Én, Hõs és Takony a kocsmában, alaphelyzet, nincs hova menni.
- Csak befelé lehet menekülni -- fejtegette Hõs. - Fizikailag lehetetlen a szökés, a Földre ki lehet tenni a megtelt táblát. Akárhova mész, mindenfelé magadfajta suttyókkal hoz össze a sors.
- Lehangoló - válaszoltam.    Hõs elõvette a cuccot egy alumíniumfóliából. Körömnyi papírdarabka, mosolyt csal reménytelen ábrázatunkra.
- Ollót - kommandírozó;t Hõs, élvezve a közszereplést. Takony az övén fityegõ bicskát nyújtotta, azon volt kisolló. A filatéliai termék három egyenlõ részre vágva figyelt minket. Betömtük a pofánkba, az ínyünk alá.

- Kísérjen ki valaki a klotyóra, mert egyedül nem merek - könyörögtem, de a gazok kiröhögtek. Nem vicceltem, hanem paráztam, mint állat, remegett a gyomrom, izzadt a tenyerem. Leejtettem a padlóra a cigimet, de nem mertem utána nyúlni, mert fehér pikkelyes kígyóvá alakult. - Mindjárt beszarok - fenyegetõztem, de részvétlen röhögés volt a válasz. Takony átszellemült arccal bámulta a mennyezetet, Hõs meg egy nyalókát szopogatott látható élvezettel. Röhejes alak. - Kuurva finom - mondta, elhúzva az u-t. - Kóstoljátok meg. - Bolond vagy, mindenki minket figyel - mondtam, rémülten körbepillantva. Az emberek egy pillanattal elõbb kapták el a szemüket, mint ahogy rájuk néztem. Látszólag senki sem figyelt minket, de tudtam, hogy ez csak a látszat. - Csak parázol, Pöcs - vigasztalt Takony, és elvette a nyyalókát. - Kuurva finom - utánozta Hõst. Uramisten, mindenki minket bámul. És mindenki tudja. Talán még belénk is kötnek. - Királyok vagyunk - mondta Takony. - Ne parázzál. - Királyok vagyunk - mekegtem ut&aaccute;na engedelmesen, de nem gyõzött meg. Animált cigim tûzpiros nyelvét öltögetve felém kezdett kúszni. Gyorsan felhajtottam az elõttem levõ barackot. Íze... Hörögni kezdtem, gyomrom szétrobbant, torkom lángoló vulkánkürtõvé változott és összegörnyedve leestem a padlóra. - Most tényleg sikerült a figyeelem középpontjába küzdened magad - jegyezte meg Takony, majd kicipeltek a klotyóra. - Ha végeztél, gyere vissza. Beleokádtam a piszoárba. Némileg megkönnyebbültem, parám is csillapodott, kezdtem lehiggadni. Nem én vagyok az elsõ a világtörténelembe, aki rosszul lett a barackpálinkától. Szerintem a barackpálinka-fogyasztás normális reakciója az okádás. Senki sem csodálkozik, senkim sem lát belém. Egyre jobban érzem magam. Sõt, virágos a kedvem. Halk zene szól, ez egy jó kocsma. Tiszta, példának okán. Ha már itt vagyok, legalább szarok, döntöttem. Nagy mûgonddal körberaktam papírral az ülõkét - van papír! - nagyot sóhajtva elhelyezkedtem. A szarra várva. Kedvem virágos, mint említettem. Ünnepi. Emelkedett. Hihi. Éltem néhány évet az idén. Fényes csempék szivárványlanak, árad a zene, a zene, a zene. Szférák zenéje, Jarre. A halhatatlanság himnusza, az örökkévalóság üzenete, a végtelen, a magasság és a mélység. Igen, ez komoly. Hihetetlenül érdekes mintázatuk van a csempéknek. Szörnyû, hogy mennyi szépség mellett megyünk el vakon. Csodálatos világ. Csodálatos élni. Kár, hogy idõnként beparázom. Valami meghatározhatatlan közelített, de végül meggondolta magát és elment. Kis bogár vagyok egy kút mélyén, fölöttem a nap fénylik vakítóan. Kellemes illata van, jó lenne itt lakni. A világ tetején trónolok, lábam ezer méternyire alant, lebegek. Vonatfütty a távolból, vonatkattogás. Mintha már olvastam volna valami hasonlót. Valakinél így kezdõdött. Nem emlékszem rá, hogy mi, de nem volt jó. Csak nehogy beparázzak. Az rossz. Mintha valaki nyöszörgött volna.

Para ezerrel. Rémület. Mi a fasz ez. Jeges kéz. Megfagy a rémülettõl a végbelem. Nagy füllé változom. Szaró lokátorállomás. Mindenhonnan jönnek a parányi neszek. A zene még szól, de a neszeket kristálytisztán hallom. Felettem. Mögöttem. Alattam. A fejemben. Visszhangzó neszek. Talán csak képzelõdöm. Talán csak megörültem. Talán csak be vagyok szakítva. Csak logikusan. Nem ebben az otthonos fülkében van. Kint van. Lihegés? Talán valakinek székrekedése van. Dugó a seggében. Lehajoltam és kikukucskáltam a padló fölötti résen. Haha. Négy pár bakancs néhány fülkével arrébb. Valaki bassza a barátnõjét. Nem zavarok tovább. Gatya fel, vizet le, és kicsoszogtam a cimborákhoz. - Na, milyen volt, Pöcs? - röhögött Takony. - Kiverted? Ennek a Takonynak mániákus szemei vannak. Takony örült. - Valakik basznak az egyik fülkében - közlöm halkan, összeesk&uuuml;võ modorban. - Petike a hapsiját - világosít fel Takony. - Elõtted mentek a klotyóra, egy órája élvezik az együttlétet. - Hülye buzik - teszi hozzá H&ootilde;s magyarázólak. Nahát, hogy mik vannak. Hõs egymás után gyújtogatja a gyufákat, elgondolkozva bámulja a lángot, szemei vöröslenek. Hõs teljesen bekattant. Miért nem vettem ez idáig észre? Vak vagyok, vagy csak hülye? Jó lenne lelépni. - Ímhol a két faszszopó - biccent az állával a klotyó felé Takony, az örült. Látom. - Na, talán visszamegyek szarni.

Itt jó. Biztonságban vagyok. Nincs itt a két örült. És a zene is kellemes, bizsergeti e dobhártyámat. Ismeretlen lelkesedés, a mennybemenetel elõtt. Végre, megszabadultam a tehertõl. Lelkemet nyomta a bûzõs csomag. Elküldöm a halaknak, vissza a táplálékláncba, egyensúlyban marad a világ. Bûz van, babám. Valami nyomja a szemgolyómat. Hullámzásba kezdenek a falak, fokozatosan elhalványodik a fény, letompul a világ, mintha nem lenne minden rendben. Talán szürkehályog. Megtöröltem a seggem, majd a mélyben heverészõ ürüléket figyúztam. Kaki, kakimaki, makikaki. Kis büdös, elérkezett a te idõd is. Megérlelõdött bennem az elhatározás és a falra kentem.

A barnás festékanyag, jól mutat a fehér csempén. Alkotásvágy feszit, felfújja a tüdõmet. Belülrõl jön, feltartozhatatlanul, akár a dagály. Reszketek. A zene a magasba röpít. -Ez a híres alkotási láz - mondaná a doki, kezében a hõmérõvel. - Sokat hallottam róla, de igen kevés embernél fordul elõ. Ritkaság, akár a lepra. Az önmegvalósítás Új Útja, forradalmi. Lángoló eget festek, lángba borul a klotyó, a kocsma, a város. Itt a szarmûvészeti forradalom, teljesen környezetbarát, természetes alapanyagokból. Gyerünk, ide is egy kis barnát. A padlóra is. Ég a bûnõs város. Ég a bûzõs város, a bûzõs sárkány. Egy kicsit lennebb, egy kicsit fennebb, tökély. Egy nagy arc, nagy füllel, nagy orral. Csillagok, nap, hold. A barna az isteni tökéletesség színe. És én vagyok, aki zseniális éleslátással felismertem a barna színben rejlõ lehetõségeket. Én vagyok a ráébredõ. Boldogan halok meg, mert teljesítettem küldetésemet, megmutattam az utat. És majd jön utánam egy szartól elnehezült látogató. Szembesül a mûvel és beléhasít a felismerés. És valószínûleg õt is csillapíthatatlan tettvágy keríti hatalmába. A példa ragadós. Mindenki szeretne a kisszerûségbõl kitörni, és íme, a ragyogó alkalom, és az eszköz. - Elérkezett az idõ az önkifejezésre - fogja mondani boldog mosollyal. - Megajándékozom a viláe;got. Adok valamit a világnak magamból. . És egyre többen jönnek majd és a klotyó után az egész várost kifestjük és az eget is és a csillagokat. A magunk képére és hasonlatosságára, mindörökkön-örökké...

- Megkönnyebbültél? - kérdezte Takony.
- Meg - válaszoltam az igazsá;ghoz híven.