Bujdosó Iván
Motiváltság és önkényesség az eszperantóban
A 3 évvel ezelőtti előadásom címe: "Két sikeres nyelvi tervezés: Az eszperantó és az ivrit fejlődésének párhuzamai" volt. Az indíttatást akkor az adta, hogy az év júliusában Tel-Avivban rendezték meg az Eszperantó Világkongresszust. Ezzel párhuzamosan a tel-avivi egyetemen egy tudományos konferenciát rendeztek, amelynek a címe: "Forĝi vivantan lingvon" [egy nyelv élővé válásának előmozdítása]. Az ezen a konferencián elhangzott gondolatokat kiegészítettem a nyelv fejlődéséről szóló elméletekkel, amelyeket David Crystal könyvében is lehet olvasni. A párhuzamok egész meggyőzőnek tűntek. Ezek közül a legszembetűnőbb az volt, hogy mind a két nyelv írott formában létezett a 19. század utolsó évtizedeiben.
De nemcsak ez az egy - formálisnak látszó - dolog köti össze az eszperantót és az ivritet. Fabrizio Pennachietti, a torinói egyetem sémi nyelvek kutatásával foglalkozó tanszékének a vezetője azon a véleményen van, hogy az eszperantó jellegét úgy érthetjük meg, ha kezdeményezőjének, Zamenhofnak a tervezés közbeni gondolatmenetét próbáljuk rekonstruálni. Tanulmányában arra a következtetésre jut, hogy az eszperantó a latin felszín alatt sokkal inkább a közép-európai nyelvekre hasonlít. Közép-európai nyelvek alatt a németet, a jiddist, a lengyelt és az oroszt érti. Ezen nyelvek közül az orosz Zamenhof családi nyelve volt, a jiddis a szűkebb rokonságé, a lengyel és azután pedig a német a tágabb környezeté.
Annak ellenére, hogy a családi
hagyomány inkább az asszimiláció pártján volt, Zamenhof a jiddist ugyanolyan
nyelvnek tekintette, mint bármelyik más nyelvet. Erről tanúskodik egy
fennmaradt írása, amellyel a jiddis fejlesztéséhez kívánt hozzájárulni.
Ennek
az azonosulásnak köszönhető, hogy Zamenhof azonosította az eszperantót a
jiddissel, abban az értelemben, hogy ez utóbbi mutatta meg, milyen egy hatékony
nemzetközi nyelv modellje, főként azok számára, akik az alsóbb osztályokhoz
tartoznak. A fiatal szerzőt meglephette az a tény, hogy az oroszországi és az
ukrajnai jiddisnyelvű beszélőnek és az észt, a magyar vagy a román
nyelvterületen élő zsidóknak közös nyelvük van. Ugyanakkor az alsóbb
néposztálybeli nemzsidó lakosok semmilyen eszközük nem volt arra, hogy
megértsék egymást nyelvileg.
Ha igaz az, hogy a eszperantót döntő módon határozta meg alkotójának ismeretei, mit kezdjünk azokkal a megállapításokkal, amelyek az eszperantóban izoláló és agglutináló tulajdonságokat fedeznek fel. Ezek a tulajdonságok azzal magyarázhatók, hogy Zamenhofnak a legfőbb célkitűzése az volt, hogy minél könnyebben lehessen megtanulni a nyelvet. Könnyen belátható, hogy a flektáló típusú nyelv esetén a ragozás megtanulása rendkívül nehéz. Az izoláló nyelvekre jellemző, hogy a morfémák változatlanok, szóösszetételekben is. Ez igaz teljes mértékben az eszperantóra is. Az agglutináló nyelveknél a ragozás önálló morfémák hozzáadásával történik. Van azonban az agglutináló nyelveknél egy hajlam a szintetikus formák túlzott alkalmazására (pl. városunkban), ami nehézségek forrása. Ebben az esetben az eszperantó az analitikus formákat választja: en nia urbo, mivel az könnyebben tanulható.
Pennacchietti gondolatmentét az eszperantó forrásnyelveiről Claude Piron folytatja, aki tanulmányában, amely a Jewish Language Review, 4, 1984 jelent meg Kontribuaĵo al la studo pri la influo de la jida sur Esperanton (Hozzájárulás a jiddisnek az eszperantóra való hatásának tanulmányozásához) és olvasható,
franciául:
http://me.in-berlin.de/~maxnet/esperanto/piron/yiddish.htm
eszperantóul:
http://me.in-berlin.de/~maxnet/esperanto/piron/jida.htm
azt vizsgálja, vajon hogyan hatott az eszperantó szókészletre az, hogy Zamenhof tökéletesen beszélt jiddisül. A szerző pszichológus is, ezért nagy jelentőséget tulajdonít a nem tudatos szférának a lelki jelenségek működésében.
Valószínűnek tartja, hogy nagyoon gyakran, amikor Zamenhof egy szó
formáját, vagy fogalmak bonyolult egymásra következésének módját akarta
rögzíteni, a legelső megoldás, ami adódott (habár ennek ő sem volt tudatában) a
jiddis és az orosz formák voltak, de egészen bizonyos, hogy nem engedte meg
magának azt, hogy a jiddis formát használja, ahol annak eredete érzékelhető
volt. Eléggé realista volt ahhoz, hogy tudja, hogy nehéz lenne megindokolni a
jiddisből való direkt kölcsönzést egy olyan nyelv esetében, amely minden nép
számára készül. A nemzsidó értelmiség sohasem fogadná ezt el.
Ezzel kapcsolatban emlékeztetnii kell arra, hogy az a fontosság tette a
nyelvet a intellektuális elit számára elfogadhatóvá, amit Zamenhof az újlatin
gyököknek adott. Az elit általában tanult latinul és beszélt franciául. Még ha
a nyelv magát az egyszerű népet célozta is meg, nemcsak az elitet, fontos volt,
hogy olyan kinézetet kapjon, amely tetszetőssé tette az elit számára. Az a
könnyűség, amivel a francia szavak a németbe és az oroszba bekerültek, valamint
a francia szavak nagy hányada az angol
szókincsben csak két újabb szempont, ami megerősítette Zamenhof
választását.
A jiddis hatását az alábbi szavvaknál egyértelműen ki lehet mutatni, a
példákat Piron tanulmányából véve:
Antaŭtuko [kötény], ami csakis a jiddis fartech-ből
származhat. Ezt az orosz is átvette: fartuk alakban.
Lernlibro [tankönyv], ami a jiddis lernbuch szóból
származik. A német Lehrbuch inkább az instrulibro-val lenne
fordítható. Lehetséges azonban, hogy itt a logikusabb kifejezés választása volt
a döntő.
Superjaro [szökőév], ami a jiddis iberjor
megfelelője.
Idáig tehát azt tudjuk, hogy azz eszperantó és a jiddis között lényegi
hasonlóság van, miután az eszperantó alkotója tudatosan vagy anélkül
anyanyelvének hatása alatt választotta ki az eszperantó szavait.
Az előbb azt mondtam, hogy Pennnacchietti szerint az eszperantó forrásnyelvei a közép-európai nyelvek. De a történetnek még itt nincs vége. Miután az eszperantó és az ivrit fejlődésének párhuzamiról szóló előadásról az interneten is megjelent információ, az interneten az eszperantó nyelvi problémáit tudományos szinten, eszperantóul zajló eszmecserében egy japán kutató megkeresett és ismertette a legújabb, tudományos körökben már nem lehetetlennek tartott elméleteket az ivrittel és a jiddissel kapcsolatban.
Wexler, P. 1991. The Schizoid Nature of Modern
Hebrew: A Slavic Language
in Search of a Semitic Past. Wiesbaden: Otto Harrassowitz.
Zuckermann, G. 2003. Language Contact and Lexical Enrichment in Israeli
Hebrew. London: Palgrave Macmillan.
Ezen tanulmányoknak már a címéből is látszik, hogy az ivritet nem tartják teljesen a héber nyelv folytatásának.
Ez a japán kutató - Tsuguya Sasaki - is ismertette elméletét, amelyet a LPLP-ban jelentetett meg:
"La moderna hebrea, la moderna jida kaj Esperanto: tri neslavaj lingvoj, kiuj naskiĝis en la slavlinga tereno".
A modern héber, a modern jiddis és az eszperantó: három nemszláv nyelv, amely szlávnyelvű terülten született.
Ez angolul az alábbi helyeken olvasható:
http://www.ts-cyberia.net/languages_h-j.html
Elmélete az alábbiakban foglalható össze:
Az újjászületés funkcionális mechanizmusa:
1. fázis
Az irodalmi ivrit felépítése regiszterének kiterjesztésével a nem vallási területekre és az irodalomra.
2. fázis
Az ivritet beszélő személyek megjelenése, akik a nyelvet minden nap használták, mint például Eliezer Ben-Jehuda 1881-től.
3. fázis
A hébert a modern társadalom minden funkciójában beszélő közösség megjelenése 1905-től.
Az újjászületés strukturális mechanizmusa:
Az újjászületett ivrit, mint egy fúziós nyelv
A szubsztrátum: a jiddis
A belső kommunikációs komponensek: a bibliai héber, a misnai héber, a középkori héber és a babiloniai arámi.
Külső befolyás: orosz, lengyel, német, arab, angol.
Ha igaz ez az elmélet, akkor már érthetővé válik az a megfigyelés, amit az ivrit és az eszperantó viszonyáról tettek, hogy általában le lehet fordítani szó szerint egy ivrit nyelven írt szöveget egy eléggé érthető eszperantó nyelvű szöveggé.
Áttekintve a fentieket, konklúzióként megállapíthatjuk, hogy az eszperantó minden szempontból a közép-európai nyelvi mintát követi. Ezek egyszerűsített és logikailag végiggondolt modellje. Vagy ahogy a román nyelvész Mircea Malita mondja, a mesterséges: végiggondolt természet, sűrített történelem. Miután tisztáztuk az eszperantó tipológiai helyét, vizsgáljuk meg szóalkotási rendszerét. Azt fogjuk tapasztalni, hogy az az oroszból, a németből, és ennél fogva a magyarból is jól ismert példákat követi.
Ha azt mondom naztruo orrlyuk, akkor mit jelent butontruo gomblyuk? Vajon a gombon levő lyukat, vagy azt, ami a ruhán van. Ugyanúgy a ŝlosiltruo kulcslyuk jelentése is lehetne az ajtón levő lyuk, vagy a kulcson levő lyuk is. Ezt valahogyan el kellett dönteni. Miután ezt logikailag nem lehet eldönteni, ezért célszerűnek mutatkozik átvenni a nemzeti nyelvekben használt jelentést, például az angolban is a button-hole az a ruhán levő gomblyukat jelenti. Ha eszperantóban a gombon levő lyukról akarok beszélni, akkor azt a kifejezést használom, amit a magyarban is használnék: a gombon levő lyuk, eszperantóul: truo de butono vagy hogy még félreérthetetlenebb legyen: truo sur butono.
Vegyük a következő példát: az akvomelono görögdinnye, de szó szerint vízdinnye, valamint a sukermelono sárgadinnye szó szerint cukordinnye esetében a görögdinnye nem vizet, a sárgadinnye pedig nem cukrot tartalmaz a belsejében.
Nézzük a vízi közlekedési eszközöket.
Ha azt mondom vaporŝipo, akkor a gőzhajóról van szó. Ha azt mondom, hogy atomŝipo, akkor a hajtóanyag az atomenergia. De már a vitorlásnál, amit a szél hajt nem mondom azt, hogy ventŝipo, hanem azt, hogy velŝipo, ahol a vel vitorlát jelent.
(Ennyi legyen elég.) Példák százait tudnám ismertetni, de a lényeg ennyiből is világos: az összetett szavak jelentését nemcsak a morfémák jelentése határozza meg, hanem azok az ideák, érzések, gondolatok és óhajok, amelyeket a szimmetria, az analógia, a hagyomány és a konvenció befolyásol és szilárdít meg. Ezeket a szóösszetételeket nem lehet szikével szétdarabolni a legszigorúbb logika szerint: fontos a környezet. Maga a szóösszetétel semmit sem jelent: a szituáció, a mondat, a kontextus élteti és telíti meg jelentéssel azokat. Ha ezek a szituációk és mondatok gyakran ismétlődnek beszédben és írásban, akkor ezek rögzülnek.
Ehhez járul néhány esetben a legismertebb nemzeti nyelvek utánzásának csábító ereje. Nézzük meg azt az esetet, amikor egy szóösszetétel nagy vitát vált ki. Ilyen a Zamenhof által használt terpomo burgonya szó. Ami szó szerint földi almát jelentene. Itt mindjárt megjegyezhetjük, hogy bár a szóösszetételt a francia ihlette, a formája azonban a német mintát követi, tehát nem pomo de tero. Ezt a szóhasználatot a francia nyelv presztízse is támogatja, mindazonáltal nem talált egyértelmű támogatásra. Felvetik azt, hogy a burgonya kínaiul: földi tojás, nem alma. Miért nem lehetne hát eszperantóul valami hasonló? Ha Zamenhof ezt tudta volna, valószínűleg a melogeo szót választja, ami a görögből eredeztethető. A terpomo kapcsán láttuk, hogy a franciából átvett mintát is más módon használja az eszperantó. Ennek a tendenciának megnyilvánulását látom abban, hogy a magyar-eszperantó középszótár készítésekor a mindenki által kiválónak tartott Krause által szerkesztett német-eszperantó szótárt vették a magyarok mintául. A francia ihletéssel készült PIV-et pedig úgy emlegetik, mint az eszperantó nyugati dialektusának leírását (Corsetti, az Eszperantó Világszövetség elnöke).
Ugyanígy érdekes megfigyelnünk, hogy vannak olyan, szintén a görögből eredeztethető szavak, amelyeket a közösség vita nélkül elfogadott, pl ornitorinko kacsacsőrű emlős, rinocero orrszarvú, hipopotamo víziló. Itt a magyar nyelv sokkal bátrabban nyúl az értelem szerinti fordításhoz, mint az eszperantó, pedig az is mondhatná: birdonazulo, nazkornulo és riverĉevalo.
A fentieket összefoglalva azt mondhatjuk, hogy az eszperantó szóalkotást elsősorban a logikára való törekvés, azután a forrásnyelveinek megfelelő alakok preferálása jellemzi. És most ismét átadom a szót Pennacchietti professzornak:
"Az eszperantó belső koherenciája tehát azzal magyarázható, hogy képes összhangba hozni a széles nemzetközi használathoz szükséges strukturális egyszerűséget a közép-európai germán és szláv nyelvek tipológiai jegyének megőrzésével. Ez a jegy köti össze az eszperantót a történelemben az évezredek alatt kifejlődött, gazdag nyelvi tapasztalatokkal rendelkező nyelvekkel. Ez a garanciája a mostani és a jövőbeni életképességének."