bruni karácsonya

Bruni csodálkozva nézett fel az öreg, makacs szamárra, Friedhelmre.

„Friedhelm, - mondta – te ma nagyon izgatottnak látszol!“

„Persze, hogy izgatott vagyok, - morogta – holnap lesz Karácsony.“

„Mi az a Karácsony?“ – kérdezte Bruni.

„Mi az a Karácsony? – ismételte Friedhelm - Ne légy már ilyen buta Burni, mindenki tudja, hogy mi az a Karácsony!“

Burni rózsaszín fülecskéi lassan sötétültek el.

„Remélem emlékszel még rá, hogy az én családom valamikor nagyon régen az első ajándékot hozta az embereknek A kisgyermek édesanyja ugyanis szamárháton tette meg a hosszú utat Bethlehemig. Karácsony addig el sem kezdődhetett volna, amíg ők meg nem érkeznek.“ Bruni becsavarodott farkincájából teljesen eltünt a csavar.

„Soha, senki, semmit sem mesélt nekem Karácsonyról!“ – mondta Bruni.

„Az én anyukám mindenesetre elmesélte nekem, hogy amiatt a csökönyös szamár miatt majdnem későn érkeztek meg! – mondta Lissy egy előkelően mély búval. - „Az én Ős-ős-ős-ős nagymamamám átengedte az etetőjét a Gyermeknek, hogy ne a hideg földön kelljen aludnia. Tehát a legjobb az összes ajándék közül a jászol volt.“

„Milyen baby? Milyen jászol? – kérdezte Bruni. – én még mindig nem tudom, hogy mis is az a Karácsony!“ - de senkisem figyelt rá.

„A szalma a jászolban durva volt, tüskés, összekarmolta volna a gyermek arcát, ha az én ősanyám nem adott volna egy báránybőrt, hogy kibélelhessék vele a kényelmetlen ágyat. – jegyezte meg Stupps. - A puha báránybőr egy nagyon-nagyon fontos ajándék volt, nekem elhihetitek.“

Bruni fülei eközben már halvány pirosban játszottak.

„És hol voltak a malacok?“ – kérdezte olyan hangosan, ahogy csak tőle tellett.

“Az idegeimre mész Bruni! – mondta Lissy. – A malacoknak semmi közük a Karácsonyhoz. Milyen ajándékot is adhatna egy malac a Gyermeknek? És mindenekelőtt egy ilyen egészen különleges Gyermeknek?”

“Ha ott szamár, tehén és bárány is volt, akkor kellett lenniük malacoknak is!” De már megint nem figyelt rá senki.

“Az én ős-ős-ős-ősszüleim a Gyermeknek egy altatót énekeltek.- mondta Kurru a galamb. – Ez a nagy tolakodás a jászolnál: Angyalok, Pásztorok, olyan sokáig tartották már ébren a kicsit, hogy ideje volt, hogy álomra hajthassa a fejét. Ezért az én családom egy altatót dúdolt neki. Ez volt a legfontosabb ajándék ezen az éjszakán!”

Bruni toporzékolt kicsi patáival a földön:

“De mit csináltak a malacok? Nekik is ott kellett lenniük és tenniük kellett valamit!”

“Nem volt ott semmiféle malac, Bruni. – nevették ki a többiek - ilyen butaságot! Ez a Gyermek Király volt. Mit kerestek volna ebben az áldott istállóban a malacok?“

Lissy hangosan bőgött:

„Lásd be végre, Bruni, mit adhattak volna a malacok egy Szent Gyermeknek? A malacoknak nincs semmi értékük!”

Ekkor Bruni lehajtotta kicsi fejét. Az istálló ajtaja résnyire ki volt nyitva. Lassan kibotorkált, az orrával maga előtt tolva az ajtót. El kell innen tünnie. Odakint várt még egy pillanatot, hátha mégis valaki utána szól, visszahívja. De senki sem szólította. Észre sem vették a többiek, hogy otthagyta őket.

“Elmegyek egy olyan helyre, ahol a  malacok is fontosak, értékesek és ahol Karácsony senkit sem érdekel. - jelentette ki inkább magának remegő hangon Bruni. – És soha, soha többet nem jövök vissza! Soha!”

Odakint éles szél süvített Bruni arcába, olyan keményen, mintha pofonvágták volna. A hópelyhek marták a szemét, a füle hegye lefagyott. Ez a kegyetlen hóvihar majdnem visszazavarta az istállóba. De Bruni összeszorított fogakkal ment tovább. Iszonyú hideg volt. A hópelyhek olyan sűrűn kavarogtak, hogy hamarosan eltünt az istálló a szeme elől. Az útszélén egy megtépázott madárijesztő állt, arcán ördögi vigyorral nézett rá és intett szakadt karjaival. Kicsivel odább észre sem vette a mindig figyelő szajkót. A vihar felborzolta a kismadár tollait, aki remegve kuporodott le a földre, s olyan erőtlen volt, hogy nem tudta figyelmeztetni a világot egy felbukkanó kismalacra.

Bruni lábai fájtak, farkincája jéggé fagyott.

“Elpusztulok idekint. – röfögte maga elé és bukdácsolt tovább a magas hóban. – Ha nem fordulok vissza, elpusztulok.” De megfogadta, hogy soha többé nem tér vissza. A többiek hallani sem akartak róla, azt mondták, a malacok semmire sem jók. Végre elérte a főutcát, amikor tekintete megakadt egy postaládán. A legszívesebben bemászott volna. De elment mellette, ment tovább, egyre messzebb. Amikor végre kifulladva megállt, hogy levegőhöz jusson, egy asszonyt látott meg a sűrű hóesésben, ahogy felé közeledett. Egy gyermek volt a kezében. Bruni tett egy pár lépést, hogy jobban szemügyre vehesse őket. Az asszony meg-megroggyant, nem volt sapkája, se sálja, de még kesztyűje sem. A kabátja nagyon vékony anyagból készült. A kislány aludt a karjában, fáradt fejecskéje anyja vállán pihent és meg-megbillent minden lépésnél. Bruni látta, hogy az asszonynak már alig volt ereje a gyermeket vinni.

“Szegények” - gondolta Bruni és egy pillanatrra teljesen elfeledkezett a saját bajáról.

“Sssss…. – csitítgatta az asszony a gyermekét. – Tovább kell mennünk, hátha találunk egy jó meleg istállót, ahol egy kicsit megpihenhetnénk.” Mindketten teljesen átfagytak a kemény szélben és remegtek a hidegtől.

Bruni nagyon jól tudta, hol van egy jó meleg istálló, igaz, megfogadta, hogy sohasem megy oda vissza, de ez most vészhelyzet volt.

“Jöjjön velem” – röfögte az asszony felé és puha orrával óvatosan a jó irányba döfködte a mezőn át, egészen az istállóig.

“Lehet, hogy csendesedett a szél?” Mindenesetre Brunit melegség töltötte el és mintha a madárijesztő is barátságosabban mosolygott volna rá. Az istálló ajtajában előre ment.

“Mindenki figyeljen ide! – kiáltotta a többiekre.

“Ne szakíts félbe Brunhilde, most tervezzük a karácsonyi ünnepséget!”

“Az engem nem érdekel! – kiabálta Bruni. – Egyáltalán nem érdekel, mi volt Karácsonykor, nem akarom tudni. Olyan régen volt! De itt van egy kicsi gyermek, akinek szüksége van egy kis alvásra és pedig egészen pontosan MOST!”

Lissy álla leesett, amikor az asszonyt meglátta karján a gyermekkel.

“Jé, ez olyan mintha karácsony lenne! – suttogta az asszony a kislánynak, amikor az istállóban a gyermeket óvatosan lerakta a jászolba. A kicsi összekuporodott a jó illatú szalmában és elégedetten dugta az ujját a szájába.

“Köszönöm, kismalac. Itt jó meleg van! – mondta az asszony és leroskadt a szalmára. – Jó meleg és nyugalom.”

“Nézzétek, mind a ketten elaludtak – suttogta Kurru egy pillanattal később. És mindenki Brunira bámult:

“Ki ez az asszony egyáltalán? - morgott Stupps.

„Bruni nem engedhetünk csak úgy mindenféle idegent be hozzánk! - korholta Friedhelm.

„Te jó ég! – kezdte Lissy – Egy jó meleg takaró kellene. Hol a régi takaród Friedhelm? És szükségünk lenne egy pár szép dalra is. Most nincsennek itt ősszüleitek. Nyomás, most nektek kell segítenetek a gyermeknek.”

De Friedhelm morgott: „De hiszen ez csak egy közönséges gyermek, nincs benne semmi különleges.”

„Dehogynem, - mondta Bruni – Minden gyermek egészen különleges!“ És akkor Friedhelm ránézett az alvó kicsi arcára:

„Igazad van Bruni, ezt teljesen elfelejtettem.“

Mikor a gazda és a felesége etetni jöttek az állatokat, a fiatalasszonyt vették észre először Friedhelm régi takarója alatt aludt a szalmában. Csak később vették észre a gyermeket a jászolban.

„Karácsony van, igazi Karácsony, itt a mi istállónkban, ez egy csoda!“ suttogta a férfi.

„Pssszt! - mondta az asszony. – Hagyjuk őket aludni, fent maradunk, hátha később szükségük van a segítségünkre.“

Amikor az emberek elmentek, Bruni körülnézett. És látta amit ők: Friedhelm meleg takaróját, Stupps puha báránybőrét, Lissy jászolát és a tejet.

„Igazatok volt, - mondta Bruni miközben farkincáját szomorúan lógatta. – A malacoknak tényleg nincs semmijük, amit ajándékba adhatnának. Köszönöm nektek, hogy olyan jók voltatok az asszonyhoz és a gyermekhez!“ Az állatok lenéztek Brunira:

“Jaj, Bruni, milyen kis buta vagy te, - mondta kedvesen Lissy.- Hiszen te adtad nekünk a legszebb ajándékot: egy igazi Karácsonyt. A Te segítségeddel tudtunk végre mi is valamit tenni, ahelyett hogy őseinkkel dicsekedünk. Nem látod, hogy a Te ajándékod a legeslegszebb az összes között?“

„Egy ilyen kis röfögőnek kellett idejönnie, hogy végre megértsük, mit is jelent Karácsony! – nevetett Friedhelm.