Akik ismernek, azok tudják, hogy egy antiszociális parazita vagyok. Nem vásárolok menetjegyet a tömegközlekedési eszközökön való utazáshoz, például. Ez van, nálam ez 1 elvi kérdés: nem támogatom a Rendszert. Remélem, hogy ha nem finanszírozom az Államot, akkor az összeomlik.
Békésen üldögéltem a 24-es villamoson, totál betépve, zúgó fejjel, flower-power, és egy nyolcadiki roma csávó lábbelijét fixíroztam. Lenyûgöztek a tízcentis talpak. Divatos. Modortalanul vigyorogtam a feszengõ suttyót nézegetve. No, és akkor beütött a krach, jött a BKV-ellenõr és azt mondta:
- A jegyeket, bérleteket kérrem ellenõrzésre felmutatni.
Ez nem volt fer részérõl.
- Sajnos, se jegyem, se bérletem - közöltem az ellenõrrel sajnálkozó arccal. - Ahol én felszálltam, ott éppen nem lehetett kapni - tettem hozzá, az igazságnak megfelelõen. Nem sikerült meghatnom a pofát.
- Egyelõre még nem hiáe;nycikk Pesten a menetjegy - humorizált. - Kérem, vagy a személyijét, vagy ezer forintot.
- Sajnos, nem áll módomban eegyik kérését sem teljesíteni - mondtam bánatosan. Az ellenõr elérkezettnek látta az idõt, hogy felháborodjon. - Hívjuk a rendõrséget, aztán majd meglátja. Ez a villamos hetven millió forintba került és nem tûrhetjük, hogy mindenféle alakok blicceljenek.
- Megértem az Ön áll&aaacute;spontját - mondtam, mert beszakítva még egy BKV ellenõrrel is udvariasan beszélek. - Teljesen meggyõzött mulasztásom helytelen voltáról, és ezt azonnal szeretném jóvátenni. Kérek egy jegyet.
- Már késõ - káe;rörvendett. - Jenõ, hívd a rendõrséget!
A Jenõ nevû ellenõr motyogott valamit a wókitókiba.
- Hívtuk a rendõrségeet! - fordult felém az ellenõr újra. - Elhiszem - biztosítottam a pofát. Ettõl kiborult. - Azonnal szálljon le, aztán majd meglátja! - ordította, pedig a hallásommal semmi gond.
- Jó - adtam beleegyezésemett a javaslathoz. Ha az ember rettentõen beszakít, nincsen kedve holmi ellenõrökkel vitázni. Leszálltunk.
- Ötszáz forint, vagy szem&eaccute;lyi vagy hívjuk a rendõrséget - tette meg az újabb javaslatát a fazon.
- Azt hittem, hogy már úton vannak a rend õrei - mondtam ártatlanul, de a fazon mindenen kiborult, nehéz napja lehetett. -Jenõ, hívd a rendõrsséget, majd megmutatjuk!!!
Jenõ engedelmesen beszólt a készülékbe. - Sutypuruttysuttypuruttysbrrbrrrbrrrbrrrssss - mondta.
- Mikor jönnek? - kérdeztem t&ürelmetlenül.
- Ötszáz forint, vagy a szem&eeacute;lyije, vagy hívjuk a rendõrséget - ismételte önmagát. Nekem viszont elfogyott a türelmem.
- Hát én akkor inkábbb elmegyek. Maguk nem hivatalos személyek és nem áll módjukban, hogy ebben megakadályozzanak - mondtam, pontosan úgy, ahogy a Magyar Narancsban meg vagyon írva. És mentem.
- Fut, mi? - kiáltotta utánaam a pofa dühösen.
- Nem futok! Megyek - javítottam kii, mert az ilyesmire érzékeny vagyok.
- Látom, hogy fut! - kötö;tte az ebet a karóhoz.
- Megyek - ragaszkodtam az elõz&otiilde; változathoz. Menetsebességem nem lehetett több, mint 3 km/óra.