Az idi aminista néphagyomány egyik becses darabja a három kis verõlegényrõl szóló történet. Öregek mesélik csillogó szemmel hallgató gyerekeiknek. Nekünk Tati bácsi, a volt pártpropagandista meséli el ezt a történetet.

Hej csikók ! -kezdi és megpödri bajszát.- Ez az igaz történet nem sokkal a forradalom gyõzelme után játszódik, amikor az anarchisták kicsiny, mindenre elszánt csoportja az ország elmaradott, erdõs vidékeire vonult vissza és néhány megtévesztett parasztfiatallal kiegészítve sorait elszánt utóvédharcot folytatott államunk ellen. Ezek a gerillaakciók gyenge szúnyogcsípésként hatottak erõs államunkra, mégis a lakosság nyugalma érdekében szükség volt ezeknek a tûzfészkecskéknek a mielõbbi felszámolására.

Az anarchista ellenállás egyik tûzfészke Kohica megye erdõs, bozótos területe volt. Itt tartotta fenn fõhadiszállását az elõzõ, önmagát morálisan teljesen lejáratott polgári kormányzat maradéka és itt tartotta bohózatba illõ üléseit az ún. "demokratikus kormány" és az "Alkotmányozó Nemzetgyûlés".
Az anarchista gerillák a terepadottságokat ügyesen kihasználva sündisznóállásokat építettek ki, melyek bizonyos értelemben lelassították fiaink elõrenyomulását. Idõnként az ellenük küldött 8. és 9., légierõvel támogatott gépesített lövészhadosztályok taktikai visszavonulást hajtottak végre. Az ellenállás felszámolása mindezek ellenére megfelelõ ütemben haladt, mégis új, friss erõk bevetése vált szükségessé. A Politikai Bizottság határozatot hozott, melyben sürgette Kohica megye lakóinak mielõbbi felszabadítását. A harci cselekmények felgyorsítása érdekében a már operatív tevékenységet folytató két hadosztály mellé kirendelték segéderõnek a helyi rendõri alakulatokat, de még az erõszakszervezetek számára embereket kiképezõ intézetek növendékeit is.
Közismert tény, hogy a forradalmi kormány elsõ intézkedéseinek egyike volt az erõszakszervezetek átszervezése. Tiló eszmetárs személyes utasítására már szinte az Idi Aminista Köztársaság kikiáltásának másnapján létrehozták azokat az intézményeket, amelyek feladata az új forradalmi rendõrség és a Belbiztonsági Minisztérium emberanyagának kiképzése volt. Ezeknek az intézményeknek a növendékeit a lakosság csak "verõlegényeknek" nevezte. A név hangzása ellenére kedveskedõ becenév volt melyet fiaink büszkén viseltek és arra utalt, hogy mindig a lehetõ legkövetkezetesebben, eszközökben és módszerekben nem válogatva jártak el az ellenséggel szemben.Így került az elsõ vonalba három elválaszthatatlan jó barát, akiket alacsony termetük miatt csak a három kis verõlegénynek hívtak. Becenevük -amint azt a forradalom krónikásai feljegyezték- Surmi, Bundi, és Tag. Mindannyian szegény családból származtak, szenvedélyesen gyûlölték az elõzõ korszak plutokrata önkényét. A forradalom gyõzelme után azonnal csatlakoztak az idi aminista mozgalomhoz. Azonnal kiemelték õket és a forradalmi iskolába kerültek. Már résztvettek bevetéseken, nem egy feketézõ és árurejtegetõ kulák tört meg a kezeik között. Mégis az a feladat amit most kaptak sokkal nagyobb horderejû volt minden korábbinál. Át kellett férkõzniük az ellenséges vonalakon, meg kellett próbálniuk elérni a gerillák fõhadiszállását és onnan információkat szerezni, majd a legnagyobb kárt okozni. Észrevehetjük, hogy a terv értelmében egységeink ellenségeink fegyverét használóik ellen fordították, amikor gerillataktikát alkalmaztak gerillák ellen. Meg kell jegyeznünk, hogy ezt a zseniális stratégiát személyesen Kocka és Tiló eszmetársak dolgozták ki.
Három verõlegényünk szénégetõ gúnyát öltött magára és átkelt az ellenséges vonalakon. Hamarosan egy gerilla egységbe botlottak. Rögtön feltûnt nekik, hogy mennyire szervezetlen ez a csoport. Az elõzõ rendszer elitjét képezõ fõvárosi nagypolgári réteg úri fiaitól, anarchista egyetemistákon keresztül kulákfiatalokig minden rétegbe tartozó embert meg lehetett itt találni. Ráadásul a férfiak mellett fiatal lányok is harcoltak. Mindez az ellenség számának csekély voltára utalt. Bizony, szánalmas volt ez a horda. Vonulásuk nélkülözte a rend minden látszatát és láthatóan még a minimális éberségi rendszabályokat sem tartották be. Ha a mi forradalmi hadseregünk egy osztaga találkozott volna a frontvonal közelében három idegennel, szigorúan kikérdezték volna õket és ha csak a legkisebb ellentmondást fedezték is volna fel szavaikban, azonnyomban falhoz állították volna õket. A gerillák ezzel szemben szívélyesen üdvözölték beszivárgó fiainkat és vidáman invitálták, hogy tartsanak velük. Nem erõltetett menetben, hanem kényelmesen poroszkálva haladtak. Amikor egy ellenõrzésük alatt álló falun haladtak keresztül a lakosság szívélyesen fogadta õket. Kérdezték, hogy milyen a front helyzete és reményüket fejezték ki, hogy az anarchisták még sokáig kitartanak, sõt esetleg az egész országot vissza tudják foglalni. Meglepõ, hogy míg az általunk ellenõrzött országrészben a parasztok soványak, törõdöttek voltak mert a polgárháború óriási áldozatokat követelt, addig itt pirospozsgás, látszólag elégedett emberek éltek. Legényeink -bár forradalmi elszántságuk természetesen egy percre sem ingott meg-, hiába töprengtek, nem értették miként lehet mindez. Késõbb, amikor kalandjuk befejezõdött és visszatértek az övéikhez, csoportfõnökük egy kéthónapos oktató táborba küldte õket, ahol sorra vették az anarchisták minden olyan trükkjét amivel a tudatlan embereket megtévesztik. Ott világosították fel õket a látszólagos jólét okáról: az anarchisták az egész ország népétõl összerabolt vagyonuk egy töredékébõl az ellenõrzésük alatt álló néhány település lakóinak viszonylag magas életszínvonalat tudtak biztosítani.
Azonban hiába volt minden ügyeskedés, mert nem helyettesíthette azt a forradalmi néphadsereget alkotó ötven jól felfegyverzett és kitûnõen kiképzett hadosztályt, amely Kocka és Tiló eszmetársak rendelkezésére állt bármelyik percben. A gerillák a szabadságot éltetõ, valamint vezéreinket Kocka és Tiló eszmetársakat gyalázó dalokat énekeltek. Hõseink, bár könnyek fojtogatták õket, mégis konspirációs okokból együtt énekelték ezeket a disszonáns nótákat az anarchista csõcselékkel. Sõt azt is szó nélkül kellett tûrniük, hogy este a gerilla táborban, ahol az éjszakát töltötték a két nyárson sülõ vaddisznót Kockának és Tilónak nevezték.
Az anarchista tábor leginkább a vándorcigányok szállására emlékeztetett. Köztudott, hogy hadseregünknél a sátrakat úgy állítják fel, hogy azok a magasból a K és T betüket rajzolják ki, hogy harci pilótáinkat Kocka és Tiló eszmetársak neve kezdõbetûinek látványa örömmel töltse el. Itt viszont mindenki ott állította fel sátrát, ahol éppen akarta. Forradalmi néphadseregünkben igen régi, hasznos hagyomány, hogy a fegyelem és a gyorsaság fokozása érdekében a sátrát leglassabban felállító egység tagjait kikötik éjszakára. Az anarchistáknál természetesen ez a szokás is ismeretlen volt.
Az esti program is inkább az ifjúsági szövetség, semmint egy hadsereg programját idézte. A gerillák körbeülték a tábortüzet, elõkerültek a gitárok és énekeltek. Aztán hirtelen valaki furcsa kis rudacskákat vett elõ. Olyanok voltak mint a cigaretta, de valójában annál sokkal veszélyesebb méreg volt. Marihuána az a szer, amivel az elõzõ bûzhödt rezsim ideje alatt a lakosság minden rétege kábította magát. A szegények azért, hogy felejtsék a nyomort, a tehetõsek pedig azért, hogy az élvezeteket minden határon felül fokozzák.
Derék hõseink már sokat hallottak errõl a mákonyról de még életükben nem találkoztak vele. Ezért, amikor úgymond "fûvel" kínálták õket azt gyanútlanul elfogadták, aztán természetesen megtörtént a katasztrófa. Maguk sem tudták, hogy mi történt az éjszaka további részében. Másnap reggel Surmi -aki mindhármuk közül a legjóképûbb volt- egy sátorban tért magához és azt vette észre, hogy nincs rajta ruha. Három meztelen anarchista lány vette körül, kettõ közülük vidáman ölelgette, a harmadik Surmi rohamkésével játszadozott. Az anarchisták Bundival és Taggal még csúnyábban bántak el. Kihasználva kábulatukat, egyikük hátára egy bekarikázott "A" betût, másikukéra pedig egy marihuána levelet tetováltak.
A fiúk összeszorított szájjal tûrték a megaláztatást, de a déli pihenõ alatt megfogadták, hogy megszégyenítésükért rettenetes bosszút állnak az anarchistákon. Erre hamarosan módjuk nyílt. Az anarchisták táborában járva észrevettek egy tekintélyes külsejû, magas rangú katonatisztet. Propagandakiadványaink gúnyrajzairól már ismerték. Õ volt Kutze tábornok, az anarchista ellenállás katonai vezetõje. Legényeink nem könnyen ismerték fel mert propagandistáink gúnyrajzain Kutzét vámpírfogakkal és hosszú, patkányorral ábrázolták, a valódi Kutze pedig látszólag nyílt, rokonszenves egyéniség volt, akiért rajongtak az anarchista harcosok. Természetesen harcosaink jól ismerték Kutze igazi arcát, megölt bajtársak, árvák és özvegyek maradtak az általa vezetett anarchisták örjöngõ pusztítása után.
Surmiék fejében megérlelõdött az elhatározás, hogy elfogják Kutzét és élve átcsempészik a frontvonalon, hogy aztán a forradalmi törvényszék itélkezzen a nép e veszélyes ellensége fölött. Tervüket még aznap este végrehajtották. Az anarchisták éppen valamiféle szánalmas fegyvertényüket ünnepelték: az ország déli részén hadseregünk taktikai visszavonulást hajtott végre és kiürítette az ország második legnagyobb ipari városát. Egyszóval az ún. gyõzelmet ünnepelték az anarchisták. Táborukban pedig anarchistikus állapotok uralkodtak. Ittasan és kábítószer hatása alatt handabandáztak és a polgárháború számukra sikeres, mielõbbi befejezésérõl álmodoztak. A mi legényeink lesben álltak. Az amúgy sem túl szigorú fegyelem további lazulása lehetõvé tette számukra, hogy elfogják. Egy óvatlan pillanatban amikor Kutze eltávolodott a tábortûztõl, hogy kisdolgát elvégezze a bokorban rávetették magukat és elkábították.
A kábult Kutzét megkötözték és rögtön elindultak vele a frontvonal felé. Három napig úttalan utakon törtek elõre. Szerencsésen elkerülték az anarchista õrjáratokat. Leírhatatlan öröm fogta el õket amikor egységeinkkel találkoztak. Kitüntetésre terjesztették fel õket, ezen felül pedig jutalmul résztvehettek a hamarosan kivégzett Kutze vallatásán. Bundi élete végéig egy skatujában magánál hordta Kutze egyik õrlõfogát amit õ vert ki személyesen. Hamarosan mindhárman megkapták az Idi Amini Állam Hõse címet.

-Végül elmesélem nektek csikók a három kis verõlegény további életét -ért Tati bácsi lassan a történet végére.

Tag még a polgárháborúban, következõ hõstette közben meghalt. Bundi a karhatalomnál maradt, de egy gyakorlaton bajtársai felfedezték a hátára tetovált ellenséges motívumot. Valaki teljesen érthetõ éberségi szempontok által vezérelve feljelentette. Kérdõre vonták, de mire kiderült a félreértés addigra már a vallatás során szerzett sérüléseibe belehalt. Surmi otthagyta a rendõrséget és az iparban helyezkedett el. Negyven éves korára a Textilipari Tröszt vezérigazgatója és az Idi Amin Dada Társaság Központi Bizottságának tagja lett.

Azért mondtam el nektek ezt a mesét csikók -fejezte be végül történetét Tati bácsi- hogy a három kis verõlegény hõsiessége mindannyiatok elõtt örök példa maradjon.