Puno és a Titicaca tó

És újra Cusco. Itt már majdnem otthon érezzük magunkat, ismerjük már a járást, mikor egy taxis csak 5 solt kér a központig, egyből elfogadjuk, hiszen ilyen keveset még sosem kértek. Lehet, látszik kívülről is rajtunk, hogy már jártunk itt, így ők is kevesebbet mernek kérni. Irány a megszokott szállodánk, ahol már nem szándékozunk aludni, csak kicsit átszervezni a csomagjainkat és felkészülni a következő, Puno-ba vezető útra, ami a Titicaca tó partján fekszik 3800 méteren. Na ott majd megint kereshetjük a levegőt magunk körül, mert itt visszatérve a tengerszintről bizony kapkodjuk, ha kicsit gyorsabban szedjük a lábunkat.

Bár vasárnap van, minden nyitva a turisták kedvéért. Felfedezzük, hogy mosoda is van, ahol legnagyobb meglepetésünkre kilónként 2 solért (140 forint) mossák, szárítják kilónként. Mindezt 3 órán belül, ráadásul házhoz is szállítják. Legalábbis ezt ígérik, mi hiszünk nekik, megadjuk a szállodánk címét, és reménykedünk, hogy az esti busz indulásáig még viszontlátjuk a ruháinkat.

Aztán irány a Bagdad Café, ahol eddig a legjobbat ettük, most is kitesznek magukért. Ati még a guineai malacot is megkóstolja, ami olyasmi, mint a nyúl. Alakra. Ízre furcsa, de lehet, hogy a fűszer teszi. Az inkák egyébként ünnepi lakomákon esznek ilyet, ezért ez a legdrágább étel.

Az is jó ebben a vendéglőben, hogy a terasza a főtérre néz, így van szerencsénk végignézni a vasárnapi felvonulást. Hogy miért vonulnak, nem tudjuk, de viszik Szűz Máriát és még egyéb kegytárgyakat, ebből még az ember azt gondolná, hogy vallási körmenet, de ehhez képest vonul velük még vagy 3 zenekar, plusz 2 tánccsoport, beöltözve maszkokba és tarka ruhákba és valami hórához hasonló táncot járnak, miközben petárdáznak, transzparenseket visznek, mint egy politikai tüntetésen és virágokat szórnak. Végre megértjük, hogy a petárdák okozták az eddig többször hallott gépfegyverropogást, amire eddig azt mondtuk, hogy olyankor azokat végzik ki, akik szombat este nem mentek az El Muki diszkóba, azaz Katát meg engem. Hogy mindennek mi köze Szűz Máriához meg a ministránsokhoz, azt talán sosem fogjuk megtudni.

Egyébként itt nemcsak a levegő kevesebb, de visszatért a hűvösebb időjárás is, igaz délben egészen élvezhető a főtér a napsütésben, cserében viszont moszkitó egy szál se. Annál több a piaci légyre emlékeztető árus.

Erről jut eszembe, hogy a Puerto Maldonado-i piac, ahol egy kis kölyök odajött hozzám és nyújtotta a kezét, mondván, hogy „ola”, azaz szia és mikor kezet nyújtottam boldogan elrohant. Persze először a zsebemhez nyúltam, mert meg voltam győződve, hogy valami turpiság van a dologban, de semmim nem tűnt el, egyszerűen csak szimpatikus voltam neki. Mondjuk ezen nem is csodálkozom. Ilyen jóképű fiatalembert nem lát mindennap. Ezek a kölykök azért jópofák. Kicsit cigánypurdékra emlékeztetnek, de mégis aranyosak, ahogy piszmognak a parkban, az út szélén, a járdán. Ja, és mutogatnak ránk, hogy „gringo”. Ők így hívnak minket. Cuscoban ehhez képest Senor vagy Amigo dukál, gondolom ez a kultúráltabb változat, turistáknak.

Az egyik árus végül is rábeszél inka amulettekre. Persze műanyagból vannak, tehát a varázserejük ennek megfelelően valószínűleg elég korlátozott.

Egyébként így néznek ki:

A hármas lépcsők különböző dolgokat jelképeznek:

- az egyik a keselyű-puma-kígyó hármasságot,

- a második a föld-nap-hold hármasságot,

- a harmadik az ész-szív-has hármasságot,

- a negyedik a ne csalj, ne lopj és ne légy lusta hármasságot.

A kereszt közepe, pedig Cusco-t jelképezi, mint az inkák központját, ahonnan 4 irányba indultak a birodalom fő útvonalai, de jelképezi a napot is, amit az inkák fő istenükként tiszteltek, és ahonnan az inka uralkodók származtatták magukat.

Estére némi izgalmakat követően, ugyanis 1 órát késtek vele, meghozták a ruháinkat. Nagyon szépen, illatosan, kimosva, szárítva, a zoknik összepárosítva, a ruhák összefogva, sűrű bocsánatkérések közepette. És ne feledjük mindezt vasárnap délután. Aranyosak ezek az emberek. Közben még egy utolsó internetezés itt Cuscoban, otthon lassan már hétfő reggel van, szegény otthoniak kezdhetik a hetet. Mi meg indulunk Punoba.

A csomagolás során kiderült, hogy egyre több a csomagunk, a szálló hallja, ahol mindezt véghezvisszük, olyan, mint egy csatatér, nem tudom, hogy láttak-e már ilyent ezek az inkák, mindenesetre vigyorognak, sőt Ronaldo-tól is befut az igazolás, hogy kifizettük a szállást, így aztán már nincs akadálya az indulásnak.

Gondoltuk még egy vacsora, indulás előtt belefér, betértünk a közeli csirke étterembe, ahol bár eléggé igyekeztek 8 óra 10 volt, mire befejeztük. Aztán rohanás a taxihoz és irány az állomás. 8 óra 20 mire odaérünk, és félkor indul a buszunk. Ez még nem lenne baj, ha nem Peruban lennénk. Szerencsére a jegyünk megvan, de itt a buszállomáson is illetéket kell fizetni, fejenként 1 sol, tiszta röhej, de azért is sorban kell állni. Ráadásul mindenhonnan ordítoznak, hogy Puno, Puno, merthogy egyszerre indul vagy 10 busz. Így aztán épp csak megtaláltuk a buszt fél kilencre. Felkászálódtunk, mire kiderült, hogy a helyünkön már ülnek, így 10 percig úgy tűnt mégsem megyünk sehová. Ati már a busztársaság által fizetett szállodáról álmodozott, de aztán csak szorítottak 4 helyet és már indultunk is. Ati szerint kellenek az ilyen kalandok. Fene tudja. Embere válogatja. Én meglettem volna nélküle.

A buszt nekünk luxusbuszként festették le, ami abból állt, hogy volt benne WC meg tévé, meg hátradönthető ülések, és a sofőr külön fülkébe van rekesztve. De ettől még az ablakot nem lehetett becsukni, süvít be a szél. A fűtés sajnos errefelé ismeretlen fogalom, ahogy egész Peruban, pedig 3000 méter felett időnként nagyon hideg tud lenni. A fene se érti őket. Igaz állandóan alpakka pulóverekben és ponchókban vannak, de emellett szandálban, csodálom, hogy nem fagy le a lábuk. Persze amilyen koszos és kérges a bőr rajta, lehet ott még a hideg is szomorúan belátja, hogy nincs esélye, lehajtja a fejét és visszafordul.

A buszon ennek megfelelően egymást fűtjük és büdösség is van, bár kicsit visszafogottabb, mint lehetne, ugyanis az utasok fele turista. A busz La Paz-ba tart, Bolívia fővárosába, oda gondolom reggelre ér. Alig indulunk el, máris beüzemelik a tévét és a videót és kezdődik a film, spanyol felirattal angolul. Én Katával előtte majdnem fogadtam, hogy Van Damme-os film lesz, és láss csodát a főszerepben Jean Claude Van Damme és Charlton Heston. Ütnek-vágnak, csípnek-harapnak-rúgnak benne, főleg a hangokból ítélve, ugyanis pont a fejünk felett van, így nem sokat látok belőle. Azt hiszem, azért nem maradtam le semmi fontosról.

A busz közben meg seper keresztül az Andokon, elég jó út van, kanyarog rendesen, szerencsére a sötétben a szakadékokat nem látjuk, pedig lehetett egy pár. Előkerülnek a pulóverek, hálózsákok, pokrócok, amit még a brazil repülőről szereztünk, és mindenki aludni próbál. A filmben a jók elnyerik méltó büntetésüket, így a zaj is alábbhagy, igaz utána még pár órát hagyják a tévét sisteregni, én meg szokásomhoz híven nem tudok aludni. Ráadásul az utat sem lehet bámulni, mert a busz eleje el van függönyözve, gondolom ez is a luxus része.

Persze oda az előtérbe egy pár illegális utast is felvesz a sofőr, valószínű saját zsebre, meg saját maga szórakoztatására, illetve az utasok csiviteléssel való idegesítésére.

Az alváshoz egyébként azon kívül, hogy nem tudok buszon aludni még a hely is kevés, és mikor néha úgy gondolom, hogy végre találtam egy elviselhető pozíciót és a zajtól épp elbóbiskolnék, akkor meg úgy érzem, hogy nem tudok rendesen szuszogni. Lehet, hogy csak sima hisztéria, de az is igaz, hogy elég magasan kanyargunk, ráadásul reggel még tengerszinthez közel voltunk, úgyhogy meg tudom érteni magamat.

Aztán egyszer csak nagy világosság támad, megáll a busz és egy csomóan leszállnak. Eleinte fogalmam sincs, hogy hol lehetünk, de aztán az egyik tippem jónak bizonyul. Ez itt Juliaca, nagy vasúti és közúti csomópont. Innen ágazik el az út, amelyik északról kerüli meg a Titicaca tavat, és innen már csak 40 km Puno. Szerintem kicsit gyorsabban haladtunk idáig, mint ígérték, lehet, hogy veszélyesebben is, de mint tudjuk sötétben az orrunkig sem lehet látni, hiába leselkedik ott bármi veszély. Innen elég szar az út, kanyargunk, döcögünk, de 1 óra múlva, minden gyanakvásom ellenére be kell látnom, hogy megérkeztünk Punoba.

Az út minőségét a mellettünk lakodalmas kutyaként hányó franciák is jelzik, szerencsére csak a végén bukik ki belőlük a kultúra, így minket már nem sokáig zavar, őket gondolom La Pazig annál inkább.

Leszállás, aztán a morcos, álmos sofőrtől megszerezzük a csomagjainkat, majd körülnézünk ezen a szélfútta, isten háta mögötti, éjjel háromkor. Elég nyamvadt egy állomás, ilyenkor a segítőkész emberek is kevesebben vannak, de iszonyú hideg van, ami végül meggyőz bennünket, hogy elfogadjuk az egyik emberke ajánlatát és megegyezünk, hogy elszállít bennünket egy El Manzano nevű szállásra, ami az eddigi legkellemesebb meglepetésnek bizonyul. Tiszta, egyszerű, olcsó (3 dollár fejenként, egyharmada a Cuscoinak), reggel és este van meleg víz, és benne van a reggeli is, igaz csak kontinentális, de ha kéred, ágyba is hozzák.

És ami a legfontosabb, hogy éjjel 3-kor is beengednek, bár ez lehet, hogy csak az emberünk hatása, aki seccperc alatt elhalmoz további ajánlatok garmadájával, alig győzzük hallgatni.

A szállás talán egyetlen hibája, hogy nem a központban van, bár Puno annyira kicsi, hogy igazából nincsenek távolságok.

Néhány óra alvást követően, megkapjuk a reggelit, aztán mikor már ragyog a magashegyi nap, akkor nekiindulunk Puno felfedezésének, a tegnap kapott tippek alapján. Készülődés közben megérkezik egy jópofa öreg, engem egy lebarnult japán nyugdíjas turistára emlékeztet, csak nem lóg rajta fényképezőgép. Kis sipkában van és jól beöltözve, amit nekünk is javasol és ékes spanyol nyelven egy kis térkép segítségével minden érdekességet elmagyaráz. Mivel a többiek lassan készülnek el, van ideje, így háromszor is előadja, ezáltal nekem is sikerül nagyjából megérteni. Mint utólag kiderült, ő is valami recepciós féle, de az is lehet, hogy tulaj. Sajnos ezt megkérdezni nem tudtam, ugyanis a spanyol nyelvtudásom – bármilyen furcsa - még hagy némi kívánnivalót maga után. Még mindig csak a sört tudom kérni, az egyjegyű számokat ismerem, az meg elég kevés ehhez.

Tehát irány a Plaza de Armas, a gyengébbek kedvéért, itt is így hívják a főteret. Itt nem nagyon vannak már saját személyautók, ami van az többnyire taxi, ezenkívül mikrobuszok százával meg biciklis riksák, és mindenki szállítani akar, kuncsaft persze meg nem sok. Ati meg Kata be is fizet egy riksára, azt hiszem 2 sol a központig. És egy szerencsétlen riksás teker mögöttük a nyeregben. Mi gyalog megyünk, miközben állandóan dudálnak ránk is, ajánlkoznak fuvarosnak. Óriási itt is az összevisszaság, por van, füstölnek a kivénhedt járgányok, ami nem csoda, mert az egyik benzinkútnál felfedeztem, hogy 84-es oktánszámú benzint tankolnak. Szerintem errefelé zöld kártyáról még sosem hallottak.

A központ nem valami grandiózus, bár van bevásárlóközpont és templom, valamint kis parkocska is szépen nyírt fákkal-bokrokkal. És alighogy megérkezünk, máris érkeznek a tüntetők, na nem miattunk, hanem gondolom ez errefelé az egyik kedvenc szórakozásuk. Ezek kiabálnak is valamit, de az nem derül ki, hogy választás van-e, vagy szakszervezet, vagy mi a csuda.

Sütkérezünk a napon egy darabig, amíg Atiék is befutnak, miközben azon mulatunk, hogy a főtéren működő cipőpucoló gyerekek mindegyike megpróbálkozik. Mikor elhárítjuk az ajánlatukat, mintha betanulták volna, mindegyik megkérdi, hogy „Where are you from?”, azaz honnan jöttünk, majd a válasz hallatán a következő kérdés „Coin of your country?”, azaz nem adunk-e nekik magyar pénzérmét, és mikor erre is nemet válaszolunk, akkor azzal búcsúzik, hogy „Maybe later”, azaz esetleg később. Nem tudom, hogy ezzel magát biztatja-e vagy minket, de mind ezt mondják, olyannyira, hogy köztünk is szállóigévé válik ez a méjbiléter.

Atiék megérkezését követően, megnézzük a templomot, amiben valami pápa is járt, nem valami nagy durranás, viszont az előtte felállított kereszt annál inkább. Mindennel fel van díszítve, van azon sarló, kalapács, halálfej, Krisztus a kereszten, virágok, egyéb szerszámok, zászlók, szóval nem semmi, ahogy kinéz.

Ezután meg nekiindulunk a hegytetőnek, ahol Manco Capac szobra áll a város fölött. Nem nagy emelkedő, de alig kapunk levegőt, ugyanis Puno még Cusconál is 500 méterrel magasabban van, de rövid keresgélés után mindig előkerül a szükséges és elégséges mennyiség. Végül csak feljutunk a hegyre, ahonnan Manco Capac mutatja a Titicaca tavat, mint Lenin az utat, és innen fentről nagyon jó kilátás nyílik a tóra. Manco Capac, ha valaki nem tudná, az első inka uralkodó, a szobra ehhez képest valami gyenge minőségű fehér kőből van, úgy tűnik, nem tisztelik túlságosan, mi meg kitaláltuk, hogy ő találta fel a mankót és a kupakot. A legenda szerint a Titicaca tóban a Nap szigetén született, ahol valami rejtélyes módon a napból szállt alá, hiszi a piszi. De ők hitték, sőt utána volt még vagy 14 inka (mert igazából csak a főnököt hívták így), amíg meg nem érkeztek Pizarroék. A népet kecsuának hívják, meg errefelé már aymarák is vannak, de mi gyűjtőnéven leinkázzuk őket, mint ahogy ők is sokszor saját magukat.

Bár nagy szerencse, hogy az inka szobor mutatja a tavat, azért magunktól is észrevennénk, ugyanis vagy 170 km hosszú és vagy 60 széles. 4 folyó táplálja, egy meg belőle ered. Amúgy a Titi az pumát jelent kecsuául, a caca pedig, mindenki piszkos fantáziája ellenére egyszerűen csak követ jelent. Tehát ez a Puma kő tó. Hogy miért ne kérdezd. Állítólag Puma alakú a tó, na de akkor miért kaka? Persze ezek mindenre ráfogják, hogy puma alakú, legyen az hordó vagy gémeskút.

A kilátás ennek ellenére nagyon szép, csak a város rondítja el némileg, mert errefelé is nagyon sok a félkész ház, egy közeli iskola udvarán betekinthetünk a perui oktatás kebelébe, ami leginkább nagy ricsajt jelent, de egyéb zaj nem hallatszik. Nincsenek gyárak, csak egy negyedvárosnyi stadion. Ha dolgozni nem is, de focizni azt úgy tűnik szeretnek. Az iskolások egyébként egyenruhában vannak, egyformák, rézbőrűek, kicsit olyan cigányosak, de azért jópofák, ahogy bámulnak és vigyorognak.

A szobor mellett találunk két kőcsúszdát, gyorsan kiélvezzük a második gyerekkorunkat. Aztán csúszunk egyet hármasban, Kriszta, Ati meg én, de állítólag én túl hamar kiugrottam, ezért a Kriszta kezéről lejött a máz, Ati a biztonság kedvéért ráesik Krisztára, aki mindeközben engem meg jól bokán rúg. Majd a helyszíni szemlén lehet tisztázni a részleteket és megtalálni a tettest. Rögtön be is térünk egy kocsmába, egyrészt a Kriszta sebeit bekötözni, másrészt a sör ízét átismételni, illetve fertőtleníteni belsőnket vele.

Ezután már jobban is megy a lefele ereszkedés, a sétálóutcáig meg sem állunk. Nagy fantáziával Lima utcának keresztelték. Itt megkeressük az Edgar Adventures nevű céget, amit a Lonely Planet is ajánl, befizetünk a másnapi hajókázásra, aztán beülünk egy kínai vendéglőbe ebédelni. A kaja nem rossz, pont olyan, mint egy kínai vendéglőben.

Ebéd után elindulunk a Terminal Terrestre nevű buszállomásra, a továbbutazásunkat megszervezni, az egyszerűség kedvéért a tóparton. Az ember azt várná, hogy ezek itt a legfelkapottabb telkek, meg tóparti sétány meg ilyenek, na ne félj. Sárból tapasztott házak, por és mocsok, ipartelep és cigánytelep, ugatnak a kutyák, vonyítanak a malacok, visonganak a gyerekek, de végül csak átevickélünk a szennylefolyókon és odaérünk a buszállomásra.

Ott legalább 10 társaság kínál jegyeket Arequipába, a következő úti célunk felé, fülsiketítő ordítozás közepette, mint a piaci kofák. Végül 20 solért veszünk jegyet egy újabb állítólag luxusbuszra. Hát majd meglátjuk, hogy ez mit is jelent.

Az állomástól a piacon keresztül térünk vissza, hát azt hiszem errefelé Köjál vagy Sanepid sosem járt, ha egyáltalán létezik bármiféle ilyen hatóság. Az óriási porban a kecskefejtől, a halon át, a sajtig, a tengerimalactól a zöldség-gyümölcsig mindent árulnak, csak úgy a földről vagy asztalkákról. Mindezt a nagy napsütésben, a forgalom kellős közepén. A nap ellen napernyőkkel védekeznek, amelyek az itteni lakosság méreteihez vannak igazítva, így minduntalan beleverjük a fejünket. Kiderül, hogy van kínai piac is, és végül véletlenül rálelünk a szuvenír részlegre is, ahol bevásárolok sálat, sapkát, ilyesmit, nem mintha fáznék, inkább ajándékba. Egyébként, ahogy a nap elbújik, rögtön hűvös kezd lenni, úgyhogy talán nekem se ártana.

Délutánra kitaláljuk, hogy elmegyünk a közeli Chucuitóba, ami kb. 15 km megnézni a falloszok templomát. Neki is vágunk, gondolván épp ideje valami helyi járatot is kipróbálni. Találunk is valami mikrobuszt, az ár 1 sol, de azt mondják, ha kifizetjük a 12 utas 12 sol-ját, akkor akár expressz visznek minket. Annyira azért nem sietünk, inkább átszállunk egy másikba, ahol csak 80 centimos az ár, igaz a menetrend az aszerint alakul, ahogy megtelik a busz. Sőt még utána is bevállalunk pár ráadást. Kb. fél óra alatt sikerül a 12 személyes kis buszba 20 embert szerezni, hosszas ordítozás, kántálás eredményeképpen. Igaz nem mind felnőtt, de mind büdös, bár ezt előre bekalkuláltuk.

Végre elindulunk, száguldunk is, egészen amíg egy nagy csattanás nem hallatszik. Kriszta szerint csak a tetőre pakolt csomagokról pattant le a gumipók. Azért haladunk még vagy 500 métert, miközben az utasok hangjában némi izgatottság fedezhető fel. Aztán megállunk és visszafordulunk, majd megtaláljuk az úttól vagy 3 méterre a túloldalon az ajtót. Ugyanis indulás előtt felkötöztek egy ajtót a tetőre. Ekkor aztán iszonyúan elkezdünk röhögni, mert csak most értettük meg a csattanás okát, de azért nem merjük túlzásba vinni, mert hátha ők nem élvezték annyira. Még szerencse, hogy nem jött szembe semmi. Kicsit később leszáll az indián asszony, az ajtó tulajdonosa és két átalvető mellé felkapja az ajtót is, aztán elindul a hegynek. Nem mondom, hogy utána tudnám csinálni.

A végállomásnál aztán eligazítanak, hogy merre menjünk és meg is találjuk a falloszok templomát. Nem túl érdekes. Van körbe egy 10x20x2 méteres fal, olyan inka gyártmány, ha jobban megnézzük, vannak rajta domborpumák, meg ilyesmik és benne kb. 80 darab fallosz. Hát némi jóindulattal 5-6 darabon fel lehet ismerni, hogy mi akar lenni, a többi inkább csak olyan kőcső. A helyi kölykök próbálják eljátszani az idegenvezetőt egy kis pénz fejében, de mi sajnos nem értünk spanyolul, szóval hiába. A könyv szerint az inka asszonyok elüldögéltek ezeken a falloszokon órákig, mert ettől remélték a termékenységet. Hogy sikerrel jártak-e arról nincs adat. Aztán vissza Punoba valami menetrendszerinti járat, 1,50-ért elvisz, a büdösség itt sem hibádzik.

Punoban még beugrunk a piacra, bevásárolunk sajtot meg paradicsomot, aztán jól belakunk belőle. Az ilyesmitől óva intettek, de hát nem lehet az ember fából. És mivel túléltük, ettől kezdve nem is nagyon ódzkodtunk a piaci árutól, csak a húst kerültük el messzire. Igaz, azt itthon se nagyon veszem piacon.

Este nagy videózás következett, visszanéztük az eddig felvetteket, az Ati videokameráján, miközben megittuk a maradék pálinkát. A vége fele már dőltünk a röhögéstől és a pálinkától, főleg mikor kiderült, hogy Ati vagy 10-szer felvette az Urubamba folyót a mezőgazdasági területekkel és az inka ösvénnyel.

Reggel meg indulunk az egész napos túrára, a Titicaca tóra. A várva várt busz helyett egy taxi érkezett, amibe 6 ember elég nehezen fér be. Én végülis feláldoztam magam és az első ülésen magam mellé vettem a kis indián szervező csajt, aminek az lett az eredménye, hogy a többiek hátulról végig kommentáltak és torkuk szakadtából röhögtek.

Végül leértünk a kikötőbe, ahol besoroltak bennünket egy kb. 20 személyes motoros hajóra, ami legjobb napjaiban sem mehetett 10-20 km/h-nál gyorsabban. És azok a napok is elmúltak már régen. Van egy felső fedélzete is, mi azt vesszük birtokba, majd kb. 25 perc után megérkezünk első célunkhoz, az Uros úszószigetek egyikéhez.

Az idegenvezető szerint, az uros-ok az inkák elől menekültek el, és azt találták ki, hogy úszó szigeteket építenek nádból a tóra. Ehhez ki is dolgozták a technikát, előbb kb.1m nádgyökereket, majd 1-2m nádat pakolnak egymásra. Mindezt valahogyan cölöpökkel rögzítik, ha szükséges az egészet odább lehet vinni. Nagyon érdekesek, olyan 30-40 méter átmérőjűek, kb. 10-20 ember lakja, és minden nádból van, a házak, a budi, a kapu és a pumafejű csónakok. Ilyenből veszünk is egy miniatűrt szuvenírnek. Ki is próbálunk egy ilyen nádcsónakot, érdekes, bár nem túl gyors közlekedést tesz lehetővé a szigetek között. Néhol süpped is a nád, ahogy rálépsz, igen érdekes érzés. Persze ezek a szigetek csak itt az öbölben vannak, ahol nem túl mély a víz és éppen ezért bőségesen áll nád rendelkezésre. A férfiak a partra járnak dolgozni vagy halásznak, a nők szuveníreket gyártanak és nevelik a gyermekeket, akik egy másik úszó szigetre járnak iskolába. Összesen 47 ilyen úszó sziget belőlük. Mi is áthajózunk az iskolaszigetre, ahol a gyerekek a tiszteletünkre az ősi inka dalt a „Frere Jaques”-ot ordítják ének gyanánt, de mint a fába szorult féreg. Persze az uros-ok már rég kihaltak, illetve beolvadtak, manapság aymarák lakják

Innen újra hajóba szállunk és irány a Taquile sziget, ami 2 és fél órányi hajózást jelent ezzel a csodás járművel, amit egyébként minden más alkalmatosság elhagyott. Ekkor derül az is ki, hogy mi eddig csak egy öblöt láttunk, ahogy kiérünk a nyílt vízre, olyan, mint a tenger. Nagyon szép kék, ragyog a nap, sajnos a víz állítólag 8 fokos, így nem érdemes kipróbálni.

Egyre erősebben vág a hideg szél, mire észrevesszük Krisztával, leégünk jó rendesen, főleg a pofám ég, mert naptejet, azt nem hoztunk. Pedig igazából végig fagyoskodtunk. Igaz legalább a Sandstone cuccaim szélhatlansága bebizonyosodott, nem mint a vízhatlanságuk a Machu Picchun.

A szigetre belépőt kell fizetni, aztán egy 100 méteres szintemelkedés a faluig. Persze nekünk a Machu Picchu után meg se kottyan. Kőből van az ösvény, a házak a kerítés. Kicsit olyan mediterrán jellegű. A termőfelületet a kövek összeszedésével alakítják ki és, jobb híján kerítésnek használják. A falu bejáratánál kőkapu, helybéli kislányok valami mentolos illatú növényt adnak ajándékba – gondolom én -, egy kis pénzért – gondolják ők. Én gondolom jól. A szigetet egyébként már az inkák előtti időkben is lakták, egy Tihuanaco-i kultúra nyomait itt is felfedezték, de utána a kecsuák vették birtokba.

Ennek megfelelően a ne lopj, ne hazudj, ne légy lusta elvei szerint élnek. A lustaság ellen úgy védekeznek, hogy akár gyaloglás közben is, a férfiak kötnek, a nők fonnak. Ez nem vicc, tényleg. A nők pár lépéssel a férfiak mögött haladnak, cipelik a terhüket, miközben kézimunkáznak.

Érdekes népviseletben vannak. A férfiak fekete nadrágot, fehér inget, kötött színes övet és hálósipkát viselnek. Ilyeneket kötögetnek menet közben. A nők többrétegű színes szoknyában, fehér ingben és kendőben járnak. A fejfedőnek mindkét nem esetében jelentősége van, a színe jelzi, hogy az illető házas-e vagy sem.

A fiatalok 2 évig élnek próbaházasságban, csak ezt követően házasodnak össze, ha még akarnak. Ha közben gyerek születik és mégsem házasodnának össze, akkor a fiúgyereket a fiú családja, a lánygyereket a lány családja veszi magához.

A tolvajokat, ha háromszor rajtakapják, kirúgják a szigetről, ha nem a saját fajtájuk, akkor már első alkalom után. Ezért aztán nincs is szükség rendőrségre, se bíróságra, se ügyvédekre. Ilyen- olyan hivatalnokok azért vannak, ők fekete kalapot is tesznek a hálósipkára.

Vetésforgót alkalmaznak, 7vagy 8 féle növényt termesztenek felváltva, ugyanennyi közösség vagy nemzetség van a szigeten, akik ezt végzik. Alig vannak állatok, járművek és úthálózat nincsen. Villany sincs, mint ahogy az úszó szigeteken sem, mindkét helyen napelemekkel próbálkoznak.

Amit meg menetközben kötögetnek, azt mindenki leadja a központi boltban, ahol bizományiszerű értékesítés folyik, egységáron, nincs piac, olya mint valami ősközösségben.

A szigeten ebédelünk, állítólag helyi specialitást, de semmi különlegeset nem találunk benne, aztán 500 lépcsőt ereszkedünk a kikötőhöz, majd visszahajózunk Punoba. Közben vihar is készülődik, két szivárvány is feltűnik, de aztán csak elmarad az égiháború.

Késő délutánra visszaérünk, a barátságos idős urat megkérjük, és miután megérti, készségesen telefonál is Arequipába, ahol szállást foglal nekünk, ugyanis tudtuk, hogy az éjszaka kellős közepén érünk majd oda. Aztán elbúcsúzunk a kedves vendéglátónktól, később hálából reklámoztuk is, amikor odautazókkal találkoztunk, és irány az állomás.

A busz jó perui szokás szerint nem indul időben, ezért aztán előkerül az üveg whisky, amit még Rio-ban vett Ati és szégyenszemre eddig nem fogyott el. Közben néhány francia turistával is összemelegedünk, kipróbálhatom, hogy tudok-e még értekezni franciául. Kicsit nyekeregve, de azért sikerül beszélgetni velük, főleg miután megkínáljuk őket is nagyon megértőek.

Végül beáll a busz, hát ilyet nem láttunk még. Óriási, majdnem vízszintesig ledönthető plüss fotelülések vannak, külön szeparéban vagyunk az első osztályon. Ez a földszint, itt csak 8 ülés van, fenn van a másodosztály az emeleten. A tévé meg a budi az már nem is érdemel említést. Még ilyet. Leginkább talán a repülőkön a business-class hasonlítható ehhez. Szóval megittuk a maradék whisky-t a maradék eszünkkel és reménykedtünk, hogy talán most jobban utazunk. A kényelemmel nem is lett volna baj, csak a busz nem nagyon akart haladni, sőt egy adott pillanatban egyenesen tolatott, állandóan megállt és végül olyan hideg lett, hogy majd lefagytunk. Ráadásul a busz fújtatott, hörgött, zörgött, vagyis mindent elkövetett, hogy aludni ne tudjunk, és egy darabon olyan szar út volt újra, hogy majd kirázta a lelkünket, pedig a plüssfotelek igazán igyekeztek megvédeni. De a végén ott volt Arequipa, ahogy megígérték. És az már csak 2200 méteren fekszik, vége a magashegyi környezetnek, olyan magasra már nem megyünk vissza.