Arequipa és a Colca kanyon

Szóval éjjel 3 és már Arequipa-ban vagyunk. Körülbelül 200 darab Tico taxi állja körül a buszállomást, de nem tüntetés, hanem utasok szerzése céljából. Én ennyi Daewoo Tico-t életemben nem láttam. Nagyon jó kis autó csak épp nem férünk be négyen 5 nagy csomaggal meg 4 kicsivel. Ajánlgatják, hogy menjünk kettővel, dupla áron, de mi már tapasztalt öreg rókák vagyunk és kivárjuk, amíg csak kerül egy nagyobb, amibe beférünk, igaz Ati benne felejti a sapkáját, hallgathatjuk napokig.

Megtaláljuk a lefoglalt szállásunk, be is engednek és kapunk egy óriási 4 ágyas szobát. A szállás nagyon jópofa, teljesen családias jellegű, olyan koloniális stílusú nagyobbacska családi udvarház, ennek megfelelően belső udvara is van, sőt még tetőterasz is, ahonnan kitűnő a kilátás. A tulajok fehérek, de van vagy 3-4 indián lány alkalmazottjuk, akik tudogatnak angolul is. Így aztán az egyikkel reggel meg is beszéljük a Colca kanyon túrát, ami 2 napra 20 dollárba kerül fejenként. Állítólag ott mutatnak majd nekünk keselyűt. A továbbutazás majd Nasca-ba lesz, és a biztonság kedvéért már megérkezésünkkor elkezdjük az érdeklődést a továbbutazás lehetőségei iránt. Nem akarjuk a háziaktól megvenni, mert 85 solt kérnek, de később kiderül, hogy máshol drágább. Ez így nem olcsó, de azt már megtanultuk, hogy érdemes a Royal Class-on utazni, főleg, mert ha 8-9 órás éjszakai utazás várható, amit nem követ alvás, jobb a kényelmesebbet megfizetni.

Reggeli is van a szálláson, amolyan kontinentális, bár lehet bármit rendelni, ugyanakkor lehetőséget biztosítanak a főzőcskéhez. Bemehetünk a konyhába, süthetünk-főzhetünk hozott anyagból, többször ki is próbáljuk.

Dél körül indulunk internetezni, na meg a várost megnézni. Arequipa a második legnagyobb perui város, olyan félmillió körüli lakosa lehet, az azonos nevű tartomány központja. 2200 méter magasan fekszik egy eléggé kősivatagra emlékeztető hegyes tájon, körülötte minden irányban 5-6000 méter magas hófödte csúcsok, amelyek a városból is látszanak. A magasságából adódóan itt már nincsenek problémáink a légszomjjal, és a kietlen táj ellenére úgy tűnik, hogy valamiért itt gazdagabbak az emberek, ennek egyenes következménye, hogy sokkal nyugodtabbak és mosolygósabbak is. Újra vannak saját tulajdonú autók, a házak többsége be van fejezve, ennek megfelelően a városkép is csodálatos, talán még Cusco-n látszik ennyire a viszonylagos jólét. Areguipa-t egyébként a „fehér város”-nak is hívják, mivel az épületek jó részét valami fehér mészkőszerű kőből építették. A Lonely Planet ezt „cillar”-nak mondja, nem tudom mi a magyar megfelelője.

Persze itt is jelen vannak az árusok, de nagyságrendekkel kevesebbnek tűnnek, itt már inkább vendéglőkbe invitáló lányok szólítják meg a turistákat.

Első utunk a Santa Catalina kolostorba vezet, ahol egy egész délelőttöt eltöltünk. 25 sol a belépő, kicsit drága. Ezt a kolostort valami főasszony alapította 400 évvel ezelőtt és néhány évvel ezelőttig teljesen el volt zárva a világtól, valahogy az „aki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel” stílusában. Ha egyszer bejöttél, se be, se ki. A kolostor önmagában is egy kis városka, 3 kolostorból áll, a főkolostor, az „5 narancsfa” kolostora és a novíciáknak a kolostora, gondolom ez lehetett kiképzőtábor a próbaidősöknek. A 3 kolostor három színű, piros, fehér, kék, a falak elég rikító színekkel teljesen ezekre a színekre vannak mázolva. Na jó, a fehér nem rikító. Rengeteg a belső udvar, utcácskák vannak, ahonnan különböző apácák lakásai nyílnak. A kolostor egyik sarkában ma is aktiválnak az apácák, oda nem lehet bemenni, a többi múzeum. Itt viszont meg lehet bámulni a régi apácaháztartásokat, ahol gondolom rangtól függően 1-2 szoba, puritánabb vagy kényelmesebb berendezés, konyha, kemence, sőt néhol még WC is állt rendelkezésükre. Mindenféle régi bútorokkal vannak berendezve, régi edények, illetve az önsanyargatás eszközei. Mivel nem nagyon vannak őrök, és szabadon lehet mászkálni, hát kiélvezzük a helyzetet, csomót szórakozunk, kurjongatunk és bámészkodunk, amíg jólesik. Nagyon sok ilyen lakás belső udvarán valamilyen okból lépcső vezet a falnak. Azaz nem vezet sehová. Nem tudunk rájönni mi a rendeltetésük, olyasmi ez, mint a Csontbrigádban az Ajtó, ami nem vezet sehová, amiről a végén mégiscsak kiderül, hogy vezet valahová. Na ezekről nem derült ki még a végén sem.

A sétányok, utcák, udvarok tele vannak csodálatos virágokkal, növényekkel, amelyek nagyon erős kontrasztban vannak a színes falakkal, amelyeken napszaktól függően változnak a színek. Állítólag ez a fényképészek paradicsoma, akár 1 napot is itt töltenek, hogy a legjobb pillanatokat elkapják. Hát mi sem fukarkodtunk a fényképekkel, rengeteget fényképezünk.

Ezt követően a helyi múzeumba megyünk, ahol Juanita, a perui múmialány a fő látnivaló. Juanita-t néhány éve 5000 méter magasan találták, miután a szomszédos vulkán kitört, megolvasztva a hó- és jégpáncélt, amiben Juanita 500 évvel ezelőtti feláldozása óta az idejét mulatta. Kiolvadt, és mire megtalálták már oszlani kezdett, de azért egész jó állapotban van, egy hűtővitrinben mutogatják. Állítólag 14 éves lány volt, akit az inkák Cusco-ból gyalog, étlen-szomjan hoztak idáig (mármint őt éheztették), ami testvérek között is beletelhetett egy hétbe, majd megmászatták vele a hegyet. Ott aztán jó bőséges zabálást rendezhetett, mielőtt jól fejbeverték és eltemették. Hogy miért gondolták, hogy ez az isteneknek tetszik, az most már rejtély marad, mert azóta őket is fejbeverték. Találtak még további múmiákat is, ami kimeríti a sorozatgyilkosság tényállását, de ez a leghíresebb, rögtön kultuszt is teremtettek belőle. Vetítenek előbb, majd a használati tárgyak bemutatása következik, és mindezek megkoronázásaképpen megnézhetjük a múmiákat. Hát ez nem ért 15 solt szerintem, de ha már itt voltunk nem hagytuk ki.

Végül eljutunk a Plaza de Armas-ra. Egyik oldalról Peru egyik legnagyobb katedrálisa határolja, a másik három oldalról meg emeletes árkádos épületek. Minden fehér kőből épült, zászlók lengenek mindenfelé, középen szökőkút, pálmafák, galambok, a háttérben pedig, a hófödte csúcsok. Hát ez csodálatos. Nekem ez tetszett a legjobban az összes Plaza de Armas közül.

Be is vásárolunk egyúttal, hiszen közben meg észrevétlenül áttértünk a helyi kajára, mert nagyon meguntuk a konzerveket. És láss csodát a felvágottak és sajtok itt is ehetőek. Hiába, itt is emberek élnek, még ha rézbőrűek is, akik szintén táplálkoznak, és életben maradnak ezt követően.

Utána egy szolid Ati köszöntés, ugyanis magyar idő szerint már a krisztusi korba lépett.

Este újra nyakunkba vesszük a várost és kiderül, hogy kivilágítva ezek a fehér épületek még jobban mutatnak. Van egy folyó is, egy fehér híddal, de a nevükre nem emlékszem.

Aztán a főtér árkádjai alatt kiválasztunk egy vendéglőt, ahol „pisco sour”-t iszunk, ami egy pisco alapú koktél, nem is emlékeztet arra, amit a dzsungelben ittunk, ez valami fehér tejszínhabszerű, szívószállal ellátva szolgálják fel. Nem volt rossz, de így már inkább női ital, kénytelenek vagyunk sörrel kiegészíteni. Errefelé Arequipana-nak hívják, de pont olyan, mint a többi.

Hazafele menet megtetszett egy újabb kocsma, oda is bementünk és a végén diszkóba fulladt a móka. Meg sörbe. Aztán a 12-ig tartó táncot követően hazaiszkoltunk, mert másnap kora reggel várt minket a Colca kanyon. Ja azt nem is mondtam, hogy Peruban, lévén közel az egyenlítő nagyon korán sötétedik, úgy 6 körül, olyankor pedig, már nem tanácsos az utcákon csámborogni.

Reggel értünk jött egy Ford kisbusz, ami elég szakadtnak tűnt, de aztán rácáfolt az első benyomásra, mert egész jól bírta az itteni hegyi és egyéb jó meg rossz utakat. A kisbusz tartozéka egy sofőr és egy idegenvezető is, valamint a szokásos útitársak. Az idegenvezető ez esetben sem tökéletes, bár lelkes volt és angolul is elég jól beszélt, a magyarázatai és az általa szolgáltatott információ nem volt a legteljesebb. Ráadásul ez is két nyelven idegenvezetett egyszerre.

Úgy tűnik az ilyen több napos, előre befizetett utak azzal járnak, hogy „mindenhol megállunk, nagyokat pisálunk, bú nélkül éljük világunk”. Például az indulást követően rögtön már a város végén. Igaz ott találkoztunk lila Milka csokival először utunk során, egyébként nem nagyon dívik Peruban a csokoládé. Biztos féltik a fogaikat.

A fogakról jut eszembe. A peruiak valamilyen furcsa oknál fogva a fogaikat szeretik bekereteztetni, de nem teszik a falra, hanem a szájukban hordják keretestül. Egy vagy több fogukra fémkeretet raknak, állítólag már gyerekkorban, aztán később a fogak növekedésével a keretet is nagyobbra cserélik. Nem túl esztétikus, az tény, de valamiért ők mégis ezt szépnek találják, talán a gyökere is valahol a régmúltban keresendő. Mármint a szokásnak, nem a fognak. Olyasmi hatása van, mint mikor valakinek aranyfoga van.

Szóval elindultunk a Colca kanyonhoz, mindössze 160 kilométer Chivay, ahol majd megszállunk. Az út egy ideig egész jó, érdekes technikát alkalmaznak az útépítéshez, a kisebb dombokba egyszerűen belevágták, olyan mintha flex-szel vágták volna. A táj meg leginkább kősivatag jellegű, kopár, a kőtörmeléken kívül leginkább kaktuszok és egyéb szárazságot tűrő növények vannak.

Na de nem tart sokáig a jó út sem, egyszer csak eltűnik. Innen nekivágunk valamiféle földútnak, de ez helyenként a sivatagban 8 párhuzamos variánsban fut tovább, így mindenki kedve szerint választhat a rossz és még rosszabb közül.

Aztán persze újra meg újra megállunk. Az egyik fő ok a négylábúak csodálata. Mint kiderült, nem mind láma, aminek a szeme sötétkék. Ugyanis 4 féle rokon van a családban. A láma, az alpakka, a vikunya és a guanaco. Ez utóbbit nem láttunk, mivel ritka és vadon él, mint ahogy a vikunya is, amit viszont gyakrabban lehet látni. A lámát és alpakkát háziasították, szőrüket, húsukat, tejüket és még ki tudja milyen testrészeit felhasználják.

Bárhol megállunk, vagy már gyárilag ott vannak az árusok, vagy előtűnnek a semmiből, és népviseletbe öltözve kínálják a portékájukat. Főleg a kislányok jópofák beöltözve, de mikor le akarod őket fényképezni, rögtön sipítozni kezdenek a szaros 1 sol-jukat követelve.

Közben az út állandóan emelkedik, és végül 4800 méteren van a legmagasabb pontja, ahonnan nagyon szép kilátás nyílik a környező havas hegycsúcsokra. Mindegyik irányába egy-egy kőtáblát állítottak, amelyre a mögötte látható vulkáni csúcs nevét és magasságát írták. Innen igazán nem kunszt megmászni a közeli 5000 feletti csúcsokat, hiszen karnyújtásnyira vannak és nem is túl meredekek. Csak a levegő kevés.

Ezután egy óriási és meredek szerpentinen leereszkedünk a Colca folyó völgyébe, ami Dél-Amerika legnagyobb, a Csendes-óceánba torkolló, folyója. Mindössze 100 km hosszú. Miközben kelet felé több ezer km-es folyók futnak az Atlanti-óceánig. Ennek oka a domborzat és az éghajlat, de ezt most nem fejtem ki, bármennyire is szeretné a kedves olvasó. Itt még nem annyira kanyon a folyó völgye, viszont nagyon érdekes, hogy minden talpalatnyi helyet kihasználtak és teraszokat alakítottak ki végig a folyó mentén. A Lonely Planet szerint már csak ezért is érdemes ide eljönni. Érdekes mindenesetre. Állítólag ezek a teraszok még a pre-inka kultúrák termékei, azóta csak karban kell tartani. El is kényelmesítette némileg a peruiakat, épp csak annyit dolgoznak, amennyit muszáj, hogy a saját élelmük meglegyen, annál többet nem akarnak, így aztán szegénységben tengődnek, hiszen egyébre semmire nem telik.

Chivay a Colca partján fekszik, és azon kívül, hogy ott szállunk meg, még a termálfürdőjéről is híres. Ez elég jól kiépített fürdő, több fedett és szabad ég alatti medencével, amiben jól el lehet lazulni. És persze jó perui szokás szerint a sört odahozzák a medence szélére.

Délután elmegyünk egy alibi kirándulásra, kis hegymászással, mondhatnánk talán, hogy gyalogtúra volt, amelynek célja az inkák előtti kultúrák temetkezési helyeinek megbámulása.

A kibelezett sírok körül szerteszét hevernek a koponyák és lábszárcsontok, ezekkel fényképezkedünk, de a morbid vicceinket a többi turista csak megbotránkozással figyelik. Ettől még elkövetjük őket. Egyébként állítólag a sírrablók azért rámolták ki ezeket a sírokat, mert a feketepiacon egy jó állapotú pre-inka ruháért 250 ezer dollárt is lehet kapni. Hát nekem nem érne ennyit.

Estére aztán folklórprogramot szerveznek nekünk egy vendéglőben. Erről jut eszembe, hogy a délben is vendéglőben ebédeltünk, ahol helyi különlegességként minden tányér étel mellé murokból (a gyengébbek kedvéért sárgarépából) faragott különböző figurákat: lámát, nyuszit, stb.–t adnak. Nem gondolták volna, de mi azt is megesszük. A folklórműsor a szokásos indián zenekarból és táncosokból áll. Ezek egy idő után bevonják a közönséget is a sajátságos táncukba, engem is kiválaszt egyikük, az útitársak és a közönség nagy örömére. Egy jó hosszú zeneszámot kell végigugrálnom, a végére persze lóg a nyelvem és lihegek, nem is olyan egyszerű ez az indiántánc. Ezek is tarkán öltöznek, és magas fejfedőket hordanak.

Az ősök körében dívott ugyanis a fejhosszabbítás, némely koponya is, amit láttunk, erre utal, mindenáron valami szent hegyhez szerettek volna hasonlítani. Na ez a spanyoloknak nem tetszett, hát betiltották. Ebből alakult ki aztán a magas fejfedő viselete.

A mulatság közben újra Atit éltetjük, aki már perui idő szerint is betöltötte a 33-at, aztán gyorsan aludni megyünk, mert reggel újra 5-kor költenek bennünket. Ezeket nem érdekli, hogy mi szabadságon vagyunk.

Reggelre kelve viszont szemérmetlenül kevés reggelit kapunk. Mondjuk egy ilyen szállástól nem is várható sokkal több, hiszen ez a szálló kívülről leginkább egy csatatéren álló garázsra emlékeztet, esetleg egy westernfilm útszéli elhagyott fogadójára.

Aztán indulás a kanyonba, megnézni, hogy él-e még a keselyű. Sajnos a kanyon még odébb van, a keselyűk meg korán kelő fajták, így hát igyekezni kell. Kb. két óra autózás következik a folyó mentén felfele, amíg megközelítjük a leshelyet. Itt kimerészkedünk a kanyon szélére és megcsodálhatjuk az 1200 méter mélyen zúgó Colca folyót. Azt állítják, hogy ez a világ legmélyebb kanyonja. Még ha nem is az, akkor is mélynek mély.

A keselyűk a megközelíthetetlen sziklafalakon fészkelnek, vannak vagy tízen. Ahogy a levegő lassan melegszik és légáramlat formájában megindul felfele, a keselyű szépen rátelepszik és felemelkedik, körülnézni, hogy nem döglött-e meg valami a környéken, ugyanis a dög neki a kedvenc tápláléka. A világ legnagyobb szárnyfesztávolságú madarának (3 méter) ezt a szokását lovagolják meg az utazási irodák, és sikerül nekik kivinni a kilátóhoz naponta néhány száz hülye turistát, akik lesben állnak kamerákkal, hogy lencsevégre kaphassák a keselyűket. Nem mintha nem látott volna mindenki keselyűt az állatkertben, azért idegyűlnek, mint legyek a dögszagra. Egyébként a korai kelésünkön szerintem a keselyűk jól szórakoznak, mert ők még 1-2 óra múlva is csak a mélyben köröznek, és csak 9 óra körül szánják meg szegény turistákat, és méltóztatnak a magasba emelkedni. A kiálló szikláról jól meg lehet őket figyelni, néha csak pár méternyire repülnek el tőlünk, ilyenkor aztán visszhangzik a völgy a fényképezőgépek kattogásától.

Érdekes, mit ne mondjak, jobb mint dolgozni menni, de szerintem ez érte meg eddig a legkevésbé.

Visszafele a már ismert úton megyünk, újból megebédelünk, és Ati mindenki megrökönyödésére guinee pig-et rendel, amiről nagy meglepetésünkre kiderült, hogy egy hétköznapi tengeri malac. Ezúttal frissen készül, Ati választhatja ki a szaladgáló malacok közül, és a szemünk láttára ütik agyon, belezik ki és nyúzzák meg (mármint a malacot, Ati azóta is jó egészségnek örvend), aztán mikor megsütik, engem leginkább egy patkányra emlékeztet (természetesen nem Atiról van szó). Hát ezek után nem volt hozzá gusztusom. Nem vagyok én réti sas, hogy rágcsálókat zabáljak. Nekem jut cserébe egy kagyló a levesembe, Kriszta már a szagától is elmenekül. Azért hősiesen megeszünk mindent, igaz, ha eszünkbe jutna, hogy micsoda rázós út vár ránk visszafele, akkor lehet, hogy meggondolnánk. Azért túléljük azt is és 3 és fél óra múlva már újra Arequipában vagyunk.

Aztán készítünk egy óriási rántottát, bepakolunk, internetezünk és indulunk Nasca-ba az Ormenio busztársasággal. Itthagyjuk Arequipát, pedig nagyon szép város, kellemes élmény volt. Ha az árusokat kiirtanák belőle, bár már elég immúnisak vagyunk rájuk, akkor teljesen jól éreznénk magunkat. A rendőrnők pedig, akik a belvárosban többek között az árusok ellen is próbálnak fellépni, igazán csinosak. Belőlük akár több is lehetne.

Az állomásra végül kénytelenek vagyunk két Tico-t igénybevenni, amelyek egymással versenyeznek, nagy rally-t rendeznek, állandóan dudálnak, de azért épségben megérkezünk, az imánk nem volt hiábavaló.

Az ügynökök azért folyamatosan körülöttünk legyeskednek, az egyik már be is ajánlana az unokaöccsénél, aki Nasca-ban ha akarjuk, mindent elintéz. Alig tudjuk levakarni magunkról, akkor is csak úgy, hogy ránktukmál egy névjegyet, hivatkozzunk csak rá. Hihetetlen rámenősek és úgy tűnik, hogy valóságos hálózatot tartanak fenn. Végülis ez a mesterségük.

Ez az Ormenio az egyik legnagyobb autóbusz-társaság, saját buszállomást működtet, és a Royal Class utasainak külön várótermet tartanak fenn, a csomagjainkat feladjuk, mint a repülőre, a buszhoz is ők viszik, olyan, mint a repülőtéren. A buszról aztán kiderül, hogy tényleg királyi kényelmet kínál, akkora fotelek voltak, szerintem a repülőn a business class-on sincs ilyen, egy sorban csak 3 fotel, hátradönthető, van hozzá lábtámasz és kólatartó, adnak pokrócot is, sőt ha Limáig utaznánk, állítólag reggeli is járna. A végeredmény pedig, hogy a busz csendes és ringatózik az úton, még aludni is lehetne, ha egy gyerek nem ordítaná végig az egyetlen szót, amit ki tud mondani: máááámááááááááá.