hozza létre. A kommunista pártok feladata és küldetése az, hogy irányt és célt adjanak a nagyrészt tõlük függetlenül létrejött forradalmi mozgalomnak és a tõkés gazdasági rend összeomlása által kiváltott, elemi erejû vulkanikus kitöréseket az egyetlen menedék, a proletariátus diktatúrája felé vezessék." De ezt csak egyfélekép teheti: " A kommunista pártnak kell elõször megtestesítenie a szabadság birodalmát; bennük kell elõször uralomra jutnia a testvériség, az igazi szolidaritás, az áldozatvállalás és az áldozatkézség szellemének. Ha nem képes ennek megvalósítására, vagy legalább is nem tesz erre komoly erõfeszítéseket, akkor egyre inkább csak programjában különbözik a többi párttól. Fennáll annak veszélye, hogy fokozatosan elmosódik az az áthidalhatatlan szakadék, amely a program értelmében elválasztja az opportunistáktól és az ingadozóktól, s a párt rövidesen csak a "munkáspártok" "szélsõ balszárnya" lesz. Egyre érthetõbbé válik ebben az esetben az a veszély, hogy a kommunistákat a többi párttól elválasztó minõségi különbség pusztán mennyiségi különbséggé válik, sõt fokozatosan el is tûnik (fokozza ezt a veszélyt, hogy a centrum pártjai szavakban elismerik a III. Internacionálét). Minél kevésbé valósítja meg szellemileg és szervezetileg a kommunista párt a maga eszményeit, annál kevésbé lesz képes arra, hogy egyrészt erõteljesen ellensúlyozza ezt az általános kompromisszum hangulatot, másrészt pedig igazi kommunistákká nevelje a valóban forradalmi elemeket (szindikalistákat, anarchistákat)." És most kifejtjük Lukáccsal Lukács ellentmondását: "Az OKP-t sohasem fenyegette ez a veszély." Lukács fejtegetéseinek ez a legnagyobb hibája, viszonylag jól elmagyarázza, hogy mi is a Kommunista Párt, tehát a Pártot a tudatos proletariátus hozza létre, amely csakis kompromisszummentes kommunista harcot cselekedheti, a Kommunista Párt a forradalmi vezetés (nem vezetõ réteg), amely a forradalmi programot testesíti meg. Kifejtése persze nem ennyire tiszta számos ellentmondásba keveredik, de végül is ez a lényegi mondanivalója. De ez mind nem igaz az OKP-ra és annak magyarországi változatára sem. És ezt nem fedheti az a tény sem, hogy 1919-ben a bolsevizmus a proletariátus számára látszólag a legradikálisabb erõt képviselte és így a valódi kommunista pártnak tartották de ha jobban szemügyre vesszük a bolsevizmus története, szervezeti felépítése, programja nem különbözik az annyira támadott történelmi szociáldemokrata pártokétól. Ez az amit Lukács- szándékosan- e vagy sem tökmindegy- nem vesz figyelembe. 1919-ben a forradalom sorsa koránt sem dõlt még el, Lukács nem láthatta elõre, hogy az általa leírt forradalmi Párt helyett a történelem legbürokratikusabb pártja jött létre, amelyet nem, hogy a proletariátus hozott volna létre, hanem annak leverésére egy igazi kommunista párt létrejöttének megakadályozása érdekében hoztak létre. De azt észre kellett volna vennie, hogy az általa leírt párt meghatározást nem lehet azonosítani a bolsevik párttal ezt a pártot nem a proletariátus hozta létre, bár belõle táplálkozott, de a legfontosabb, hogy a Lukács által itt felvázolt kompromisszummentességhez a bolsevizmusnak semmi köze. Lenin ekképp ír errõl: "A következtetés világos: a kompromisszumokat elvileg elvetni, általában mindenféle kompromisszumot megengedhetetlennek tartani- gyerekesség, amelyet még csak komolyan venni is nehéz."(Lenin: A "baloldaliság" a kommunizmus gyermekbetegsége) Az, hogy kompromisszumokat kötnek már eleve nem feltételezheti azt, hogy a Párt a "proletariátus egységes akarata", mivel a két osztály között nem lehet béke. Ebbõl az következik, hogy a bolsevik párt nem más mint egy szélsõ balos burzsoá értelemben vett politikai párt, és így ennek a pártnak a hatalma nemhogy proletárdiktatúra lett volna, hanem pontosan annak leverése érdekében vállalta el ezt az undorító szerepet. Ez tehát a proletariátus, a kommunista harc számára a nem járható út. A Lukács által oly nagyra tartott elmélet ás gyakorlat egysége ezzel szétvált. Olyan proletár gyakorlatot tulajdonított olyan burzsoá pártnak amellyel az nem rendelkezhetett. A bolsevikoknak való seggnyalás Lukácsnál meghatározóvá vált, Lenin lehülyézte a "baloldalisággal" való kacérkodásáért, majd e kis kiruccanás után, amellyel végül is nem tagadta meg önmagát tovább folytatta ellenforradalmi politikáját. Ez persze számunkra nem jelenti azt, hogy ne használjuk fel írásait mint forradalmi tapasztalatot. Hisz amiket Lukács leírt cikkeiben azt már bolsevik felhangok nélkül, sõt egyenesen õket támadva már számtalan kommunista militáns alkalmazta. De mivel mi Lukácson keresztül akartuk bemutatni, hogy a burzsoázia mennyire képlékeny, és a legradikálisabb kritikákat (lásd a szindikalizmusról írottakat), vagy a legtökéletesebbnek tûnõ program tisztázásokat is képes bemocskolni. Ezzel szemben csak egy védekezésünk lehet, mégpedig Párttá szervezõdve maximális következetességgel kell képviselni a kommunista programot.
Ha a bolsevik, vagy az egyéb demokratikus modelleket nem tartjuk kommunistának, akkor kell/ett lennie olyan valóban proletár erõknek, amely a kommunista programot testesítette/ti meg. És természetesen voltak/vannak ilyenek, mint azt már cikkünk elején kifejtettük, hogy amióta tulajdon van azóta létezik a kommunista harc, de a Kommunista Párt szükségességének felismerése csak a közelmúltban történt meg, és igazából a XX. században vált mind letisztultabbá annak szerepe. Éppen ezért inkább e század egyes felismeréseire hívnánk fel a figyelmet. Mint tudjuk a bolsevizmus mind máig hatóan szándékosan lejáratta a kommunista harcot, a kommunista párttá való szervezõdés szükségességét. De természetesen ez a harc nem szûnt meg létezni, és már bolsevikok szereplésének legdicsõségesebb napjaiban megmutatkozott, az igazi kommunista proletár harci gyakorlat. Ilyenek voltak a tanácskommunisták, akik kifejtették programjukat arról, hogy milyen is a valódi Kommunista Párt, vagy ilyen volt mahnovista proletárharc, amely életszerûvé tette az igazi kommunista harcot a proletárdiktatúrát stb. Nagy hibájuk ezeknek az volt, hogy nem váltak világpárttá, mint ahogy a forradalmi hullám se vált világméretûvé, illetve az és ez már a proletariátus konkrét gyengesége, hogy nem szakítottak teljes mértékben a burzsoá ideológiával, jelen esetben a bolsevizmussal, vagy az anarcho-szindikalizmussal. Mahno és elvtársai igen elszántan támadták a fennálló rendet, megszervezték a tulajdon ellenes hadjárataikat, közösségi életformát rendeztek be, úgy gondolták, hogy bármilyen állam ellenség, még ha azt proletár államnak is hívják, így támadták az államot. Eszükbe nem jutott reformokért harcolni elvetették a parlamentarizmust, a szakszervezeti harcot és mindenféle pártelit uralkodását. De mégse gyakoroltak teljes mértékû proletárdiktatúrát. Nem gyakoroltak diktatúrát a viszonyok felett és így számos demokratikus gyengeséget magukban hordoztak és õk is egyfajta munkásönigazgatást vezettek be, ennek megfelelõen nem támadták meg az érték diktatúráját sem. És ezáltal utat engedtek a tõke alapjának. Ezt mint szindikalista behatást regisztrálhatjuk, másik oldalról pedig a bolsevikokba fektetett bizalmuk tette rá harcukra a végsõ pontot. Ezek a hibák végül is ugyancsak a Kommunista Párt következetes megjelenésének hiánya okozta. Hiába tett a proletariátus óriási elõrelépéseket, harcuk mégis szervezetlen maradt. "Az orosz anarchisták évtizedek óta szenvednek a szervezetlenség betegségétõl. Ez a betegség képtelenné teszi õket arra, hogy konkrétan gondolkozzanak és a forradalom pillanatában történelmi passzivitásra kárhoztatta õket. A szervezetlenség a felelõtlenség ikertestvére, és ezek együtt elszegényesedett gondolatokhoz és felületes gyakorlathoz vezetnek. Így amikor a tömegmozgalom a Mahnovscsina formájában a felszínre tört a nép mélységeibõl, az anarchisták teljesen felkészületlenek, gerinctelenek és gyengék voltak." (Pjotr Arsinov) Arsinov, Mahno és társai persze okultak ezekbõl a hibákból, és mind inkább tisztázni akarták a kommunista harci programot. "Az anarchizmus nem egy gyönyörû utópia, sem pedig egy elvont filozófiai eszme, hanem a dolgozó tömegek társadalmi mozgalma. Ezért minden erejét egy szervezetben kell egyesítenie, folyamatosan agitálnia, ahogy ezt az osztályharc valósága és stratégiája megköveteli."(A Liberter - Kommunisták szervezõdési platformja, 1924). És eljutottak az egyik legfontosabb felismeréshez, a burzsoázia egyetlen ágával, legyen az bármilyen radikális, sem lehet a proletariátusnak közös cselekvési egysége. Ezt ugye már megtették a bolsevizmussal szemben, de a burzsoázia nem csak a kommunizmust akarja lejáratni, illetve saját lényegétõl elidegeníteni, hanem a vele teljesen azonos értelmû csak a proletárharcot másirányból megközelítõ anarchizmust is. Ez a szerepük a centralizált proletárszervezeteket elutasító magukat anarchistáknak nevezõ individualistáknak: Malatesta, S. Faure, E. Goldmann, A. Berkmann stb. Ez az irányzat az anarchizmust egy nagy gyûjtõtégelynek állítja be, és azt hangoztatja, hogy az anarchizmus magában foglalja a legindividuálisabb és a legradikálisabb forradalmi elemeket. Egyetlen kitételük, hogy ne akarjanak centralizált szervezetet létrehozni, mivel az aláássa az egyén szabadságát. Ezeket ma már nyilvánvalóan ellenforradalmi tételeket támadták meg a Platformisták. "Az individualistáknak ez az egész brancsa, amelyik magát anarchistának nevezi, valójában a legkevésbé sem az. Ez a sok ember, akik - de egyáltalán milyen alapon? - összegyûlnek, és kijelentik, hogy mi egy család vagyunk, és ezt a vegyüléket anarchista szervezetnek nevezik, nemcsak hogy idétlen, hanem kifejezetten ellenséges." És megállapítják, hogy szükség van forradalmi vezetésre: "Nyilvánvaló, hogy a forradalom maguknak a tömegeknek a mûve lesz, de a forradalmi tömeg mindig kitermeli a kezdeményezõk kisebbségét, akik továbblökik az eseményeket." Ezek igen fontos megállapítások akkor, mikor a proletariátus harcát szinte már a végletekig szétzilálták, mikor a proletárszervezõdések szerepét a bolsevik, a burzsoá idealista-centralizáció játssza el, akkor, amikor a másik oldalon ennek ellensúlyozására újra felelevenítik az egyén, a proletárok szervezetlenségének programját. De persze a Platform se volt szent szöveg, sok mindent tudatosított a proletariátus számára (demokrácia tagadása), de persze számos fétis jellemezte programjukat. Ilyen például a már említett, utópisztikus munkásönkormányzati eszme, a federalizmus, vagy a szakszervezeti munka bizonyos szintû elfogadása stb., amelyek végül is a munka társadalmának megmentõi. Ezekkel most külön nem kívánunk foglakozni, hisz számunkra már egyértelmû ezek ellenforradalmi volta. A 1917-23-as forradalmi hullám nemcsak az "oroszokat" tudatosította ennyire (ne feledjük a proletároknak nincs, és nem is lehet hazája). A harcok során mindinkább felszínre jutott a bolsevizmus ellenforradalmi szerepe, és ez a proletariátusban is mindinkább kezdett tudatosodni, így a proletariátus számos igazi kommunista szervezõdési formát teremtett meg: Magyarországon Szamuely, Korvin a Lenin-fiúk, Bulgáriában a tesznyákok, Nagy- Britanniában az anarcho-marxisták és S. Pankhursték, Olaszországban Bordigáék stb. És ilyenek voltak a Németországban is zajló forradalmi hullám legradikálisabb képviselõi, a tanácskommunisták. Akik hosszú, keserves harcok és viták következtében jutottak el a Kommunista Világpárt szükségességének felismeréséig. A mozgalmat igen csak befolyásolta a bolsevik párt modell, eleinte nehezen ismerték fel a bolsevikok tisztán ellenforradalmi voltát, és jó ideig eltévelyedett elvtársaknak tartották õket. Amikor végképp szakítottak a bolsevikokba táplált illúzióikkal átesetek a ló túloldalára, és a bolsevik modell elutasításával együtt a Párt szükségességét is tagadni kezdték, illetve sajátos módon ötvözték a tanácsszervezetet az AAUD-t, és az "elit" pártjaként megjelenõ KAPD-t. Céljuk a tanácskommunizmus kivívása volt: "A KAPD a "leninista típusú" tömegpárt koncepciója ellen fordult, amely az orosz forradalom után általános felfogásban eluralkodott. A KAPD azt az álláspontot, amely szükség szerint egy forradalmi pártnak, az elit pártnak, tehát kicsinek kell lennie; olyan pártnak, amely nem tagjainak mennyiségén, hanem a minõségen alapul. Az olyan pártnak, amelynek az osztály legjobban nevelt tagjait kell magába egyesítenie, úgy kell cselekednie a tömegben mint az élesztõnek a tésztában, azaz propagandát kell folytatnia, vitát kell gerjesztenie stb. A stratégia, amelyet követnie kell, a következõ: osztály osztály ellen, ez olyan stratégia, amely teljesen a gyárban folyó harcokon és fegyveres felkelésen alapul - melynek néha még mellékjelenségként a terrorizmus eszközeit is használnia kell (mint pl. a robbantásokat, bankrablást stb. Az ilyen akciók a 2O-as évek elején elég gyakran elõfordultak). A gyárakban folyó harcnak, amely az akcióbizottság vezetése alatt áll, kell megteremtenie a tömegharcokhoz szükséges osztálytudatot, és egyre nagyobb proletártömegeket kell mozgósítania a döntõ harcokhoz. Hermann Gorter, ennek az irányzatnak az egyik vezetõ teoretikusa, egy kis kommunista párt létrehozásának szükségességét a következõképpen indokolta: " A legtöbb proletár bizonytalanságban él. Alig van némi fogalmuk a gazdaságról és a politikáról, csak nagyon keveset tudnak a nemzeti és a nemzetközi eseményekrõl, ezek egymáshoz való viszonyáról és a forradalomra gyakorolt hatásukról. Nem képesek osztályhelyzetüket racionálisan látni. Ez az oka annak, amiért nem tudnak a kellõ pillanatban cselekedni. Akkor cselekednek, amikor nem kellene, és semmit sem tesznek akkor, amikor szükséges lenne. Túl gyakran tévednek." Így ennek a kis kiválasztott pártnak nevelõi feladata lenne, egy katalizátor szerepét töltené be az eszmék talaján. De az a feladat, hogy a tömegeket megszervezze, már az AAUD-ra hárulna, amelynek eközben a gyári szervezetek gyûjtõmedencéjében kellene fordulnia, amelyek legfontosabb feladata a szakszervezetek elleni harc, és "amelyek tevékenységükben azt mutatják fel, amivé a tömegek majd ezután fognak válni"- mondta Gorter. "Végül a harc közben a gyári szervezetek munkástanácsokká alakulnak át, amelyek minden munkást magukban foglalnak, és amelyek közvetlenül a munkásság akarata és ellenõrzése alatt állnak. Röviden a "proletárdiktatúra" nem más lenne, mint egy az összes gyárra kiterjesztett AAUD." (Meier: A )???? Ez a szervezõdési forma óriási szakítás a szociáldemokrácia különbözõ frakcióival (bolsevizmus, szervezetet tagadó ál-anarchisták), hisz következetesen hirdették meg a kommunista harcot, és ezáltal kiléptek a polgári politikum szervezeti felfogásából. De mégis egy óriási hibát vétettek, szétválasztják a pártot és az osztályt, értsd tudatosokra és tudattalanokra, ezáltal egy hatalmi elitet hoztak volna létre, amely tudatosítja a tömegeket, ennek következtében arra az idealista álláspontra juthatnánk, hogy a forradalmat nem a proletariátus osztálya, hanem egy kisebbség kezdeményezi. Az természetesen nagyon fontos, hogy a Párt csak tudatos elemekbõl álljon, de ez a tudatosság nem kívülrõl jut be a proletariátusba, hanem ez a proletariátus sajátja, és a Párt ennek a tudatosságnak a kifejezõdése. Így a harc nem osztható fel két elõre legyártott szervezetre, egyre, ami felkészít a forradalomra, és egy másikra, ami maga képviseli azt. Nem a Párt, az magának a forradalmi harcnak a proletárok általi kifejezõdése. Ennek megfelelõen szindikalista baromságnak és nem proletárdiktatúrának tartjuk az "összes gyárra kiterjesztett AAUD-t". A harcok során végül is megjelentek ezek az ellentmondások, és a proletariátus kidolgozta saját diktatúrájának, osztállyá, azaz párttá szervezõdésének lényegét. "Következésképp a KAUD (Kommunista Munkás-Unió, gyári szervezetekbõl kialakult új szervezet- szerk.) volt a kifejezõdése, amely a szervezet koncepción belül ment végbe. És ennek a változásnak is megvolt a maga értelme. Emlékeznünk kell arra, hogy mit jelentett eddig a "szervezett osztály" fogalma. Az AAUD és az AAUD- E kezdetben úgy gondolták, hogy õk azok, akik a munkásosztályt megszervezik, hogy proletárok milliói fognak csatlakozni a szervezetükhöz. Ezen gondolat alapjában véve nagyon közel állt a forradalmi szindikalisták elképzeléseihez, akik úgy gondolták, hogy egy napon minden munkás a szakszervezeteikben fog felbukkanni, és akkor végre a munkásosztály szervezetet osztállyá válik. A KAPD most arra ösztönözte a munkásokat, hogy szervezzék meg saját akcióbizottságaikat, és hozzanak létre összeköttetést ezen bizottságok között. Másként mondva: a szervezett osztály harca már nem egy a harc elõtt létrehozott szervezettõl függ. Ebben az új koncepcióban a "szervezett" osztály a saját vezetése alatt harcoló munkásosztály volt. Ennek az új koncepciónak számos más kérdést tekintve is voltak következményei: mint pl. a proletárdiktatúra kérdését tekintve. Mert ha a szervezett harc már nem a specializált szervezetek kizárólagos feladata, akkor ami a vezetést illeti, már õket sem tekinthetjük a proletárdiktatúra szerveinek. Ezzel megszûnt az a probléma, amely oly sokszor vezetett óriási konfliktusokhoz: ki gyakorolja illetve szervezze meg a hatalmat a KAPD-bõl vagy az AAUD-ból.
A proletariátus diktatúrájának létrehozása már nem speciális csoportok feladatának számított, hanem a harcoló osztály saját feladatának, amely a harc minden funkcióját, aspektusát magára vállalja. Az új szervezet, a KAUD feladatai tehát a kommunista propagandára korlátozódtak, amelynek azokat a célokat kellett egyértelmûvé tenni, amelyek a munkásosztályt a tõkések és a régi szervezetek ellenei harcra sarkallják, eleinte vad sztrájkkal, amelyek minden akciónál megmutatják a munkásosztály erõsségeit és gyengéit." (Meier:...)
Megpróbáltuk tehát néhány igen fontos példán (természetesen a teljesség igénye nélkül) bemutatni, hogy mi is a Kommunista Párt, mi is a proletárdiktatúra. Mint láthattuk a kommunista harc e két állandó és elválaszthatatlan sajátja hosszú idõn keresztül és kemény harcokon át tisztázódott, illetve mindmáig tisztázódik és tisztázódni is fog mindaddig míg el nem éri harcának lényegét, az anarchista-kommunista társadalmat. De ma már azért a kérdés sokkal jobban le van tisztázva mint korábban bármikor. A legtöbb téves meghatározás régebben abból adódott, hogy a proletariátust pusztán mint szociológiai kategóriát értelmezték, és a párt értelmezés is másként jelent meg. Ennek következtében a kommunista cselekvés és harc térben és idõben is leválasztódott (inkább le akarták választani) annak hordozójáról, a proletariátusról. Így a proletárdiktatúrát is mint egy hatalmi elit diktatúráját értelmezték. Holott ezek a harci meghatározások szorosan összefüggnek, egymást erõsítik, és egymástól elválaszthatatlanok. A proletár mint szociológiai meghatározás nem más, mint az, aki bérmunkából él, és elszenvedi a kizsákmányolás borzalmas mindennapjait. De a harc szempontjából fontosabb meghatároznunk, hogy a proletariátus nem más, mint az osztályharc konkretizációja, a "társadalom e felbomlása". Tehát "Az egyes egyének csak annyiban képeznek osztályt, amennyiben közös harcot kell folytatniok egy másik osztály ellen; egyébként a konkurenciában ismét ellenségesen állnak szemben egymással. A másik oldalon az osztály önállósul az egyénekkel szemben, úgyhogy ezek életfeltételeiket eleve- elrendelten készen találják az osztály kijelöli élethelyzetüket és ezzel személyes fejlõdésüket is, maga alá besorolja õket." (Marx- Engels: Német ideológia). Mivel látszólag a proletariátus többsége nem tudatos, így az ún. tudatos kisebbség többnyire az értelmiségbõl (tehát nem az általuk szoros szociológiai értelemben vett munkásságból álltak) jött létre. Ennek megfelelõen leválasztották magukat a proletariátusról és leválasztották róla a tudatosságot, a szervezõkézséget is. Tudatos kisebbségük, mint leválasztott elit akarta meghatározni a harc menetét, és nem a proletariátus egészében rejtõzõ tudatosságot akarták érvényesíteni, hanem a saját tudatosságukat akarták bevinni a maguktól leválasztott proletariátusba. Amely azáltal, nem egy osztály történelmi valóságát képviselte (tehát nem a valóságos kommunista programot), hanem a saját idõben és térben lerögzített politikai hozzáállását. Ennek következtében a kommunizmust mint valami elérendõ álmot és nem az osztály mozgalmát határozták meg, harcuk pedig úgymond a kommunizmusért való taktikai, és nyugodtan kijelenthetjük, hogy a polgári értelemben vett politikai csatározásokban jelenet meg. Így az általuk teremtett "Kommunista Párt(?)ok" célja a proletariátus becserkészése egy burzsoá politikai párt programjának végrehajtásának érdekében. Ennek a pártnak a diktatúrája, amelyet proletárdiktatúrának neveztek, nem más mint egy burzsoá párt diktatúrája a proletariátus felett. És minderre azért volt szükség, hogy ne jöhessen létre a valós proletár Kommunista Párt diktatúrája. Tehát azáltal, hogy az ún. tudatos elemeket leválasztjuk az osztályról ezzel nem más teszünk, mint a kommunista programot leválasztjuk a kommunista cselekvésrõl. Ezáltal kompromisszumok százai születnek, amelyeknek már semmi köze sincs a kommunista harchoz, ha csak az nem, hogy ezáltal próbálják leverni azt.
A másik oldalról nem tagadjuk azt, hogy létezik forradalmi kisebbség, szükség van forradalmi kisebbségre, amelyik nem különül el a proletariátustól, hanem annak része (miáltal a proletariátus fõleg az osztállyá azaz párttá szervezõdött proletariátust jelenti). Ugyanúgy nem válik szét mint ahogy a kommunista cselekvés se válik szét a kommunista programtól vagy a kommunizmus se osztható kommunista mozgalomra és kommunista társadalomra. "A kommunizmus nem egy program, amit meg kell valósítani vagy másokkal megvalósíttatni, hanem társadalmi mozgalom. Azoknak, akik kifejlesztik és megvédik a kommunizmus elméletét nincs más elõnyük a többiekkel szemben, csupán csak annyi, hogy tisztábban látnak és jobban ki tudják fejezni magukat: azokhoz hasonlóan akik nem törõdnek különösebben az elméletekkel, õk is a kommunizmus gyakorlati szükségességét érzik. Nincsen semmiféle kiváltságuk; nem õk a tudás hordozói, amit majd a forradalom mozgásba lendít; azonban õk nem félnek attól, hogy "vezetõk" lesznek belõlük, amikor elmagyarázzák nézeteiket. A kommunista forradalom, hasonlóan minden más forradalomhoz, valóságos szükségletek és életfeltételek terméke. A probléma középpontjában a létezõ történelmi mozgalom megvilágítása áll.
A kommunizmus nem egy eszme, amit meg kell valósítani, már most is létezik, nem társadalmi formaként, hanem igyekezetként, feladatként, amire készülõdni kell. Mozgalom, amely megpróbálja eltörölni a bérmunka által meghatározott életfeltételeket, és forradalom útján fogja eltörölni azokat. A kommunizmusról folytatott vita nem akadémikus. Nem egy vita arról, hogy mit kell holnap csinálni. Szerves részét képezi azonnali és távolabbi feladatok egész sorozatának, amelyek között a vitatkozás csupán egy aspektus, kísérlet az elméleti megértés elérésére. Fordítva, a feladat könnyebben és hatékonyabban elvégezhetõ, ha tudunk válaszolni a kérdésre: merre tartunk?" (Jean Barrot: Kapitalizmus és kommunizmus)
A Kommunista Párt, amelybõl csak egy lehet és ezért világpárt, nem hogy nem igényel tudatos kisebbséget, tudatos cselekvést, hanem maga a kommunista gyakorlat tudatos és legszigorúbb organikus centralizációja. A Kommunista Párt gyakorlata nélkül a proletariátus eddigi harcainak tapasztalata semmissé válik, enélkül a történelmi jelenben zajló különbözõ szintû kommunista harcok (lásd Kurdisztán, Albánia, Indonézia, Kolumbia stb.), még a legradikálisabbak is elbuknak saját spontaneitásukban. A Párt tehát a spontán proletár cselekvés nemzetközi megszervezése is. A párt centralizációja pedig nem mást jelent, mint a legfegyelmezettebb betartása a kommunista programnak: mindennemû tulajdon, állam, kizsákmányolás, tehát az érték diktatúrájának a demokráciának totális felszámolása, az elidegenedett emberi tevékenység, a munka leigázása, a totális emberi tevékenység, a tényleges emberré válás által. A proletárdiktatúra mindezek kompromisszummentes felszámolásának eszközéül szolgál. Nem átmenti állapot, nem egy állam, hanem a Pártnak a kiterjesztett gyakorlati diktatúrája az egész világ kapitalista viszonyai felett, harc mindennemû burzsoá restaurációs kísérlettel szemben, amelybõl számtalan elõ fog kerülni. Lássunk például egyet. "Nem szervezték meg a proletariátus diktatúráját a termelés és a piac törvényei ellen. Nem szervezték meg a termelés centralizálását az emberi szükségletek kielégítésére vagyis a profit ellen." Ez eddig egy igen radikális program, de mit is jelent ez az írók számára? "Ez a szükséges munkamennyiség azonnali drasztikus csökkentését tette volna lehetõvé mindazon termelés megszüntetésével, amely szükségtelen a közösség számára. Másodsorban azonnal munkakényszerrel kellett volna sújtani az állami tisztségviselõket, korábbi irányítókat és egyéb burzsoákat, hogy részt vegyenek a piaci termelés elleni tevékenységében." (Idézet a Mahnovscsina c. brosúrából). Tehát azokat a termékeket, amelyekre szükség van munkával kell még megteremteni? És dolgoztatni kell a burzsoákat (tehát megmarad a munka tevékenység), ahelyett, hogy likvidálnánk õket? Megjegyezzük, hogy ez már számarányaiban is hülyeség, mondjuk 1OO emberbõl 1 burzsuj ha van és ez fog ránk dolgozni? Szóval azokat is akik ekképp értelmezik a proletárdiktatúrát szó nélkül likvidálni kell.
De mit is jelent a Párt a mai úgymond nyugalmas (ellenforradalmi) kapitalista békében. Amikor a proletariátus csak igen elszórt és meglehetõsen gyenge jelét mutatja létezésének, és amikor szinte valóban csak a tudatos kisebbség létezése jelenti harcának töretlenségét, és ez a kisebbség önmagában nem mehet ki az utcára lövöldözni, fosztogatni stb.? Nos ezek a sajnálatos tények nem változtatják meg a kommunista program szerinti gyakorlatot. A forradalmi militánsok feladata a mindenkori proletár gyakorlatok tapasztalatának levonása, a forradalmi program mind teljesebb tisztázása, a jelen idõszak harcainak megerõsítése és legradikálisabb irányba való elõrelendítése. Nem szabad felednünk, a kommunista kisebbség csak is a kommunista programot propagálhatja, testesítheti meg. Ennek érdekében egy nemzetközileg szigorúan centralizált szervezetet kell létrehozni, amely nemzetközileg csinálja a kommunista gyakorlatot. Ez a cselekvés is igen fontos és nem pótcselekvés, a kommunista gyakorlat része, amely a Kommunista Párt, a proletárdiktatúra, tehát a kommunizmus alapjaként szolgál.
"... a nép összes dinamikus szenvedélyét kell felébresztenünk. Az anarchiát kell elõidéznünk, és a népi vihar közepén a forradalom láthatatlan kormányosaként kell vezetnünk a forradalmat, de a nem a hatalom egy fajtájaként, hanem valamennyi szövetségesünk kollektív diktatúrája formájában, mely diktatúra minden fortélyt, minden hivatalos címet és jogot elvet, és mindennél hatalmasabb, mert nem viseli a hatalom ruháját." (Bakunyin)

BERTOLD BRECHT: A PÁRT DICSÉRETE

AZ EGYESNEK KÉT SZEME VAN,
A PÁRTNAK SOK SZEME VAN.
A PÁRT HÉT ORSZÁGRA LÁT,
AZ EGYES CSAK EGY VÁROST LÁT.
AZ EGYESNEK LEJÁR AZ IDEJE,
A PÁRTNAK MEG SOK NAPJA VAN.
AZ EGYEST MEG IS LEHET ÖLNI,
DE A PÁRTOT NEM LEHET MEGÖLNI,
MERT A TÖMEGEK ÉLCSAPATA,
S Õ VEZETI HARCUKAT
A KLASSZIKUSOK MÓDSZEREIVEL, MIKET A VALÓSÁG
ISMERETÉBÕL MERÍTETTEK.