Fontosnak látjuk, hogy írjunk a szakszervezetek társadalmi szerepérõl, mert sok proletár látja bennük az összefogás lehetõségét és él abban a hiszemben, hogy a szakszervezetek szemben állnak a burzsoáziával.
Ugyanakkor megítélésünk szerint a szakszervezetek, a kapitalizmus jelenlegi stádiumában összességében nézve jelentõsen veszítenek társadalmi szerepükbõl. Az egyre egységesebb és mozgékonyabb tõke és munkaerõpiac, a bürokratizált szakszervezeti mozgalom nem kedvez a szakszervezeti tevékenységnek. Az atomizált munkásság nehezebben érvényesíti munkavállalói érdekeit is, a hozzá képest egyre hatalmasabb transznacionális tõkével szemben.
Mégsem felesleges letisztázni a proletariátus viszonyulását ehhez a szervezeti formához, mert helyenként a társadalmi feszültségek elsimításában "kiemelkedõ szerep" jut egy-egy szakszervezetnek (ilyen például a lengyelországi "Szolidaritás" vagy a dél-koreai radikális szakszervezeti mozgalom), és mert az elõbb vázolt hanyatlási folyamat ellenére mindennapi szerepükkel, mai napig nem lebecsülendõ hatás fejtenek ki a demokrácia stabilizálásának irányában.
Minden oldalról a szakszervezetek hitelének csökkenését lehet megfigyelni. Demokratikus - kapitalista - oldalról a csökkenõ érdekképviselõi potenciál, forradalmi oldalról a kommunista program tisztázásaként a szakszervezetek burzsoá szerepe az, ami egyre nyilvánvalóbbá válik. Ez utóbbit próbáljuk e szövegben kifejteni.

A korai kapitalizmusban a proletárok szervezett harcuknak formát kerestek. Minden szervezkedés teljesen illegális volt, ezért is állt kevésbé a burzsoázia ideológiai befolyása alatt. Sokféle munkásszervezõdés kezdetben elkeseredett és radikális volt. Gondoljunk csak a burzsujokat gyilkoló Thagok-ra, gyárakat felgyújtókra, vagy a géprombolókra. E korai radikalizmus számos korláttal, gyengeséggel jelent meg, ennek oka a proletariátus általános történelmi fejletlensége volt. Ezek mellett a jól szervezett titkos társaságok mellett, más szervezõdések önsegélyezõ, szolidaritási feladatokat is elláttak. A burzsoázia kemény fellépése egyrészt vérbe fojtotta a radikális proletárszervezeteket, másrészt a mindent legyõzõ, offenzívában lévõ kapitalizmus átható ideológiája - a demokrácia - döntõ befolyást szerzett a munkásmozgalomban. Egyrészt forradalmi köntösbe öltözve (pl. bolsevizmus), másrészt nyíltan, reformista irányzatként.
A demokrácia progresszív ideológiájának hatására, a munkások a kapitalizmus rombolása helyett jogaik megszerzéséért harcoltak munkaadóikkal. E harc formájaként alakult ki és erõsödött meg a szakszervezeti mozgalom, azonban ez a harc már nem felforgató, hanem pozícióharc volt. A múlt században még e folyamat nem teljesedett be. A szakszervezeti keretek idõnként a forradalmi folyamatokat segítettek, pontosabban a szakszervezeti tevékenységek nem voltak elválaszthatóak el a forradalmi mozgalomtól.
A szociáldemokrácia kifejlõdése - amely az elõbb leirt folyamat politikai megfogalmazása - és az, hogy a századforduló táján kapitalizmus és a demokrácia fejlõdése során még az ostoba tõkések és politikusok számára is nyilvánvalóvá vált, hogy a szakszervetek hasznosak a tõkének, a szakszervezeti mozgalom és a szociáldemokrácia teljes gyõzelmével járt a munkásmozgalmon belül. E hegemóniát csak jelentõsebb forradalmi hullámokban tudta és tudja megtörni a proletariátus, mint a kommunizmus és a forradalom képviselõje.

A szakszervetek által irányított és immár legális bérharcok tehát végül is, a kapitalizmus fejlõdését is elõsegítették. Igaz, hogy a bérköltségek számszerûen nõttek, azonban fogyasztás (a piac) növekedése, az infláció általánossá válása, a munkások politikai-ideológiai beintegrálása a demokráciába (kapitalizmusba), a termelékenység bérnövekedést meghaladó emelkedése, a profit termelésére jótékony hatással volt. A munkások tehát kiharcolhatták jogaikat, de evvel elvesztették osztályukat. Továbbra is a tõkének kiszolgáltatva, háborúba hajszolva, nyomorba kényszerítve és sokkal inkább megosztva kell mindennapjainkat tengetni. A demokráciában, mint állampolgárok, jogainkat érvényesítve harcolhatunk érdekeinkért, de mint osztály nem létezhetünk. A kapitalizmus e elsöprõnek tûnõ gyõzelme ellenére, a proletariátus nem halott. A forradalom, a proletariátus fejlõdik, akárcsak maga a kapitalizmus. Másként, mint korábban de a proletariátus továbbra is jelen van.
Gyakran, amint konfliktus adódik e "nem létezõ" osztályok között, tehát amikor a burzsoázia újabb támadást intéz a munkások ellen, a munkások proletárként, osztályként lépnek fel. Semmibe veszik a tõke világát - a demokráciát -, és fosztogatnak, megszervezõdnek, harcolnak. Mindnyájunk legnagyobb örömére, a proletariátus ilyen formán való megjelenése egyre gyakoribb általánosabb és kiszámíthatatlanabb (csak a legfontosabbak az utóbbi idõkbõl: albánia `97, indonézia`97-`98, jordánia `96,san francisko`92, argentina `89, afrikában több helyütt többször, a pol tax anglia`91, `99 stb).

A szakszervezetek a kapitalizmus természetes részei (maga proletariátus is a kapitalizmus terméke, de a szakszervezettel szemben, minden megnyilvánulásában csak annak tagadásaként tûnik fel).
A demokrácia lényege, hogy mindenki szabadon eladhatja áruját, és pénzének megfelelõen veheti meg más áruját. A munkás, mivel semmi mással nem rendelkezik, csak a munkaerejét adja el. Ellenértékként megkapja munkaereje árát, ebbõl tudja megvenni életfeltételeit, a vizet, a fûtést, a kaját stb. (A munkásmozgalom, amikor kiharcolta a "munkások jogait", valójában nem tett mást, minthogy elismertette, hogy a munkások teljes értékû szereplõi a PIACnak. A piacon azonban már csak a pénz, a vásárlóerõ számít, így ez a lépés egy cseppet sem érintette az uralkodó osztály hatalmát, mert a tõkések még nevüket is pénzükrõl kapták. A burzsoázia hatalma evvel megerõsödött, legitimálódott, a munkások pedig mind gazdaságilag, ideológiailag, kulturálisan teljesen a tõke kiszolgáltatottjaivá váltak.)
A munkásnak joga van megkapni a legjobb árat, amit megkaphat munkaerejéért, és ezért a munkások, mint állampolgárok a szövetkezhetnek is, ez a szakszervezet.
Az is nyilvánvaló, hogy a munkás több értéket termel, mint amennyibe munkaereje került, ez biztosítja a tõke számára a profitot, az usa-ban éppúgy, mint az egykori szovjetunióban vagy magyarországon. A munkások mindaddig szabadon szervezkedhetnek, míg ez nem veszélyezteti a tõke mûködését, a profit termelését. Ezek a feltételek hívják életre a szakszervezeteket, amik éppen ezért, a vezetõik szociológiai osztályhelyzetétõl függetlenül burzsoá érdekeket szolgálnak.
A szakszervezet célja, hogy a piaci viszonyokhoz igazodva tárgyaljon a munkaerõ áráról, vagy a munkakörülményekrõl, nem ellentétes a tõke profitérdekeltségével. Sõt a gyakorlatban a tõke szívesen veszi, ha a szakszervezetek "igazságos" bérköveteléssé alakítják át a munkások "irreális" (tehát profitot veszélyeztetõ) igényeit. Mindenkinek lehet tapasztalata a szakszervezetek kompromisszumra épülõ bértárgyalásairól, aminek nálunk is pl. a reálbér fokozatos csökkenése az eredménye. A szakszervezet "fejlõdõ gazdaságban" is csak akkora béremelkedést tud kiharcolni, ami nem haladja meg a termelékenység növekedését, és így nem gátolja az "észszerû" profit megtermelését. Tehát azokban a ritka esetekben is, amikor a munkabér vásárló erejét tekintve nõ, a burzsoázia bevétele még jobban emelkedik, és így a relatív szegénység/nélkülözés is nõ.

A szakszervezetek radikalizmusa jól tükrözi az érintett proletárok harci kézségét.
A szakszervezetek másik fontos feladata ugyanis az, hogy az elégedetlenségnek keretet ezáltal irányítást adjon, nehogy a proletárok maguk szervezzék meg harcukat és a proletariátus érdekei mentén túlmenjenek a demokratikus játékszabályokon. Ha a munkások radikalizálódnak keményebb lesz a szakszervezet is. Neki kell kezdeményezni, hogy kézben tartsa az eseményeket. Sztrájkot hirdet, azért hogy ne magától robbanjon ki, utcára viszi a munkásokat, mert nélküle is kimennének.

Egy konkrét példa a sok közül: 1981 forró nyarán a közismerten radikális SZOLIDARITÁS szakszervezet helyi bizottsága éhségmeneteket szervezett a lengyelországi Lódz-i textilmunkásoknak és más proletároknak egy újságíró beszámolója szerint "annak érdekében, hogy az emberek haragját elfogadható kifejezési formákba tereljék és ezen módon segítsenek a törvényes rend fenntartásában" (!).
Mi se mondhattuk volna kifejezõbben, kedves burzsoá !
A szakszervezet törvényes irányt ad az elégedetlenségnek, az éhezõknek tüntetést rendez, ahelyett hogy proletárok elvennék azt, amire szükségük van.

A szakszervezetek jó-vagy rossz szándékuktól függetlenül a tõkét szolgálják, avval is, hogy szervezkedési módszerükkel ágazatokra, munkásra, munkanélkülire, háztartásbelire, stb. szabdalják és evvel nehezítik a proletariátus osztállyá szervezõdését. Kiemelik a ténylegesen munkavállalókat a proletariátusból.

Sok helyen mégis üldözik a szakszervezeteket - hallhatjuk a fent mondottakra - és tényleg, a burzsoázia, pl. dél-koreában, vagy a múltkorjában szekszárdi hús-üzemben szakszervezet-ellenesnek mutatkozott.
Ahogy a szakszervezet radikalizálódik, hogy megõrizze befolyását a radikalizálódó munkásokra, úgy a burzsoázia is eljátszza a szakszervezet-ellenes szerepét, hogy hitelessé tegye a valójában ellenforradalmi szervezeteket a proletárok szemében.
Másrészt gazdaságilag, a tõkék közötti növekvõ verseny, sokszor arra kényszeríti a burzsujokat, hogy olyan lépéseket is megtegyenek tõkéjük életben maradása érdekében, ami az össztõke érdekeit nem veszi figyelembe. pl. a munkabér olyan alacsony szinten tartása, hogy az, csak a szakszervetek ellenében vagy hiányában történhetik meg. A tõkés is megteheti - ha tudja -, hogy mindenféle szervezkedést megakadályoz a munkahelyen. Evvel a csökkentheti a munkaerõ költségeit, de egyben elzárja az utat, egy szociális feszültségnél annak legális (szakszervezeti) megoldása elöl, és így a társadalomban feszültséget gerjeszthet. E problémát a multinacionális cégek úgy próbálják kiküszöbölni, hogy olyan munkakörülményeket teremtenek, amelyekben minimális a szervezkedés veszélye. A menedzserek mellett pszihológusok, szociológusok hadai dolgoznak mindenféle konfliktus megelõzõ eljárásokon, A munkások szellemi befolyásolásán keresztül a "megértõ fõnök" ideológiáján át gyakorlati megoldásokat is bevezetnek, pl. diákokat alkalmaznak, sokszor félmunkaidõre, így gyakran cserélõdik a munkaerõ (pl. mekdonác). Végletekig kiélezik a munkások közötti versenyt a munkahelyen belül, megakadályozzák állandó kollektívák kialakulását vagy épp ellenkezõleg kis csoportokat képezve a munkásokból és ezeket teljesítmény szerint jutalmazva a munkásokat egymás hajcsáraivá és kiszolgáltatottjává teszik (Gyõr, audi gyár). Nagyon kis cégek pedig kiszolgáltatott munkások (családtagok, képzettségnélküliek, munkanélküliek, menekültek stb.) alkalmazásával tudják teljesen megakadályozni a szervezkedést, így valóban a megélhetési minimumon tartani a munkabért. Erre egyébként a kis cégeknek életben maradásukhoz szükségük is van.

De mindezek ellenére a burzsoázia, ha szüksége van rá, nagyon is tudja hogy a szakszervezetek hasznosak neki. Az 1919-es németországi forradalom alatt a gyáriparosok szövetsége körlevélben hívta fel a tõkések figyelmét, hogy csak szervezett munkást alkalmazzanak. A németországi proletárok legradikálisabb csoportjai, felismerték a szakszervezetek és politikai pártok ellenforradalmi szerepét, és új tömegszervezeteket (AAUD, KAPD) hoztak létre a proletárdiktatúra megvalósításának érdekében.

Megjelent a Kerítéstõrõk címû osztályharcos újságban 1997-ban