Puerto Maldonado és a dzsungel

A 4 napos túrát követően mindössze egy szusszanásnyi időnk maradt Cuscoban, egyet aludtunk, hiszen másnapra már befizettünk, és már indulhattunk is a dzsungelbe. Persze előbb megküzdöttünk a szagunkkal, voltak ott büdös zoknik, bakancsok és pólók. A csomagjaink szerencsére megvártak, aztán kisebb átszervezést követően újabb 3 napra megváltunk tőlük.

Reggel tehát indulás a reptérre, a taxissal 13 solban egyeztünk meg, mert mint említettem errefelé a taxióra ismeretlen fogalom, aztán a reptéren mivel nem tudott visszaadni 8 sollal is beérte. Spanyolul ezt occsó-nak mondják, szerintünk is elég olcsó volt.

A reptéren másfél órát bámészkodtunk az üzletekben és elhatároztam, hogy majd veszek szuvenírnek pisco-t, ami az indiánok törkölypálinkája és a hülye turistáknak mindenféle díszes palackokba teszik jó pénzért. Végül beszálltunk egy Boeing 727-be, és huss elrepültünk. Összeszámoltuk, az utunk alatt 12-szer repültünk, Ati mindig rettegett, amin mi nagyon jól szórakoztunk. Mivel csak 40 perc az út, itt nem jár semmi ellátmány, viszont gyorsan alszom egyet, ugyanis már épp ideje.

Puerto Maldonado a dzsungel közepén fekszik, ez a tartomány székhelye. A táj teljesen megváltozik, eltűntek a hegyek, megjelentek a nagy fák, hiszen ez már az Amazonas medencéjének része, a Rio Madre del Dios (isten anyjának a folyója) vízgyűjtő területe.

De nemcsak a táj változik meg, hanem az éghajlat is, ahogy kiszállunk a gépből rögtön mellbevág a 30 fokos hőség és a 93%-os páratartalom, ami egyrészt a trópusoknak köszönhető, másrészt annak, hogy hirtelen 2000 méterrel alacsonyabban vagyunk.

A reptéren kissé nagyképűen ki van írva, hogy mindez nemzetközi, pedig összesen egy hangárból áll, de ettől eltekintve minden rendben működik, a csomagjaink is előkerülnek és várnak minket egy Eco Amazonia feliratú táblával. Van ott, aki Don Carlos Hotel feliratú táblát emel a magasba, de legnagyobb sajnálatunkra mi nem oda megyünk, ugyanis az illető egy modellalkatú indián lány, igen kihívó öltözékben. Azért is csodálkozunk rá annyira, mert sokkal magasabb a megszokottnál.

Ránk egy teherautóból kialakított busz várakozik, ami nagyon jópofa, nyitott, fából készült hátsó résszel rendelkezik, ami iszonyúan nyikorog. De rá van festve az őserdő összes állata, és keményen falja a kilométereket, óránként harmincat is.

A város is teljesen különbözik az eddig látottaktól, iszonyú por és kosz van, a növényzet is teljesen más jellegű, a földszintes és egyemeletes épületek dominálnak. Akár egy amerikai filmben, amelyik Mexikóról szól. Ja, és mindenki motoron közlekedik Olyan, mint egy állandósult motorverseny. Autók csak a taxik, ezen kívül vannak még buszok, mikrobuszok és motoros riksák. A duda egyébként errefelé is fontos kellék. A város Atiék szerint olyan, mint Afrikában. Ati ugyanis Krisztával már egy Dél-Afrika, Botswana, Zimbabwe körúton is járt.

Megállunk 10 percre az úgynevezett irodánál, ahonnan a pár lépésnyire lévő piacra megyünk vizet és filmet venni, és nagy meglepetésünkre kiderül, hogy itt nem lehet alkudni. Már elszoktunk tőle.

Aztán kivisznek a kikötőbe, a folyópartra, ahol vár ránk egy motoros csónak, ami kb. 15 méter hosszú, keskeny és fedele is van, a padok kétoldalt hosszában helyezkednek el, a motor pedig a csónak hátsó végében. Adnak mentőmellényt is, és egy másfél órás út következik a folyón felfelé, miközben elpusztítjuk a maradék pálinka jó részét. Ez azért nem olyan igazi dzsungel, mint a filmekben, inkább ritkásabb dzsungel, de azért elég buja a növényzet.

A végcél az Eco Amazonia Lodge nevű szálláshely, ahol vár minket a tulaj, aki valami kesernyés üdítővel szolgál, sajnos ezt a vízparton fogyasztjuk el a moszkitók legnagyobb örömére. Végül csak bemenekítenek az ebédlőbe, amit kétszeres moszkitóháló véd.

Itt rögtön kapunk ebédet, ami valami rizse-zöldséges hús, banánlevélbe csomagolva, majd kiosztják a bungalókat. Ezek a házikók lábakra vannak építve, fából készültek és moszkitóháló van az ablakok helyén. Pontosabban egész körben az ablakok magasságában.

Az előszobában két függőágy, aztán egy hálószoba, amit még külön moszkitóhálóval kerítettek be. Hátul mosdó, vécé és zuhanyzó. A légtér az közös, sőt a teljes táboré az, mert a külvilágtól csak a hálók választanak el, este, mikor petróleumlámpát gyújtanak a delikvensek kívülről nyugodtan lehet kukkolni, hiszen nincs hová elbújni. Mint kiderül kissé lódítottak, amikor melegvizet ígértek, de mostantól már tudom, hogy ez a trópusokon fölösleges is, ugyanis az ember izzad, mit egy ló, még ha félóránként lezuhanyozik is és olyankor a legkevésbé forró vízre vágyik.

A moszkitók sajnos össze-vissza csíptek, ezért aztán be is kentük magunkat az összes rendelkezésre álló büdös szúnyogriasztó krémmel, de szerintem nem sokat használt. A moszkitók egyébként olyan kis muslica-szerű lények, nagy rajokban és egyénileg támadnak, de a csípésük ugyanolyan, mint a szúnyogé, csak kicsit jobban ég talán, meg viszket természetesen.

Délután a Majmok szigetére visznek, ami épp a folyó szállással egy vonalban a folyó közepén terül el, és mint kiderül 35 majom lakozik rajta, 5-6 féle. Az idegenvezetőnk ezúttal is egy bennszülött, akit Marco-nak hívnak, és elég jópofa, csomót magyaráz, egyetlen probléma csak, hogy szimultán spanyolul is, így aztán szerintem csak feleannyit mond el, mint amennyit lehetne. Átcsónakázunk a szigetre, majd bevesszük magunkat a sűrűbe, persze csak egy kitaposott ösvényre megyünk, ahol minden érdekesebb növényről mesél, meg beígér többféle majmot is, csak ennek az az átka, hogy angolul se értem a fajtájukat, érvényes az a madarakra és a növényekre is. Az ösvényen haladva megbámuljuk a buja növényzetet, de majom egy szál se, már épp arra gondolunk, hogy átvertek minket, pedig már ki is vagyunk képezve, hogy ne mozduljunk, és ne essünk pánikba, ha a majmok a vállunkra ugranak. Ez egyelőre nem fenyeget, mert sehol egy majom. Egy idő után Marco elkezd viszont kiabálni, hogy „Platanuuuk!!!”, „Platanuuuk!!!”, ami ha minden igaz banánt jelent, valószínűleg ezt a majmok is értik, és a hátizsákjából előszed néhány banánt, hogy a majmok is lássák komolyan beszél. Ez tényleg hatással van, mert végre előmerészkednek a majmok, amelyek elég jól idomítottnak tűnnek. Van egy nagyobb fekete, aki állítólag agresszív és amúgy ő a főnök, akinél vámot kell fizetni, Marco szerint annyi banánt ahányan vagyunk. Kicsit azért átverjük szegény főnököt, mert a legkisebb fajta banánt hoztuk. Mire ő jóllakik, jönnek a többiek, egy kicsi, azt hiszem oroszlánmajomnak hívják, aztán kapucnis majmok feketék és világosak, meg valami „squarell” majmok is. Mindegyik megkapja a banánját, amit nem túl kultúráltan azonnal felzabálnak. Aztán jön egy borzféle állat, amit Marco „quatimundinak” nevez. Na ez különösen agresszíven követeli jussát, még Marco-ra is felmászik.

Aztán az ösvény egy kör alakú részre vezet, ahol félkörben padok, vele szemben ugyancsak félkörben asztalok vannak. Ezekre rakja ki Marco a banánokat, majd leülünk és várunk. Lassan összesereglik minden majom a szigetről, és szépen bekajálják az összes banánt. A quatimundi viszont nagyon barátkozó fajta, leginkább Atit szemelte ki magának, felmászik az ölébe, meg akarja enni az övtáskáját, szagolgatja, szerintem egyértelműen szerelmes. Ati meg csak zavarban van, nem tudja mire vélni e hirtelen vonzalmat első látásra, de azért jól esik neki. Irul-pirul, de hát tudja, hogy a szívnek nem lehet parancsolni.

Ezután kikeveredünk az erdőből a partra, ahol néhány milliárd moszkitó társaságában megcsodáljuk a naplementét, majd visszacsónakázunk a szállásra. Jó kis vacsorát kapunk, leves, második és desszert, valami zselé, amit más a hajára szokott kenni.

Ez az idegenvezető az első, akinek úgy tűnik humorérzéke is van, leginkább magában mulat és kuncog, amikor valamiről mesél, néha nem is lehet eldönteni, hogy viccel-e vagy komolyan beszél, a vacsoránál viszont mikor felszolgál, minden hülyeséget összehord, hogy ez kígyóleves, meg teknőshús, meg majom, amitől persze mindenki meghökken egy pillanatra. Jól bevacsorázunk, aztán indulunk kajmánlesre csónakkal az éjszakába. Felmotorozunk a folyón vagy fél órát, aztán kikapcsolt motorral ereszkedünk lefelé. Érdekes módszerrel találják meg a kajmánokat, méghozzá reflektorokkal világítják a partot. A kajmán szeme meg messziről fénylik. Ebből is látszik, hogy a kajmán, a macska és a bicikli közeli rokonságban vannak, ugyanis mindegyiknek macskaszeme van. Aztán ahogy közelebb megyünk hozzájuk, szépen beslisszolnak a vízbe, úgyhogy nagyon nem lehet őket megcsodálni. De láttunk vagy 10-12 darabot, olyan 2-3-4 métereseket, de lehet, hogy nincs jó szemmértékem. Aki nem hiszi, járjon utána.

Este azért még beülünk a kocsmába és próbáljuk a hőséget sörökkel enyhíteni, sőt még a pisco-t is megkóstoljuk, de mivel az pálinka, hát az sem oltja a szomjat.

Aztán visszahúzódunk a házainkban, ahol még a függőágyban dumálunk, mikor Ati közli, hogy csótány van a hátizsákomban. Persze ezen csak nevetek, meg különben is mit matat benne, egészen addig, amíg a fogkefémért én is bele nem nyúlok, és végig nem fut a kezemen egy példány. Lett nagy káromkodás és nekiláttunk a csótányvadászatnak, mert a hideg rázott arra a gondolatra, hogy ezek itt éjszaka fogócskázni fognak rajtam. Kiderítettük, hogy a kenyerünk vonzotta őket, amit nagyon okosan és előrelátóan kibontva hagytunk, miután ezt felfedezték és jóllaktak belőle, szétrajzottak és onnan kószáltak be az én zsákomba is. A többségüket elemlámpával vertük agyon, ami annál is dicséretreméltóbb, mert ugyanazzal kerestük és találtuk meg, majd a végével próbáltuk agyonütni, ilyenkor viszont meg kellett fordítani és a sötétben lesújtani. Jobb esetben reccsent a kitinpáncél, rossz esetben kezdődött újra a hajtóvadászat. Kb.6-8 darabot cserkésztünk be, a többi elmenekült, mindenesetre a kenyeret kitettük a folyósóra, hogyha netán megéheznének újra, ne jöjjenek a nyakunkra. Ezek a csótányok valószínűleg csak valami vadonélő távoli rokonai az otthoni lakótelepieknek, mert nem olyan csenevészek, hanem szép, egészséges, pirospozsgás példányok, de ugyanúgy ropognak a talpad alatt.

A harc megszűntével végre mi is alhatunk, bár elég meleg van és az ember nem mer kitakarózva aludni, mert a moszkitóktól és a csótányoktól is fél. Sajnos pont akkor ébresztenek, amikor kezdene kellemes hűvös lenni és épp az igazak álmát aludnánk, azaz 5 órakor hajnalban. Fél 6-kor ugyanis indulunk egy hosszabb dzsungeltúrára a sűrűbe.

Itt is kitaposott ösvényen haladunk, eleinte még elviselhető a hőmérséklet, de aztán beáll a fülledtség és izzadunk becsülettel, miközben a moszkitók és szúnyogok sem tétlenkednek, de azért megyünk rendületlenül.

Az ösvény mentén buja növényzet, szokás szerint, némelyik fánál vagy érdekesebb növénynél Marco megállítja a csapatot és elmondja, hogy az épp micsoda és mire használják az őslakosok. Azt is mondja, hogy errefelé nem dívik a malária és a sárgaláz, azt inkább a Peru északi – az Egyenlítőhöz közelebb eső részén - található Iquitos körüli dzsungelben keressük. Itt viszont előfordul egy ugyancsak a moszkitók által terjesztett betegség, a „laysmania”, ami a leprára hasonlít és nem gyógyítható, a végső stádiumban már a csontokat is megtámadja. Remélhetőleg olyant nem sikerült összeszedni.

A dzsungel egyébként pont olyan, ahogy az a nagykönyvben meg van írva, Rejtő nagyon találóan jellemzi, mikor azt mondja rá, hogy „bűzös, rothadó, egészségtelen része ez a világnak”. Persze ettől még érdekes, a növényeken kívül rengeteg rovar, pók, tücsök, hernyó és ezek kombinációi tanyázik errefelé, vannak mindenféle hangyák, termeszek is, amelyek előszeretettel fészkelnek a fákon, akárcsak a madarak, amelyek állandóan rikoltoznak, de nem nagyon látszanak, néha majmok is felbukkannak és állítólag errefelé honos a jaguár is.

Látunk liánokat is, egyiken még hintázni is lehet, van amelyik megfojtja a fát, majd ő maga is fává alakul, van amelyik csak használja a fát támasztéknak. Mindenesetre vannak néhány száz éves fák, 20-30 méteres törzskerülettel, akár az egész csoport is eléállhat fényképezkedni, úgyis csak egy kis pontnak látszik a fához képest.

3 óra alatt gyalogolunk vagy 8 kilométert, aztán megérkezünk a végcélhoz, ahol egy óriási fa alatt lévő pihenőhelyen kétfelé oszlunk. Az egyik csoport levonul pallókon a néhány száz méterre lévő Elveszett Tó-hoz, a másik csoport pedig hármasával megmássza a fát, amelynek a törzsére egy csigalépcsőt szereltek, fent pedig kilátó van. A fa olyan 40-50 méter magas lehet, elég félelmetes, fentről viszont meg lehet csodálni a dzsungel tetejét. Utána cserélünk és a másik csoport is levonul a tóhoz. A tónál csónakba szállunk és körbejárunk, miközben kussban kell maradni, ugyanis állítólag errefelé lehet anakondát meg kajmánt is látni. Na mi nem láttunk, lehet más se, de a hülye turistáknak bármit be lehet adni. Mi például elhisszük, hogy szoktak lenni, így inkább új mondásokat találunk ki, mint például: elbújt, mint anakonda a nádasban. Azért vannak madarak, halak, teknősbékák, érdekes a növényzet és a hangok, amit az állatok kiadnak, meg a csónakázás is.

Aztán elindulunk a folyópartra, ami innen már csak 5 kilométer, ahová értünk jön a motorcsónak. Útközben sikerül előcsalogatni a lyukból egy tarantulát, ami elég jámbor állat, vissza is menekül a vakuk elől a házába, egyébként meg a délelőttihez hasonló ösvényen, a mocsarasabb részeken pallókon haladunk egész a partig.

Egy kis csónakázás, ebéd, ami a reggel ötórai reggeli után már igazán aktuális, zuhany és rövid pihenő, aztán délután átvisznek egy helyi farmer családhoz, hogy lássuk hogyan is élnek errefelé az emberek.

Hát ez is érdekes volt. A kert leginkább egy dzsungelre emlékeztet, azzal a különbséggel, hogy nő benne banán, kakaó, citrom, ananász (ez bokron terem, nem fán, ha valaki nem tudná), sőt még citromfű és jukka is. A házuk leginkább egy pajtára emlékeztet, a fala valamilyen pálmából készült, a fedele valami levelekből, amit pár évente cserélni kell.

Valami szerencsétlen szuveníreket is próbálnak elsózni, nem túl sok sikerrel, ezügyben tanulhatnának a Cuscóiaktól, például képeslapot árulhatnának.

Marco elmeséli, hogy 3 féle megélhetési forrás van errefelé. Az első az aranymosás, amit a folyó iszapjából próbálnak kinyerni, ehhez speciális hajókkal járják a folyót, ami felkotorja az iszapot és átmossa. Sajnos nem túl hatékony a módszer, átlagosan havonta 200 gramm aranyat tudnak mosni, ami alig fedezi a működéshez szükséges benzint és a megélhetésüket. A másik lehetőség a mezőgazdaság, annak is a növénytermesztés része, ami megint csak nem kifizetődő, mert messzire kell szállítani a termést, igaz sok munka a megtermeléssel nincsen. Így leginkább csak a saját fogyasztáshoz szükséges mennyiséget termelik.

Ami leginkább megéri az a halászat, csak ki kell tenni a hálót, pipázni egész nap aztán beszedni, csónakkal bevinni a piacra és eladni. Kérdeztem, miért nem tenyésztenek állatokat, de Marco szerint errefelé nagyon lusta emberek laknak, akik legszívesebben egész nap semmit sem csinálnak. Mintha nekem találták volna ki. Egyetlen probléma az iszonyú páratartalom, valamint a hőmérséklet: száraz évszakban 22-40 Celsius fok, esős évszakban 15-32 fok. Ja és persze a moszkitók is csípnek, és nem csak minket, a bennszülötteket is.

Este aztán újra vacsora és sörözés, aminek jó rendesen megkérik az árát, hiszen máshol nem tudod megvenni, de hát egyszer élünk felkiáltással iszunk, mint a gödény. Aztán alvás, mert valami érthetetlen okból másnap megint 5-kor kell kelni. Pedig semmi tennivalónk, csak visszacsónakázni Puerto Maldonadoba, ahol szabadon császkálhatunk, amíg el nem indulunk a reptérre.

Kicsit a dél-romániai településekre is emlékeztet, és nem győzök ámulni a tarka összevisszaságon, a motorokon, a bódészerű épületeken. Az Edda is innen inspirálódhatott, mikor azt énekelte, hogy „hajszolt kutyák futnak az út menti porban, új filmeket adnak a régi moziban”. Persze ha van itt mozi egyáltalán. Piac és Titanic-os törölköző az van. A piacon óriási a választék, rengeteg déligyümölcs, a húsok viszont csak úgy ki vannak akasztva a napra, lepi a por, főleg a kopasztott csirkék nyújtanak felemelő látványt, ahogy a nyakuktól összekötve lógnak a pulton. Valami bódéban iszunk valamit, de a 100 sol-ból alig tudnak visszaadni, az egész utcából összeszedik hozzá az aprót. Nagy errefelé a szegénység, de azért nekem tetszik ez a hely, igaz dögmeleg van.

Aztán a reptér és repülés vissza Cuscoba. A reptéri illetéket azért csak legombolják rólunk, itt épp 12 sol, Limában 25 volt, ha jól emlékszem, nem hiába nemzetközi ez a repülőtér. Az ablakban újra feltűnik az Andok, a havas csúcsokkal, vége a 3 napos nyaralásuknak.

Végülis megérte, legalább ilyent is láttunk. Igaz, hogy az egésznek elég átverés jellege van, hiszen teljesen úgy van kitalálva, hogy az ember azt kapja a pénzéért, amit a filmekben látott, azaz buszozás, csónakázás, bungalók, félig idomított majmok, minden pont olyan, ahogy azt a naiv turista elképzeli, amikor dzsungeltúrára indul. Aki látni akarja, próbálja ki.