Kronológia:
- 1877. szeptember, megalakul a budapesti cipészsegédek önképzõ
egylete. Az egylet elõadásokat szervezett, segítette
a vidékrõl felkerült cipészsegédeket, osztályharcos
álláspontot foglalt el a maga gyengeségeivel együtt.
Tagja volt többek között a Radikális Szocialisták
több megalakítója is: Szalay András, Heckmann István,
Nagy Ágoston, Horváth János, Braun Lipót, Halász
János.
- 1881. február, a Radikális Szocialisták elsõ
szervezett fellépése. A Magyarországi Általános
Munkáspárt 11 tagja (nem csak cipészsegédek) nyílt
levél közlését kérte a J. Most- féle
Freiheit és a bécsi Die Zukunft szerkesztõségétõl.
Elítélték a párt vezetésében uralkodóvá
vált klikk- rendszert, bírálták mérsékelt
programját és a "polgári" pártokkal
való kompromisszumokat. Kijelentették, hogy a Csillag-féle
vezetéssel szemben pártot alapítanak. A radikálisok
több tagja járatta a Freiheitet (Nagy Ágoston, Knecht Pál,
Braun Lipót, Kürschner Jakab, Práger Ármin), Práger
személyes jó viszonyban volt Mosttal.
- 1881. Szeptember: megalakul a Radikális Szocialisták Végrehajtó
Bizottsága. Tagjai: Práger Ármin, Heckmann István,
Nagy Ágoston, Braun Lipót. Ezt a végrehatjó szervet
õk "Cselekvõ Bizottságnak" hívták,
amelynek célja az volt, hogy tervszerû vezetést adjanak
a mozgalom élére. A szervezkedés illegális volt,
illetve a cipészegylet kerete alatt történt. Hasonló
mûködést szerettek volna létrehozni a szabóegyletben
is, de ez a tervük elbukott.
Összejöveteleiken (heti 2- 3 alkalom), amelyek különbözõ
vendéglõk különtermeikben voltak, ritkán volt
napirend. Megvitatták olvasmányaikat, fõleg Marx, Bebel,
Most, Lassalle, Weitling stb. írásait olvasgatták. Járatták
a hírlapokat, igen jól ismerték (fõleg a német
és az osztrák) a nemzetközi osztályharcos lapokat.
Megbeszélték az aktuális politikai eseményeket,
mindig volt egy-két "külföldi" vendég, aki
elõadást tartott "otthonának" mozgalmáról.
- 1881. augusztus 14. a Népszava beszámol egy tüntetésükrõl,
ami a Beleznay kertben folyt le. A magyar hatóságok letartóztatták
Niemojevszkyt, aki részt vett II. Sándor meggyilkolásában.
Fellépésükre a hatóságok elengedték
a bebörtönzöttet.
- A szervezkedés nem csak a fõváros területére
korlátozódott, szervezkedtek Pozsonyban, Eszéken, Kassán.
Szoros kapcsolatot tartottak fenn az osztrák radikálisokkal,
akik anyagilag is támogatták õket. Éppen ezért
1882. januárjára megérett az igény egy ellenzéki
lap kiadására. Az elsõ lapjukat Der Sozialist címmel
adták ki. A kiadótulajdonos Horváth János késõbb
Braun Lipót és Zlocha János, a szerkesztõ Práger
Ármin, késõbb Horváth János. A havilapból
öt szám jelent meg, még két radikális lap
jelent meg ebben az idõben a Der Kommunist és a Volkswille.
Osztályharcos szemléletük miatt sok proletár csatlakozott
hozzájuk. Éppen ezért nem csak a hatóságok
de az Általános Munkáspárt is igen keményen
támadta õket. Csillag és Frankel nem egyszer "gazembernek",
"árulónak", "ellenséges elemnek"
nevezte õket, másszor pedig úgy akarták gyengíteni
õket, hogy közös zászló alá akartak
bújni és csak a módszert kérdõjelezték
meg. Nemegyszer kárörvendõen nyilatkoztak a radikálisok
letartóztatásáról, és volt eset, mikor
kevesellték a kiszabott büntetést. Egyébként
komoly kritikai megjegyzést nemigen mertek tenni (nem is tudtak volna),
hisz nem egy cikk szinte teljes egészében a Kommunista Kiáltvány
alapján íródott. Szóval tipikus szociáldemokrata,
ellenforradalmi játékot mûveltek. A radikálisok
nem hagyták magukat (fõleg Szalay András jeleskedett
ebben) és nem egyszer szétverték az Általános
Munkáspárt gyûléseit. Csillagék idõvel
taktikát változtattak és nemzetiségi kérdést
próbáltak faragni az ügybõl, és nacionalista
propagandával próbáltak maguknak munkásokat toborozni.
A radikálisok kijelentették, hogy egy szocialista pártnak
internacionalista alapon kell szervezõdnie.
- 1882. végére a lapokat megbénították,
párt új lapok kiadására készült. Ekkor
vetõdött fel egy magyar nyelvû lap megjelentetésének
az ötlete is.
- 1883. február 19: a pártvezetõség hosszú
vita után döntött a két lap szerkesztõbizottságáról.
A Radikal és a Népakarat szerkesztõbizottságának
a tagjai: Hoffmann Rudolf, Pudleiner Tamás, Czigelbrier Róbert.
Póttagjai Szalay András és Tóth Endre. Késõbb
a két lapnak külön- külön szerkesztõbizottsága
lett, a magyar nyelvû Népakaratnak Szalay, míg a német
nyelvû Radikalnak Prager lett a szerkesztõje. A Népakarat
a "Magyar szocialisták közlönye" felírással
jelent meg. Magukat "Magyar Szocialisztikus Munkás- Pártnak",
illetve "Radikale Arbeiter-Partei Ungarns"-nak nevezték.
Ebben az idõben szoros kapcsolatban álltak az osztrák
radikálisokkal és anarchistákkal, a londoni Kommunista
Munkás Mûvelõdési Egylettel és J. Most-tal.
Sokat foglalkoztak az Oroszországi eseményekkel várták,
hogy kitörjön a forradalom, "ápolták" a
párizsi kommün emlékét, valódi internacionalisták
voltak újra és újra hangoztatták, hogy "a
munkásoknak nincs hazájuk", nagyon fontosnak tartották
kijelenteni, hogy a munkásosztály felszabadítása
csak a saját mûve lehet. Persze ezeket a megfelelõ múlt
századi patetikussággal, heroikussággal fejtették
ki: "Nekem nincs hazám, én hontalan vagyok, akinek tulajdona
volt, vagy van, annak van hona, a munkásnépnek nincs vagyona,
nincs is hona, a föld csak élõ- s lakhelye... de ha majd
a gyár, a mûhely, a közlekedési eszközök
a nép tulajdonában lesznek, akkor nekünk is lesz hazánk...
az ilyen hazáért élek, halok, feláldozom magam
érte. " Radikálisan támadták az egyházat,
a vallást, népszerûsítették a darwini eszméket.
- 1883- 84. több sztrájkot nem csak részvétükkel
hanem anyagilag is támogattak. Nagyon fontosnak tartották a
szervezkedést, illetve kritizálták a pusztán csak
bérharcért küzdõket. "A munkások helyzetét
munkabeszüntetéssel nem lehet megjavítani, hisz attól
még fennmarad a gazdasági bértörvény. A legkedvezõbb
esetben ugyan momentán, rövid idõre el lehet érni
a helyzet javítását, de sohasem tartósan. "-
írta Prager, a Radikalban.
- Ebben az idõszakban az osztályellentétek mindinkább
kiélezõdtek, a párt egyre népszerûbb lett.
Egyre több támadástól kellett tartaniuk, a Magyarországi
Általános Munkáspárt is most már csak a
nyílt támadással foglalkozott, és saját
gyûléseiket rendõri védelemmel látták
el. Egy per alkalmával így írtak: "Egy idõ
óta itt minden ad normam Bismarckianam megy. A vádlottak mindennapi
oly dolgokat mondottak, amelyeket nálunk úton- útfélen
hallhatni, de mivel szocialisták, munkások, mars be velük
a kóterbe. Az illetõk nem tartoznak a Magyarországi Általános
Munkáspárthoz, de azt el lehet mondani, hogy mivel most minden
zavargást nekünk rónak fel bûnül, azt mondhatjuk:
ma neked, holnap nekünk."
- 1884. január, a radikálisok egyre népszerûbbek,
mind több szervezet alakul országszerte. A Radikalból 6OOO,
a Népakaratból pedig 8OO- 15OO példány jelenik
meg havonta.
- 1884. január vége Bécsben bevezetik a kivételes
állapotot. március 9-ig mintegy 25O anarchistát utasítottak
ki. Rengetegen jöttek Magyarországra is, ahol a párt tagjai
segítették õket.
- 1884. február 2. Tisza Kálmán utasította Thaisz
fõkapitányt, hogy figyeltesse a külföldi mozgalmárokat
és a radikálisokat. Thaisz Február 27- én rendeletet
adott ki, amelyben kiutasította a fõváros területérõl
az anarchista és szocialista mozgalmárokat. Két nappal
késõbb koholt vádak alapján letartóztatták
Prágert. A párt "vezetését" Heckmann
István vette át.
- 1884. február 3O. Szalay társaival megverte a figyelésükre
kiküldött rendõrt.
-1884. március 13. éjjel letartóztattak 36 párttagot,
és kitoloncolták a fõvárosból. A letartóztatások
után a Népakaratnak még 4 száma jelent meg Scheffler
Albin, Mrohály János majd Topalits Pál szerkesztésében.
Március 31-én újabb letartóztatások voltak,
"az anarchista- gyanússágát" már nem
csak a Népakarat és a Radikal lefoglalt számai jelentették,
hanem az ott talált Népszava számok is. Holott a Népszava
írói még a liberális politikusoknál is
(pl. Eötvös Károly, aki felszólalt a Prager ellen
elkövetett jogtalanság miatt) jobban elhatárolták
magukat.
- 1884. május 2. a súlyos tüdõbeteg Szalay András,
akit letartóztatása után csak egy héttel vittek
kórházba, belehalt betegségébe. Május 4-én
nagyszabású munkásdemonstráció zajlott
le a temetésen.
A fõvárosból kitoloncoltatott szocialisták az
ország különbözõ pontjain szóródtak
szét. A lapok beszûntek önálló pártot
nem szerveztek. De a vereség látszólagos volt, hisz így
most az állam pénzén küldték szét
az agitátorokat országszerte. Horváth János Aradon,
Braun Lipót Szabadkán, Heckmann István Pécset
és Szegeden, Práger 6 éves börtönbüntetése
után Kaposváron, Pudleiner Tamás Kassán, Tamássy
Árpád Újpesten, Czigelbrier Róbert Bártfán
szervezkedett. A radikális párt több tagja a 8O -as végén
csatlakozott az Engelmann- féle ellenzékhez.
A RADIKÁLIS SZOCIALISTÁK PROGRAMJA- Népakarat, 1883.
szeptember 15.
Az ország több részébõl érkeznek
hozzánk olvasóinktól levelek, kikhez lapunk elsõ
száma nem jutott, s így az abban kifejtett jelszavunkat (programunkat)
nem ismerik, kérik annak kifejtését újból.
Eleget téve az érdeklõdõ nagyközönség
óhajának, következõkben foglaljuk össze bõvebb
magyarázattal programunkat: Az 1878-ik évi június 1O-én
Budapesten a "Nemzeti Szálloda" nagytermében megtartott
kongresszuson a következõ "programpontok" fogadtattak
el :
1. Általános, egyenlõ, közvetlen választási
jog, titkos és kötelezõ szavazással, adassék
meg a 2O éveseken kezdve minden állampolgárnak, történjék
a választás, bár az állam, a megye, a város
vagy községek érdekében. Az országos és
megyei választások községenként foganatosíttassanak.
A választási nap mindig egy vasárnap vagy ünnepnapra
tûzessék ki.
2. A törvények közvetlenül a nép által
hozassanak, azaz: a népnek azon joga, hogy törvényeket
javasolhasson vagy elvethessen, biztosíttassék. A béke
és háború fölöti kérdésekben
döntsön el az általános népszavazás.
3. A rendek, a birtok, a születés és a vallásfelekezet
utáni elõjogok töröltessenek el.
4. Általános, kivételnélküli védkötelezettség.
Az állandó hadseregek helyébe hozassék be az általános
népfölfegyverkezés.
5. Minden kivételes törvény, névleg a sajtó,
egyesülési és szövetkezési törvények
és rendeletek, töröltessenek el, általában
mindazon törvények és rendeletek, melyek a szabad véleménnyílvánítást,
a szabad gondolkozást és szabad bírálást
megszorítják.
6. A bíráskodás joga közvetlenül a nép
által gyakoroltassék. Az igazságszolgáltatás
semmiféle költségbe ne kerüljön.
7. Általános és egyenlõ, az állam által
eszközelendõ népnevelés. Minden gyermek az iskolába
járásra köteles. A tanítás minden tanintézetben
nyilvános és díjmentes legyen.
8. A hittanítás az iskolában eltiltassék. A vallás
magánügynek nyilvánittassék.
Továbbá követeltetett:
1. A politikai jogok és a szabadságok a lehetõ legnagyobb
mérvbeni kiterjesztése a fenti követelések értelmében.
2. Az államra és községekre egyetlen egy adó;
a fokonkénti jövedelmi adó, vetendõ ki, mind a többi
adók, jelesül a népet terhelõ közvetett adók
eltörölendõk.
3. Teljes sajtószabadság. A hírlapi kautió eltörlése.
4. Korlátlan szövetkezési jog.
5. A társadalom viszonyaihoz alkalmazott, törvényileg megszabott
napi munkaidõ. A vasárnap és éjjeli munka eltiltása.
6. A gyermekmunka, valamint minden az egészségnek és
erkölcsiségnek ártalmas nõi munka eltiltása.
7. A néptanítók fizetésének javítása.
8. A perügyekbeni védelem szabadsága.
9. A munkások életét és egészségét
oltalmazó törvények. A munkáslakások közegészségügyi
ellenõrzése. A bányák, gyári, kézmûves-
és házi ipar felügyeltetése a munkások által
választott hivatalnokok által. A munkások segélyegyleteinek
teljesen önálló kezeltetése.
1O. A rabmunka szabályozása.
Az itt felsorolt és a kongresszuson általánosan elfogadott
"programpontok" azóta többnyire minden munkásgyûlésen
publikáltattak, és elfogadásra indítványoztattak;
de a gyûléseket ellenõrzõ "rendõr"-
tiszt mindenkor megtagadta szavazat alá bocsájtani az indítványt,
vagyis a kormány ezen hivatalos közege által kijelentette,
hogy a "programm" maradthat örökre "programm"
de törvényes úton meg nem valósulhat a munkásság
jogos követelése soha! Így elzárva elõttünk
a jogkövetelés és a jogos önvédelem törvényes
útja, még csak reményünk sem lehet, hogy majd idõvel
az a máris égetõ társadalmi kérdés,
a szociális kérdés, (a munkáskérdés),
vagyis a megélhetés kérdése törvényes
megoldást nyerend, mert a jelent uraló osztálytársadalmi
rendszer õrei, a hatalom uralói, kik e kor bölcseinek tartják
magukat, a munkáskérdés megoldását úgy
fogják föl, hogy azon embereket, kik a népet jogai követelésére
fölhívják és buzdítják, börtönbe
kell vetni mint jogtalan izgága zavargókat, mert még
végre a nép öntudatra is ébrethet, és akkor
a kényúri hatalomnak vége, és nem tûri tovább
a sanyargatot munkásnép a nagybani termelõk (földbirtokosok),
gyárosok, tõkepénzes uzsorások és a hatalmi
zsoldosok önkényuralmát, mit jelenben számukra törvény
biztosít, fölkel a nép, s mit hosszú évekig
hiába követelt, kért, az emberi jogot, szabadságot
kívánva, erejének tudatával bírva nem lesz
többé szolga; kivívja a nép forradalom által.
A fönnálló rendszer alapján, jogunk követelésére
nem marad más hátra, mint forradalmi állást elfoglalni,
mert a tapasztalat bizonyítja, hogy a forradalom az egyedüli,
mely a korszerûtlen, vénhedt társadalmi rendszert ledönti
és újat épít.
Rövid "programunk" a fönnálló osztálytársadalmi
rendszer minden ároni megdöntése, és helyébe
alkotandó a nép igényeinek megfelelõ közös
népuralmi rendszer, mert míg osztályuralom létezik,
a nép örökös nyomorban sínylõdik, s az
uralom rabszolgája lesz; a csalárd pénzlábakon
álló rendszert csakis forradalom döntheti meg; egy "nemzetközi"
népforradalom. Valamint a hatalmak nemzetközileg szövetkeznek
a nép elnyomására és kizsákmányolására,
úgy a nép is szövetkezhet a hatalom megdöntésére,-
ezt követeli a nép érdeke, ha meg akar szabadulni a zsarnoki
rabiga alól.
Hosszú évszázadokig nyögött a munkás
jobbágy nép, a jogos nemesi bigottság alatt; hiába
hangoztatta kérõ, követelõ szavát, meghallgatásra
nem talált, míg végre ütött a tett, a bosszúállás
órája, mit megszült a minden vad önkényt és
jogbitorlást fölemésztõ idõ és kor
szelleme, kitört a forradalom, a jobbágyság fölszabadítá
magát, valamint minden nagy társadalmi kérdést,
úgy a szociális munkáskérdést is a forradalom
fogja megoldani, ha majd a nép megismerte osztályát és
ellenségeit. A válságos idõt sietteti az erõszakoskodó
hatalom, az eszközöket szentesíti az alkalom, az emberiséget
érleli a kor szelleme és a mesterek mestere a hatalmas idõ
és a sors.
A fönnálló kényúri rendszer alatt a legegyügyübb
pór is gondolkodni kezd, gondolkodóba ejt nyomasztó viszonyok
tûrhetetlensége, kora tavasztól késõ õszig
fáradva dolgozik a munkás- földmíves a nagybirtokos
rengeteg pusztáján, sok száz társával,
egész évi fáradtságának gyér díjja
alig néhány métermázsa gabona, melynek szine-
javát még haza sem viheti, egyenesen a kufár uzsorás
tölti raktárában részint uzsorapénz és
kamat fejében, részint készpénzért, hogy
adóját fizethesse, mert a hatalom már nagyon jól
tudja, hogy mikor lehet a pórnéptõl pénzt zsarolni;
aratás után küldi is szét kérlelhetetlen
bérenc kopóit, a végrehajtókat, kik mindent elkövetnek,
hogy az állam rettentõ nagy kiadásait legyen mibõl
fizetni az ingyenélõ hadsereg százezreit és az
idõt meglopással töltõ sok megyei és állami
tisztviselõk nagy díjazásait; a kényúri
hatalom fényüzésének fedezésére megfosztják
a szegény munkásnépet részes aratással
keresett gabonájától, sovány tengeri és
burgonyával tengeti életét; míg a gõgös
"földesúr" kinek egész éven át
dolgozott sok századmagával fényes palotából
kéjelegve nézi a hangyaszorgalmú népet és
jókedvében nagyot nevet a tele magtár mellett, melyet
a neki a szolgalelkû nép megtöltött és ha megszorulnának
néhányan, kik résztvettek a munkában, eszökbe
sem jutna talán segélyt kérni ott, hol egész éven
át dolgoztak, pedig erre alaposan építhetnének
jogot; dehát segélyt hiába is kérnek, hisz szépszerével
úgysem nyernének- - -! ha mindjárt éhenvesznének
is...
... A munkásnép önmaga oka nyomorának, a munka képezi
a vagyont, a munkás teremt mindent; mit ér a nagybirtok, ha
nincs aki, munkálja, nem hoz hasznot; tehát amit a föld
terem, azé, aki megmûveli; mit ér a gyár, ha üresen
áll, ha nem dolgozik benn a munkás, a gyáros milliókat
nem szerez, ha meg nem lopja a munkáskezet.
MUNKÁSNÉP! MINDEN A TIED! ÉBREDJ! NAGY IDÕ KÖZELEG,
EMBERI JOGOT KÖVETELNEK A NÉPEK VILÁGSZERTE!
SZALAY ANDRÁS: SZOCIÁLIS FORRADALOM (Népakarat, 1884. február 14.
E szót hallottuk hangoztatni parlamenti üléseken, úgy
kûlföldön, mint nálunk. A szociális forradalom
kitörhetésérõl beszélnek fõpapi körökben,
arisztokraták, tõzspolgárok, tõkepénzes
uzsorások, nemkülönben értelmes munkások. Míg
amazok borzadnak az üres szótól is, hacsak hallják
a szociális forradalom közeli kilátásba számíttatását,
addig emezek lelkendezve várják ama nagy nap elérkezését.
Honnét ez a nagy eltérés, hogy amitõl a nép
egy osztálya borzadva retteg, fél a nép más osztálya
szomjazva várja? Mért fél az uralkodó osztály,
ha igazsága és joga van? Miért nem lép fel nyílt
számadásra a követelõkkel, ha igazolni képes
jogos álláspontját? Hisz kezében a hatalom! Akinek
kezében van a megdönthetetlen igazság és az elvitázhatatlan
jog fegyvere, nyugodt lelkiismerettel, bátran megy az nyílt
támadásra, mindenkor, mint ment Krisztus a római helytartó
elé igazságérzetének tudatával. A tõzspolgári
osztálynak, mely a jelenben uralja a népet, csak az erõszak
és a hatalom van a kezében, de joga nincs. Azért félnek,
rettegnek és kapkodnak, minden oly eszköz után, mellyekkel
bitor hatalmukat még tovább is fenntartani vélik. Mert
látják, hogy az elnyomott nép a szolgaság jármából
kivetkõzni készül és mint nehéz álomból
felébredt férfi, bosszúállólag kiált
"ne tovább"- ot a jogbitorló hatalomnak világszerte.
A munkásnép fölébredt azon szellemet bilincselõ
mámorból, melybe a papi ámítás vezette,
fölébresztette a nélkülözés, a nyomor.
Igen, a nagy nyomor, melyben a munkásosztály teng.
Honnét a munkásosztály nyomora? Ezt kérdik sokan,
kik a nyomort nem ismerik, kevésé a népek helyzetét,
úgy vélekednek, hogy azok, kik nélkülözésnek
vannak kitéve, munkakerülõk, rest naplopók.
Ez téves felfogás, ez nem igaz; akik csavargással lopják
az idõt, rendes mesterségük "törvényes"
vagy törvénytelen lopás, azok jajdulnak fel a hatalom ellen.
A nép nyomora a napról- napra fejlõdõ gyáripar,
a nagybani termelés, a tõke uralmából ered, a
pénz tõzsérek gépekkel berendezett gyáraikban,
midõn a kereskedelmi forgalomban annyi árucikkeket gyártanak,
hogy raktáraik is tömve maradnak, így történik
a tömeges munkások elbocsájtása, mely megteremti
a nyomort.
Dehát hová tette a munkás a munkabérének
a fölöslegét akkor, mikor a munkáskéz kapós
volt, hogy mikor a munkaszünet beáll, már nincs is mit
ennie? Ezt a nagy kérdést vetik fel a dõzsölõk,
ahelyett, hogy azt kérdeznék, legalább akkor, mikor dolgozott,
élt- e rendesen? Mit kérdeznek õk bármit is, hisz
nagyon jól tudják, hogy egy magánzó nõtlen
munkás, ha jól tud zsugoroskodni, ehet száraz kenyeret,
családapa már koplalásnak van kitéve családjával
együtt, mert oly csekély díjazásban részesül,
hogy azt nem is nevezhetjük munkadíjnak.
Honnét ered, hogy a munkabér úgy megcsökkent? Talán
a munkások kevés munkát végeznek és nem
hasznosat? Még soha nem végeztek a munkások annyi munkát
és hasznosabbat, mint ma végeznek; de mivel minden kereskedelem
és ipar a tõke hatalmában van, hogy a tõkepénzesek
egymással versenyezhessenek és a tõkéjüket
minél nagyobbra növelhessék, rövid idõ alatt
a munkabér letörésével kezdték a gazdálkodást;
és ha a munkás panaszkodott, hogy kevés a bér,
azzal vígasztalták, hogy legyen szorgalmasabb, végezzen
több munkát, többet keres, így volt a munkás
kénytelen évrõl- évre kevesebb díjért
többet dolgozni, míg végre idejutottunk, hol ma vagyunk,
hogy a munkás a tõke által kirabolt koldus.
Vegyük csak bonckés alá, hogy ki az a munkás és
ki õ a társadalomban? Nem- e a munkásság a tõke
megteremtõje és mindazon árucikké, mellyekkel
telvék a raktárak és õ fázik, didereg annak
hiányában. Hát a sok gabonát, élelmiszereket
ki termelte és gyûjtötte a magtárba. Nem- e a munkás?
de a pénztõzsér elzárja az éhezõ
nép elõl, hadd haljon éhen, míg az õ magtárában
a gabona az állástól romlik el, inkább ez történjék,
minthogy az éhezõk nyomorán enyhítene, mert õ
nyerni akar. Ez a mai kor vézna képe, nem csoda tehát,
ha a válságok korszaka közeleg, mindõn 3OO OOO munkás,
Párisban kenyér nélkül gyûlésez és
követel a kormánytól kenyeret mindenek elõtt kenyeret,
gyorsan; mert az éhséget semmiféle törvénnyel
elfojtani nem lehet és a megélhetéshez mindenkinek joga
van, ezen tudattal járt Páris utcáin nagy csoportokban
az éhezõ, keresetnélküli munkásnép
"Éljen a szociális forradalom!" kiáltásokkal,
mert tudják, hogy a kormány nem képes helyzetükön
segíteni, ha nyújt is pár millitót, az csak annyit
ér, mint egy csepp víz a tengerben, fölemészti a
nagytõke, mely fölemésztette munkaerejét. A kormány
nem tehet sehol semmit a munkanélküli nép érdekében.
A pénztõzsérekre nem gyakorolhat pressziót, hogy
azok javítassák a munkabért, mert egyedüli támaszát
azok képezik; ha a munkabért emelné, õk jönnének
rövidebbre. E szerint egyedül a szociális forradalom van
hívatva a munka és tõke közötti kérdést
megoldani, mely a közeljövõben el fogja borítani Európát;
legalább azt engedik következtetni mindazon jelenségek,
melyek hol egyik, hol másik államban történnek,
melyeket mint a szociális forradalom elõcsatározásait
lehet tekinteni; mert a nép nyomora oly nagy fokra hágott, hogy
elviselhetetlen tovább.
Munkások! fogjunk szervezkedéshez, kikre elviselhetetlenül
nehezedik a tõkerendszer uralma, ha ütött a tett órája,
a szociális forradalomra készen legyünk, hogy a kényszer
eswzközeivel lerázhassuk azt magunkról, melyeket elleneink
ismertettek meg velünk; közeleg az idõ, ne hagyjunk sok idõt
a gondolkodásra, az önvédelemre mindenkinek joga van!
Utószó
Fontosnak tartottuk, hogy bemutassuk ezt a korabeli proletár szervezkedést,
mert rámutathatunk arra, a lenini tézissel ellentétben,
hogy a szociáldemokráciát nem 1914- tõl kell ellenforradalminak
tartanuk, hanem már megalakulása pillanatában, létrejöttének
okában felfedezhetjük az ellenforradalmat. Ezen túlmenõen
rávilágíthatunk arra is, hogy nem Lenin fedezte fel a
spanyol viaszt, a szociáldemokrácia ellenforradalmiságát
bárhogy is szerette volna azt elhitetni a proletariátussal.
A proletariátus már a szociáldemokrácia megalakulásakor
igen radikális választ adott az ilyen jellegû szervezetek
létrehozásával. Tény, hogy a Radikális
Szocialisták, mint a nemzetközi proletariátus egésze
magán hordozza a kor és ennek megfelelõen saját
osztályának gyengeségeit, de ezek inkább a fogalmazás
szintjén: jog, szabadság, egyenlõség, igazságosság
szavak használatában illetve bizonyos fennkölt erkölcsi
szólamok használatánál fedezhetõk fel.
De annak ellenére, hogy ezeket sem szabad figyelmen kívül
hagynunk, és létre kell hoznunk saját proletármozgalmunk
kritikáját ( ), elmondhatjuk azt, hogy ezek a gyengeségek
elenyészõek voltak ( ). És maga ez a párt, ha
bizonyos esetekben a szavak szintjén nem is de tettekben a tulajdon
pártjának, a burzsoá rendnek az elpusztításán
tevékenykedett. Ez kiváltképp érezhetõ,
ha összevetjük a szociáldemokráciával, annak
is a legradikálisabb ágával, a bolsevizmussal. Míg
a bolsevikok az adott helyzetnek megfelelõen úgymond lepaktáltak
a polgársággal (akárcsak a Magyarországi Általános
Munkáspárt), mondván a feudális rend ellen ezt
meg kell tenni, addig a radikálisok az ugyancsak félfeudális
Monarchiában kijelentették, hogy "a forradalom nem lehet
tekintettel olyan személyekre vagy dolgokra, akik, vagy amik kapcsolatban
állnak a rablás és gyilkolás fennálló
rendszerével". Míg a bolsevikok képesek voltak a
parlamentben játszadozni kevéske eredmények eléréséért
(akárcsak a korabeli szociáldemokrata pártok), õk
kijelentették, hogy "az erõszakkal szemben csak erõszak
küzdhet". Támadták a parlamentalizmust, a választásokat.
Kifejtik, hogy "Rövid programunk: a fönnálló
osztálytársadalmi rendszer mindenároni megdöntése..."
A bolsevikok a kapitalizmus és a kommunizmus között egy átmeneti
államot képzeltek el, amelyet õk proletár diktatúrának
neveztek. Holott a radikálisok bár elképzeléseikben
nem beszéltek proletár diktatúráról a valóság
az, hogy sokkal közelebb álltak hozzá: " nép
jóléte és teljes boldogsága addig nem lesz sohasem
megvalósítva, amíg a nép állami rend- korlátok
közé lesz szorítva, ha mindjárt azon állam
egy
"népállam"- nak is neveztetik." Érezhetõ,
hogy mekkora a különbség a proletár- kommunista (anarchista)
és a szociáldemokrata programok között. A proletariátus
saját tapasztalataiból levonva tudja, hogy csak saját
magára számíthat, minden más csak kapitalista
befogás így volt ez a múlt század végén,
a 1917- 23-as forradalmi hullám esetében. Tehát nem tehetünk
mást, magunkat kell párttá szerveznünk, hogy szétverjük
a tulajdon társadalmát.
"A proletariátus szociális követeléseinek lefaragták
a forradalmi élét, és demokratikus fordulatot adtak nekik,
a kispolgárság demokratikus igényeit megfosztották
pusztán politikai formájuktól, és szocialista
élüket helyezték elõtérbe. Így keletkezett
a szociáldemokrácia. E kombináció eredménye,
az új hegypárt, néhány szocialista szektariánust
leszámítva, ugyanazokat az elemeket foglalta magába,
mint a régi hegypárt, csak számban megerõsödve.
De a hegypárt a fejlõdés során megváltozott
azzal az osztállyal együtt, amelyet képviselt. A szociáldemokrácia
sajátságos jellege abban foglalható össze, hogy
demokratikus- republikánus intézményeket követel
eszközként, nem ahhoz, hogy a két végletet, a tõkét
és a bérmunkát megszüntesse, hanem ahhoz, hogy ellentétüket
letompítsa, és összhanggá változtassa. Bármily
különbözõ rendszabályokat javasolnak is e cél
elérésére, bármennyire felcicomázza is
magát ez a cél többé- kevésbé forradalmi
képzetekkel, a tartalom ugyanaz marad. Ez a tartalom pedig a társadalom
megváltoztatása demokratikus úton, de a kispolgáriasság
határain belül való megváltoztatása. Csak
nem kell korlátolt módon azt képzelni, hogy a kispolgárság
elvileg egy önzõ osztályérdeket akar keresztülvinni.
Ellenkezõleg, azt hiszi, hogy felszabadulásának különös
feltételei azok általános feltételek, amelyek
egyedül teszik lehetõvé a modern társadalom megmentését
és az osztályharc elkerülését."
MARX: Louis Bonaparte Brumaire tizennyolcadikája
1.1873. március 23-án alakult meg egy munkásgyûlésen
a Magyarországi Munkáspárt. Elsõ elnöke Ihrlinger
Antal, titkára Külföldi Viktor, úgy 2- 3OOO tagja
volt. 1873. április 25-tõl illegalitásba kényszerültek,
Munkás Heti Krónika címû lapjukban egyesülési
és gyülekezési jogot, sajtószabadságot és
általános választójogot követeltek. Egyfolytában
kísérleteztek a párt legálissá tételére.
1878-ban a párt vezetõi Frankel Leó vezetésével
létrehozták a Nemválasztók Pártját.
Külföldit még 1877. márciusában eltávolították
a pártból. Külföldi ez év májusában
Népszava címmel újságot indított, és
1878. június 9-1O-én egy ellenzéki kongresszuson létrehoztak
egy újabb Magyarországi Munkáspárt nevû
szervezetet. Az itt felsorolt 1O pont ennek a pártnak a programját
tartalmazza. Az elnökség tagjai: Külföldi V., Bokros
J., Kátser Flórent, Horváth J., Heckmann I. (az utolsó
kettõ a radikálisokhoz tartozott késõbb). A kongresszus
határozatait a vezetõség kérvényben terjesztette
a parlamenthez. Tevékenységük a Népszava lapjain
történõ agitációs munkában és
a Nemválasztók Pártjának szidásában
merült ki. Tartózkodtak a kormány bírálatától,
ragaszkodtak a legális tevékenységhez, a törvények
betartásához. Tagsága nem volt egységes. Egy csoportja
nemzeti alapon állt, párt másik szárnya a proletár
internacionalizmus elvét vallotta (vezetõi: Horváth,
Heckmann, Váczi Nándor). Mind a Nemválasztók Pártja
és mind a Munkáspárt egyaránt fontosnak tartotta
az egység megteremtését, így 188O. január
25-én hosszas tárgyalások után elhatározták
a Magyarországi Általános Munkáspárt létrehozását.
Az egyesülési határozat kimondta, hogy a párt felveszi
a szociáldemokrata nevet. Ezt végül is azért nem
tették meg, mert az alakuló kongresszuson 188O. május
17. Thaisz Elek rendõrkapitány is részt vett, és
nem engedte meg a szociáldemokrata név használatát.
A kongresszus szociáldemokrata programot fogadott el, amely a termelõeszközök
társadalmi tulajdonba vételét tûzte célul
(ez persze államosítást jelentett). Harcot indított
az általános titkos választójogért, a különbözõ
szabadságjogokért, követelte a nép felfegyverzését,
az egyház és az állam szétválasztását,
az ingyenes közoktatást és igazságszolgáltatást,
a 1O órás munkanapot stb. A párt vezetõi: Csillag
Zsigmond, Politzer Zs., Csorba G., Frankel, Ihrlinger, Kürschner J.,
Mallár I., Kupa Á., Szabó S., Krizsala J.. Hivatalos
közlönyeik a Népszava és az Arbeiter-Wochen Chronik.
A párt tipikus múlt századi szociáldemokrata szervezet
volt, lassalleianista programjuk enyhe marxizálással keveredve
védte meg a burzsoá rendet a proletár erõtõl.
Nem hiába, részt vehettek a II. Internacionálé
1889-es alapító kongresszusán, és végül
is a burzsoázia hatalmas engedmény tett: 189O-ben felvehették
a Magyarországi Szociáldemokrata Párt nevet.
2 Fel kell hívnunk a figyelmet arra, hogy a proletariátus
programjának tisztázása együtt halad a proletariátus
mozgalmával, és nem egy politikai pártot szervezünk
egy politikai programhoz. Hisz maga a program és a mozgalom egységes
egészet alkot, nem lehet tudni, hogy melyik jött elõbb
létre, a tulajdon társadalmának elsöprése,
mint igényt maga a társadalmi berendezkedés hozta létre.
Mihelyst fellépet ez az igény, az azon nyomban cselekvésben
is megnyilvánult. A proletariátus cselekvései mind jobban
tisztultak a történelem folyamán, így a magát
a proletár programot is mind jobban tisztázta. Tehát
az egész mozgalom mind nagyobb szervezettségi szintet él
meg.
3 Most természetesen csak a csoportnak, mint egy proletár
szervezõdésnek a kritikájáról beszélhetünk.
Mert bár a proletariátus ezen avantgárdja túl
lépett a bérkövetelések, a politikai jogok követelésének
szintjén azért ne felejtsük maga a proletariátus
még sajnos egészen a 1917- 23-as forradalmi hullám leveréséig
a vörösre mázolt burzsoázia a szociáldemokrácia
befogó hatása alatt harcol. Persze ez nem jelenti azt, hogy
maga a proletariátus szociáldemokrata érdekeltségû.
Ne felejtsük el, hogy a szociáldemokrácia (bolsevizmus)
csak a már létezõ proletár sponteanitást
próbálja befogni. De a Radikális Szocialisták
története is rámutat arra, hogy ha a proletariátus
túl túl lép a kezdeti spontaneitáson és
tudatosan képes megszervezni magát, akkor képtelen befogni
a burzsoázia.