2002. szeptember 5. Lima

A tegnap este végül csak eljött a mi időnk, és kegyesen megengedték, hogy beszálljunk a repülőbe. Közben folyamatosan kommentáljuk az embereket, tehetjük, mert magyarul ezen a földrészen nagyon kevesen tudnak. Ettől még ez nem szép dolog, szégyelljük is eléggé, de azért jókat röhögünk az isten nagy állatkertjének mintapéldányain. Például van egy piros hajú csaj (skandináv típusú vagy árja, az ilyeneket hívják Brünhildának), velünk jön már Frankfurt óta, közös megegyezéssel nem szimpatizáljuk és reméljük, hogy nem jön velünk a Machu Picchu-ra is. De vannak királylánynak látszó és annak öltözött eladók a duty free-ben, illetve egyéb szereplők és állatfajták, jó vegyes a népség errefelé.

A repülő alig egy óra múlva leszállt Sao Paolo-ban, ahol az utasok többségét lecseréljük újakra. Untuk már őket. Na de a felszállók sokkal többen vannak, minden hely foglalt, hiába siránkoznak a légitársaságok, hogy lassan csődbe mennek. Nekem van olyan szerencsém, hogy pont középen ülök, így két oldalról is védekeznem kell. Egyik oldalon Kriszta van, tőle nem félek, de a másik oldalon eddig egy 3 mobiltelefonos brazil ült, helyébe most egy szép szál indiánt kaptam. Közös megegyezéssel, ezentúl rézbőrűeknek fogjuk őket nevezni, mert hátha az indiánt mégiscsak megértik, és esetleg nyakonvágnak. A Limáig tartó 4 óra alatt, bennem az összes indiánkönyv táplálta szimpátia elmúlik az indiánok iránt, lehet, hogy csak a civilizáció miatt ilyen, esetleg ő egy kirívó ellenpélda, mindenesetre nagyon idegesítő alak. Elterpeszkedik, mint az anyaszentegyház, ellopta a pokrócomat, és nagyon hangosan hallgatja a zenét. Ráadásul a kaját is sikerül mind leszórnia a földre. Pedig az elején még imádkozott is, gondoltam is: nocsak-nocsak mégsem csak a halott indián a jó indián.

Helyi idő szerint este 10-re megérkezünk hát Limába, ami még 2 órával megtoldja az időeltolódást. Ez így 7 összesen. Otthon már reggel 5 óra van, így mi is szédelgünk kicsit, pláne, hogy már lassan 2 napja utazunk. Első élmény, hogy gyalog lehet bemenni a reptérről a vámig, ott meg egy szimpatikus határőrnő, mikor megtudja, hogy Ungriából jöttem, és először járok Peruban, egy vidám „Ciao” felkiáltással bocsát utamra. Nem tudom ezt mire véljem, de még mindig jobb, mintha mogorva lett volna. Aztán a nagy tömegben várakozunk, de izgalomra semmi ok, a kék nejlonba csomagolt régen látott csomagjaink hiánytalanul megérkeznek. Váltunk gyorsan pénzt, itt nuevo sol , azaz új sol a pénz, sikerül rögtön 1 dollárt 3,45 solra ( 1 sol kb. 70 forint), váltani, alig 10 méterre persze már 3,5 lenne, de már nem érdekel, időnk sincs ezzel foglalkozni, mennénk már aludni valahová. Irány a kijárat. Itt aztán félelmetes látvány fogad, rögtön felébredünk. Csomó biztonsági ember áll sorfalat, köztük kell kimenni, miközben legalább 500 ember tolong a korlátnál. Egy részük táblákat tart, a többiek szerintem csak úgy tolonganak, és iszonyú hangzavar van. Félméterenként szólongatnak, rángatnak, hogy hová megyünk és mindenáron mindenki „segíteni” akar. Mi meg nyikkanni se nagyon tudunk, minden közeledést elhárítunk, és biztosak vagyunk benne, hogy valaminket el fogják lopni. Szerencsére a legtöbb értékünket a hasunkra kötözött úgynevezett „hasitasi”-ban tartjuk, csak reménykedünk, hogy ahhoz amúgy sem férnek hozzá. Persze a félelmünk volt a nagyobb, semmihez nem nyúltak, később meg is szoktuk ezt a agresszív stílust, mondtam is, ha egyszer ügynökhálózatot fogok kiépíteni, peruiakat toborzok majd hozzá. Egyébként meg kismillió rendőr és biztonsági áll lépésenként, tehát lehet, hogy mégsem volt alaptalan a félelmünk. Előzőleg már a Lonely Planetből (ezt mindenkinek ajánlanám, aránylag megbízható, az információk többsége helytálló, az árak is többé-kevésbé aktuálisak), meg egy ismerős ajánlása alapján választottunk magunknak szállást, csak azt sem tudjuk, hogy fogjunk hozzá az odajutásnak.

A sok ajánlkozó közül végül az egyik fiatalember csak sikerrel jár, ugyanis egyenruhában van, valami kitűzőt is mutogat, és azt állítja, hogy az ő dolga információt adni és mindezt ingyen. Megmondjuk neki, hogy mi a Francia Inn-be mennénk, erre szerez taxit, mindenfélét beszél, árakat mond stb. A taxi egyébként egy szakadt mikrobusz, a sofőrje sem túl bizalomgerjesztő, de ez van, 40 solban egyezünk meg, ami így utólag kicsit soknak tűnik, de este 11-kor Limában az ember az ilyesmiken nem akad fenn. Örülünk, hogy szabadulunk a reptér környékéről. El is jutunk minden ellenkező előjel ellenére a szállodához, csak annyiban hibádzik a dolog, hogy nem is ide akartunk jönni. Esetleg a címet bemondhattuk volna, de ez nekünk nem jutott eszünkbe, mint ahogy az sem, hogy annak, hogy a Lonely Planet Francia Inn Pension-t említ az a jelentősége, hogy az nem ugyanaz, mint a Hotel Francia Inn.

De már nincs kedvünk próbálkozni, lassan éjfél van, hát úgy döntünk, hogy itt maradunk. Igaz ehhez az is kell, hogy a szobánkénti 40 dolláros árat sikerül 30-ra alkudni, miközben a klasszikus itthagyós cselt is bevetjük. Hát ez így fejenként 15 dollár, egész perui utunk legdrágább szállása, de legalább megtanultuk, hogy érdemes előre elolvasni a Lonely Planetet és onnan szállást választani, majd ahhoz ragaszkodni. A recepciós ráadásul semmilyen nyelven nem tud kommunikálni, kézzel-lábbal alkuszunk. A szálló egyébként nem rossz, szerintem olyan 2-3 csillagosnak lehetne mondani, felér egy otthoni szocialista időkben épült szállodával, van tévé meg fürdő meg melegvíz stb. Még medence is van az udvaron, de szerintem mindössze néhány fok van, így nem valószínű, hogy kipróbáljuk. Ja és a reggeli is benne van az árban. Két nap után tehát újra ágyban alszunk, már csak az időeltolódást kell megszoknunk.

Reggel meg bekopogtak a lányok a pálinkáért, úgy látszik, az este megszerették. Ebből az is kiderül, hogy már este is ittunk belőle. Igazi jó szilvapálinka otthonról. Jó az egy ilyen úton, jókedvre derít, rendben tartja a gyomrod, orvosság mindenre, egyébként meg szomjoltónak is jó. Ez volt itt a reklám helye. Sajnos a bekopogás következtében fel kell kelni, mert bár fél 8, ők azt mondják, hogy fél 10, óránk nem lévén, el is hisszük. Csak később derül ki, hogy mégsem fél 10, de amúgy sem nagyon tudnánk már aludni, mert otthon már délután 2-3, olyankor pedig már én sem szoktam aludni. Így aztán bekapjuk a kontinentális reggelit, ami pont olyan, mint Európában, 2 zsemle, lekvár, tea, ilyesmi, de legalább a kiszolgálás első osztályú, aztán irány a belváros, körülnézni és a továbbutazást megszervezni. Szerencsére a csomagot otthagyhatjuk a szállóban, ez egyébként mindenütt lehetséges. A reggeli recepcióssal már angolul is tudunk értekezni. Azért így sokkal könnyebb, mert a Kriszta spanyoltudása kevés lenne. Peruban egyébként két hivatalos nyelv van: a spanyol és a kecsua. A lakosság 90%-a pedig kecsua és aymara indián, illetve ezek fehérekkel történő keveredésének különböző változatai, de velünk mindenki spanyolul próbál beszélni.

A szállóból kilépve, azt tapasztaljuk, hogy szinte minden autó taxi, egy része gondolom illegális, mert csak egy matricát ragasztanak a szélvédőre, amit a belvárosba érve gyorsan le is szed a taxisunk, oda ő nem mehetne. Előzőleg már az ablakból megfigyeltem a perui autóparkot. Rengeteg szakadt busz és mikrobusz közlekedik, szerintem kb. az ötvenes évek Amerikája, ami a 70-es évek Mexikója után, a 2000-es évek Limájában próbál még egy tisztes öregkort eltölteni. Mindegyiknek az ajtaja nyitva, ahonnan derékig kihajolva rikkancsok toborozzák az utasokat menet közben is. Bárhol, bármikor megállnak. Az autók majdnem kizárólag dél-koreai és japán márkák. Én mindig csodálkoztam, hogy hol a fenében lehet az a sok Toyota, amivel a japán gyár a világ legnagyobb autógyára, hát egy jó részét most megtaláltam. De a Daewoo Tico is nagyon népszerű. Pár Ladát is láttunk, de ez nem jellemző. Amúgy a taxi aránylag olcsó, 10 solért (kb.700 forint) bevisz négyünket a belvárosba. Amúgy meg mindenütt (szállodás, taxis) elfogadják a dollárt is.

A forgalom nappal egy őrület. Egy élmény. Mint kiderül az autók legfontosabb alkatrésze a duda. Mindenki folyamatosan dudál. Dudál, ha sávot vált, dudál, ha valaki más sávot vált, dudál, ha kereszteződésbe ér, dudál, ha nagy ívben 2 másik autó előtt keresztben jobbra kanyarodik, dudál, ha valaki a járdán vagy az úton áll. Hihetetlen. Volt is erre egy kérdésem, hogy mi van olyankor, ha esküvőt tartanak? Néma csendben vonulnak?

A másik érdekes dolog meg az volt, hogy a taxiban alig volt benzin, ezért megálltunk egy benzinkútnál, ami pont egy útkereszteződésben volt, kicsit feltartottuk a forgalmat ezáltal, de ez a taxist nem zavarta, vett kb. 5 liter benzint, aztán csak bevitt bennünket a központba.

Ez Peruban minden városban, sőt faluban a Plaza de Armas névre hallgat, hogy ez a karok vagy fegyverek vagy hadsereg vagy minek a tere az számomra nem derült ki. Ahogy kiszállunk a taxiból, megrohannak az árusok. Mindent árulnak: karkötőt, nyakláncot, képeslapot, nyalókát, kegytárgyakat, amit csak akarsz, de minimum ki akarják pucolni a cipőd. A képeslapárusok a „postcard-postcard” csatakiáltással, a cipőpucolók meg a „shoeshine-shoeshine”-nal közelítenek. Ezt a kettőt csak azért emelem ki, mert ezeke vannak a legtöbben és majdnem minden városban a későbbiek során jelen voltak. Ja és persze mindenért 1 solt szeretnének.

Gyorsan bemenekülünk a központi székesegyházba, amit Pizarro emlékére emeltek. Ő hódította meg Perut és alapította Limát. A belépő 5 sol, adnak idegenvezetőt is, aki elég érthetetlenül angolul mutogatja a látnivalókat. Azért is furcsa a beszéde, mert a spanyolok a „V” betű helyett valami „B” szerűt mondanak. Így aztán a Virgin Mary, amiből van bőven a templomokban Birgin Mary-nak hangzik. Beletelt egy kis időbe amíg megszoktuk. A templomban egyébként két dobozt őriznek Pizarro hamvaival, de ott vannak a limai érsekek is eltemetve, van egy múzeum része is, ahol például mobil oltárokat lehet látni. Már nem úgy értem, hogy egy telefonból áll, hanem hordozható. Ezzel járták a misszionáriusok a vidéket.

Azt is elmeséli, hogy az inkákat azért volt aránylag könnyű megtéríteni, mert jól belekeverték a saját hitüket, így aztán nem is érezték úgy, hogy áttértek, csak kissé megreformálták őket.

Például nagyon tisztelik Szűz Máriát, mert emlékezteti őket a Földanyára, akit Paccha Mama néven imádtak, a szentképeken, szobrokon a bárányok helyett lámák vannak, az angyaloknak fekete szárnyai vannak, mint a kondorkeselyűnek. Az idegenvezetőről végül kiderül, hogy nem értendő bele az árba, persze ezt előre nem mondták. Na mindegy. A templom sem volt valami nagy szám, Európában is pont ilyenek.

Kint újra megrohamoznak az árusok, szerencsére néha a rendőrök elzavarják őket. Mert a rendőrök is legalább annyian vannak, mint az árusok. Még egy vízágyús egység is ott tanyázott a főtér sarkán, délután volt is valami tüntetés, lehet csak azért voltak ott. A Plaza de Armas végül is elég szép, koloniális stílusú épületek vegyesen a modernekkel, pálmafák stb. Ezután végigmegyünk a sétálóutcán, ahol óriási a nyüzsgés, itt is rengeteg az árus, mozgó és helyben álló egyaránt, pénzváltók is érdeklődnek, a cipőpucolók meg minden lépésnél. Pedig rajtam sportcipő van, de ez őket nem zavarja, mindenáron pucoválni akarnak. Persze könnyű minket felfedezni, egy kilométerről látszik, hogy turisták vagyunk, egyrészt az öltözékünk és kis hátizsákunk alapján, másrészt a bőrünk színe alapján, harmadrészt meg legalább 10 centivel magasabbak vagyunk az átlag peruiaknál. Félünk is, hogy meglopnak, mert állandó a tömörülés körülöttünk, csak abban reménykedünk, hogy baj esetén a 10 méterenként álló rendőrök közbelépnének. Nem is mind rendőr talán, mert nem egyforma az egyenruhájuk. Fene tudja, hadsereg vagy nemzeti gárda is lehet.

Mikor megközelítjük az utazási irodákat, ott is megjelennek az ügynökök és invitálnak befelé. Bárkit megkérdezünk, mindenki el tudja intézni nekünk az utat Cuscoba. Több helyen is érdeklődünk, de nincs nagy szórás, alkudni sem nagyon sikerül, végül fejenként 69 dollárban megállapodunk, ennyiért repülhetünk Cuscóba. Sajnos pénzfeldobással a korábbi gépet választjuk, amihez hajnali fél négykor kell kelni. A busz egyébként olcsóbb lenne, de 24-36 órás menetidővel riogatnak, nekünk meg időnk van a legkevesebb.

Limából egyébként ennyi elég is, egész nap felhős, füstös, zsúfolt, óriási forgalom, zaj és fejetlenség. A perui időjárásról talán még annyit, hogy a csapadék mindig az Atlanti óceán felől jönne, de azt megszűrik az Andok vonulatai, így majdnem semmi eső nem jut át a tengerparti 100 kim-es sávba. Ez a rész nagyobbrészt sivatag. Ráadásul a Csendes óceánban lévő hideg Humboldt áramlat is itt éri el a partokat, ami hűti az egyébként az egyenlítő közelségének köszönhetően trópusi éghajlatot. De ennek a mellékterméke az a tengerszint feletti 400 méteres magasságig mindenütt jelenlévő ködszerű pára, ami Limát is elviselhetetlenné teszi.

Ezután megkeressük azt a szállót, ahová eredetileg terveztünk menni, a Plaza Francia Inn Pension. Elég közel van a belvároshoz, és bár úgy néz ki, mint egy börtön, teljesen be van rácsozva és a bejutás sem egyszerű, a tulaj barátságos és segítőkész, és ami nem mindegy a szállás jóval olcsóbb. 7dollár fejenként, a négyágyas szoba, amihez fürdő és WC is tartozik. A rácsozás amúgy Lima-szerte dívik, valószínűleg nem véletlenül. Minden ház előtt van egy garázs, azon nagy kapu ráccsal, mögötte az emeletes ház, általában befejezetlenül, kilógnak belőle a betonvasak, mert úgy állítólag nem kell adót fizetni. A külváros felé haladva elmaradnak az emeletes házak, itt már a garázs a ház. Miután megállapodunk a tulajjal, visszatérünk a városba, ekkor már bátrabban álljuk a rohamot, sőt már egy vendéglőbe is beülünk, ahol valami fatányérosra emlékeztető 4 személyes húskompozíciót eszünk, hozzá Sangriát iszunk. 60 sol, nem olcsó. És van abban minden, vese, máj, lámpabelekre emlékeztető valamik, amit nincs is gusztusunk megenni. Ezután még bóklászunk egy kicsit, internetklubot keresünk, tetetünk az órámba elemet, iszunk egy sört is, biztos ami biztos. Ezek itt nem ismerik a félliteres kiszerelést. Vagy 330 ml vagy 620 ml a sör. Gondolom valami angol mértékegységből ered. De nem rossz, mert a 620-asból csak hármat kell meginni és már olyan, mintha 4-et ittál volna.

Elindulunk a csomagjainkért taxival, de hiába mondjuk be a címet, még úgy sem találja szegény amatőr, eltéved többször, a rendőröktől tudja meg végül, hogy merre kell mennie. Szép kis taxis. Ati meg közben dumál vele, de szótárból keresi hozzá a szavakat. Sokra nem megy vele, de legalább jól szórakozunk, a csomagok is megkerülnek és végre minden a helyére kerül. Ezután elindulunk szupermarketet keresni, és mint kiderül, van is és pont olyan, mint otthon. Este megpróbálunk ébren maradni 9-ig, mert így akarunk átszokni a helyi időszámításra, aztán indulás hajnalban a reptérre. A taxi ott is van időben és húzunk is, éjszaka nem valami barátságos a város. Lima úgy általában nem volt túl megnyerő.

A reptéren ezerszer ellenőriznek, amíg bejelentkezhetünk. Furcsa kissé, de legalább az az érzésünk, hogy vigyáznak a turistákra. Végül beszállunk egy Fokkerbe és indulás. Cusco következik 3300 méteren.