Cusco 2002.09.07., Szombat

Kb. 1 óra a repülőút. Ennek megfelelően nem halmoznak el enni-innivalóval, viszont ahogy felszállunk, rögtön meglátjuk a napot, amit már két napja nem láttunk, ráadásul gyönyörű a kilátás, ahogy az Andok havas hegycsúcsai között lavírozunk. A leszállás sem akármilyen élmény, mert a repülőnek nincs túl nagy helye szép nyugodtan körözni, hiszen Cusco az Andok közepén, hegyek közé ékelve fekszik.

A csomagjaink újra megérkeznek, miközben a váróban az Astoria aluljáróra emlékeztető hangulat uralkodik, a reggel 7 óra ellenére, ugyanis indiánok zenélnek iszonyú hangerővel. Közben meg újra ügynökök kérdezősködnek, hogy van-e már szállásunk, nem akarunk-e taxit stb. Minket persze már a limai reptéren kiszúrt valaki, aki mindenáron a nevünket szerette volna, merthogy ő elintézi nekünk az ingyen fuvart Cusco-ban. Kata be is mondta a sajátját, gondolván sosem látjuk többet az illetőt. Hát nem úgy van az. Cusco-ban már táblára kiírva látjuk viszont a nevet, ha nem tudnánk, hogy mit akartak oda írni, rá se jönnénk, hogy mi az, hiszen ezek megkapták dróton az információt. Furcsa dolog, hogy a világ másik végén várnak minket táblával. Végül rövid tanakodás után úgy döntünk, hogy odamegyünk a táblásokhoz. Bemutatkozik. Ronaldo-nak hívják. Persze kiderül, hogy csak akkor ingyenes a fuvar, ha abban a szállóban szállunk meg, ahová ő visz. Ki van ez találva.

Itt is sok a biztonsági, de valahogy mintha nem csinálnák túl komolyan. Ha épp nem találod a jegyed, akkor továbbállnak. Végül kivergődünk a Ronaldo mikrobuszához, aki szép lassan rábeszél mindenre, hiszen jó perui szokás szerint mindent el tud intézni, ő egy egyszemélyes utazási iroda, az irodája egy aktatáskában van berendezve. Jelenlegi állás szerint elvisz bennünket egy félnapos és egy egynapos túrára Cusco környékén, múzeumokba, romokhoz, piacra, templomokhoz, majd egy 4 napos Machu Picchu gyalogtúrára, amihez ők adják a sátrat és a kaját, amit ráadásul a serpák vinnének. Mindezt potom 200 dollárért fejenként. Sejtettük, hogy átver, de aztán utólag kiderül, hogy olyan nagyon nem, mikor körülnéztük különböző utazási irodáknál. Ronaldo egyébként elég furcsa fajzat, csupa borvirág a képe, viszont eddig ő beszélt a legjobban angolul, dörzsölt figura, még kokateával is megvendégel, ami leginkább valami meleg mosogatóvízre emlékeztet, csak ott úsznak benne a zöld kokalevelek. A hatását sem nagyon érzem, de állítólag enyhíti a magashegyi levegő okozta tüneteket. Ugyanis bármennyire nem hittem is a 3000-3300 métert érzi az ember, pedig 2500-on többször jártam, igaz, hogy ott nem tartózkodtam hosszabb ideig. Itt bizony kicsit nehezebben lélegzik az alföldhöz szokott ember, ha hirtelen pár lépcsőfokon fel kell mennie vagy a hátizsákokat az autóról leraknia, furcsa érzés, mert máskor ez meg se kottyan.

Persze elfogadtuk az ajánlott szálláshelyet. Végülis csak 9 dollár fejenként és éjszakánként és a kétágyas szobákhoz fürdő is tartozik, meleg vizet is lehet csiholni egy óra alatt. Hostal del Inca-nak hívják. Lepakolunk, aztán körbejárjuk a főteret meg néhány környező utcát. Ezek nagyon szépek, persze itt is mindenütt árusok vannak, rendőr legalább annyi, rengeteg a bazár, alig tudjuk visszafogni magunkat, hogy mindenféle szuvenírt össze ne vásároljunk. Így is vásároltam egy dísztököt, meg indiános tollakat, egyebeket meg kinéztem, hogy meg kellene venni, de abban bízva, hogy majd a piacon olcsóbb lesz minden, inkább ellenálltam. A vásárlásoknál gyakoroljuk az alkudozást, ugyanis itt mindenre lehet alkudni, nekem is sikerül felére alkudni mindkét alkalommal, gondolom így is túlfizettem, de legalább sikerélményem van, no meg vásárfiám.

A város egyébként sokkal civilizáltabbnak tűnik, mint Lima, a forgalom sokkal kisebb, ráadásul a magashegyi levegő és a szikrázó napsütés rögtön jobb kedvre deríti az embert. Szépen le is ég az arcunk, ugyanis azért eléggé be vagyunk öltözve, mert itt még tavasz van és bizony foga van a napnak. A városban rengeteg érdekes épület van, sokszor az alsó szinten felhasználták az inka épületek maradványait, a kötőanyag nélkül egymásra rakott, egymáshoz csiszolt kőtömböket. Az utcák is néhol a régi kőből vannak, mindez kombinálva a spanyol építkezési stílussal, csak ez a sok piaci légyre emlékeztető árus ne lenne. Már csak röhögünk rajtuk, de ez ők nem adják fel, ők mindenáron képeslapot, dísztököt, fésűt, öveket, pulóvereket akarnak ránksózni. Persze mindent bevetnek. Például engem úgy próbáltak meggyőzni, hogy Tom Cruise-nak szólítottak. Mikor ezen rettentően elkezdtünk röhögni, akkor, kijavította magát és Michael Jackson-nal próbálkozott tovább, erre aztán elhajtottuk.

Amúgy itt is 2 sol az internet, használatba is vesszük, csodás találmány. A város a központi tértől minden irányban a hegyoldalakra épült, százméteres szintkülönbségek vannak, meredek utcák. Fel is mászunk egyik irányban a hegyre, ameddig a szuflánk kitart, de a város széle felé haladva egyre inkább cigánytelepre kezdett emlékeztetni, így aztán visszafordultunk. Egyébként is óva intettek, hogy nagyon eltávolodjunk a központtól. Egy kis kocsmát is kipróbálunk, igaz most csak a frissen facsart gyümölcsleveket kívánjuk, abból viszont adnak egy fél literrel. Délben 5 solért ebédeltünk valami nem túl kiadósat, de ahhoz már hivatalból kértünk kokateát, mert a fejünk is fájt kissé. Ez is a magashegyi betegség egyik klasszikus tünete, ami el is múlt, valószínűleg a teától.

Ati egy pánsípot is vett 20 solért és a fejébe vette, hogy megtanul rajta játszani. Adtak hozzá kottát is és legnagyobb sajnálatomra elég kitartóan gyakorolja az El Condor Pasa című dalt. Este is kimentünk a városba, olyankor már bizony elég hideg tud lenni, hiába magasan vagyunk, még ha közel is az egyenlítő. Ennek örömére beültünk egy kocsmába, ahol chilei bort ittunk meg gintonikot. Általában csak vörös chilei bort lehet kapni, nem is túl olcsón, hiszen egy decis pohárral 5-6 sol, azaz 3-400 forint. Ezenkívül van még helyi sör és persze mindenféle rövid italok. A sörön kívül a többit nem igazán a helyiek pénztárcájához méretezték. Az átlagkereset ugyanis Peruban 300 sol, azaz kb. 20 ezer forint. Persze ez változó vidékenként, Lima és Cusco a gazdagabbak közé tartozik, ez utóbbi főleg az óriási turistaáradat miatt. A cél ma este 10-ig fennmaradni, nem könnyű, hiszen az otthon már hajnali 5, de végül sikerül, aztán alszunk, mint a medvék.

Reggel nagy tanácskozással kezdünk, eldöntendő a további útvonalat, aztán úgy döntünk, hogy a dzsungeltúra fontosabb, mint a vadvízi evezés az Urubambán, ami ugyancsak szerepelt az előzetes terveinkben, így hát elindulunk azt megszervezni. Két csapatra oszlunk, gondolván, hogy így több ajánlatot fel tudunk mérni, majd miután összevetettük az eredményeket, kiderült, hogy ugyanazt a túrát sikerült találni, sőt mi több, ugyanannyira lealkudni, két különböző helyen. Vagy nem vagyunk elég tehetségesek, vagy ennek ennyi az ára. Puerto Maldonado-ba fogunk majd repülni, ha visszatérünk a Machu Picchu-ról, onnan hajóval visznek az őserdőbe, ahol 3 napot és 2 éjszakát töltünk, majd visszahoznak Cuscoba. Az eredetileg 170 dollárért kínált túrát 110-re alkudtuk, repülőjeggyel együtt 200 dollár. Egyúttal a továbbutazást is megszervezzük Puno felé, ami egy 6-7 órás éjszakai buszozást jelent ezt 40-ről 25-re sikerül lealkudni. Tehát másfél hétre előre letudva a szervezkedés.

Délben megelégelve a sok össze-vissza kaját beülünk a központban a Café Bagdad nevű vendéglőbe, aminek a főtér felé néző teraszán megebédelünk. Többféle menüből lehet választani és egész jók az ételek. Főleg a zöldséglevesük volt nagyon jó, de a beefsteak és a gyümölcs is jólesik. A kiszolgálás kissé lassú, de szerencsére a várakozás alatt indián zenészek jönnek be és elszórakoztatnak, persze utána kalapoznak, de megérdemlik a kapott pénzt, mert nagyon jól csinálják. Aztán rohanunk a szállóhoz, ahol már várnak ránk, ugyanis délután visznek a befizetett fél napos Cusco és környéke túrára.

A félnapos túra

Először a cuscoi Nap templomába visznek. Ez lehetett a legfontosabb inka kegyhely, lévén Cusco az inka birodalom fővárosa. A birodalom viszonylag rövid ideig állt fenn, mindössze 100 évig, ezért is hihetetlen, amit ezalatt létrehoztak. A legnagyobb kiterjedését éppen a spanyolok érkezésekor érte el, északon az ecuadori Quitóig, délen az argentínai Tucumanig, keletre az őserdő, nyugaton a Csendes óceán határolta. Mind a 4 fő irányba jól karbantartott utak futottak, pihenőhelyekkel, amelyeken óriási forgalom bonyolódott, hiszen az ország változatos domborzatából adódóan - amelyben sivatagtól, az őserdőig, a tengerszinttől az 5-6000 méteres csúcsokig minden megtalálható – eltérő módon éltek, más csereáruik voltak, amelyeknek el kellett jutniuk az ország minden sarkába. A Nap templomának az első szintje látható, erre a spanyolok ráépítették a saját templomukat. A kövek tökéletes összecsiszoltsága és illesztése csodálatra méltó, egyébként a szabályos geometriai formák uralkodnak. Ezután a központi teret uraló spanyolok építette katedrálist nézhetjük meg. Az biztos, hogy volt aranyuk, ezüstjük és főleg idejük, mert annyira kidolgozottak a díszek, látszik, hogy a pénzt nem sajnálták. De nem csak az inkák, a spanyolok sem, cédrusokat és köveket hozattak a világ végéről és azokat használták.

Az idegenvezetőnk egy indián, akinek a szövegéből nem lehet mindent érteni, de azért sok érdekeset ki lehet hámozni. Például azt, hogy az inkák nagyon egyszerű emberek voltak, amit a vezetőik is jól tudtak és kicsit a „kenyeret és cirkuszt a népnek” mintájára, úgy kormányozták őket, hogy gondoskodtak a táplálékról és az elfoglaltságukról (építkezések, háborúk), így nem sok gond volt velük. A mai perui vezetők szerinte ezt képtelenek felfogni, pedig ma sincs egyébre szüksége a népnek. Állítólag az inkák idejében tízszer ennyi krumplit termeltek az akkori technikával, most meg Peru nem tudja élelemmel ellátni a saját népét. Azt is elmeséli, hogy Limában - amit Pizarro azért alapított, hogy a hajózó spanyoloknak kikötője legyen a perui kincsek elszállításához - nem terem meg semmi, nincs semmi, sokkal szegényebbek az emberek, mint Cusco-ban és ez meg is látszik az arcukon. Tényleg, ha visszagondolok, ott nem láttunk vidám embereket, errefelé meg többnyire mosolygósak.

A következő állomás, a Cusco fölötti hegyen elterülő Saqsayhuaman romjai, ahová Pizarro annak idején a bábkirályát bezárva tartotta, amíg az rá nem jött, hogy mi történik és fel nem lázadt. Egyébként sosem értettem, hogy hogyan volt lehetséges egy ekkora birodalmat 170 katonával elfoglalni, ennek is megvan a magyarázata. Ugyanis éppen a spanyolok bejövetele előtt halt meg az egyik legnagyobb inka uralkodó, aki két fiára hagyta a birodalmat, egyiknek a déli, másiknak az északi felét. Persze ahogyan ez sokszor megesett a történelem során ezek rögtön egymás torkának estek. A háborúskodásnak akkor lett vége, amikor Atahualpa, az északi részek uralkodója, legyőzte és megölte a déli uralkodót.

Pizarroék pont ekkor érkeztek, északról Panama felől, így előbb az északiakkal találkoztak, és a baráti találkára érkező Atahualpát elfogták majd elindultak vele együtt Cusco felé, ahol óriási kincsekre számítottak, pláne, hogy Atahualpa is megígérte, hogy egy termet tele rakat arannyal, ha őt szabadon engedik. Ahogy viszont a déli részekre értek, a frissen legyőzöttek felszabadítóként fogadták a spanyolokat, hiszen a legnagyobb ellenségük legyőzőjét látták bennük. A spanyolok biztos, ami biztos alapon azért megölték a váltságdíj ellenére az inka uralkodót, majd egy kiskorút tettek meg uralkodónak a fentemlített erődítményben. Mire az inkák rájöttek, hogy ennek már fele sem tréfa, akkorra már egyre több spanyol érkezett, így már nem volt olyan egyszerű fellázadni. Egyébként a nagykorúságot elérve az uralkodó is eszmélt és meglépett, majd százezres sereg élén tért vissza. Sikerült is átmenetileg sikereket elérnie, de ahelyett, hogy végigvitte volna a háborút és Cusco felszabadítása után kiűzte volna teljesen a spanyolokat az országból, megelégedett a pillanatnyi helyzettel, a spanyolok pedig kis idő múlva, megerősödve visszatértek és visszavették a hatalmat. Persze óriási előnyben voltak, ugyanis az inkák addig nem láttak tűzfegyvereket, nem ismerték a lovat és a kereket, ráadásul a spanyoloknak páncélos harcosaik voltak, és teljesen gátlástalanok voltak, csak az arany iránti vonzalom, a kapzsiság vezérelte őket. Ez volt az egyetlen idegenvezető, aki azt állította, hogy azért az inkák eléggé utálják a spanyolokat, bár a keveredésből adódóan és a megélhetésüket biztosító turizmus hatására, már nem nagyon foglalkoznak a múlttal.

A romok itt is egymáshoz csiszolt óriási kőtömbökből állnak. Némelyik több száz tonnás. Senki nem tudja, hogyan sikerült ezeket mozgatni, idehozni, egymásra rakni. Azt mondják, hogy egyszerre 35 ezer ember is dolgozott ezeken az építkezéseken. Vízvezetékek is voltak, állítólag egész Cusco-ban folyóvíz ellátás volt. A romoktól nagyon jó kilátás nyílik a városra és a környező hegyekre. Érdekes szokás, hogy a kopár hegyoldalakra kövekből feliratokat raknak ki, ami kilométerekről látszik. A túra részeként elvisznek még további romokhoz is, mindenfélét mesélnek róluk, de igazából senki nem tudja a történetüket, mert az inkáknak írása nem volt, az inka birodalmat lefejezték, az irányító uralkodó osztályt és papságot kikészítették, így leginkább csak találgatás az is, amit az idegenvezetők mesélnek. A kipu, azaz a csomóírás, valójában nem írás, csak számolóeszköz volt, a birodalom minden sarkából elindították az „bevallást” a zsinórok színe, vastagsága, a bogok száma jelentette az állatok és a termés mennyiségét, amelyeket kisebb központokban nagyobb zsinórokra kötözve összesítettek, majd a végösszesen jutott el a központba egy-egy óriási kipu formájában. Így aztán az uralkodók mindig tisztában voltak a rendelkezésre álló erőforrásokkal, amelyeket a pillanatnyi igények szerint átcsoportosítottak.

Kisebb erődítmények, menedékhelyek, kegyhelyek látogatása következett: Q’engo, ahol egy puma alakú sziklát használtak áldozati helynek, aztán Puca Pucára (itt nem kell semmi perverzióra gondolni) ami a Cusco bejáratánál fekvő ellenőrző pont volt, majd Tambomachay, ahol egy forrás is található, aminek a helyiek fiatalító hatást tulajdonítanak, nekünk viszont csak fertőtlenítést követően ajánlották. Kérdés persze, hogy nem vész-e el ettől a varázsereje. Mi nem próbáltuk ki, viszont a lányok a forrás környékén kialakult zsibvásárban vettek egy-egy ponchót. Peruban ez elég gyakori öltözék, kíváncsi vagyok azóta idehaza hányszor vették fel.

Este aztán újra választunk egy vendéglőt, ahol megvacsorázunk. Rengeteg vendéglő van, mindenfélét kínálnak és mindegyik előtt van egypár fiatal lány, aki próbál berángatni. Kipróbáljuk a pénzautomatákat is és csodák csodája adnak pénzt, a Visa is működik meg a Eurocard-Mastercard is. Aztán aludni térünk, mert holnap egész napos rom- és piaclátogatás következik. Sajnos aludni nem nagyon lehetett, mert a közeli kocsmák valamelyikében szombat este lévén inka rock-estet tartottak kb. hajnali kettőig, de olyan hangerővel, hogy zeng minden.

Az egész napos túra

Reggel újra értünk jön a busz, amellyel először Pisaq-ba megyünk, ahol a vasárnapi piac a nagy attrakció. A nagy alkudozásban elszalad az idő, ennek ellenére mindenfélét összevásárolunk. Annyi szép dolog van, az ember legszívesebben mindent megvenne. Én például indián szőnyegeket és pólókat vettem, de a többiek sem adták alább táskát, maszkot, pulóvert vettek. Pisaq egyébként az Urubamba folyó völgyében fekszik, amit szent völgynek is neveznek és az inka mezőgazdaság legfontosabb vidéke. A környező hegyek 4-500 méteresek, a második sorban szerintem 5-6000-esek is vannak, mert azokat hó fedi. Az inkák nagyon ügyesen használták ki a természet adta lehetőségeket és, hogy több termőföldhöz jussanak teraszosították a hegyoldalakat, kiegyenesítették a folyót és virágzó, gazdag falvak éltek a földművelésből. Ma is a földművelésből élnek, bár nem legyintette meg őket a modernizáció, traktort például még mutatóba sem láttam, tehenekkel szántanak, igazából szekereik se nagyon vannak, lerobbant terepjárókat és tricikliket használnak. A házaikat sártéglából építik, kőházra csak a leggazdagabbaknak futja. Sártéglából építik a kerítés is, sőt még emeletet is építenek belőle. Lefestve nincs egyik se, így elég ronda látvány. Ahol lefestik, ott azt csak választási plakátok ráfestése miatt teszik.

Egy kis faluban az otthonról hozott májkrémekből megebédelünk, bár már eléggé unjuk őket, aztán napozunk egy kicsit a falusi focipálya szélén, ahol a vasárnapi pihenés keretében a helyiek játszanak nagy lelkesedéssel. Innen az utunk Ollantaytambo-ba vezet, ami az utolsó, befejezetlen inka erődítmény. Ide vonult vissza II. Manco inka uralkodó és itt próbált ellenállni. A völgyet gátakkal zárták el, amit a spanyolok támadásakor átvágtak, így volt idejük elmenekülni, mégpedig nem a Machu Picchu felé, hanem egy hágón át a hegyekbe. Ugyanis nagyon vigyáztak arra, hogy a spanyolok ne találják meg a szent várost. Állítólag nem is találták meg soha, sőt az inkák is megfeledkeztek róla és csak az 1900-as évek elején talált rá egy amerikai felfedező. Ahogy az idegenvezető fogalmazott ezért nincs a Machu Picchu-n katedrális. A spanyolok ugyanis mindenhol azonnal katedrálisokat építettek, sokszor az inka erődítmények anyagából. Ollantaytambo egy máig lakott inka falu fölött helyezkedik el a hegyoldalban, több száz lépcső és több tíz terasz fölött vannak a megkezdett Nap-templom, az uralkodó osztály házai és sok egyéb, amiről csak spekulációkat hallunk, hogy minek is épültek. A köveket bizonyíthatóan a folyó túlsó partján a hegyekben bányászták. Legurítani egyszerű volt, csak azt nem tudja senki, hogyan hozták fel. Hiszen a pár száz tonnás kövek mozgatásához több száz ember kellett, akik nem férhettek mind a kőhöz egyszerre, miközben kötélnek nyomát sem találták. Mielőtt Manco inka idemenekült itt is egy pihenőhely volt, ahol élelmiszer és takarmány lerakatok voltak, mint sok száz másik helyen a birodalomban az állandó karavánok útvonalai mentén, a Titicaca tótól Quitóig, Cusco-tól Limáig vagy Tucumanig. A karavánokban ugyanis lámák vitték a rakományt, de a láma csak kb. 20-25 kilót hajlandó cipelni, ha többet raknak rá, nem mozdul, így aztán a karavánok nagy létszámúak voltak, és az állatok élelmezését is meg kellett oldani.

Délután Chinchero-ba visznek bennünket, ahol éppen egy indián ünnepséget tartanak, körmenettel és kirakodóvásárral. Az indiánok ott mulatnak, többségük rendesen be van csiccsentve, sütnek-főznek, táncolnak. A táncba a bámészkodó turistákat is beveszik, Krisztának is van olyan szerencséje. A vásárban megkockáztatunk egy cső főtt kukoricát, ami egészen jó, és még egy szelet sajtot is csomagolnak hozzá. Két csontból faragott pipát is vettem. Persze azért minden ilyen csecse-becse csak a turisták hülyítésére van összetákolva, de a turisták azért örömmel alkusznak rá és vásárolják.

Végül visszatérünk Cuscoba, ahol jól bevacsorázunk és lélekben elkezdünk a Machu Picchu túrára készülni, meg nem csak lélekben, hanem testben is. Szerencsére itt lehet hagyni a fölösleges csomagjainkat, hiszen sikerült tekintélyes mennyiségű szuvenírt felvásárolni, így aztán hosszas tanakodás után 3 kis és egy nagy hátizsákba csomagolunk. A ruháinkat kell vinnünk, vizet, hálózsákot és esetleg az étrendet kiegészítő rágcsálnivalókat. Az árban benne van ugyanis az élelem, a fekhelyként szolgáló polifoam és a sátrak. Holnap tehát indulás a 4 napos gyalogtúrára. Irány a Machu Picchu.

Ati mindenáron ragaszkodott hozzá, hogy az általa írt alábbi kiegészítést ide befűzzem.

Ati kiegészítése, Cusco

Nos a történeti hűség kedvéért megemlítem, hogy a rockzene csak azoknak hangos, akik aludni próbálnak.

Megelőzve a bosszúságot és otthagyva a két papírkutyát (Zsoltot és Katát), fogtam Krisztát vagy Kriszta fogott engem, és irány, ahonnan az inka rock szólt...

A bejáratnál még vacilláltunk picit, mert azért a mi korunkban bevállalni ezt a dübörgést, ráadásul Cusco-ban a világ végén (vagy közepén?)!!!

Ahogy beléptünk rögtön láttuk milyen az, ha vágni lehet a füstöt.

Ahogy kb. 40 félrészeg, marcona indián nézett ránk, ahogy lányos zavarunkban körültekintettünk.

Látván, hogy nemhogy szabad asztal, de még ülőhely sincs sehol, próbáltunk a legközelebbi sarokba vonulni feltűnés nélkül. Persze azért ütemesen ráztuk a fejünket a ritmusra, nehogy azt higgyék, hogy nem vagyunk idevalósiak. Nos amint elértünk egy biztonságos sarokba és felmértük a terepet,

(fiatal zenekar játszott nagyon vad trash metált, a közönség vagy vedelt vagy

pogózott) Kriszta kitalálta, hogy elküld sörért.

Nos én nem vagyok papírkutya: tehát annak ellenére, hogy át kellett verekednem magam az egész tömegen a pultig (aki ismer, az tudja, hogy a fal mellett somfordáltam feltűnés nélkül), vettem két sört a kisebbik fajtából.

A helyiek, barátságuk vagy tiszteletük jeléül a király iránt hoztak nekünk egy asztalt és két széket. (Aki még nem tudná: teljes nevem AAK, azaz Ati, a Király). Minden csoda csak három percig tart: miután látták, hogy turista mivoltunk ellenére mi is sört iszunk és élvezzük a zenét, már csak a társaság negyede leste minden lépésünket.

Az idő múltával, a második sör után mi is felbátorodtunk, és attól kezdve egy szúrós nézés a pultosra, vagy jelentkezés, mint a kisiskolások, és már hozta is a két újabb sört, vitte az üres üvegeket.

Összességében jól sikerült az este és még pogózásra is "vetemedünk" ha vége nem lesz a koncertnek.

Koncert után, hogy szó ne érje a ház elejét, azaz ha már lúd legyen kövér alapon, átvonultunk egy zenés táncos szórakozóhelyre. Itt csak röviden annyit a srácoknak, hogy ha Cusco-ban járnátok, és diszkóba mentek, feltétlen vigyetek magatokkal lányt.

Később le lehet passzolni, de az első benyomás nagyon fontos.

Nem tudom mitől volt ez, a jóképem, a Kriszta jelenléte, és első osztályú tánctudása miatt vagy a titokzatos elérhetetlen férfi miatt, de minden inka lány velem szeretett volna táncolni.

Húúú, és nem akármilyenek ezek a szívós, formás, genetikailag szolizott indián lányok sem.

Azt hiszem ez az éjszaka után tért vissza az élet a kisharcosba, hogy reggelente megnyugtató merevséggel jelezze: 3000 méter felett is van élet!!!

De az éjszakák azok nagyon zúzmarásak ám...