Bruni
csodálkozva
nézett fel az öreg, makacs szamárra, Friedhelmre.
„Friedhelm,
- mondta
– te ma nagyon izgatottnak látszol!“
„Persze,
hogy
izgatott vagyok, - morogta – holnap lesz Karácsony.“
„Mi
az a Karácsony?“
– kérdezte Bruni.
„Mi
az a Karácsony? –
ismételte Friedhelm - Ne légy már ilyen buta
Burni, mindenki tudja, hogy mi az
a Karácsony!“
Burni
rózsaszín
fülecskéi lassan sötétültek el.
„Remélem
emlékszel
még rá, hogy az én családom valamikor
nagyon régen az első ajándékot hozta az
embereknek A kisgyermek édesanyja ugyanis
szamárháton tette meg a hosszú utat
Bethlehemig. Karácsony addig el sem kezdődhetett volna,
amíg ők meg nem
érkeznek.“ Bruni becsavarodott
farkincájából teljesen eltünt a csavar.
„Soha,
senki, semmit
sem mesélt nekem Karácsonyról!“ – mondta Bruni.
„Az
én anyukám
mindenesetre elmesélte nekem, hogy amiatt a
csökönyös szamár miatt majdnem későn
érkeztek meg! – mondta Lissy egy előkelően mély
búval. - „Az én Ős-ős-ős-ős
nagymamamám átengedte az etetőjét a Gyermeknek,
hogy ne a hideg földön kelljen
aludnia. Tehát a legjobb az összes ajándék
közül a jászol volt.“
„Milyen
baby? Milyen
jászol? – kérdezte Bruni. – én még mindig
nem tudom, hogy mis is az a
Karácsony!“ - de senkisem figyelt rá.
„A
szalma a jászolban
durva volt, tüskés, összekarmolta volna a gyermek
arcát, ha az én ősanyám nem
adott volna egy báránybőrt, hogy
kibélelhessék vele a kényelmetlen ágyat. –
jegyezte meg Stupps. - A puha báránybőr egy nagyon-nagyon
fontos ajándék volt,
nekem elhihetitek.“
Bruni
fülei eközben
már halvány pirosban játszottak.
„És
hol voltak a malacok?“ – kérdezte olyan
hangosan, ahogy csak tőle tellett.
“Az
idegeimre mész Bruni! – mondta Lissy. – A
malacoknak semmi közük a Karácsonyhoz. Milyen
ajándékot is adhatna egy malac a
Gyermeknek? És mindenekelőtt egy ilyen egészen
különleges Gyermeknek?”
“Ha ott
szamár, tehén és bárány is volt,
akkor
kellett lenniük malacoknak is!” De már megint nem figyelt
rá senki.
“Az
én ős-ős-ős-ősszüleim a Gyermeknek egy
altatót énekeltek.- mondta Kurru a galamb. – Ez a nagy
tolakodás a jászolnál:
Angyalok, Pásztorok, olyan sokáig tartották
már ébren a kicsit, hogy ideje
volt, hogy álomra hajthassa a fejét. Ezért az
én családom egy altatót dúdolt
neki. Ez volt a legfontosabb ajándék ezen az
éjszakán!”
Bruni
toporzékolt kicsi patáival a földön:
“De mit
csináltak a malacok? Nekik is ott kellett
lenniük és tenniük kellett valamit!”
“Nem volt
ott semmiféle malac, Bruni. – nevették
ki a többiek - ilyen butaságot! Ez a Gyermek Király
volt. Mit kerestek volna
ebben az áldott istállóban a malacok?“
Lissy
hangosan bőgött:
„Lásd
be végre, Bruni, mit adhattak volna a
malacok egy Szent Gyermeknek? A malacoknak nincs semmi
értékük!”
Ekkor Bruni
lehajtotta kicsi fejét. Az istálló
ajtaja résnyire ki volt nyitva. Lassan kibotorkált, az
orrával maga előtt tolva
az ajtót. El kell innen tünnie. Odakint várt
még egy pillanatot, hátha mégis
valaki utána szól, visszahívja. De senki sem
szólította. Észre sem vették a
többiek, hogy otthagyta őket.
“Elmegyek
egy olyan helyre, ahol a malacok is
fontosak, értékesek és ahol
Karácsony senkit sem érdekel. - jelentette ki
inkább magának remegő hangon
Bruni. – És soha, soha többet nem jövök vissza!
Soha!”
Odakint
éles szél süvített Bruni arcába, olyan
keményen, mintha pofonvágták volna. A
hópelyhek marták a szemét, a füle hegye
lefagyott. Ez a kegyetlen hóvihar majdnem visszazavarta az
istállóba. De Bruni
összeszorított fogakkal ment tovább. Iszonyú
hideg volt. A hópelyhek olyan sűrűn
kavarogtak, hogy hamarosan eltünt az istálló a szeme
elől. Az útszélén egy
megtépázott madárijesztő állt, arcán
ördögi vigyorral nézett rá és intett
szakadt karjaival. Kicsivel odább észre sem vette a
mindig figyelő szajkót. A
vihar felborzolta a kismadár tollait, aki remegve kuporodott le
a földre, s
olyan erőtlen volt, hogy nem tudta figyelmeztetni a világot egy
felbukkanó
kismalacra.
Bruni
lábai fájtak, farkincája jéggé
fagyott.
“Elpusztulok
idekint. – röfögte maga elé és
bukdácsolt tovább a magas hóban. – Ha nem fordulok
vissza, elpusztulok.” De
megfogadta, hogy soha többé nem tér vissza. A
többiek hallani sem akartak róla,
azt mondták, a malacok semmire sem jók. Végre
elérte a főutcát, amikor
tekintete megakadt egy postaládán. A
legszívesebben bemászott volna. De elment mellette,
ment tovább, egyre messzebb. Amikor végre kifulladva
megállt, hogy levegőhöz
jusson, egy asszonyt látott meg a sűrű hóesésben,
ahogy felé közeledett. Egy
gyermek volt a kezében. Bruni tett egy pár
lépést, hogy jobban szemügyre
vehesse őket. Az asszony meg-megroggyant, nem volt sapkája, se
sálja, de még
kesztyűje sem. A kabátja nagyon vékony anyagból
készült. A kislány aludt a
karjában, fáradt fejecskéje anyja
vállán pihent és meg-megbillent
“Szegények”
- gondolta Bruni és egy pillanatrra
teljesen elfeledkezett a saját bajáról.
“Sssss…. –
csitítgatta az asszony a gyermekét. –
Tovább kell mennünk, hátha találunk egy
jó meleg istállót, ahol egy kicsit
megpihenhetnénk.” Mindketten teljesen átfagytak a
kemény szélben és remegtek a
hidegtől.
Bruni nagyon
jól tudta, hol van egy jó meleg
istálló, igaz, megfogadta, hogy sohasem megy oda vissza,
de ez most vészhelyzet
volt.
“Jöjjön
velem” – röfögte az asszony felé és puha
orrával óvatosan a jó irányba
döfködte a mezőn át, egészen az
istállóig.
“Lehet, hogy
csendesedett a szél?” Mindenesetre
Brunit melegség töltötte el és mintha a
madárijesztő is barátságosabban
mosolygott volna rá. Az istálló ajtajában
előre ment.
“Mindenki
figyeljen ide! – kiáltotta a többiekre.
“Ne
szakíts félbe Brunhilde, most tervezzük a
karácsonyi ünnepséget!”
“Az engem
nem érdekel! – kiabálta Bruni. – Egyáltalán
nem érdekel, mi volt Karácsonykor, nem akarom tudni.
Olyan régen volt! De itt
van egy kicsi gyermek, akinek szüksége van egy kis
alvásra és pedig egészen
pontosan MOST!”
Lissy
álla leesett, amikor az asszonyt meglátta
karján a gyermekkel.
“Jé,
ez olyan mintha karácsony lenne! – suttogta
az asszony a kislánynak, amikor az istállóban a
gyermeket óvatosan lerakta a
jászolba. A kicsi összekuporodott a jó illatú
szalmában és elégedetten dugta az
ujját a szájába.
“Köszönöm,
kismalac. Itt jó meleg van! – mondta
az asszony és leroskadt a szalmára. – Jó meleg
és nyugalom.”
“Nézzétek,
mind a ketten elaludtak – suttogta
Kurru egy pillanattal később. És mindenki Brunira
bámult:
“Ki ez az
asszony egyáltalán? - morgott Stupps.
„Bruni nem
engedhetünk csak úgy mindenféle
idegent be hozzánk! - korholta Friedhelm.
„Te
jó ég! – kezdte Lissy – Egy jó meleg takaró
kellene. Hol a
régi takaród Friedhelm? És
szükségünk lenne egy pár szép dalra
is. Most nincsennek itt ősszüleitek. Nyomás, most nektek
kell segítenetek a
gyermeknek.”
De
Friedhelm morgott:
„De hiszen ez csak egy közönséges gyermek, nincs benne
semmi különleges.”
„Dehogynem,
- mondta
Bruni – Minden gyermek egészen különleges!“ És
akkor Friedhelm ránézett az alvó
kicsi arcára:
„Igazad
van Bruni,
ezt teljesen elfelejtettem.“
Mikor
a gazda és a
felesége etetni jöttek az állatokat, a
fiatalasszonyt vették észre először Friedhelm
régi takarója alatt aludt a szalmában. Csak
később vették észre a gyermeket a
jászolban.
„Karácsony
van, igazi
Karácsony, itt a mi istállónkban, ez egy csoda!“
suttogta a férfi.
„Pssszt!
- mondta az
asszony. – Hagyjuk őket aludni, fent maradunk, hátha
később szükségük van a
segítségünkre.“
Amikor
az emberek elmentek,
Bruni körülnézett. És látta amit ők:
Friedhelm meleg takaróját, Stupps puha
báránybőrét, Lissy jászolát
és a tejet.
„Igazatok
volt, -
mondta Bruni miközben farkincáját szomorúan
lógatta. – A malacoknak tényleg
nincs semmijük, amit ajándékba adhatnának.
Köszönöm nektek, hogy olyan jók voltatok
az asszonyhoz és a gyermekhez!“ Az állatok
lenéztek Brunira:
“Jaj,
Bruni, milyen
kis buta vagy te, - mondta kedvesen Lissy.- Hiszen te adtad nekünk
a legszebb
ajándékot: egy igazi Karácsonyt. A Te
segítségeddel tudtunk végre mi is valamit
tenni, ahelyett hogy őseinkkel dicsekedünk. Nem látod, hogy
a Te ajándékod a
legeslegszebb az összes között?“
„Egy
ilyen kis röfögőnek
kellett idejönnie, hogy végre megértsük, mit is
jelent Karácsony! – nevetett
Friedhelm.