Bosszúság, elégedettség s remény fogságában

I. Reptéri feljegyzések

– ha bátrabb lennék: nyílt levél a MALÉV igazgatóságának –

Csütörtökön, 1999. augusztus 12-én – a napfogyatkozást követő napon – (f)elkísértem Ottit a Ferihegyi Repülőtérre, indult Kanadába, gyermekei meglátogatása okán. Abban az esetben, ha nem a Zoli WEB-site oldalaira, hanem a repülőtársaság felelős vezetői részére készítettem volna e sorokat, így kezdtem volna:

Tisztelt Hölgyeim és Uraim, a MALÉV igazgatóbizottságának tagjai!

Tudatában vagyok annak, hogy Önök mindent megtesznek a Cég jó hírneve érdekében, emellett nem kételkedek hozzáértésükben sem, mert dinasztikus vonásokat lehet fellelni a becses személyeikről szerzett információkban. El sem tudom képzelni, mi, vagy ki (?) áll Önök mögött, mikor egy Hingyi Beatrixnek is távoznia kellett a gazdaságpolitikai színtérről. Mivel azt is tudom, hogy az Önök ideje szigorúan kiszámított. így rátérek a lényegre:

– 1999. augusztus 12-én több mint 30 utas lemaradt a Budapest és Toronto között közlekedő, 18 órakor induló járatukról, habár időben megvásárolták a repülőjegyet, időben megszerezték a “confirmed” megjegyzést, legtöbbjük jegyén pedig még az ülőhely is fel volt tüntetve;

– 17 órát követően kezdődött ezen személyek kálváriája, amikor is az ellenőrzéssel megbízott személyek különféle magyarázatokkal félreállították őket, mondván: sajnos nincs helyük a gépen;

– mivel az Önök cége nem vette a fáradságot, hogy egyértelműen tájékoztassa az utasokat, mi is történt, így azok az ott elhangzottakra, valamint a reptéri alkalmazottak beszélgetéséből ellesett mondatfoszlányokra volt utalva, ezek közül pedig a következők hangzottak el legtöbbször: a) a lemaradottak nem az ellenőrzéskor elfoglalt helyük (sorban állás) miatt kerültek ilyen helyzetbe, b) mivel kedden nem szállt fel a MALÉV járata, így annak egyes utasai foglalták el a már eladott ülőhelyeket, c) a MALÉV egy csoportutazás részvevőinek adta át ezeket a helyeket, d) a Tirana és Budapest között közlekedő járatról nem tudták, hányan fognak továbbutazni Torontóba, e) aznap délelőtt szétesett a számítógépes rendszer, így közvetkezett be az inkriminált helyzet;

– az említett járat többszöri halasztás után (20 óra 50 perc, 19 óra 50 perc, 21 óra) 21 óra 5 perckor szállt fel, de közben hogy, hogy nem, egyeseknek hirtelen találtak helyet a gépen, mivel először a kísérő nélküli gyermekek, majd magyarországi utasok is feljutottak arra;

– habár a lemaradt utasok ígéreteket kaptak, azok megvalósulása igencsak lassan következett be, mivel a másnapi és a két nappal később induló gépekre a jegyeket este kilenc körül kapták kézhez, a kártérítés kiosztása is akadozott, mert csak az első pár jutott dollárösszegekhez, a többieknek meg kellett elégedniük forinttal (aztán, hogy azzal mit kezdtek például Rómában, senki nem törődött), majd 23 óra 5 perckor elindultak végre a szállásuk felé;

– akik lemaradtak, keserűen állapították meg, hogy legtöbbjük Románia, Ukrajna, Grúzia és Jugoszlávia útlevelével van ellátva, illetve olyan kanadai állampolgárok vannak még közöttük, akik nevéből egyértelműen arra lehet következtetni, hogy szerbek.

Már tudom, hogy a következő napokban ezek az utasok is célhoz értek, azonban kérdések és kételyek sorakoznak bennem, amelyek közül talán ez a legfontosabb: nem lehetett volna a “problémá”-t azonnal és emberségesen kezelni?

II. Út a tengerpartra

– persze, itt is meglepetések sorozata várható –

Éjszaka nem igen aludtam, mivel hajnalban indulnom kellett Belgrádba, majd az ott átvett repülőjeggyel Tivatba (Montenegro), mivel a Kotor melletti Ljután már vártak, hiszen a Dán Konfliktuskezelő Központ szervezésében kezdetét vette A Montenegróból és Szerbiából való nemkormányzati szervezetek támogatása elnevezést viselő öt napos szeminárium.
Az első meglepetés Belgrádban várt rám, megtudtam 1999. augusztus 17-ére összehívták a Jugoszláv Parlamentet, tehát ha visszaérkezek a tengerpartról, nem utazhatók haza, itt kell maradnom. A következő meglepetés a repülőúttal kapcsolatos, semmilyen probléma nem jelentkezett, szinte időben indultunk, a gép tömve utasokkal, a személyzet kedves. A tivati reptéren gépfegyveres rendőrök, valamint szintén felfegyverzett katonai egyenruhába bújtatott különleges egységekhez tartozók. Akik sűrűbben utaznak, megnyugtatnak, azóta van így, amióta bombázták még Montenegrót is, rá se rántsak.
A Tivat és Ljuta közötti kb. 10 km utat taxival teszem meg, 25 DEM-nek megfelelő dinárösszeget kér a taxis, így kifizetem a 300 dinárt, majd megérkeztem a Pavisity-villába, ahol már a többi 24 meghívott nagyban dolgozott. Olyan embereket találtam itt Belgrádból, Újvidékről, Verbászról, Zomborból, Nisből, Pancsováról, Szremszka Mitrovicáról, Nisből, Podgoricából, Kotorból, Novi Pazarból (egy bosnyák fiú), Ulcinyból (egy albán fiatalember) akiket már névről ismertem – sőt egyeseket személyesen is –, mert 1991 óta igencsak kivették a részüket a háborúellenes tevékenységekből, valamint a háború okozta sebek orvoslásából. A szeminárium vezetői megérdemlik, hogy név szerint említsem őket, Dániából Steen Clausen ügyvéd és Vibeke Vindelřv, a jogtudományok doktora, emellett a belgrádi Most (Híd) szervezet részéről dr. Kovács-Cerovity Tünde pszichológus és Sznyezsana Mrsze a béketudományok magisztere, illetve a kotori ANIMA szervezet vezetője Maruska Draskovity pszichológus. A háború kezdete óta igencsak sok jót hallottam Tünde asszonyról, most itt, a gyakorlatban győződhettem meg arról, hogy a valóság sokkal többet takar. Nem kívánok belemélyedni az összejövetel részleteibe, csak annyit említek még, hogy a megjelenteket felkészítették az alvó nemkormányzati szervezetek és egyesületek felélesztésére, ebben a munkában pedig Dánia kormánya szeretne komoly szerepet játszani.
Első este már nem fürödhettem, mivel viharos volt a tenger és az eső is esett. de szombaton és vasárnap bepótoltam a több mint 10 évnyi lemaradásomat.
Amit még meg kell említeni: szombaton este tartották Kotorban a több száz éves hagyományokkal rendelkező Bokelyszka noty (Bokai éjszaka) rendezvényt, amely most már egy táncdalfesztivál zárórendezvénye, valamint a feldíszített bárkák felvonulása. Mi is egy hajóval utaztunk be az öbölbe, ahol már a parton több tízezer ember (még az is lehet, százezer körül volt a számuk) várta a felvonulást. A több mint harminc feldíszített bárka közül a montenegrói címerrel ellátott kapta meg az első helyezést (ne csodálkozzunk), habár számomra jobban tetszett a békegalambnak öltöztetett – igaz hiányoltam róla a NATO feliratot, valamint az újságpapírral körberagasztott, papírhajónak kinéző bárka (hogy, hogy nem, itt is feliratot vártam, mégpedig a következőt: Jugoszláv Haditengerészet). Mivel volt helyszíni tévéközvetítés, a bemondók pedig a jelenlevőket is tájékoztatták, így megtudtuk, hogy a rendezvény fő szponzorai Szlovéniából, mégpedig Nova Gradiskából és Mariborból való cégek. Ennek tudatában nem csodálkoztunk azon sem, hogy zárásként egy csodálatos tűzijátékot láthattunk, amelyhez hasonlót egyesek mindeddig csak Budapesten, valamelyik augusztus 20-án élvezhettek.
Ezután átmentünk az Óvárosba, azonban már ülőhelyet nem találtunk egyetlenegy kocsmában, vendéglőben sem, mert a helybeliek időben elfoglalták azokat. Így, a régi katedrális melletti teraszon találtuk magunkat, mert a tömeg inkább állt lenn a téren és bámészkodott, mintsem felmászott volna a teljesen üres területre. Itt aztán olyan lazításba kezdtünk, hogy visszainduláskor a kotori fiatalok azt kérdezték tőlünk, idősebb fiataloktól: mikor jövünk legközelebb.
A hajó keresése közben döbbentünk rá, hogy miközben jól éreztük magunkat, elszalasztottuk az egyik fő eseményt, az INDEXI koncertjét. A mai fiataloknak lehet, hogy semmit sem jelent már ez a név, azonban a 70-es években menők voltak, gondoljunk csak a Szanyam (Álmodom) dalukra.

Az egyik előadáson a Pavisity-villában

Az Óváros “normális” körülmények között

A podgoricai Vijesti megemlékezése a kotori rendezvényről

III. Belgrád, Parlament

A tivati reptérre 40 fokos hőségben érkeztünk, óriási tömeg várakozott már. A bombázások és a felhőszakadások eredményeként legegyszerűbben (s félő, hogy legolcsóbban is) repülőgéppel közelíthető meg a tengerpart. Amíg régebben nap egy-két gép szállt le Tivatban, most félóránként indulnak a Boeing 737-esek, mindegyik tömve, a 132 helyen legalább 140 utas, mivel a kis gyerekek nem jegykötelesek.
Az éjszakát a Metropol szállodában töltöttem, majd délelőtt megjelentem a Parlament épületében. Habár 11 órára hirdették meg az ülés kezdetét, háromnegyed egykor vette kezdetét a munka. Négy törvényt kívántak elfogadni: 1. Az adórendszer alapjairól szóló törvény módosításairól és kiegészítéseiről szóló törvény, 2. A külkereskedelmi gazdálkodásról szóló törvény módosításairól és kiegészítéseiről szóló törvény, 3. A vagyon- és személybiztosításról szóló törvény módosításairól és kiegészítéseiről szóló törvény, 4. A vámtarifákról szóló törvény módosításairól és kiegészítéseiről szóló törvény. A napirend előtt tájékoztattak bennünket a kormányátalakításról, azt állítván, létrejött a nemzetmentő kormány. A lényeg: most már a Szerb Szocialista Párt, a Jugoszláv Baloldal, a Szerb Radikális Párt, Momir Bulatovity montenegrói pártja és az önmagát Montenegrói Szerb Néppártnak nevező szervezet tagjai alkotják a kormányt, egy személlyel, aki az Új Demokráciához tartozott, de a kormányba lépése miatt kizárták onnan. Azt, hogy megnövekedett a kormány alelnökeinek száma eggyel, a kormánytagok száma pedig hárommal nem kívánták megvitattatni, úgy látszik, nem vagyunk pénzszűkében. Megtudtuk még azt is, az Új Demokrácia képviselői visszaadták a mandátumaikat, így az SZSZP és a J(E)B újabb jótét lelkekkel gazdagította a képviselők névsorát, akik közül egyik talán “jó” román, egy másik pedig minden valószínűség szerint “jó” török.
Senkit sem zavartatott, hogy ennek a maradék országnak van alkotmánya, sőt a Parlamentnek Ügyrendje, együttes ülést tartott a két ház, sőt mind a négy törvényt egyszerre vitattatta az ülést vezető elnöklő. Már az első felszólalások tudatosíthatták mindenkiben ezeket a törvényeket pedig el kell fogadni, mert akik hatalmon vannak, többséget képeznek. A vita alapján kikristályosodott, hogy milyen fontos rendszerbeli törvényekről van szó, hiszen olcsóbb lesz ezután a külföldi cigaretta és whisky, kisebb lesz a tűzifa és -szén forgalmi adója, be lehet az országba hozni négy évnél fiatalabb használt autókat. Igaz, mindezeket az árucikkeket csak azok a vállalatok hozhatják be, akik újraregisztrálják magukat, s ennek címén befizetnek 10-10.000 német márkát az államkasszába. Így vált közérthetővé. hogy csak arról van szó, a kormány minél több pénzt be szeretne gyűjteni, emellett pedig olyanok kezébe akarja adni a behozatalt, akik az elmúlt évtizedben egyik-napról a másikra dúsgazdagokká váltak (normális országokban netán nem ezeket nevezik háborús nyerészkedőknek?). Mindezek alapján mi, a VMSZ képviselő nem kívántunk részt venni sem a vitában, sem pedig a döntéshozatalban.
Az, hogy a vita mégis tartogatott érdekességeket, annak köszönhető, hogy Sesely Komnenity úr (Szerb Megújhodási Mozgalom) felszólalása után érintve érezte magát, ezért reflexióra kért lehetőséget. Senki sem értette, hogy miért. mégis szót kapott. A rendelkezésére álló időt arra használta fel, hogy a kormányban részt vevő erőket hazafiaknak (patriótáknak) nevezze, míg azokat, akik erre nem mutattak hajlandóságot quislingeknek bélyegezze. Komnenity viszontválaszra kapott lehetőséget, amelyben egy angol tudóst idézett (nem jegyeztem meg, kit). Mondandójának fordítása a következő: A patriotizmus a semmirekellők utolsó menedéke. Ezt követően Sesely csendben maradt, s hosszú-hosszú percekig pulykavörösen pöffeszkedett, de senki nem kívánta vigasztalni.

IV. Egy s más

Útban hazafelé átfutottam az e-mail üzeneteket, ezekre kívánok most reagálni.
Szandzsákban az autonómia kikiáltásáról a Szulejman Uglyanin nevével fémjelzett párt döntött. Róluk tudni kell, hogy a pártvezér ellen a rendszer elfogatási parancsot adott ki 1996-ban, hazaárulással vádolták, majd egyszer csak megjelent (Törökországból tért vissza), indult a választásokon, szövetségi parlamenti képviselő lett. Annyit azért még hozzáadok, hogy a jelölteknek fel kellett mutatni egy bizonylatot, hogy büntetlen előéletűek és nem folyik ellenük bűnvádi eljárás. Mindezek tudatában erősen kétlem, hogy a folyamatban nincs benne szeretett és bölcs elnökünk keze, tehát valami hasonló játszódik le, mint 7-8 évvel ezelőtt a valamikori Jugoszlávia egyes köztársaságaiban.
Én is olvastam a Magyarok Világszövetsége Jugoszláviai Országos Tanácsának közleményét. Aki eddigi írásaimat, valamint a közreadott dokumentumokat áttanulmányozta láthatja, hogy ez az iromány csúsztatásokkal és féligazságokkal van megtűzdelve. Nem kívánok magyarázkodni, helyette mellékelek egy meghívót.

Az olvasók láthatják, hogy augusztus 20-án, legnagyobb nemzeti ünnepünkön meg szeretnénk tenni az első lépést a perszonális autonómia létrehozása felé. Tudjuk, hogy ez az ideiglenes szerv csak addig rendelkezhet jogosítványokkal, amíg meg nem teremtődnek a feltételek a vajdasági magyar választópolgárok névjegyzékének létrehozására, illetve a valódi demokratikus választásokra, azonban addig valakinek el kell végezni a szükséges előkészületeket, erre pedig egyetlen pártnak sincsenek jogosítványai, egyedül csak azoknak a képviselőknek, akiknek a nemzeti közösségünk tagjai választások alapján adtak felhatalmazást.
Ez a rendezvény miatt lesz nagyon fontos a Palicson délután megszervezésre kerülő központi ünnepség, de a többi település sem szűkölködik ilyen rendezvényekben, ezért mellékelem a Kanizsán megtartásra kerülő ünnepség meghívóját is.

V. Mondhatjuk úgy is: vége

Amint látjátok, mozgalmas hétvége áll előttünk, s ha még azt is hozzátesszük, hogy augusztus 19-én – teljesen lényegtelen, hogy a pravoszláv vallási ünnep, az átváltozás, esetleg Clinton elnök születésnapja az ok e dátum kiválasztásánál – Belgrádban az ellenzék szeretne 200.000 ember előtt tiltakozni, a lényeg: jövő héten is lesz miről írnom Nektek.
Addig is, mindnyájatoknak kellemes ünneplést!

Oromhegyes/Szabadka; 1999. augusztus 18.

Vissza a HUNSOR honlapjára !