2002. szeptember 12.- Aqua Calientes – a Machu Picchu után

Hát megláttuk a Machu Picchu-t. És négy nap után újra a civilizáció közepén találtuk magunkat, már ha ezt annak lehet nevezni.

Hétfő reggel indultunk tehát, a sok tanakodást követően az én nagy zsákommal és három kicsivel, a többit leadtuk a szállodában.

A busz érkezett is értünk, szépen felcuccoltunk, aztán nagy ívben körbejártuk a főteret, ami alatt többször megálltunk további utasokat felszedni. Úgy tűnt nem vagyunk túl sokan, el is terpeszkedtünk rendesen, és minden jónak tűnt, amíg ki nem derült, hogy a serpák is ezzel a busszal jönnek. Hiszen ehhez a túrához serpák is dukálnak. Hát én utaztam életemben sokféle népséggel már, de ezek a top 10-ben biztosan benne lennének és nem is a vége felé, olyan rézbőrű büdösséget árasztottak. Nem elsősorban azért, mert rézbőrűek, hanem főleg, mert szerintem a legutolsó tisztálkodásuk időpontja, mint közelmúlt dátum vita tárgyát sem képezhette. A 4 napos túra után visszagondolva persze valamivel érthetőbb a dolog, mert a végére nekünk is olyan oroszlánszagunk volt, hogy az emberek leprásként kerültek el, ők meg állandóan ezt a túrát ismételgetik. Hogy közben elfelejtettek ruhát váltani, illetve mosdani, az teljesen egyértelmű.

Érdekes viseletük van mindenesetre, kezdve a szakadt tréningnadrágtól a szakadt felsőig, a szivárvány minden árnyalata és minden szaga, ha lehet ilyen képzavarral élni. A lábbelijük is igen változatos, a strandpapucstól a szandálon keresztül, a kínai tornacipőtől a jobb márkájú, de ugyancsak gyenge állapotú egyéb sportcipőkön át egészen a bakancsig. A szandálosokon határozottan megfigyelhető, hogy errefelé a pedikűrösök és a körömvágó ollókészítők valószínűleg éheznek, olyan körmeik vannak, mintha letörnék, ha megnő.

Szóval már 9 óra és még mindig Cusco-ban vagyunk. A serpák felpakolták a zsákokat a tetőre, leponyvázták, aztán indulás, ők többnyire az üléssorok között a földön ülnek és nagyon barátságosak, de mi a szag miatt nem nagyon kommunikálunk velük, leginkább levegőhöz szeretnénk jutni.

Nagyjából a tegnapi úton haladunk, 11 óra körül megállunk reggelizni. Rendelünk is valami palacsintát, amit alig 50 perc alatt ki is hoznak, amíg mi a napon aszalódunk, valahogy vissza is adnak a 20 solból, aztán indulhatunk tovább Ollantaytambóig, ahol előző nap is jártunk.

Itt közlik velünk, hogy most éppen útjavítás van, tessék kérem szépen várakozni, majd esetleg később, addig próbálja mindenki agyonütni az időt. Megnézhetnénk ugyan a romokat, ha a tegnap már nem láttuk volna, most ráadásul senki nincs, üres az egész. Arra gyanakszom, hogy itt mindenkit egyszerre visznek mindenhova, a tegnap ugyanis lépni is alig lehetett. Nem tudom ez miért jó, de ez van. Ma persze legalább 10 busznyi turista indul a Machu Picchu-ra. Ezek a buszok egyébként valamivel jobb állapotban vannak, mint amelyeket Limában láttunk, úgy látszik a sok turistából, csak összejön egy kis jövedelem, amit vissza lehet forgatni.

Minekünk az idő agyonütése céljából az az isteni szikra pattant ki az agyunkból, hogy ha már ott állunk egy kocsma előtt, hadd lássuk adnak-e nekünk inni és adtak. Addig folytattuk ezt az épületes tevékenységet, miközben az útitársakat kommentáltuk, amíg végre továbbengedtek.

Innentől kezdve az út alatt egy poros-köves utat kell érteni, amiről akkor még nem sejtettük, hogy ez még aránylag főútnak számít, ahhoz képest, ami ezután következik. Merthogy erről nemsokára letértünk egy kb. 2 méter széles gödrös, kátyús útra, amin sokszor csak azért imádkoztunk, hogy ha már mindenképpen fel akarunk borulni, akkor lehetőleg ne essenek ránk a serpák.

Közben azért az ablakon át lehet nézelődni, még ha nem is folyamatosan. Az Urubamba folyása mentén haladunk felfelé, jó sok zúgó, meg örvény, Atiék emlegetik is, hogy talán mégiscsak a vadvízi evezést kellett volna választanunk, de szerintem semmi érdekes nincs benne, ha az ember beleborul a sáros, örvénylő és hideg folyóba. A növényzet is érdekes, nem hasonlít az otthonira. Kata szerint az út mentén látható nagy sokágúak az agavék, amik akkorák, mint egy borjú ülve. Virágzáskor kinő belőlük egy virágnak nevezett fa, ami leginkább valami pálmára emlékeztet. Ezen kívül rengeteg a kaktusz, a fák között meg a cédrus dominál. Legalábbis a többiek azt mondták, hogy az cédrus. Ha ők hazudtak, én is.

Közben szívjuk az előttünk haladó buszok porát, sovány vigasz, hogy mögöttünk is jönnek. Egy-két falun is áthaladunk, ahol az iskolás gyerekek azzal szórakoznak, hogy a buszok hátuljára erősített rácsra felmásznak. Gondolom viccesnek találják. Amíg valamelyikük fejre nem esik.

Fél 3 és meg is érkezünk. Na hová? Az indulási helyre. Reggel 8-tól mostanáig bohóckodtunk, hogy végre elindulhassunk. A helyet a 82.-es kilométerként emlegetik, innen kezdődik a 4 napos túra, amiből ugye első napra már csak pár óra maradt.

Megkapjuk a belépőinket. 50 dollár darabja. Hihetetlen nagy üzlet lehet ez Perunak. Bár csak napi 500 turistát engednek be, ez akkor is nagy pénz.

Az eső természetesen azonnal elered, mintha ránk várt volna, így gyorsan bemenekülünk a serpák által sebtében összetákolt sátorba, amihez, mint kiderül, összecsukható kempingszékeket és asztalokat is hoztak. Ebből is látszik, hogy micsoda kocatúra. A serpák hozzák a sátrat, a székeket, asztalokat, gázpalackot, kaját, tányért, eszcájgot, poharakat. A polifoam-ot viszont átadják nekünk, hadd vigyük.

Itt megkapjuk az út első kokateáját, ami majd többször ismétlődik az út során, és bemutatkoznak az idegenvezetőink: Juan és Verna. Verna szegény elég nehezen értekezik angolul, főleg azt nem érti, ha valaki reklamálni próbál, viszont szépen mosolyog és ezzel minden el van intézve. Juan egy sportosabb példány, de ő folyékonyan, bár elég rosszul beszél angolul. Azért lehet érteni, amit mond, de az út során nem sikerült eldöntenem, hogy sokat tud, csak keveset mond el, mert unja vagy csak az angoltudása akadályozza, vagy pedig ennyi az egész tudománya. Azt már más idegenvezető is mondta, hogy igazából senki nem tudja, hogy mit miért csináltak az inkák, így leginkább csak találgatás, illetve fantázia kérdése, amit elmesélnek.

A Juan öltözéke sem semmi, ma például egy hosszú ujjú nejlon pólót visel, amin piros minták vannak, amire hanyag eleganciával sikerült felvennie egy sárga 9-es számú rövid ujjú mezt, ami mondanom sem kell, hogy csupa műszál (hozott nekik Európa kultúrát). A mezen a szám zöld, hiszen ez egy brazil válogatott mez, amihez remekül passzol a kék suhogós nadrág, a baseball sapka és a túrabakancs. Az összkép igazán jópofa, tarka. Lehet csak az inka mivoltát szeretné hangsúlyozni, mert az inkák zászlaja a szivárvány színeit mintázza. Verna tapasztalt túravezetőhöz illően frissen vasalt szövetnadrágban jön végig, még az éle sem megy ki a nadrágnak, bármilyen furcsa.

A serpákról idővel kiderül, hogy tisztes foglalkozásukra nézve egyszerű parasztok a környékbeli falvakból, akik elmennek hordárkodni, mikor nincs éppen munka a földeken, pénzt is keresnek, meg élvezik is a kirándulást. Már amennyire ezt lehet a nagy csomagok súlya alatt. Juan elmeséli, hogy a serpák, akárcsak a perui férfiak többsége odahaza semmiféle házimunkát nem végez, ez a nők dolga, ők inkább a földeken dolgoznak, mégis ilyenkor ők főznek, mosogatnak és felszolgálnak a turistáknak, amit nagyon élveznek. Beszédbe is elegyedtünk velük egyik este, bár nem tudnak angolul, és mikor meghallották, hogy Magyarországról jöttünk, semmi értelmeset nem tudtak kérdezni, csak az árak felől érdeklődtek. Van köztük egy szakács, egy kinevezett pincér, aki fehér köpenyt is felvesz a felszolgáláshoz, van egy úgynevezett „runner”, ő a futóember, akinek az a szerepe, hogy előre rohanjon és lehetőleg minél jobb sátorhelyet foglaljon, hiszen sok csoport megy egyszerre és csak a kijelölt helyeken szabad sátorozni. Zárójelben legyen mondva, szerintem nem tett ki túlságosan magáért, mert nekem nem tűntek valami jól kiválasztottnak a sátorhelyeink. Aztán vannak a közönséges serpák, vagy 8-10-en, akik elképesztő csomagokat visznek sokszor futólépésben, ahol más emberfia alig kap levegőt.

Minden kirándulócsoportnak van egy neve, hogy össze ne keveredjünk, a mienk Ukukus. Ez állítólag kecsuául nagyon erős és ügyes embereket jelent, akik bizonyos ünnepeken felmásznak az 5-6 ezer méteres hegyekbe, majd a hátukon lehoznak egy darab jeget. Hogy ennek mi a jelentősége és értelme az nem derült ki számomra.

A csoport összetétele elég vegyes, de azért többnyire úgy néznek ki, mint akik megfelelnek az útikönyv által emlegetett kritériumnak, hogy „reasonably fit person”, azaz aránylag jó kondícióban lévő emberek, akik képesek végigmenni.

Vagyunk mi négyen, aztán 2 francia, 2 angol egyetemista, 2 német banya, akik végig a serpákkal vitetik a csomagjaikat, és akikről kiderül, hogy Erdélyből kitelepült szászok, van egy brazil csaj, aki kardiológus, egy kanadai srác, aki fizikoterapeuta, egy ausztrál orvos és vagy 3 osztrák. Leginkább fiatalok, kivéve a németeket.

A kokateát követően, Juan elmeséli, hogy ma kb. 3 órát kell gyalogolnunk, 2600 méterről indulunk és 3000 méteren lesz a sátortábor, és hogy mindezt tekinthetjük „peruvian flat”-nek, azaz perui vízszintesnek, azt is hozzátéve, hogy majd másnap meglátjuk a „peruvian up”-ot, azaz a perui emelkedőt.

Lassan elindulunk, a belépőnket lepecsételik, az eső pedig vigasztalanul esik, a zsákom is beázik, ezáltal a cuccok jó része is vizes, szerencsére hideg nincsen. Ráadásul nekünk a perui vízszintes is jó fárasztó és izzasztó, 400 méter szintkülönbség, el is döntjük, hogy nem volt véletlen, hogy nem serpának teremtettek bennünket. A csoport több részre bomlik, elöl megy az egyik idegenvezető, együtt lohol az osztrákokkal, franciákkal, angolokkal, középtájon az ausztrál és a német banyák, igaz ők csomag nélkül, aztán végül mi, a kanadai és a brazil. A sort a másik idegenvezető zárja.

Persze nem lehet letévedni az ösvényről, hiszen jó rendesen ki van taposva, később ki is kövezve, ez inkább azért lehet, hogy a turisták ne kószáljanak le az útról, mert ez egy természetvédelmi terület. Miközben mi lassan vánszorgunk a serpák futólépésben hagynak el bennünket. Teszik mindezt szandálban vagy kínai tornacipőben, sárban és zuhogó esőben, előredőlve és nejlont tartva a fejük fölé. Természetesen miután mi elindultunk, ők összepakolták a sátrat, elmosogattak, aztán elrobognak mellettünk, hogy mire mi megérkezünk, már minden sátor felállítva várjon és a vacsora is készen legyen.

Az egyik mászó után egy laposabb részen megállunk, a távolban a folyó mellett, valami romok látszanak, és Juan elmondja az első mondókáját. Igazából mindegyik kb. ugyanarról szól, hogy ezek a romok mire is szolgáltak. Általában van egy teraszos rész, egy központi épület, a Nap temploma, amihez a legjobban megmunkált köveket használták és a fal is ott a legszebben kivitelezett, aztán vannak fürdők, és többnyire a folyóvíz is be van vezetve. Ilyen romokkal a Machu Picchu-hoz közeledve a későbbiek során még sokszor találkozunk, ahogy haladunk ezek egyre jobb állapotban vannak. Juan szerint ezek az építmények többféle funkciót is elláttak, lakóhelyek voltak, ehhez a teraszos részeken termelték az élelmiszert, pihenőhelyek voltak az inkák szent ösvénye mentén, őrhelyek voltak, stratégiailag elhelyezve, hogy belássák az ösvény minél hosszabb részét, szent helyek is voltak, mint ahogy az ösvény maga is. Az első megállóhelynél még elmeséli, hogy az Urubamba folyó mentén is el lehet jutni a Machu Picchu-ra, ott is vezet egy út, ami mindössze pár órás, arra haladtak annak idején a karavánok, arra vezet most a vasút is, de amin mi megyünk az a klasszikus, az az inkák szent ösvénye. Pontosabban ez itt az elején csak a perui kormány által utólag kijelölt ösvény, így a turistákat ezen viszik. Az eredeti ösvényen majd másnaptól haladunk.

A pihenőt követően mászunk tovább 3000 méterig, szenvedünk is tőle rendesen, de szürkületre megérkezünk a sátorhelyre.

Ott rögtön megkapjuk a kokateánkat, aztán fél óra múlva vacsora. 3 fogás, leves, második és desszert, amit a pincér és a két idegenvezető szolgál fel, elég jó kaják, igaz, hogy az ember farkaséhesen bármit megenne.

A sátorhely egyébként valami házfélének az udvarféléjében van, a serpák benn is alszanak nem a sátrakban. Az úton idáig sok indián tanya előtt jöttünk el, errefelé elég sűrűn laknak még.

Este ismerkedés, beszélgetés a vacsorát követően, de aztán mindenki elég gyorsan aludni tér, mert bizony holnap nehéz nap várható, meg amúgy sincs nagyon mit csinálni, mert besötétedett és hideg is kezd lenni.

Reggel 6-kor ébresztő, a serpák a sátorba hozzák a kokateát, aztán reggeli és indulhat a legkegyetlenebbnek ígért nap. Azzal biztatnak, hogy csak 5 óra az egész, de ezalatt 3000 méterről fel kell mennünk 4200-ra, majd vissza 3500-ra. Csak azt nem értem, hogy ha amúgy is a perui kormány jelölte ki az utat, miért pont erre. Az út mentén újra romok a változatosság kedvéért, miközben az úgynevezett magashegyi dzsungelben baktatunk, és valójában csodálatos a táj, ha az ember a lihegéstől néha kinéz a fejéből.

A romokat itt már jellemzően a hegy közepére építik, nem a hegytetőre, nem a völgybe, és mindenütt visszatér az inkák 3 szent állata jelképekben. A kígyó az alvilágot jelenti, a puma az a valóságos világ, az ügyesség és erő jelképe is, míg a keselyű az égiekkel tartja a kapcsolatot.

A mászásról sokat elárul, hogy a hágót, ahová tartunk a Halott Asszony Hágójának hívják, gondolom nem véletlenül, és felelősségem teljes tudatában kijelenthetem, hogy ezen már tényleg nem röhögne még Bélus alsógatyája sem.

Reggel persze le lehetett adni a csomagokat, a serpák napi 25 sol-ért viszik, méghozzá úgy, hogy 3-4-et összefognak egy nejlonba, aztán uzsgyi. A lányok az előző napi megpróbáltatásokból okulva leadják a sajátjukat, őket nemes egyszerűséggel papírkutyáknak nevezzük, én azért felvittem a sajátomat, ne mondják, hogy gyík voltam. Ati itt még hősiesen hozza a sajátját, plusz a videokamerát, igaz a hálózsákját és a kamera állványát rámbízza.

Félúton pihenő, Atira 10 percet, a lányokra 40 percet kell várni, de mindenki épségben felmászik, csak Kata van teljesen ki, persze nekünk se fenékig tejfel. A hágóig aztán még egy nagy hajrá és feljutunk, igaz a végén már 20 méterenként megállunk, de a látvány és végül a siker mindenért kárpótol. A tetőn újra bevárjuk egymást, fényképezkedünk, nagyon büszkék vagyunk magunkra és megmérjük a vérnyomásunkat, hiszen Atinál mindig van vérnyomásmérő, ami sikeresen meg szokta gátolni a szíve megállását, de hiába minden előzetes félelem, Ati belül volt a paramétereken, nekem meg nem sikerült megmérni, pedig életben vagyok. Vagy a gépben vagy bennem lehet valami hiba.

Egy kis ereszkedést követően, vár ránk a jól megérdemelt ebéd, aztán lehet tovább ereszkedni a sátorhelyig, ami 3500-on lesz. Ünneprontásnak persze elered az eső, nade olyan jó trópusi módon és mindenünk elázik. A vízhatlan kabátot és nadrágot is ideértve. A sátrakat is csak később tudják felállítani, addig valami fészerekben húzzuk meg magunkat. Elég szűk a hely, jó hideg is van, viszont építettek ide angolvécét és mosdót, talán kissé túlcivilizálták ezt az egészet, hogy az 50 dollárt elkérhessék. Ahogy az eső elvonul, kiderül (az ég is), hogy micsoda gyönyörű helyeken járunk, hófödte hegycsúcsok szemben, őserdő körben, gomolygó felhők és a lenyugvó nap egyszerre, akár giccsnek is megtenné, de ez szerencsére igazi.

Minden elázott a hátizsákban, Atinak a hálózsákja is. Ezt mindenképpen le kellett írni, mert bár egész nap cipeltem helyett a vizével együtt, mégis egész este azon háborgott, hogy miért öntöttem le a hálózsákját a saját vizével. A lányok nagyon kivannak, főleg Kata, el is tűnnek gyorsan aludni, de mindenki megszenvedett, a hágó tetején mindenkit megtapsoltak, amikor felért. Holnaptól következik viszont a túra legszebb része, ráadásul többnyire ereszkedünk és itt nagyobbrészt az eredeti, inkák által kikövezett ösvényen járunk. Azért elég hideg volt éjszaka a sátorban, szerencsére maradtak száraz vagy félszáraz ruháim, és a többségükről kiderül, hogy a hideg ellen egészen hatásosak.

Persze reggel azért átismételjük a tegnap történteket és felmászunk újra 4000 méterre.

Az utolsó mászóra Juan azt mondja, hogy mindenki vigyen egy követ magával, mert majd szertartás lesz a tetőn. Ati viszi a legnagyobb követ, igaz ő már gyík módra leadta a zsákját a serpáknak. A tetőn Juan elmagyarázza, hogy meg kell köszönni a hegy istenének, hogy nem patkoltunk el a fáradtságtól vagy a magashegyi betegségtől, mert az már serpákkal is előfordult, és erre a bejáratott módszer, hogy egy kokalevelet eltemetünk kövek alá, miközben elmormoljuk, hogy „Suriyaki Apu” vagy mi. Ejsze tudtak magyarul ezek az inkák. Hogy a hegy istene ettől miért boldogabb az rejtély, de ne firtassuk.

Innen jutunk a dzsungel övezte inka ösvényre, amelyet a gerinc közelében építettek, általában olyan másfél-két méter szélesre, néhol aládúcolták 4-5 méteres építmény tartja, máshol a sziklában vezet kis alagút. A növényzet buja, rengeteg rovar van, csúnya is meg szép is, a moszkitók is beköszönnek, és szabadon tenyésznek és virágoznak az orchideák, nem kell nekik üvegház.

Az ösvényt nagyon kényelmesre építették, és majdnem végig lassan ereszkedik, ahol meg meredekebb ott lépcsőt építettek, a fokok viszont elég keskenyek, úgyhogy elég nehézkes a haladás rajta. Nekünk. A serpák magas térdemelésben rohannak rajta. Meg is próbáljuk utánuk csinálni, de nem vagyunk elég tehetségesek hozzá.

Az út mentén gyakran találunk romokat, amelyekről Juan nem tud semmi újat mondani, csak a nevét, egyébként a szokásos. Talán majd ha a képekre kerül a sor, és azokat is felteszem, azok többet tudnak mesélni.

Az utolsó sátorhelyünk kb.2000 méteren lesz ma este, úgyhogy azért elég rendesen ereszkedünk, erősítjük a combjainkat, de közben a látvány mindenért kárpótol, dzsungel, vízesések, a háttérben havas csúcsok, inka ösvény alagúttal és az eső is megkegyelmez.

Estére le is érünk, itt már van vendéglő is, amiből megpróbáljuk kiinni az összes sört, és mi vagyunk az esti diszkó során a táncparkett ördögei, de 11-kor mégis bezárnak. Lehet menni aludni, mert reggel 4-kor lesz az ébresztő, megyünk napfelkeltét nézni a Machu Picchu-ra.

A vacsoránál közben elbúcsúznak a serpák, úgy mellékesen kalapoznak egy kicsit, a borravaló itt kötelező, ők másnap már nem jönnek velünk, mindenki viheti újra a cókmókját.

Reggel még sötétben ébresztenek és indulunk, mindenki rohan, eleinte az elemlámpák fényénél, aztán a felkelő nap világosságában, fel a Nap-kapuhoz. Juan hiába mondja, hogy fölösleges rohanni, mert időben vagyunk, senki nem akarja lekésni a napfelkeltét, így hát lihegve mászik jó órányi kapaszkodón. Persze teljesen félreértettük a dolgot, ugyanis nem a napfelkeltét nézzük meg, hanem azt, ahogy a felkelő nap rásüt a Machu Picchu-ra. Ezt a Nap-kapunál várjuk ki, alig egy óra, tényleg lehetett volna nyugodtan is jönni.

A Nap kapu egyébként egy olyan építmény, ahol csak nyári napfordulókor süt be a felkelő nap és pont a Nap templomára. A látvány innen viszont fenséges, lent kanyarog az Urubamba, ami majdnem körbeveszi azt a dzsungel borította kisebb hegyet, amire a Machu Picchu épült, errefelé van az egyetlen bejáró. A várost Hiram Bingham fedezte fel 1911-ben, a helybéli indiánok mutatták meg neki, egyik házban laktak is, de nagyobb részét dzsungel borította. Innen indult az ösvényen visszafelé és fedezte fel azt, amin mi végigjöttünk, és ami azóta is Peru legnagyobb látványossága az inka ösvényt. A másik végéről azért nem találták meg soha, mert a visszavonuló inkák állítólag felszedték maguk után, így a spanyolok nem találták meg, itt nem is látni a nyomukat.

A Machu Picchu fontos szerepet töltött be az inka birodalom életében, természetesen nem lehet tudni, hogy mi volt az. Mindenesetre úgy 500-1000 ember lakhatta, főbb rendek és szolgák. Valószínűleg a régió központja lehetett és szent hely. Ez eddig a legnagyobb és legszebb épület-rom-együttes. A fekvése is gyönyörű, a tájolása és építése is nagyon tudományosan történhetett, órákon keresztül lehet benne barangolni. Több építményről is feltételezik, hogy templom lehetett, múmiákat is találtak, egy részük valószínűleg áldozat lehetett, viszont kincseket nem, úgy tűnik azokat magukkal vitték, mikor kiürítették, vagy nem is voltak. Erről is inkább majd a képekre bíznám a mesélést, mert elmondani nem olyan könnyű.

A félnapnyi bámészkodást követően, aztán a dzsungelen keresztül beereszkedtünk az Urubambáig, szerintem legalább 5-600 méteres szintkülönbséget, Aqua Calientes nevű helyre. Ez egyébként forró vizet jelent spanyolul és ezt nevet a hőforrásainak köszönheti. Ki is próbáljuk a helyi bennszülöttekkel együtt áztatva magunkat benne. Mit mondjak, 4 nap után mennyei tud lenni, pláne, hogy a sört odahozzák a medence szélére, ki se kell mászni érte.

Utána ebéd a faluban, itt már újra a megszokott forgatag, zsibvásár, internet klub.
Innen vonattal megyünk vissza Ollantaytambóig a változatosság kedvéért, ez a „Peru rali”, azt hiszem ez a kevés vasútvonal egyike, onnan meg busszal visznek Cuscóba.

Mindent összevetve a 4 nap nagyon fárasztó volt, de lenyűgöző, mindenkinek jó szívvel ajánlhatom. Én, ha még egyszer Peruba eljutok, ezt biztosan újra megnézem.