Néhány információ és megjegyzés a törökországi börtönlázadásokról

Ez a szöveg egy elvtárs által írt rövid helyzetjelentés. Megpróbálja nagyon vázlatosan (talán túlságosan is) és ebbõl adódóan csak a lényegre hagyatkozva megfogalmazni azokat a tapasztalatokat, amelyeket azokból az eseményekbõl vont le, amiket átélt. A szöveg önmagáért beszél, de úgy gondoljuk, hogy (ez is) csak akkor éri el a célját, ha vitatkoznak a benne felvetett kérdésekrõl. Az eseményekre való jobb rálátás kedvéért adunk egy ki "ízelítõt" (a teljesség igénye nélkül) a közelmúltban lezajló törökországi osztályharcos megmozdulásokból.

A közelmúlt törökországi osztályharcának kronológiája

1995. március 13-16. Törökország több nagy városában (Isztambul, Ankara, Izmír stb.) proletár zavargások törtek ki, autókat gyújtottak fel, szupermarketeket, boltokat támadtak meg, barikádokat építettek. A zavargások oka a hivatalos verzió szerint a vallási ellentét volt. Isztambul síita (alavita) negyedében ismeretlen fegyveresek (vagy a kurd nacionalista vagy szélsõbaloldali, szélsõjobboldali vagy állami terroristák) több teázót támadtak meg, amelynek két halálos és több súlyosan sérült áldozata lett. A támadáson felháborodva állítólag a síita tüntetõk kezdeményezték a zavargást. A hírek nem számoltak be arról, hogy szunnitákkal csaptak volna össze és arról sem emlékeztek meg, hogy csak szunnita boltokat támadtak volna meg. Arról viszont igen, hogy a rendõrség a tüntetõ tömegbe lõtt (30 halott), amely végleg erõszakos cselekedetekre bíztatta a proletárokat, és direkt akcióval támadták meg a magántulajdont.
1996. augusztus 3-i hír Törökország több börtönében éhségsztrájkolt a (az esetlegesen baloldali befogás alatt álló) 300 proletár rab, akik többnyire rendõrök ellen elkövetett akció miatt ültek. Az éhségsztrájkkal az elképesztõ börtönviszonyok ellen kívántak fellépni. Eleinte az iszlámista kormány nem akart engedni, de a tiltakozás kiterjedt a börtönökön kívülre is, így kormány tett bizonyos engedményeket. Például a nyugat-törökországi Eskisehirbõl (ezt a börtönt a két személyes cellák miatt Koporsónak nevezték) Isztambulba szállították a rabokat. A sztrájk során 12-en haltak meg.
2000-ben március 21.-re esett a kurd újév. A nevezetes napot (szokás szerint?) betiltották a török hatóságok. Ennek az egyébként számunkra, proletárok számára teljesen érdektelen ünnepnek a betiltása, hatalmas felháborodást váltott ki a kurd nemzetiségûekbõl, közülük is elsõsorban a proletárokból. A proletárok a gyakorlatban azonban túlléptek a nemzeti kereteken és nemzetiségre való tekintett nélkül támadták meg a magántulajdont, szupermarketeket, boltokat fosztottak ki, kirakatokat törtek be, összecsaptak a rendõrséggel. A leghevesebb harcok Mersin városában törtek ki. A kurd szervezetek (köztük a PKK is) mindvégig mérsékelni próbálták a proletárok dühödt fellépését.
2000. július 19.-i hír az Észak-Ciprusi Török Köztársaságban, Nicosiában a bankválság után több száz proletár rohanta meg a parlament épületét.
2000. októberétõl több börtönben éhségsztrájkmozgalom alakult ki. Korábban az volt a gyakorlat, hogy a rabokat egy nagy teremben közösen õrizték. Ez lehetõséget adott a börtönbeli szervezkedésre. Már csak azért is, mert az õrök nem mertek bemenni a termekbe, voltak esetek, amikor csúnyán elbántak velük. A raboknál fegyverek (pl. lángszórók) és mobiltelefonok voltak. A kormányzat, hogy véget vessen ezeknek az állapotoknak, elrendelte, hogy a rabokat kisebb cellákba vagy egyenként helyezzék el. A tiltakozás lázadásba csapott át, helyeként fegyveres összecsapások alakultak ki. December közepétõl a rendõrök sorra megszállták a börtönöket. 27 rab meghalt, 130 megsebesült. December végén 7000 rab amnesztiát kapott, természetesen nem azok, akik részt vettek a lázadásokban. Az éhségsztrájk hihetetlenül sokáig eltartott és újabb rabok is csatlakoztak hozzá. Több mint 50 éhségsztrájkoló halt meg, százak szenvedtek maradandó egészségkárosodást. Valószínûleg az a tiltakozás ma is folyik.
2001. március-április Törökországot is elérte a gazdasági válság, amelynek során IMF hitelre kényszerültek, ez megszorító intézkedéseket vont maga után. Többheti kisebb-nagyobb sztrájkok, utcai tüntetések után, március 31-én az ország több nagy városában több százezres tüntetések zajlottak le, a tüntetõk több helyen utcai harcokba kezdtek a rendõrséggel.
Április 5-én Konya városában voltak tüntetések.
Április 11-én Isztambulban 50 000 proletár rohanta meg a parlamentet.
Április 17-én a hivatalos tilalom ellenére folytatódtak a tüntetések.
2001. szeptember 20.-án a Tekerday börtönben felgyújtotta magát egy éhségsztrájkoló.
2001 október, A világ számos országában, városában voltak tiltakozások a háborús helyzet majd a afganisztáni háború ellen. (Washington, Fülöp-szigetek, Pakisztán, Indonézia stb.). Isztambulban USA ellenes jelszavakkal vonultak az utcára a proletárok majd szétvertek egy McDonald's-ot. Természetesen nem értünk egyet azzal, hogy egy (!) államot nevezzünk ki bûnbaknak. Vesszen minden állam és nemzet, vesszen a tõkés társadalom!
2001. november 7-én újabb 4 éhségsztrájkoló halt meg.
2001. november 14-én Isztambulban az éhségsztrájkolókkal szolidaritást vállaló proletárok megrohanták a börtönöket, összecsaptak a rendõrséggel, úttorlaszokat állítottak fel.
2002. április eleje 301 napi éhezés után meghalt az 50-ik éhségsztrájkoló, aki a bolsevik Forradalmi Népi Felszabadítási Párt és Front (DHKP-C) tagja volt. Általában ez a szervezet a Kurd Munkapárt (PKK ), a Török Munkások és Parasztok Felszabadítási Hadserege (TIKKO) és más kisebb-nagyobb szélsõbaloldali szervezet állt a mozgalom élén, akik mint azt a szöveg is leírja reformista célokért, ellenforradalmi eszközökkel harcoltak, úgymond tagjaik felhasználásával próbáltak nagyobb népszerûséget, hatalmat szerezni és nem utolsó sorban elterelni a proletárokat a tényleges osztályharctól, a tulajdon és annak õrzõi elleni direkt akcióktól. Még mindig 100-an éhségsztrájkoltak.
2002. május 27-ke amnesztia rendelet lépett életbe, amely során 40 000 rab szabadulhatott ki. A kormány feltételül szabta, hogy az állami rend ellen támadó rabok nem szabadulhatnak. Az EU és az emberjogi szervezetek tiltakoztak a rabokkal való bánásmód miatt. Mint az a hírekbõl kiderítettük az EU rendeletnek megfelelõen intézkedett a török kormány, amikor egy személyes cellákat akartak bevezetni. Ne feledjük miért kezdõdött el a sztrájk.
2002 október 16.-ka elítélték azt a 10 rendõrt, szélsõbaloldali gyerekeket kínoztak meg. A rabok még 1995-ben azért kerültek börtönbe, mert forradalmi jelszavakat firkáltak fel Masina város köztereinek falaira. Az idõközben felnõtté váló gyerekek már több mint 5 éve ülnek, pedig már felmentették õket.
Érdemesnek tartjuk megemlíteni, hogy Törökország a burzsoázia szûk látókörû demokrácia értelmezése alapján is demokratikus állam, ahol legális parlamenti választásokat tartanak, ahol érvényben vannak a szabadság jogok. Törökország a világ legliberálisabb szellemû országának, az USA-nak egyik fõ szövetségese, a NATO tagja. Mindemellett iszlamista többségû állam, ahol az iszlamizmus (a maga vallási harcosságával) egyértelmûen a már kellõképpen dühös proletárok harcának elterelésére szolgáló hatalmi eszköz.
Ezzel még inkább megerõsítjük azt, hogy a proletárok elleni harc és kegyetlenkedés nem valamely diktatórikus rezsim sajátos rögeszméje, nem valamiféle fejlõdés elmaradása, az emberi jogok hiánya hanem a kapitalista társadalom szükségszerû velejárója.

Néhány információ és megjegyzés a törökországi börtönlázadásokról

Amint a török rabok éhségsztrájkokba kezdtek, feltámadt egy természetes szimpátia. A török rendõrség elkerülte a börtönöket, és a szimpátia dühhé változott. Görögországi török szervezetek tüntetésekre szólítottak fel, ahol anarchisták és egyéb forradalmárok vettek részt. Mindenki az állami elnyomás kérdésére fókuszált, akkor talán ez volt a helyes. Az teljesen logikus, hogy amikor a börtönben lévõ proletárok, jobb körülményekért harcolnak, és erre az állam erõszakkal válaszol, mi a harcoló proletárok oldalára állunk, tekintet nélkül politikai hova tartozásukra. De a dolgok tragikusra kezdtek fordulni. Elõször két letartóztatás volt Athénban, miután egy kormánytag BMW-je összetört. A török szervezetek magatartása egyszerûen pacifista volt. Amíg elvtársaik éhségsztrájkot tartottak, amelybe néhányuk belehalt, addig õk csakis a nyilvánossággal törõdtek. Folytatták a hálálkodást azoknak, akik az õ oldalukon voltak (baloldaliaktól kezdve demokratákon át az anarchistákig), de nem igazán tettek semmi hasznosat azért, hogy testvéreinket kiszabadítsák a törökországi börtönökbõl. Ez a pacifizmus komédiában végzõdött, mikor egy tüntetés elfogadta, hogy több mint 1 órát álljon a Megaro Maximo elõtt (kormányépület Athén központjában a Bordello mellett, amit parlamentnek hívnak - Görögországban van egy proletár jelmondat, amit mindig kiabálnak, amikor a tüntetések elhaladnak a "nép háza" elõtt: "Gyújtsd, gyújtsd, gyújtsd fel a Bordello parlamentet!"), mert tiszteletben kellett tartaniuk az épp összejövetelt tartó és vacsorázó burzsujokat, nem akarták, hogy megzavarni õket. Nos, úgy tûnik, hogy a szervezõk el akarták kerülni az összeütközést a rendõrséggel, még akkor is, ha ott volt a lehetõség, mert nagyon sok dühös proletár volt a helyszínen, és ugyanakkor az általános "hangulat" is kedvezett ennek. Megfigyeltük, hogy sok ilyen irányú beszélgetés folyt a proletárok között: valamit tenni kéne, hogy véget vessünk a török rabok elleni terrornak. Ki hibáztatná õket, hogy erõszakosan cselekszenek, mikor elvtársaik haldokolnak? Az összeütközés elmaradt. A szervezõk jó birkaként viselkedtek. Még csak azt sem javasolták a tüntetõknek, hogy keressenek egy másik célpontot. Vártak, amíg a gazdag disznók befejezték a vacsorájukat. Az utolsó tüntetés, amit õk hívtak össze, egy vicc volt. A táblákon, melyek a tüntetésre szólítottak fel, azoknak a proletároknak a képe volt, akik meghaltak az éhségsztrájkban, ilyen felirattal: "mártírjaink megmutatják nekünk az utat". A tüntetés egy jelképes temetés volt, koporsót vittek és fáklyákat. Mondani sem kell, hogy egyáltalán nem voltak dühösek.
Ezen események közben, egy elvtárs a "Május 5." csoportból Athénban volt. Szerveztek néhány nyilvános vitát. Megjegyezzük, hogy néhány nappal a nyilvános viták elõtt tartottak egy gyûlést egy elfoglalt szociális központban, ahova egy fickó is meg volt hívva a Dev-Sol-tól (török baloldali szervezet). Nem tudjuk, pontosan mit vitattak meg, de amikor egy anarchistától megkérdeztük, mit csinált ott, hiszen a balosok rendszerint távolságot tartanak az "anarchistákkal", nagyon okosan azt felelte, hogy Görögországban az anarchista mozgalom nagyon radikális, így szimpatikus, de Törökországban burzsoá (mozgalom).
A Május 5-i elvtárs Törökországból volt, részt vett baloldali csoportokban, de mint más proletárok, õ is szakított velük, és elment Angliába, ahol más elvtársakkal megalapította ezt az anarchista csoportot. Fenyegetéseket kapott a korábbi baloldali csoportjától. Azt mondta, tudott a török baloldal által szervezett tüntetésekrõl, (és pacifista szerepükrõl), és tudott arról is, hogy anarchisták és mások is részt vesznek rajta. Számára egészen logikus volt, hogy az emberek megmutatják szolidaritásukat azokkal a proletárokkal, akik a börtönökben haldokoltak, de szerette volna tudni, miért nem jelent meg kritikus álláspont? Az anarchista rabok törökországi helyzetérõl kezdett beszélni, és beszélt a török csoportokról is, akik "szolidaritást" szerveztek Európában. Ezek általában sztálinisták, és mivel politikai válságban vannak, (tagokat vesztenek, nem csak a növekvõ elnyomás miatt, hanem nyilvánvalóvá váló ellenforradalmi voltuk miatt is), hasznot próbálnak húzni a helyzetbõl, abból hogy nyilvánosságot kapnak.

A proletároknak a börtönökben azért kellett cselekedniük, mert átszállításuk az új börtönökbe növekvõ elnyomást és elszigetelõdést jelentett, amely legtöbb esetben õrülethez és öngyilkossághoz vezethet. A szociáldemokraták tudták, (és így ezért dolgoztak,) hogy a börtönökben levõ mozgalom elszigetelése a "külvilágtól" a csata elvesztését jelentené. Ennek a gyengeségnek köszönhetõen a balosoknak meglett a hatalmuk ahhoz, hogy a börtönben levõ proletárok elhagyják az osztályharc területét, az állam elleni direkt akciókat, és önmagukkal szemben alkalmazzanak erõszakot - éhségsztrájkot. És mindezt azért az óriási haszonért, hogy a meghalt proletárokat mártírként mutathassák be, és újra hitelesek legyenek a proletárok szemében. "Tagjaink meghalnak az ügyért, hõsök vagyunk!"

Ennél a pontnál volt néhány reakció. Sajnos néhány ember azt hiszi, hogy aki fegyvert használ, az forradalmár. Egy elvtárs azt állította, hogy a törökországi baloldaliak, forradalmárok, mert fegyveres harcot vívnak az állam ellen, és hogy a törökországi anarchisták talán egyszerûen reformisták. A Május 5-ös elvtárs elmondta, hogy a legtöbb fegyveres baloldali szervezet Törökországban elhagyja a fegyveres harcot és legalizálódni akarnak, demokratikus jogokat akarnak, ezen kívül õk akarnak mindent irányítani, és aki kilép a sorból, azt ellenségnek tartják, akit ráncba kell szedni.

Sajnos ez a vita nem terjedt ki a törökországi osztályharc szintjére, (néhány sztrájk volt épp akkor a kemény gazdaság-politikának köszönhetõen, és ahogy a hírekbõl hallottuk, volt néhány összeütközés a rendõrséggel,) de állítólag kialakult a kapcsolat a sztrájkok és a börtönbeli harc között.

A fent említett vitát egy régi foglalt házban tartották, a Villa Amalias-ban. Még három vitát tartottak anarchista találkozóhelyeken. Egyet a Lelas Karagiannis nevû foglalt házban, ahol mindenki gyanakodva nézett a Május 5-ös elvtársra, mert összetörte a reményeket, melyek a törökországi fegyveres harcokról élt bennük, és ugyanez történt a második anarchista gyûlésen is, kevés kivétellel. Az egyetlen hely, ahol szívesen látták, az "Anarchist Coil", "Anarchic Intervention" és más csoportok által szervezett találkozó volt, ahol mindannyian egyetértettek abban, hogy a baloldal taktikája ellenforradalmi. Szerencsére mindenki ismerte A. Stinast, azt az elvtársat, aki a "Memories" c. könyvet írta (franciára le van fordítva), amelyben leírja tapasztalatait a görög Kommunista Pártról, és hogy miért hagyta ott, és így már úgy látszott, hogy megértik a sztálinistákkal szembeni gyûlöletét.

Mindezen események azt bizonyítják, hogy az osztályharc általános helyzete olyan gyenge, hogy néhány proletár minden olyan eseményben, amely "radikálisnak" tûnik (a zapatistáktól az antiglobalizációs mozgalomig, a török sztálinistáktól a baszk autonómokig), a forradalmat véli megtalálni. Így a demokrácia megerõsödhet, amikor a proletárok figyelmen kívül hagynak minden történelmi tapasztalatot (Mahno esetét és a bolsevikok szerepét meg sem említették, úgy tûnik, Stinast is elfelejtették,) és a múltban megtett szakításokat, amelyek nincsenek is olyan messze, mint ahogy a demokrácia el akarja velünk hitetni

Mindenféle zavarosság ellen, újra felemeljük a forradalmi proletariátus zászlaját, és azt mondjuk a világ minden proletárjának, hogy célunk minden börtön teljes lerombolása az emberiség felszabadításáért!!!