Szegedi arcképcsarnok

"Sok szívvel és sok színnel kell Szegeden operát játszani"

- vallja Gyimesi Kálmán operaénekes

gyimesi2.jpg (13276 bytes) Gyimesi Kálmán, a Szegedi Nemzeti Színház népszerű baritonistája tavaly Rigoletto szerepét énekelve ünnepelte pályafutásának 35. évfordulóját. Már néhány évvel ezelőtt nyugdíjba vonult, ám a színház örökös tagjaként változatlan intenzitással játszik. Nemcsak Szegeden lép fel, hanem olykor Győrben, Pécsett is vállal vendégszereplést, két éve pedig a debreceni Csokonai Színház főszereplésével tűzte műsorára Verdi hattyúdalát, a Falstaffot. Személyes sikere is volt, hogy szinte operettszériát tudtak játszani az idehaza ritkán hallható operából. A kiváló baritonnal pályafutásáról szegedi otthonában beszélgettünk.

 

Névjegy 

Csengerben született 1933. máj. 13-án. Tanulmányait a Zeneművészeti Főiskolán Lendvai Andor növendékeként végezte, majd 1962?63-ban Sienában Gina Cigna tanítványa volt. 1962-től a Szegedi Nemzeti Színház tagja, 1992-től örökös tagja. 1990-ben önkormányzati képviselővé választották Szegeden, 1992-ig a kulturális bizottság elnöke is volt. Művészetét 1969-ben Liszt Ferenc-díjjal, 1982-ben érdemes művészi címmel, 1989-ben Bartók Béla-Pásztory Ditta-díjjal ismerték el. Főbb szerepei: Malatesta (Don Pasquale), Figaro (A sevillai borbély), Tiborc (Bánk bán), Valentin (Faust), Rigoletto, Luna gróf (A trubadúr), Germont (Traviata), Falstaff, Scarpia (Tosca), Danton (Danton halála) Ill (Az öreg hölgy látogatása)

- Hogyan választotta az operaénekesi pályát?

- Gyerekkoromban zongorázni majd hegedülni tanultam, de igazából mindig orvos szerettem volna lenni. Nem vettek fel az egyetemre, mert édesapám pénzügyőr őrnagy volt az előző rendszerben. Amikor behívtak katonának, csináltam a laktanyában egy kórust, amellyel katonanótákat adtunk elő a hadseregversenyen. Nemcsak karvezetőként nyertem első díjat, hanem szólistaként is: a Bánk bánból a Bordalt énekeltem. Legközelebb már nem az orvosi egyetemre, hanem a Zeneakadémiára jelentkeztem. Nem vettek fel rögtön, de biztatást kaptam, ezért magánúton Lendvay Andornál tanultam tovább. Közben a pamutiparban dolgoztam. 1956-ban az események hatására aktivizáltam magam, részt vettem az újpesti szovjet emlékmű ledöntésében. Szegény unokaöcsém a Korvin köznél esett el. 1957-ben bekerültem a Zeneakadémiára, így megúsztam régi munkahelyemen a számonkérést. Évekig rettegtem, hogy előkerül valahonnét egy fotó, és lebuktatnak.

- Milyen emlékeket őriz az akadémista évekből?

- Amikor egy vidéki gyerek bekerül egy ilyen csodálatos épületbe, megrendülve és lenyűgözve áll a nagy múltú falak között. Csodálatos, okos és szellemes tanáraink voltak. Mindent meg lehetett tőlük kérdezni, és mindenre pontos választ kaptunk. Rengeteget kellett tanulnom, mert sok hiányosságot kellett pótolnom. Vidéken nem kaptam megfelelő összhangzattani, szolfézs és hangszeres képzést. A zeneakadémián mindent pótolhattam, mert a legjobb tanárokhoz kerültem. A fantasztikus empátiás Lendvay Andor volt a főtárgy tanárom, aki rögtön észrevette a legkisebb hibáinkat is. Atyai gondoskodásával mindig fel tudta oldani a pszichés görcseinket. Mindent előénekelt és bemutatott. Nagyon tudta az énektechnikát. És ami igen ritka: át is tudta adni. Másik nagyszerű tanárom, Forrai Miklós már az első évben figyelmeztetett, használjam ki jól az akadémista éveket. Tanuljak, olvassak, kutassak a könyvtárban. Kodály Zoltánnál tanultam szolfézst. Amit más egy trilógiában sem tudott elmagyarázni, azt ő egyetlen mondattal világossá tette. Nagyon kemény ember volt, nekem nem is adott autogramot, mert nem tudtam profin szolmizálni. Az egyik vizsgámon még azt is észrevette, hogy ütemeztem a lábujjammal az asztal alatt...

GyimesiRigoletto.jpg (30349 bytes)(Gyimesi Kálmán Rigoletto szerepében (Fotó: Veréb Simon))

- Keveseknek adatott meg akkoriban, hogy az opera hazájában, Olaszországban a legnagyobb énekesek mesterkurzusain vegyenek részt. Ön hogyan került ki?

- Másodéves akadémista voltam, amikor a világhírű tenorista, Tito Schipa mesterkurzust tartott Budapesten. Kiválasztott néhány fiatal énekest, akikkel dolgozni akart, s én is közöttük voltam. Később, 1961-ben, utolsó éves akadémistaként az Olasz Intézet támogatásával vittek ki bennünket Sienába, az Accademia Chigianára, ahol részt vehettem Gina Cigna mesterkurzusán. Teljes Verdi-szerepeket vettünk át, az igazi bel canto csodáját ott ismerhettem meg. Franco Ferrarához jártam kamarazenére, Hermann Scherchennel csináltuk a zenekari próbákat, akinek akkoriban Lorin Maazel volt az asszisztense. Gina Cignát nagyon megszerettem. 1900-ban született, Puccinit és Mascagnit is személyesen ismerte. A világ legjobb Turandotjának tartották, a harmincas években a Szegedi Szabadtéri Játékokon is fellépett ebben a szerepben. Amikor lejárt az ösztöndíjam, Gina Cigna nagyon kapacitált, hogy ne jöjjek vissza a szovjet rendszerbe, maradjak kint, majd ők gondoskodnak róla, hogy elinduljon a karrierem. Erre nem vállalkoztam, nem akartam szüleimtől és az országtól teljesen elszakadni.

- Hogyan került a diploma után Szegedre?

- A zeneakadémia után nem akartam az Operaházhoz kerülni, mert az államvizsgámat meghallgatta egy német impresszárió, aki szerződtetni akart Németországba. Kezdetben csak kisebb szerepekre. Nagyon szerettem volna kimenni, de a diplomaosztás után meg kellett jelennem Aczél Györgynél ? a KB-tagság mellett ő volt a kulturális ügyekkel foglalkozó művelődési miniszterhelyettes is ?, akinek jeleztem, hogy szeretnék Németországban dolgozni. Dühösen azt mondta: ?Magát nem azért taníttatta ki a magyar nép, hogy elmenjen a sváboknak énekelni! Holnap keresse meg Vaszy Viktort, beszélje meg vele, hogy lemegy két évre Szegedre! Majd utána visszahozzuk magát Pestre." Vaszy azzal fogadott, nagyon tetszett neki az államvizsgám. Amikor megmondtam neki, ki küldött hozzá, Vaszy csak bólogatott, és mosolyogva mondta, ő kérte, hogy ne engedjenek sehová, mert nagy szüksége van rám Szegeden. 1962 augusztus 1-jén havi 1600 forint keresettel írtam alá a szerződésemet, attól kezdve vagyok a Szegedi Nemzeti Színház magánénekese. Svéd Sándor is azt tanácsolta, menjek le bátran Szegedre, sok szerepet elénekelhetek ott, és úgyis hamar visszahoznak Budapestre. Ezzel a tudattal jöttem le, és ezzel a tudattal vagyok itt épp 35 éve.

- Melyik szerep volt az első nagy kiugrása?

- 1963-ban A szicíliai vecsernyében Monforte szerepe. A következő évadban pedig elnyertem a szegedi művészeti kitüntetést, a Juhász Gyula-díjat Gottfried von Einem Danton halála című operájának főszerepéért. Hamar beindult a pályám, egymás után kaptam a szebbnél szebb szerepeket. Megismert és megszeretett a szegedi közönség. Vaszy Viktor pedig bízott bennem, rengeteg feladatot adott, ezért úgy éreztem, nem szabad elmennem. Mintegy 15 nagy bariton szerepet énekeltem modern operákban, olyanokban, amelyeknek magyarországi bemutatóját mi tartottuk Szegeden. Emlékezetes volt például Hindemith Mathis, a festő című operája, amelynek címszerepét játszottam, vagy Einem-Dürrenmatt Az öreg hölgy látogatása, amelyben Ill voltam. Nagyon szerettem Németh Amadé Villonját, abban is a fő szerepet játszottam.

- Sok énekes hálásabb feladatnak tartja a népszerű Mozart-, Donizetti-, Rossini-, Verdi- és Puccini-operák főszerepeit, ezért nem szívesen vállalkozik új, ismeretlen modern darabokra...

- Én kifejezetten szerettem a modern darabokat. Nagyon praktikusan gondolkodtam róluk, felismertem bennük a lehetőséget. A bemutatóinkra kivonult a sajtó. A legtöbb produkciónkról élő, egyenes közvetítést adott a rádió és a televízió. Buta ember, aki egy ilyen lehetőséget nem használ ki. Rengeteget olvastam mindegyik szerepemhez, hiszen sok olyan akadt, amelyikhez nem volt összehasonlítási alapom, mert előttem idehaza senki sem játszotta. Vaszy sokat segített, hatalmas műveltsége, nagy zenei kultúrája kisugárzott az egész társulatra. Sajnos, hamar elfelejtették azokat a szép operákat, amelyeket Vaszyval csináltunk. Úgy érzem, anyagilag nem ismertek el. Nagyon kevés a nyugdíjam, de talán fájóbb, hogy erkölcsileg sem kaptam meg azt az elismerést, amit ha budapesti operista lettem volna, a 15 Verdi-szerep és a számtalan modern opera eléneklése után biztosan megkaptam volna. Így utólag kicsit sajnálom, hogy nem disszidáltam, mert akkor legalább egzisztenciálisan meg tudtam volna magam alapozni. De ezeket a gondolataimat azzal szoktam elűzni: akkor talán nem lennék ilyen boldog, lehet, hogy nem énekelhettem volna el ennyi csodálatos főszerepet. Az pedig megfizethetetlen, hogy bárhová megyek Szegeden, az orvostól a rendőrön át a bolti eladóig, mindenki ismer, és kedvesen megkérdi, miben segíthet. A közönség szeretete a legnagyobb elismerés, amit egy művész az életében kaphat.

- Mi a véleménye a mostani szegedi operajátszásról?

- Egy ekkora színház nem hiszem, hogy képes lenne blokk-szerű operájátszást finanszírozni, ahol nagy sztárok jelentős gázsiért csak egy-egy produkcióra szerződnek le. Ezért én inkább az ensemble-színház híve vagyok, ahol talán kisebb kvalitású művészekből tevődik össze a társulat, de megfelelő műhelymunkával, jó rendezéssel, ügyes díszlettekkel, alapos zenei felkészítéssel így is kitűnő produkciók hozhatók létre. A mostani körülmények között így nagyobb eséllyel lehetne biztosítani a kontinuitást. A szegedi együttes most erősen foghíjas és nagyon ki van szolgáltatva a vendégművészeknek, akik csak egy-egy produkcióra jönnek. Igazából nem érdekli őket, hogy milyen a város kulturális élete. A szegedi kőszínházban sohasem Luciano Pavarottik és Renato Brusonok énekeltek, hanem szerényebb adottságú művészek, akik sok szívvel és sok színnel nagyon hangulatos előadásokat hoztak létre.

- Mit énekelne legközelebb Szegeden?

- Természetesen Falstaffot! Több mint húsz éve nem játszottuk, ideje lenne újra elővenni.


1998.09.28

Hollósi Zsolt

1