| |
|
|
Útban Zsablya felé
Ez is az érdekünk...
Útban Zsablya felé, ahol a községi képviselő-testület elnöke várt rám szerdán tíz órakor, elgondolkodtam azon: mit is tudunk a jelenlegi Zsablya községről? Még én is, aki évente, a halottak napján, Csurogon vagyok a túlélőkkel, azoknak és a vértanúknak az utódaival, hogy megemlékezzünk 1944. szörnyűségeiről. Akárhogyan is gondolkodtam, más nem jutott eszembe, mint az, hogy 1996-ban a Zajedno koalíció megnyerte a községi önkormányzati választásokat, nemsokára pedig, szinte puccsszerűen ők maguk leváltották az általuk tisztségbe helyezett radikálisból (Szerb Radikális Párt) ligássá (Vajdasági Szociáldemokrata Liga) átvedlett polgármestert.
Ismerős fogadott, mivel
Đorde Đukictyal, a demokrata (Đindic-féle Demokrata Párt) polgármesterrel együtt voltunk Budapesten, az anyaország fővárosi önkormányzata által megszervezett ellenzéki tanácskozáson.Röviden vázoltam az okokat, miért is akartam vele találkozni. Elmondtam, hogy a csurogi vérengzés túlélői és az áldozatok hozzátartozói felkérésére vagyok nála, mivel szeretnének a csurog szélmalom mögött, a Tisza holtága partján található, községi tulajdonban levő legelőből körülkeríttetni egy darabka földet az ártatlan áldozatok kegyhelyéül, ahol minden évben, halottak napján koszorút helyezhetnek el azokra emlékezvén. Beszámoltam neki arról is, hogy a hozzátartozók 1994. óta körösztöt állítanak, koszorúznak és gyertyát gyújtanak, de minden alkalommal másnapra már semmi sem található azon a helyen.
A polgármester úr válasza meglepett. Ellenkezést vártam, helyette pedig megértést tapasztaltam. Elmondta, hogy Boldogasszonyfalván
(Gospodincin) él, s a családfája a Vajdaságban visszavezethető 700 évre. Tudatta velem azt is, hogy nem zárkózik el az ajánlattól, habár édesanyja rokonait 1942-ben a gonosztevők (s nem a magyarok) megölték Szegeden, a Csillag-börtönben, azonban ő is azt szeretné, ha tisztáznánk végre a múltat. Kételyeit is kifejezte, mivel a községben jelenleg a II. világháború után betelepített boszniai szerbek élnek többségben, így nem tartja valószínűnek, hogy a kérelem megértésre talál. Erre utal egy nemrégi esemény is, hiszen a bombázások ideje alatt a csurogi (betelepített) szerbek szerettek volna a falu Földvár felőli oldalán útakadályokat és lőállásokat kiépíteni, ahová katonaságot kellett volna telepíteni, hogy megvédje őket a szomszéd falu magyarjainak várható támadásától. A polgármester nem kis erőfeszítésébe került, hogy mindezt meggátolja, csak akkor hittek neki, amikor előhozakodott azzal: családja immár 700 éve él együtt a magyarokkal, ami miatt biztosan jobban ismeri őket, mint a csurogiak.Mindezek után azt kérte tőlem, hogy a csurogi túlélők s rokonaik nevében írjak egy kérelmet az ő részére, hogy mint felhatalmazott javaslattevő tűzze ezt a kérdést Zsablya község Képviselő-testületének napirendjére. Emellett megegyeztünk abban is, hogy a testület ülésére meghívást kapok én, valamint Teleki Júlia is, akinek Keresem az apám sírját című könyvével megajándékoztam.
Már ekkor úgy értékeltem, hogy látogatásom eredményes volt, azonban megjelent a polgármester úrnál egy régi ismerősöm,
Đorde Garabandic, a Szerbiai Földművesek Független Szakszervezetének elnöke. Róla eddig is tudtam, hogy csurogi, munkássága sem volt ismeretlen számomra, így volt témánk a beszélgetés alkalmával. Amivel azonban meglepett, nem volt más, mint az értesítés, hogy folyamatban van a konfiszkáltak egyesületének megszervezése, s szeretné, ha az itt élő magyarok is tömegesebben bekapcsolódnának a munkába. Jogilag szeretnék megtámadni a negyvenes években végbehajtott elkobzásokat, mivel a nemzetközi jogban nem létezik olyan büntetés, ami csak ezt az intézkedést irányozza elő, az csakis mellékbüntetésként szabható ki. Tudomása van arról, hogy nagyon sok magyar családot is sújtott ilyen büntetés, ami miatt azt szeretné, ha minden Vajdaságban élő károsult közösen lépne fel a vagyon visszaadása, illetve a kártérítés ügyében (azt már csak én teszem hozzá: remélem, a Csurogról elüldözöttek is bekapcsolódnak ebbe).A haza vezető úton arra gondoltam, hogy Csurog Földvárral, tehát Becse község Zsablya községgel határos, mégis mintha fényévi távolságra lennénk egymástól, mert az elmúlt tizenkét év alatt a hatalom (mind az intézkedéseivel, mind pedig az uszító propagandájával) igyekezett bizalmatlanságot szítani a Délvidéken/Vajdaságban élő nemzeti közösségek között.
Hajlandóak, illetve képesek vagyunk-e (valamint hogyan tudjuk majd) ezeket az akadályokat ledönteni? Hisz ez is az érdekünk...
Balla Lajos-Laci
| |||||||||