Ica és Huacachina
A pár órás út végén megérkezünk Ica-ba, ami újra egy iszonyú poros város, a sivatag közepén. Igazából azért ejtettük útba, azonkívül, hogy útbaesett Lima fele, mert eredetileg úgy tudtuk, hogy innen lehet a Ballestras szigetekre kirándulni. Hát ez nem így volt, mert ez inkább a Csendes-óceán partján fekv? Pisco-ból lehetséges.
Mindenesetre, ha már erre jártunk és úgyis nyertünk egy napot Nazca-ban, ahol végül is nem éjszakáztunk, gondoltuk itt is megállunk. Ki is néztünk valami olcsó szállót a Lonely Planet-b?l, ami felé leszálláskor majd orientálódjunk, mert rájöttünk, hogy sokkal jobb a pozíciónk, ha nem tanácstalanul álldogálunk a buszról leszállva, hanem megvan a konkrét elképzelésünk. Ett?l az ügynökök hada is megillet?dik és elapad. Persze ett?l még a taxisok ajánlgatják szolgálataikat. Itt is lecsap ránk egy taxis Opel Corsa-val. Hiába mondjuk neki, hogy nem férünk be, ? addig er?sködik, hogy csak teszünk egy próbát, és igaza van. Nagyot n?tt a szememben a Corsa. Beférünk öten, plusz négy nagy, négy kicsi hátizsák, plusz egy nagy táska, ami tele van ajándékokkal. S?t mikor az általunk választott szállásról kiderül, hogy nem tetszik nekünk, és az általa ajánlott felé vesszük az irányt, akkor még az útközben vásárolt sörök és egyéb élelmiszerek is beférnek.
Az ajánlása pedig nagyon jónak bizonyul. A várostól pár kilométerre fekv? Huacachina oázisban fekszik, körülötte pálmafák, azon túl homokd?nék. A szállás viszonylag egyszer? szobákból áll, viszont az udvaron medence van és bambuszból épített, pálmalevelekkel fedett bárpult, ahol viszonylag olcsón nagyon jó hideg söröket adnak. Pont, mint Hawaii. Ráadásul nagyon okos marketingfogással élnek, nem kell rögtön fizetni, elég bemondani a szobaszámot. Így az ember nem is érzékeli, hogy fogy a pénze, nyugodtan iszogat, csak a végén lep?dik meg, hogy mennyit sikerült meginni.
Úgy döntünk, hogy itt megpihenünk egy kicsit, mert kezd kicsit sok lenni már az állandó utazás és rohanás, így beiktatunk egy lazsáló napot, majd csak holnapután indulunk tovább.
A szállót Luis vezeti, nagyon ügyesen. Luis egyébként leginkább egy bukaresti, vagy román tengerparti dzsigolóra hasonlít, izompólóban, rövidnadrágban és strandpapucsban sürög-forog, hol a bárban t?nik fel és kiszolgál, hol a különböz? programokat szervezi, hol a pénzt szedi be. Mellesleg pedig jól beszél angolul, jó dumája van, jókép? és állandóan a lányok körül legyeskedik, pedig azok mind európaiak, ? meg valami indián származék, a fogai is aranykeretben vannak.
Nagyon sok itt a fiatal, mondhatni csak azok vannak, mert a környez? homokd?néken, amelyek pár száz méter magasak sandboardozni lehet, ami ugyanolyan, mint a snowboard csak homokon ?zik. Egyetlen hiba van benne, hogy nincs felvonó, így a rövidke ereszkedést, hosszas és keserves mászás követi a homokban a t?z? napon. Ati és Kriszta ki is próbálták, ennek eredményeképpen mindenük csupa homok, de nagyon büszkék magukra.
Estére Luis rábeszél bennünket, hogy vegyünk részt a barbecue-partin, ahol majd hamburgerhúsokat, meg csirkét, meg mindenféle egyebet sütnek, és bármennyit lehet enni. Hát ez annyira jól sikerült, hogy én utána két napig alig tértem magamhoz, pedig nem is ittam annyit. Viszont szerintem megcsömörölhettem az iszonyú mennyiség? zsíros kajától, így a másnapi borkóstoláson leginkább csak üveges szemekkel bámultam kifele a fejemb?l.
Luis ugyanis másnapra mindenkit beszervezett egy borkóstolással egybekötött sz?l?farm-látogatásra. A tehetségét jelzi, hogy valószín?leg mindenki látott már sz?l?st, mégis mindenki résztvett, igaz ingyenes és korlátlan fogyasztás is be volt ígérve.
A rozzant busz és az odavezet? rázós út azért maradandó élménynek bizonyult, én például majdnem kitettem a kisrókát az amúgy is felfordult gyomrommal. Ez azért teljesen nem maradt el, mert az els? korty italt követ?en sort kerítettem rá. Hiába, ha az ember ráér?.
A sz?l?farm egyébként pont olyan, mint egy sz?l?farm. Ráadásul tavasz lévén alig-alig rügyeznek a hajtások. Nagy látványosság tehát nincs, de mi csakazértis megnéztük.
Egyébként itt sosem esik az es?, ezért évente kétszer öntözik az ültetvényt, ami valami mazsolaszer? sz?l?t teremhet. Azt dolgozzák fel borrá és a maradékát pisco-vá. A nem túl érdekes túrát követ?en, be lehet vonulni a pincébe, ahol a kellemes h?vösön kívül rengeteg bor áll rendelkezésre. Nem hordóban, hanem hosszúkás, a végén betapasztott agyagedényekben tárolják a bort, amib?l valami bambuszból készült speciális mereget? eszközzel mérik a bort.
Kétféle bor van, az egyik az édes, a másik a kevésbé édes, hát ez utóbbi is édesebb szerintem a tokajinál. Ezért aztán a lik?rszer? és állagú borból nem is tud az ember túl sokat meginni. Viszont jó rendesen be lehet rúgni, pláne, hogy közben el?kerül néhány üveg pisco, ami ugyebár a törkölypálinka ottani neve. Arról nem is beszélve, hogy ezt még néha bele is öntik a borba, ami úgynevezett ?capitan?-t eredményez, valamint garantált részegséget.
Pechemre én mindenb?l maximum egy kortyot tudok inni, viszont mindenki más rettenetesen berúg, visszafele a buszon olyan ricsaj van, hogy a saját hangodat is alig lehet hallani, aztán van olyan lány, aki alig tud leszállni, rá sem lehet ismerni a társaságra.
Aztán újra a szálló, fürd?zés, sörözés, lustálkodás. Jólesik.
Közben lassan megérint minket a hazaút szele, telefonon konfirmáljuk a visszaútra szóló jegyeinket is, erre is érdemes gondolni, mert ha elmulasztod, könnyen megeshet, hogy a reptéren kiderül, hogy jegyed van, csak helyed nincsen.
Másnap pedig könnyes búcsú, ürülnek a pénztárcák és elindulunk a Csendes-óceán partjára Pisco-ba, ahol már könny? dolgunk van, ugyanis Luis, akivel egészen megbarátkoztunk, ajánl nekünk szállást. Lehet, hogy ?t is meghatotta Ati gesztusa, aki egy hirtelen ötlett?l áthatva négyünk által aláírt 500 forintost ajándékozott neki. Nagyon nem értette, de azért kiragasztotta a bárpultra.
Szóval jó hely volt ez, aki teheti, ugorjon be egy hétvégére, megéri.