| |
|
|
... újból köszönetet kell mondanom mindenkinek, aki bekapcsolódott a segélygyűjtésbe. Most már elmondhatom, Kosányi Imre túl van a műtéten, napok kérdése, hogy ismét a családja körében legyen. Azt is tudnotok kell, hétfőn Tukacs Mária esetében beindul a második kezelés, s az orvosok prognózisa szerint, még az is lehetséges, hogy csak három kúrára lesz szüksége, mivel szervezete kedvezően reagál a gyógyszerekre.
Most el kell mondanom egy történetet, egy igaz mesét. Tizenegy évvel ezelőtt kezdődik a sztori, egy fiatal házaspár álma már majdnem valóravált. Gyermeket vártak, s a kórházban tudták meg, ikrek fognak születni. A szokásos ellenőrzéskor vették észre, hogy az édesanya szíve nem bírná ki a szülést, ezért közvetlenül az örömteli esemény előtt szívritmus-szabáyzót voltak kénytelen a szervezetébe ültetni.
Az idő múlt, a gyermekek felcseperedtek, immár ötödik osztályba járnak. A családot sok más megpróbáltatás is érte, pédául csak egy: a férj munkahelyét elvesztve Magyarországra kényszerült, ott dolgozott építőmunkásként, de a baj még az anyaországban sem kerülte el őt s társait. Erről azonban most nem szeretnék írni, mivel ez már egy hosszadalmas, de emellett egy kicsit kínos történet is.
A napokban az anyukának ismét ellenőrzésen kellett jelentkezni, mégpedig a szokásoson. Itt állapították meg, hogy a beültetett szerkentyű amortizálódott, egyre halkabb jeleket továbbít a szívnek, ezért most már elérkezett az idő annak kicserélésére. Függetlemül attól, hogy nem bíznak a jelenlegi országunk egészségügyi rendszerében, mégis vállalták, hogy beindítsák a szívritmusszabályzó cseréjének folyamatát. Jövő hét csütörtökére várható minden adat, akkora tudják meg, hogy a betegsegélyző téríti-e a költségeiket, de azt is: egy új szívritmusszabályzó mennyibe kerül. Itt még nem említem az utána jelentkező költségeket, ugyanis az így vagy úgy beszerzett szerkezetet kórházban, sőt klinikán kellene beépíteni az asszonyka szervezetébe.
Most ez a helyzet. Higyjétek el, nem azért írok, hogy Ti gyűjtsétek össze a szívritmus-szabályzó árát, mivel tudom, hogy ez még a számotokra is nagy falat. Arra szeretnélek kérni mindnyájatokat, aktiváljátok magatokat egy olyan kapcsolat kialakítására, amely segítségével egy ilyen segédeszközt gyártó vállalat, gyár vagy vállalkozás hajlandó lenne ajándékként az anyuka részére adományozni a nélkülözhetetlent. Minden egyéb adatot csütörtök után, tehát szent karácsony ideje alatt tudok csak a rendelkezésetekre bocsátani. De azért még valamit: az anyukát Perpauer Ágotának hívják.
Először is egy reagálás. Ha hiszitek, ha nem, el tudnám küldeni a részetekre titkosan is az írásaimat, azonban én nyíltan vállalni merem a barátaimat, még akkor is, ha közöttük vannak olyanok, akik liberálisak, eseleg demokraták, szociáldemokraták, nemzetiek, sőt nép-nemzetiek. Ezt várom el tőlük, azaz tőletek is, mert az e-mail segítségével történő levelezésnek nem azért kell fontosnak lenni, hogy egymás előtt titkolózzunk, hanem (s ez már csakis a saját, különbejáratú, esetleg szubjektívnak is nevezhető véleményem) a célból, hogy egymást felvállalva, egymás egyéniségét tiszteletbentartva, senkit sem sértegetve, mindenfajta szellemi erőszak nélkül kíséreljük meg saját véleményünket elmondani.
Pont a fenn leírtak miatt kell köszönetet mondanom néhány személynek, akik (talán ezen elgondolás miatt) most, a karácsony küszöbén úgy küldték jókívánságaikat, hogy mellékelték képeiket is. Hálával tartozom Takács-Lambert Máriának, Szügyi Margitnak és Szilveszternek, de Tófalvi Péternek is. Ezekkel a képekkel az eddigi személytelen, virtuális kapcsolatot sokkal meghittebbé, sokkal emberibbé tették, s ezáltal is példát mutattak.
Talán ez lenne a szeretet ünnepének legfontosabb üzenete számunkra most, (egyesek szerint az évezred utolsó évében, szerintem pedig) a XX század utolsóelőtti karácsonya alkalmából!
| |||||||||