Íme, az Anarchista Életmód. Imigyen múlat az Anarchista. Önpusztítás, züllés, nihil, mosdatlanság, lábszag.. Ki állítja meg a szennyes áradatot? Ki parancsolja vissza a csatornába a felbugyogó ürüléket?

Újságunk haladó hagyományként rendszeresen közöl anarchista nézeteket valló szerzõk tollából származó cikkeket, véleményünk szerint ugyanis ilyen módon mutathatjuk be leghitelesebben ezen eszme emberre gyakorolt rendkívül kártékony hatásait. Jelen novellánk szerzõje is Bakunyin olvasásával kezdte az önmûvelést, s lám, lám, ma a szürrealizmus és a marihuánafogyasztás rabja.

Néhány szó a szerzõrõl:
Kovács Szardínia ifjúkoráról kevés adat áll rendelkezésre. Annyi bizonyosnak tekinthetõ, hogy semmi alapja azon híreszteléseknek, miszerint Proudhon válogatott filozófiai értekezéseinek elsõ kötetével a bal kezében, Molotov-koktéllal a jobb kezében jött volna a világra. Szüleinek tanúsága szerint a kis Szardínia gyerekkorában normálisnak volt tekinthetõ, senki sem észlelte rajta az anarchiára való hajlamot, hacsak azt az ártatlan csínytevést nem értelmezzük félre, mikor az óvó néni antidemokratikus vezetési stílusa elleni tiltakozásképpen felgyújtotta az óvodát. Megjegyzendõ, hogy gyújtósnak a Népszabadságot használta, amit azonban nem tekinthetünk tudatos választásnak, lévén, hogy ekkor még nem tudott olvasni. Érdeklõdése meglehetõsen korán az a költészet és a maszturbálás irányába fordult. A szexuális ösztön szublimációjaként íródott kamaszkori versei még meglehetõsen nyersek, kiforratlanok, a zsengékre jellemzõ stilisztikai hibák tömkelege teszi õket élvezhetetlenné. Ráadásul egyetlen témája van a cseperedõ költõnek: az anális szex szépségeit taglalja végeláthatatlan ódákban. A témaválasztás merészsége és szokatlanságának tudható be, hogy ifjú költõnk az iskola irodalomversenyén a bírálóbizottság kispolgári mentalitású tagjainak értetlenkedése folytán nemhogy díjat nem szerez, de alig kerüli ki az iskolából való kicsapatást. A kudarc kedvét szegi az ifjú alkotómûvésznek, a világ rideg valósága elõl az anarchizmus utópiáiban és alkoholizálásba menekül. Részegen jár be az iskolába, anarchista klasszikusokat olvas a pad alatt. Szervezkedik, lázadásra bujtogat, rombolja a pedagógusok tekintélyét, majd Bakunyin válogatott mûveinek 3. kötetével megcélozza a harmadik emeletrõl az udvaron sétálgató igazgatót, aki azóta is dadog. Az alkoholról végül sikerül a heroin segítségével leszoknia, de ma is az anarchizmus rabja. Önéletrajzi ihletettségû írásait olvasva szem nem marad szárazon: lám, hova juttatja az embert a nép ópiuma, az anarchizmus, mely öl, pusztít, és nyomorba dönt. Óvakodjatok az anarchizmustól, eszmetársak, mert a mákony akár néhány sor elolvasásával megfertõzheti gondolkodásotokat. És most következzék az Irás:

Békésen butultam a tévé elõtt, seggvakarással és orrturkálással múlatva az idõt, mikor estefelé végre felcsörgött a telefon. Cimboráim jelentkeztek törzshelyünkrõl, a Büdös Tocsogóból, és inni invitáltak.
Azonnal indultam, lelkesített a téma, szeretem a konstruktív javaslatokat. Gyerünk, adjunk az agynak, aztán majd meglátjuk, nagy napnak ígérkezik a mai. Ahol ennyi emelkedett szellem iszik együtt, mint a Büdös, ott a Világforradalom sincs kizárva. "Vagy fõpapként térek vissza, vagy sehogy", idéztem a Julius Caesar néven elhiresült klerikofasiszta diktátort a tükör elõtt, mikor belõttem a sérót, majd inhaláltam egy-két slukkot útravalónak, és kitûztem az A jelvényt, hadd lássa a birka nép, hogy kivel van dolga.
Mentem, mendegéltem széles vigyorral, egyik lábam a másik elõtt, minden nagyon szép, minden nagyon jó volt, mindennel meg voltam elégedve. Csupán a járókelõk idegesítettek: mennyi érdektelen és szürke arc, mennyi szánalmas robot. Galandférgek öntudatos nyüzsgése a bélrendszerben. Idõnként még én is azt gondolom, hogy megérdemlik a sorsukat, és a magamfajta elkötelezett harcosok csupán az idejüket vesztegetik, mikor a nép szabadságáért strapáljuk magukat. Hirtelen kampó: menet közben elfelejtettem, hogy hova is igyekszem. Ismeritek ezt a dermesztõ érzést? Nem tudom, hogy hol vagyok, de az biztos, hogy nem magamnál. Jajajajaj, konfúzió, rámtört az elveszettség érzése, beparáztam, pánikoltam, akár egy szûzlány az ágyban. Istensegits, jóleszekezentúl csakmostazegyszermondmeghogyhovadehova. Jajistenem, az utolsó slukk teljesen fölösleges volt. Még nekem is vannak idõnként fenomenálisan elhibázott ötleteim, ezt be kell látnom. Sikerrel leszállítottam az intelligenciaszintemet a tengerszint alá, búvárkodni a tudatalattiban. Csak semmi pánik. Nem fosunk, nem félünk a farkastól, sem a rendõrtõl. Leültem a járdaszegélyre és erõteljes agymunkába kezdtem, olyan alapvetõ fontosságú dolgokon tûnõdve, hogy ki vagyok, hol és miért. Nade kit érdekel. Ki nem szarja le a helyszint. Vagyok, aki vagyok, és vagyok, ahol vagyok.
Van Isten, valaki meghallgatta az imámat odafönt és azonmód fény gyúlt a fejemben honoló sötétségben. Probléma likvidálva, kaputt, folytatom utamat. Elõbb-utóbb eljövend a zaba ideje. Nyam-nyam, szedres palacsinta, Istenek Eledele, izlelõbimbók orgazmusa, könnybe lábad a szemem a gyönyörtõl. Ez az illat, ez az íz, a gasztronómiai tökély. Nyálmirigyeim teljes kapacitással mûködnek, meghitt csámcsogásom betölti a helységet. Néznek, már megint. Paranoid vagyok, vagy pedig. Megrovó pillantások, amiért a társadalmi együttélési szabályoknak fittyet hányva vihogok. Oh, egek, mindenki engem figyel. Miért bámultok, testvéreim? Jókedvem van. Anyátok? Ezeknek senki sem mondta, hogy nem illik társaságban sugdolózni. Miafaszt bámulnak, nem láttak még röhögve zabáló világforradalmárt?!!! Csám, csám, hihihihihihi, csupán a nyelés idejére szüneteltetem a röhögést, a vendégsereg egy emberként bámul engem. Ha visszabámulok, zavartan elfordítják a fejüket, de ez nem változtat a helyzet kényelmetlen voltán. Hm, ideje lenne abbahagyni a vigyorgást, mert gyanús vagyok. Még képesek rendõrt hívni. "Fiatalember, ön a megengedett mértéken felül vigyorog. Nyomatékosan felszólítom önt, hogy mérsékelje elfogadott szintre a vigyorgást, különben kénytelenek leszünk megtenni a szükséges intézkedéseket." Hihihi. Nyam, nyam, dagadok. Elvis, ne hagyj el. A falánkság és a szedres palacsinta áldozata leszek.
Még nem említettem kedvenc történetemet: Pénisz nevû cimborám megcsípett valamilyen ösztöndíjat és három hónapig dekkolt Kanadában, fûszívással védekezve az országot belengõ tömény unalom ellen. Mellékhatásként 16 kilót dagadt, és hazatérve alig tudta megvigasztalni a mamáját, aki az ominózus esetig igen büszke volt a fõzõtudományára. Hihihi.
Az életösztön meg pénzem vészes megfogyatkozása megakadályozta, hogy zabálás útján kövessek el öngyilkosságot. Széles vigyorral búcsút intettem az aggodó munkáskollektívának, majd lenyomultam a metróba. Teljesen süket voltam a fejemben dúló agyvihartól, sõt látótávolságom lecsökkent 2O centire a már említett meteorológiai viszonyok miatt. Békésen nézelõdtem ki a fejembõl, flower-power, peace, love, happiness, és a látóteremben lebegõ lufifejet figyeltem, melynek hangtalanul mozgott a szája. Hûha, gondoltam magamban, húszas évek, néma börleszk, és vártam a következõ poént, hasamat fogva a rötyögéstõl, mikor hirtelen visszatért a hallásom és bizony, bizony, mondom nektek, nem örvendtem annak, amit hallottam.
-Jegyet vagy bérletet kérek felmutatni!!! - üvöltötte a lufifej, &eaccute;s én erre kissé elkomorodtam. Elkapott a Sintér. A rendszer aljas és szadista kreatúrája, a BKV ellenõr. - Ágyin moment. - mondtam barátságos arccal,, nyugalmat erõltetve magamra. Nos, hol lehet az az istenbaszott jegy? Szép csendesen távozik lábaimból az erõ, gyomrom útban a Föld középpontja felé. Tétova vigyorral kotorászok a zsebeimben, ellenõr türelmesen vár, vadász a biztos zsákmány tudatában nem kapkod. Biztosan azt gondolja rólam, hogy. Pedig nem, bár a látszat mást sugall. Betépve mindig lyukasztok, mert módfelett parázom az ellenõröktõl. Szép dolog az osztályharc, de beszíva mintapolgárnak számítok, néha még a zöld jelzésen sem merek átkelni a zebrán. Jegy, jegyecske. Nyugalom. Csak módszeresen, nem kapkodva. Nyugi. Itt lapul valamelyik zsebemben. Ellenõrön a türelmetlenség apró jelei, de vár. Farzseb, kabátzseb, belsõ zseb. Kipakolom a zsebeimet. - Megfogná egy pillanatra? - kérdem a meglepett sintért, és teletömöm a kezeit. Golyóstoll, személyi, rágó, notesz, gumi (minden eshetõségre), egy vonatatjegy (sors iróniája), satöbbi, halálfasza, hol a faszban bujkál az a rohadt jegy. Már megint rámirányul a közfigyelem, a tisztelt utazóközönség somolyog. Õk is azt hiszik. Anyátok. Bazmeg, nincs semmi látnivaló a környéken? Bámuljátok egymást, cubákok, szerencsétlen felebarátotokat a pácban. ? Lassan forr az agyvizem. Én, a Rossz, a Bliccelõ Antiszociális Parazita, Közellenség, ki megkárosítja a Közlekedési Vállalatot, ezáltal az Államot, ezáltal a Dolgozó Népet. Megvan! - Íme, a jegy! - mutatom fel a kérelmezett papírdarabkát. Egyszerre sóhajtunk fel, kiengedve a visszafojtott levegõt. Nem rossz ember ez az ellenõr, végig nekem szurkolt. A rendszer kis fogaskereke, áldozata, aki csak a kötelességét teljesíti. Teszi, amiért fizetik, csekély lelkesedéssel. Ugyanilyen csekély lelkesedéssel, puszta kötelességtudatból akár tarkón is lõne, ha úgy adódna. Miért nincsen büfékocsi a metrón?!!! Felháborító hiányosság. Torkom száraz, fejem szédül. Mily örült, de életrevaló ötlet. Várok a kocsmámra a peronon. Mobil kocsmák. Ön utazik és iszik. Megállóként egy felest. Jaj annak, ki végállomástól végállomásig utazik. John Travolta kései reinkarnációja a walkmenjével süketítette magát a mellettem levõ padon, orrából-szájából áradt a zene. Lágy hullámokban hömpölygõ zene, Bob Marley, maga az Isten. A jobb akusztikus viszonyok miatt jóságos mosollyal a kiscsávó mellé telepedtem, ám meglépett. Én maradtam, és az utasok többsége is, sajnos. Itt is mindenki engem figyúzott , és ez már kezdett nyugtalanítani. Ki megrovóan, ki kíváncsian, ki cinkosan, ki megértõen, de figyeltek. Szétmállok a hõségben. Anyátok. Sárga kabát, divatos egyenhülye. Húgyszagú csöves, még õ is. Középkorú hivatalnok. Kopottas öltözékû nyugdíjas. Palesztinkendõs adminisztrátornõ. Savanyú sörszag. Zselé a hajon. Szombat esti láz. Vöröslõ körmök. Bágyadt gesztusok. Nincs menekvés, nincs segítség.
Hatalmas megkönnyebüléssel hagytam el a szerelvényt, véget ért az utazásom a Megpróbáltatások Alagutjában. Sebesen a kijárat felé, a mozgólépcsõ megállás nélkül okádta a város belébõl a Tömeget. Minden rettentõ fontosnak és jelentõségteljesnek tûnt, mintha értettem volna a dolgok mélyén lapuló lényeget, mélyebb összefüggéseket - szerencsére hamar elmúlt az érzés. Hosszú a kifelé vezetõ út, órákig tart a felemelkedés a mélybõl, de végre friss levegõt szippanthatok. Kiújuló klausztrofóbiám is elmúlt, visszatért az életkedvem, egyre lelkesebben folytattam utamat a Kocsma felé. Vidáman lépdeltem a gumiszerû aszfalton, kip-kop, kip-kop, ruganyos bitumen, hajam lobogott. Magasra szállok, a magasból rátok hányok. Modern Ikarosz. Múló rosszullét, falánkságom eredménye. A sötét kapualjakban árnyak lapulnak, minden sarok mögött legalább három vérszomjas zombi vár rám. Hûha, kiújuló para. Ki tudja, vajon túl fogom-e élni a következõ sarkot. Kurva veszélyes ez a város. Egy Messerschmitt alacsonyan szállva elhúz fölöttem. Vállam közé kapom a fejem, de így is összeborzolja a hajamat. Rohadt náci!!! - üvöltöm utána nekiikeseredetten. Tépek, nem vitás. Zokniba hányni élvezet. Taknyom a hajamra kenem. Béna kezemmel letörlöm a Holdat az égrõl, csillagszóróként világítok. Emberöltönyi idõm van megváltani a világot. Idõnként felötlik bennem is, hogy agyatlan sznob marhaság a gyepszívás.

Barátságos, meleg fény a kocsmából. Atmoszféra. Lárma, részeg dana. Üveges szemek, orrfacsaró húgyszag, áporodott leheletek, rossz fogak, szarkalábak, petyhüdt arcok. Coleur locale. . Rátok férne néhány biztató szó, a szakadékban. Dicsõ cimboráim, Takony, Hõs és Ragacs üdvözöl lelkes üvöltéssel, én megkönnyebült vigyorral lerogyom az asztalukhoz. - Basszátok meg, szarcsimbókok, kurvára beszakítottam - magyaráztam a tényá;llást. - Az idevezetõ út szokatlanul hosszú és veszélyes volt.
Takony cimborám haladéktalanul elém tett egy pohár bort, amit én sóhajtva felhajtottam. A fûtõl mindig valamilyen meghatározhatatlan hiányérzet kínoz, egyfajta titokzatos sóvárgás, amelyet többnyire alkohollal kísérelek meg csillapítani.
- Mi a harci helyzet? - érdekl&otillde;dtem, csak hogy mondjak én is valamit.
- Alkoholizálunk - válaszoltta Ragacs a maga tömör modorában, és látszott rajta, hogy nem tölti el ez a fajta szabadidõs tevékenység maradéktalan boldogsággal. - Javasolj jobbat. Az asztalon két kancsó jófajta magyar vitriolos bélmállasztó, a hely specialitása, melyet itt vörösbor néven vesztegettek. Mi csak Borzalmasnak vagy Rettenetesnek hívtuk. Egyetlen erénye az ára, akár egy lebombázott kurvának.
- Van még egy kis maradék cuccom...- kezdtem óvatosan, de Ragacs szó nélkül elindult a klotyó irányába. Ragacs válogatás és fenntartás nélkül minden cuccot szeretet, néha többet is egyszerre. Mindig lehet rá számítani, igazi alapember. - Gyertek ti is - javasoltam Takonynak és Hõsnek, de õk fenntartásaikat hangoztatták. Szerintük nem érdemes az alkoholt szarral keverni, és egyéb ósdi kifogásokat emlegettek. - Maradi fasiszták vagytok, annyi sszent, fingotok sincs a korszellemrõl- közöltem velük dühösen, mielõtt elindultam volna Ragacs után, a dicsõ jövõ felé. A Büdös Tocsogó a klotyójában uralkodó viszonyokról kapta a nevét, aki már járt itt, az azonnal megszabadult azon illuzióitól, hogy Magyarország valaha is bekerül az Európai Unióba. Szerintünk már kissebb okért is eltanácsolják a versenyzõket az Unió környékérõl. A kézmosásra szolgáló csapot még évekkel ezelõtt eltulajdonította egy vállalkozó szellemû vendég, szellõzés csak az ajtón keresztül, kétcentis húgyáradat a padlón és csak gyûlik, csak gyûlik a szar az ülõkén. Az orrfacsaró bûz viszont elnyomta a fû szagát, ami fontos szempont kocsmaválasztásnál.
- Kihullik a szõr az orromból - panaszkodott Ragacs. Benyomultunk egy fülkébe és elõbányásztam a jointot a zoknimból. Egy fasiszta országban, amely tele van fasiszta rendõrökkel, az ember nem lehet eléggé óvatos. Inhaláltam, majd átnyújtottam Ragacsnak, aki remegõ türelmetlenséggel várt. Átszellemült arccal leszívta, és addig tartotta lent a füstöt, míg kékre nem váltott az arca. Kétszemélyesre méreteztem a jointot, de valószínûleg túllõttem a célon, mert a harmadik slukk után már totál disztroly voltam. Háromezer atmoszféra nyomás a fejemben, szemeim majd kiugranak üregükbõl. Ragacs céklavörös, de szívja rendületlenül, hazádnak, ó, magyar. Biztató-sürgetõ mozdulattal nyújtja. - Ha szívok még egy slukkot, teljesen megmegyek. Úgyhogy elbúcsúzom tõled, kedves testvérem az agyviharban, jöjjön, aminek jönnie kell. És szívtam. - Nem tudom, hogy hol vagyok, de hogy nem magamnál, az biztos - hallottam valahonnét a távolból Ragacs hangját. Vízcsöpögés, moraj, egy részeg eszelõsen vihog a kocsmában. Lehangolóan szûk és büdös ez a fülke. A vécécsésze színültig tele szarral, de jut belõle a talpunk alá is. Újabb slukk. Mióta szívom? Két perce? Ezer éve? Te jószagú magasságos, milyen hosszú ez a joint. Újra itt füstölög a kezemben. Szívni kell, bealkonyítani az agynak. Kibírhatatlanul büdös van, rámdõlnek a falak, nem kapok levegõt. - Hordjuk el a belünket innét, mert megfulladok - közli velem az ember, akit a sors kifürkészhetetlen akaratából kifolyólag Ragacsnak hívnak. - Mondd, oh, Ragacs, miért vagy te Ragacs?- érdeklõdnék, de csak valami nyöszörgés tör elõ belõlem. A pisoárnál egy negyvenes, szakadt hapsi végezte folyó ügyeit. Láttunkra megcsillogtatta foghíjas mosolyát. - Sziasztok, fiúk, meghívhatlak benneteket egy italra? - kérdezte, de mi pánikszerûen elinaltunk. Bizonyára buzinak nézett bennünket, elvégre társadalmilag nem elfogadott kettesben idõzni egy fülkében. - Na, adtatok az agyatoknak? - kérddi Takony visszaérkezésünkkor röhögve, majd rázendít a "Kézigránát kell" c. Szécsi Pál örökzöldre:

Kézigránát kell, Kézigránát kell ide,
Elhajítani, Belevágni mindenkibe,
Minek szenvedjen,
Szolgaszerepben,
Végre kiélem magam,
Hullaszagom van...

Minden szava kellemetlen pörölycsapásként éri dobhártyámat.
- Szûnj, meg, kérlek - biztatja Ragacs, majd az asztalra borulva elalszik egy bortócsában. Én is hasonló terveket fontolgatok, mázsás fejemet alig tartja a nyakam. "Nem vezet innen sehova út, sötét a jövõ, sötét a múlt, Elárult minket a politika Baráti ország lett Nyilvánia!" - süvölti Takony röhögve kedvenc költõje, Homérosz halhatatlan sorait. Takony nagy punk, mert még senkinek sem jutott eszébe közölni vele, hogy a punkok halottak, ráadásul az egész höbörgés avitt, divatjamúlt kispolgári nosztalgia, pózolás, ilyesmi. Vélhetõleg már berúgott a Rettenetestõl, mert csupán részegen szokott dalolni.
Kaotikus para tör rám. - Látszik rajtam a gyep? - érdeklõdöm szorongva, furán magas hangon. - Ha betépek, bizonyára úgy tûnik, mintha nem lennék teljesen normális. - Á, dehogyis - vigasztal Takony barátom. - Nemcssak akkor.
Ez nem lesz így jó, polgártársak. Bünõs és felelõtlen módon bánunk a fûvel, profanizáljuk, banálissá tesszük. Szívunk, ha süt a nap, szívunk, ha esik, szívunk, ha jókedvünk van, szívunk, ha bánatosak vagyunk. Szívunk magányosan, társaságban, kocsmában, utcán, munka közben, szívunk minden adandó alkalommal. Hogy más legyen. Hogy más legyen. És az sem baj, ha rosszabb lesz. Ami valaha szakrális volt, ma csupán hétköznapi drognak számit, vihogtató agypörgentyünek. Meglopnánk a transzcendenst, de az avatatlanok csupán a réseket láthatják a lét falán. Lázadok, tehát szívok. Felpillantok. Elõttem Takony és Hõs lelkesen vedeli az ocsmány mérget. Fényévnyi távolságban lebegek tõlük, ha kinyújtanám a kezem, sohasem érném el õket. Nem is távolság ez, inkább fal. Igen, fal emelkedett közénk. Sohasem fogom érteni õket, és sohasem fognak õk érteni engem, úgyhogy egész életünkben mellékes, jelentéktelen témákról fogunk cseverészni. Privát világunk cellájába zártan eszünk, iszunk, gondolkodunk, baszunk, a kitörés legcsekélyebb reménye nélkül. Hideg van és fázom. Szörnyû, zsíros dohányfüst tapad a bõrömre, megtölti tüdõmet. Hûha, rendesen megmentem, valaki folyamatosan löki a közhelyes dumát, és az a valaki én vagyok.
Szomszéd asztalnál mankós nyomorék fûz egy púpos csajszit, láthatólag fontosak egymás számára. Hormonszintjük a jelek szerint normális.
- Már megint szerelmes vagyok! - bömböli Hõs fennhangon. - Itt az ideje egy kis kézimunkának.
Szerencsére senki sem figyel ránk a kocsmában, mindenki a maga mondókájával van elfoglalva. A morajból idehallatszik egy kétségbeesett kiáltás: - Ki lopta el a pénztárcámat? Persze, senki sem válaszol. - Ez majd revitalizál, Pöcs! - tesz elém Takony néh&aacutte;ny kávét, amit én örömmel hörpintgetek. Forró. Keserûen édes narkotikum, legális. Nézzünk szembe a tényekkel: rendes fickó Takony cimborám, nomen nem ómen. Ejtsünk néhány szót róla, az utókor számára.

Takony cimbora a nevét egy szabadfogású gusztustalansági versenyen szerezte, ahol légyevésben mérték össze erejüket dicsõ társaságunk tagjai. Magam is részt vettem az emlékezetes megmozduláson, totálkárosan, de a társaságban ez nem volt feltûnõ. Emlékszem, nyár volt és kerthelység, úgy estefelé, és sört fogyasztottunk a legyek mellé, meg-megállva, okádva, hajtott minket az alkohol meg az õsi magyar virtus. Itt jegyezném meg, hogy a légynek semmilyen említésre méltó íze sincsen. Miután a környék összes legyét elfogyasztottuk, kiült az arcunkra a tanácstalanság: hogyan tovább, mit eszünk az elkövetkezõ ínséges órákban. Valaki holmi fehér petékrõl kezdett naturalisztikus részletességgel mesélni, melyeket az egyik légyen figyelt meg, mielõtt leküldte volna az emésztõcsatornába, de csekély sikere volt: csupán a pincérnõ okádta le a cipõjét. Hallgatózni illetlenség. És ekkor szólásra emelkedett Takony cimborám, akinek ekkor még rendes polgári neve is volt, Lajos vagy Géza, és holmi sörökért cserébe hajlandónak mutatkozott akárkinek az orrváladékát elfogyasztani. Az ötlet nagy sikert aratott, egy segítõkész egyén rögtön papirzsebkendõbe csomagolta az igényelt anyagot, majd Takony cimborám általános hitetlenkedés közepette megette a zöldes fikát. De nem nyelte le rögtön, dehogy, távol áll tõle a kapkodás. Percekig csócsálta, kiélvezve az izét, már a szájában elõemésztve az anyagot, nehogy megterhelje a gyomrát. Imponáló volt , nem tagadom, ahogyan az erõs akarat diadalmaskodott a gasztronómiai konzervativizmuson, azonban a példa nem talált követõkre. Néhány kispolgári gondolkodású egyén túlzásnak nevezte a performance-ot, sõt néhányan nem átallottak okádni a jelenet nagyszerûségének hatása alatt. Imigyen esett meg a híres-neves névszerzõ megmozdulás, amivel Takony cimborám megalapozta tekintélyét társaságunkban. Hõs és Takony sülve-fõve együtt volt, még a csajokat is együtt dugták, ha azok hajlandónak mutatkoztak. Barátságukat az a kétnapos ivászat alapozta meg, melynek végén anyaszült meztelenül felvonultak a kollégiumuk folyosóján, égõ cigarettával a segglyukukban. Miután megfelelõ létszámú szörnyülködõt sikerült maguk köré gyûjteni, kihúzták egymás végbelébõl a cigarettát és mosolyogva elszívták, így mutatva rá kispolgári ízlésvilágunk rémületesen korszerûtlen aspektusaira. Sajnos, az esetnek az igazgató is szemtanúja volt, és ennek következtében azonnali hatállyal távozniuk kellett az addig otthonukként szolgáló kollégiumból. A két igazságtalanul meghurcolt szabadsághõs ezek után közösen bérelt lakást, és azóta is közösen polgárpukkasztanak minden adandó alkalommal. Én felnéztem erre a két antiszociális ízlésterroristára, és igen büszke voltam rá, hogy egy asztalnál ihatok velük.

- A rothadás jelei mindenfelé!! - ezzel tért vissza az élõk közé Ragacs cimborám. - Megszámláltattunk é;s könnyûnek találtattunk.
- Ne izélj már.
- Az ember hogyan tud egy szájb&oaccute;l meleget és hideget is fújni? - kérdezte erre diadalmasan Ragacs.
- Kiafaszt érdekel, kussolj.
- Isten beteg - jegyezte meg erre valaki mmélyértelmûen, mert már nem bírt kussolni.
- Igyunk - hangzott el egy értelmess közbevetés, történetesen a saját pofámból, de senki sem figyelt, minden tespedt agy ezerrel repesztett a semmibe.
- Ha berúgok, részeg leszek-- vetette ellen kristálytiszta logikával Ragacs. Hevesen gesztikulált. Kiderült, hogy a pohara nem törhetetlen. - Vitázzunk - javasolta lelkesen. - Szerintetek van Isten?
- Szavazzunk - javasoltam, mert a demokr&aaacute;cia számomra szent. - Szerintem van.
- Szerintem nincs - mond valaki ellent refflexszerûen, szuicid ösztöneitõl hajtva. Ezt az iletõt ugyanis ideje lenne elásni egy nyugodalmas patakparton, ahol csupán a madárcsiripelés töri meg a csendet. Ronda látvány lesz, mikor ezer féregnek lesz egyidõben lakhelye és eledele.
- Bábel omlik, ti meg isztok.
- Menjünk a Padlóba!
A javaslatot nem követte kirobbanó lelkesedés, mert a Padló nemkívánatos helynek számit minden magára valamennyit is adó anarchista szemében. A társadalom legalja gyülekezik itt, kurvák, stricik, taxisok, viszont elsõrendû agypusztítókat lehetett kapni, csábosan tilos cuccokat. Fogyasztottunk és mentünk. Emlékeim ebbõl az idõszakból már kissé kuszák és szakadozottak. Üzemzavar az agyban.
Egy szakadt csöves elmélyülten kutatott a gazdagabbak szemetében, feje belelógott a kukába. - Szégyen, ha az ember elveszti m&eeacute;ltóságát! - jegyezte meg Hõs cimbora, ée;s a csöves mögé lopózkodva felsüvített: - Segítség, fosztogatják a kukámat!!!
Rémült, borvirágos arc bukkan fel, mi röhögve távozunk. Ha sikerült felkelteni benne a düh szikráját, sikerült visszaadnunk valamit neki elveszett méltóságából. Apollinaire megverte volna, hasonló filantróp szándéktól vezérelve, de mi nem érünk rá holmi nevelõ szándékú testi sértésre. - Anarchia vagy halál! - kiáltotta Takony, és kukákat borogatott. A kukákból jelképes barikádot emeltünk az egyik mellékutcában, forradalmi edzésként, majd a kukák fogytával néhány Polskit és Trabit is beépítettünk az installációba. Macskakövek hiányában a forradalmár kénytelen rögtönözni. - Jó volt anyáddal! - közli Takony egy bámészkodóval, mire az elhúz. Haj, nehéz az embereket cselekvésre bírni, már a provokáció sem a régi már. - Adjon má' valaki egy pisztolyt, hogy megdönthessem végre a rothadó rendszert! - üvölti Hõs, de senki sem reagál. Az ablakok elutasítóan zárva maradnak az éjszakában.

Végül egy külvárosi házibulin kötöttünk ki, mert az utcán sétálgatva Hõsnek megtetszett a kiszûrõdõ zene. Becsengettünk és bemutatkozásképpen közöltük, hogy Zoli cimborái vagyunk (ugyebár mindig akad néhány Zoli egy bulin) és máris ihattuk a potya piát. Sajnos, végül kidobtak bennünket, és ez kellemetlen emlék, nem sikerélmény. Úgyhogy rövid leszek, nem szívesen vájkálok a szarban. Kirúgatásunk Takony érdeme volt, ezt õ is elismerte. Takonynak már sok van a számláján, nem csodálkoznék, ha egy nap beverném az orrát, érdemei elismeréseként. A buli nagyon szolid volt, többtucatnyi zselés haj, drága italok, de mindenki a szolid szalonspicc állapotában. A nagy potya lehetõségétõl felvillanyozva Takony és Hõs haladéktalanul pártfogásba vett egy üveg ouzot, ami késõbb alapvetõen hibás döntésnek bizonyult. Viszont ki lát a jövõbe? Én meg Ragacs a helyi csajok körül koslattunk és csekély negyedóra múlva már elmélyülten kotorásztam egy csajszi bugyijában, ami tele volt felvillanyzó dolgokkal. Ragacsot elvesztettem szem elõl, de mind késõbb beszámolt róla, õ is tett Bizonyos Lépéseket A Kúrás Irányába. Helyben voltunk, örültünk, hogy élünk, mikor az ouzosüveggel leszámoló Takony úgy döntött, hogy bulizni fog, vagy mi a fasz. Megcélozta a táncolókkal teli szobát, csábos mosolyát villogtatva felkért táncolni egy fal mellett petrezselymet árusító lányt, átkarolta és leokádta. Az áldozat nem átallott visítani. Valaki felkapcsolta a villanyt, véget vetve a jótékony homálynak. Takony a szoba közepén önelégülten röhögött, majd, kihasználva a rá irányuló általános figyelmet, beleokádott egy keze ügyébe esõ vázába. Majd sürû bocsánatkérések közepette beleürítette a váza tartalmát az akváriumba.

Takony, magához térve a friss levegõn, bosszút forralt. Visszarohant és a küszöbre szart. Seggét az udvaron száradó lepedõkkel törölve ki. - Milyen lepedõkkel? - kérdeztük tõle. Mi nem emlékeztünk udvaron száradó lepedõkre. Sõt, udvarra sem. Külvárosban járunk, ugató kutyák a földszintes házak udvarában. Takony élvezettel lefújja õket könnygázspray-vel, malacszemei önelégülten csillognak a nyüszítés hallatán. Állítása szerint gyermekkori traumát kompenzál. Magas fazon közeledik a kihalt utcán, láttunkra áttér az utca másik oldalára. Takony, akit elkeserített a bulin ért kudarc, de felbátorít a pia meg kilencven kilója, áttér maga is. Mi röhögve lelassítunk és hallgatjuk, amint Takony roppant udvariasan a pontos idõt tudakolja. Fazon megmondja, és húzna a francba, de addigra már mi is átérünk és elálljuk az útját. A fazon szemében rémület... Mi röhögünk az ígérkezõ pompás mulatság láttán, Takony azonban továbbra is roppant kimért és udvarias. - hm, és megmondaná, hogy hol vagyunk? Fazon nyöszörög valamit, ami senkit sem érdekel. Takony a lényegre tér. - Uram, ha nagyon szépen megkérem, levenné a cipõjét? Én meg Ragacs a hasunkat fogjuk, a fószer viszont nem találja ennyire mulatságosnak a helyzetet. Szeme rémülten cikázik, a sötétben is látható, amint elvörösödik, de nem tud ellenállni Takony udvarias kérésének. Kényszeredett lassúsággal lehúzza a cipõjét, majd Takony további kéréseinek hatására az összes ruhadarabját, mígnem ott áll a hûvös márciusi éjszakában, egy karórába öltözve. - Mondja, uram, ugye nincsen semmi kifog&aaacute;sa, ha ruhadarabjait átdobom a kerítésen? - teszi fel Takony a költõi kérdést, majd a halk beleegyezést hallva átrepül kabát, cipõ, kétes tisztaságú alsógatya stb. a kerítésen, ahol õrjöngõ farkaskutya várja õket.