Az indulás
2002 szeptember 3. keddet írtunk, amikor a szervezkedési izgalmakat követően mégis nekivágtunk. Találka du. 4-kor a Ferihegyen, mindenki teljes harci díszben, csomagokkal, többé-kevésbé pontosan megjelent. Egyúttal mi is leszünk a főszereplők a csomagjainkkal, amelyeket indulás előtt lemértünk és befóliáztattunk: Ati 20,9 kg, Kriszta 18,8 kg, Kata 14, én 13 kg-os zsákkal indultunk a majdnem 4 hétre. Persze ők azt állítják, hogy sok közös cuccot visznek, pl. gyógyszerek. Persze 5 kiló gyógyszert. Na mindegy, nem a csomag súlya teszi az embert. Mindenki könnyes búcsút intett, aztán bevonultunk a váróba és a nagy ijedtséget rögtön el is nyomtattuk pár sörrel, így már nem volt kunszt repülőre ülni és Frankfurtig meg sem állni, közben persze további söröknek is a nyakára hágva.
Frankfurt a világ egyik legnagyobb és legrondább reptere, személytelen futószalag jellegű. Szerencsére csak 3 órát várakozunk, és már indul is a gépünk, megyünk a Variggal, neki az óceánnak. Érdekesek ezek a tengerentúli járatok, nekem legalábbis újdonság volt, hogy adnak párnát meg pokrócot, vacsorát, reggelit és mivel kedd volt és félig üres a gép, ihattunk amennyi belénk fért. Adnak még a füldugókra huzatot, meg fogkefét is, bár ezt egyből nem sikerült felismerni. Ati a szemellenzőt még hiányolta, de erre gondolom a Varig csak a svéd bakterre utalt volna, ha megkérdezzük. Ami az itatást illeti, hát mi rövid tétovázást követően a gin-tonik mellett maradtunk, amit kb. éjjel kettőig folytattunk, azért csak kb. mert órát azt szerencsére nem vittünk erre a kis kiruccanásra. Minek az egy 4 hetes útra. Illetve én igen, de abban elem szerencsére nem volt. Ezután megpróbáltunk aludni, ami nem túl könnyű ilyen helyen, mert bármily meglepő az alvó emberek tömege büdös, nem csak a vonaton, hanem a repülőn is. Mindenki leveszi a cipőjét, keresztbe-kasul fekszenek, fene gondolta, hogy ez a repülőn is így szokás, no de végül mi is beilleszkedtünk. Tévézni és zenét hallgatni is lehet 12 csatornából válogatva, ez legalább jó dolog, mert a több mint 10 órás repülőút nagyon hosszú tud lenni, hiába járkálsz, tornászol, unatkozol, még mindig marad belőle. Érdekes viszont, hogy mivel nyugat fele repülünk, a láthatáron végig nyargal mögöttünk a hajnal, egy vörös sáv formájában, de nem ér utol. Végül brazil idő szerint 5 körül, magyar idő szerint reggel fél 10-re kegyetlenül felgyújtják a villanyt, hogy mindenáron megreggeliztessenek, a repülő délnek fordul, mert átrepülte a vizet, a hajnal is utolér bennünket, és aztán megérkezünk.
	Rio de Janeiro. Pont, ahogy meg volt beszélve. Itt aztán rögtön találkozunk a logisztika gyöngyszemével egy kedves hölgy személyében, aki igen szigorúan osztja kétfelé az embereket, annak függvényében, hogy a városba mennek vagy a tranzitváróba. Mi ezt nem tudjuk eldönteni, így minket otthagynak a semmi közepén, hogy várjuk vissza az illetőt, aki viszont nem tér vissza. Mi akár el is tűnhetnénk bármerre, nem tudom nem hiányoznánk-e nekik. Hogy nekünk mit kellene ilyenkor lépni, nem világos, de azért végül elindulunk a tranzit felé, ahol egy órába telik mire bejelentkezünk, igaz nincs senki rajtunk kívül, de a jó munkához idő kell, meg ne feledjük, hogy ez már mégiscsak Dél-Amerika. A gép ugyan csak 10 óra múlva indul, mégis csak az utolsó sorokba kapjuk a jegyet, de ez már nem is érdekel, lepakolunk, majd megrohamozzuk a mosdót és máris jobb a közérzetünk. Ati első felfedező útjáról egy üveg whisky-vel és egy üveg francia borral tér vissza, és azzal a hírrel, hogy van ingyen internet. Mint utólag kiderül, ez csak valami reklámakció része, a LuckyStrike embléma van rajta, de ez minket nem zavar, egész nap felváltva levelezünk az otthon maradottakkal. A mobiltelefonok a kedves útitársaim legnagyobb bánatára nem működnek, így véget ér az az őrült sms-ezés, telefonálgatás, ami Frankfurtban a díszes társaságot jellemezte. A bort nagy nehezen sikerül a tollammal (a gyengébbek kedvéért pixemmel) kibontani, mert dugóhúzót nem lehet találni, nade ha már a folyamatot ilyen jól kitaláltuk, hát további borokon is kipróbáljuk. Sajnos közben otthon már este van, a munkahelyről internetezők hazamentek, nagyot koppannak, aztán elhallgatnak, így megszűnik az internetezésünk értelme, és hiába kártyázunk, dumálunk, alszunk, írjuk a naplót, az idő csigalassúsággal halad a saját tengelye mentén, és még mindig 2 óra van a gépig. Ilyen kihalt reptér a világon nincs, egyébként GIG-nek nevezik. Reggel óta egy gép sem járt erre. Estére aztán valamivel sűrűbbek. Ennek ellenére van vagy 10 biztonsági őr, csomó takarító meg egyéb alkalmazott, többen vannak, mint az utasok. A 150 dolláros aranyláncra is csak azért alkudozik Ati, hogy azt a 6 ékszerbolti eladót is valaki foglalkoztassa, mert reggel óta szerintem a kutya nem tette be oda a lábát. Egyébként odakint ronda köd van és semmi érdekeset nem látunk, viszont azt is megfigyeljük, hogy a víz a lefolyóban valóban fordítva folyik le. Balkezes ez a déli félteke. És mindenki fejjel lefelé járkál.