Üllői út 452.: Zila kávéház (Üllői út 452.)
2003. május 3.
Mintha nem is Budapesten lennénk. És mintha nem is napjainkban. Az illúzió tökéletes. A múlt század eleje van, valahol vidéken vagyunk, egy módos városban, mézes májusi este van, háborítatlan béke, itt vannak főorvos úrék, bájos leánykáikkal, a jegyző úr egymagában olvassa az újságot és hozzá sört kortyolgat, a sárgás lámpafényben szépen fénylenek a vadgesztenyefák friss, világoszöld levelei.
A pestlőrinci Zila kávéház, avagy Krisztina cukrászda ezt a hamisítatlan idillt teremti meg. A legkevesebb, amit mondhatunk, hogy meg vagyunk lepődve. Az ember autózik kifelé a városból a végtelen Üllői úton, és igyekszik visszatalálni egy parkszerű kertvendéglőhöz, amit néhány napja egy eltévedt bolyongásában elsuhanni látott az út mentén. Most meg itt ülünk a legkézzelfoghatóbb valóságban, és minden olyan, amilyennek egy régi útikönyvben szokás ábrázolni a hajdani, úrias kertvendéglőket. Mindenekelőtt az épületről. Az étlap történeti áttekintése szerint egy Lövőház néven ismertté vált régi strandöltöző áll itt előttünk hatalmasan, csodálatos arányokkal, nagyon finom ízléssel rendbe hozva. Vélhetőleg egy régi lövőház kertjében vagyunk, amely később a Május 1. strand öltözőjeként szolgált.
Itt nyitott nemrégiben egy kis cukrászdát Zila László cukrász, és itt gyarapodott olyan szépen, hogy mostanra megvehette a hatalmas épületet, és kibővíthette cukrászdáját vendéglővel. Innen a hely bonyolult elnevezése: Zila kávéház – Krisztina cukrászda.
Kint ülünk le, mert az épület belseje már nem sikerült olyan vonzóra, mint a kert. Bent a szokásos itthoni ízlésbeli tévelygés, rossz arányok, gyenge bútorok, de szerencsére kint minden a helyén van. Újabb szerencsénkre a pincérkar tanácstalan és lomha férfitagjai helyett egy élénk és nagyon kedves kisasszony lép az asztalunkhoz. Nevet, mesél az épületről, közben felveszi a rendelést, bort javasol – igazi tehetség. Kollégái közben kedvetlenül lézengenek, és láthatólag valami más foglalkozásról álmodoznak. Tűzoltók szeretnének lenni mind vagy vadakat terelő juhászok.
Az étlap itt a Zila kávéházban nagyon bölcsen szűkre szabott. Néhány leves, egy-két előétel és többféle, vaslapon sült hús, saláták, köretek. Valahogy érezzük, hogy nem járhatunk rosszul. És minden sejtésünk beteljesedik. Váratlan, szerény kis ünnepet ülünk itt ezen a hétköznapi estén. A kisasszony továbbra is bájos, a bor kitűnő, az erőleves erőteljes, és a Somló Sára kedvence nevű, darált húsos tejfölös káposztaleves is éppen a legjobban pikáns és könnyed. Megkóstoljuk a tatár bifszteket, és már tudjuk, hogy nem lesz baj. Finoman, jó érzékkel és kellő túlzásokkal keverték bele a fűszereket. Aztán már csak az öröm van hátra. A kapros juhtúros csirkemell piláffal mindent kihoz abból, amit az alapanyagok engednek. Savanykás, sós, friss és puha. A tormás, mustáros, Szemere steak is nagyon biztos kezekre vall, és vessenek meg bennünket, de nem tudtunk ellenállni az Apponyi kedvence nevű fokhagymamártásos tarjának sem. Megkóstoltuk, és a legjobb szívvel tudjuk ajánlani. Kóstoljuk meg a saját készítésű fagyijukat, mondja a kisasszony, nagyon finom, neki a sztracsatella a kedvence, halljuk, attól rekedt be. Természetesen sztracsatellát kérünk, és túl édesnek találjuk, de megesszük, nehogy csalódást okozzunk. Aztán, visszavezetünk a kietlen Üllői úton, és végig azt tervezzük, hogy mikor tudunk újra visszajönni ide.
Konyha: képességei csúcsán
Kiszolgálás: a tehetség csúcsain |
