Az esemény 80 évvel ezelõtt történt...

Az utolsó haragos ágyúdörgés pontosan 11 órakor, a 11-ik hónap 11-ik napján hangzott el, Belgiumban. Vége lett az elsõ világháborúnak. Sokan, nagyon sokan haltak meg. Mi csak az idõsebbektõl halljuk és a történelemkönyvbõl olvassuk, hogy milyen rettenetes körülmények között haltak meg a katonák.

Arról nem írok, hogy kinek volt igaza, kinek nem. A lényeg az volt, hogy az elsõ világháború kitört. Mind a két oldalon biztatták a katonákat, hogy hazájukért halnak meg, harcoljanak bátran, jöjjenek haza gyõzedelmesen - de ha kell, haljanak meg hõsiesen. A mi oldalunkról csak annyit tudok, hogy Magyarország kétharmad részét elveszítette; szüleim Budapestre menekültek. Most itt élve Angliában, alkalmam lett látni és személyesen hallani a másik oldalon harcoló katonától - Cynthia édesapjától, az akkori eseményekrõl.

Cynthia édesapja 1914-ben csak 17 éves volt. Õ is hõsies katona akart lenni, s azt hazudta a katonai hatóságnak, hogy õ már 18 éves. Így került a frontra, Franciaországba, 1917-ben. A hõsiesség Cyrill, és a többi katona arcáról hamar eltûnt. Gubbasztva dideregtek a sáros árkokban. A pár hónapi harc hosszúra nyúlt...évekre. A tisztek ösztökélték a katonákat, hogy harcoljanak...ezren és ezren haltak meg, s csak egy pár métert nyertek - ideiglenesen. Cyrill szerencsés volt. Könnyû sebbel megúszta a szolgálatot.

De sokan ott maradtak, örökre. Több százezernek még a nevüket sem tudják. Itt Angliában egy szobrot (Cenotaph) emeltek az Ismeretlen Katona számára, nem messze a Parlamenttõl, s minden évben a nemzet képviselõi a fenti órában, de az elõtte lévõ vasárnap, mély tisztelettel emlékeznek meg az elesett katonákról. Pontosan 11 elõtt 2 perccel néma csönd (2 perc; 2 világháború). 11-kor a királynõ egy koszorút helyez el az Ismeretlen Katonák sírkövének lábainál. Õt a többi magas tisztviselõ követi. Mialatt a háttérben a katonai zenekar csöndesen játssza a méltóságteljes Elgar: Enigma variációját. Elõször egy pár tucat automatikusan mûködõ tolókocsi gördül fel a megbénult veteránokkal, majd egy páran a saját lábukon, kissé bicegve, de határozott lepesekkel vonulnak el ismeretlen komredjuk elõtt...

Folytatva, fiatal katonák, tengerészek, pilóták masíroznak, pontos ütemekben. A szinte végtelennek látszó sor bezárul az akkori fiatalsággal, akiket a szénbányákba soroztak be, kötelezõ munkára.

Elõzõ nap a Westminster Abbey-ben (ami a Parlament mellett van) ugyancsak megemlékeztek az elesettekrõl. Ezt is láttuk a TV-ben.

A csöndes orgona muzsikája közben mutattak a belgiumi mezõt, ahol annyian áldozták fel életüket, s ahol ma mér csak piros pipacsok nõnek...többszázezer...A TV visszafordítja kamráját a templomban lévõ megemlékezõ katonákra. Az orgonaszó elhallgat...néma csönd...csak a lehulló pipacslevelek süllyednek le lassan, szótlanul az alattuk levõkre...

Szinte kibírhatatlan... Lassan, lassan a TV kép elhomályosul, majd lezárul...

Felocsúdva nézek fel az égre. A felhõk elvonultak, a Nap kisütött és kertünkben egy vörösbegy szorgalmasan fordítja fel a lehulló leveleket, hogy a napi eledelét megtalálja. Teljesen közömbös a mi történetünkre.

Nagyon helyesen. Neki, meg nekünk is, az elõttünk álló életre kell gondolnunk... Hát nem vagyunk szerencsések?

Szeretettel

Imi