Az ég ezer színben játszott. Nyugat felé vérvörösen izzott a lemenõ napkorong, és rózsaszínre, narancsra festette a körülötte álmosan
elnyúló felhõket. Ám keleten már felöltötte fekete köntösét az éjszaka, és halványan az elsõ pislákoló csillagok is megjelentek rajta. Az
égboltnak ezt a sötét, titokzatos szürkeségbe burkolózó részét bámulta megígézve egy szalmaszõke, tizennégy év körüli fiú a Roxfort
Boszorkány és Varázslóképzõ Iskola udvarán. Draco Malfoy nem mindennapi teremtés volt. Jeges szél fújt, és bárki, aki ebben az
ítéletidõben kimerészkedett volna a jó meleg klubhelységbõl, a pattogó tûz melege mellõl, az egészen biztosan egyik lábát a másik után
kapkodva dideregne, összedörzsölné átfagyott tenyereit, és vacogva nyakába húzná a talárja gallérját. Õ azonban úgy állt ott mereven a
sötét égre bámulva, mintha lágy szellõ símogatná körbe. Hamarosan szállingózni kezdett a hó, és a fiatal fiú hófehér arcára sorra hullani
kezdtek a csillogó pelyhek.
- Malfoy! - hallatszott hirtelen egy mély, érdes hang az iskola felõl. - Jöjjön be, még meghül nekem, és mégis haza kell küldenem a züleihez karácsonyra!
Draco megfordult. A kertkapuban Piton professzor állt, a Mardekárosok vezetõ tanára. A tanár úr ugyan nem örvendett túl nagy népszerûségnek az iskola tanulói körében, ám saját diákjai, a Mardekár ház tanulói szinte kivétel nélkül tûzbe tették volna érte a kezüket.
Draco is a Mardekárhoz tartozott, így természetes, hogy õis kedvelte a sötét hajú, beesett arcú bájitaltan tanárt, ám ezen fölül érzett még
iránta valami különleges tisztelet-szeretet félét is, amit önmagának sem tudott megmagyarázni. Talán nem is volt rá szükség. Amint Draco
megpillantotta Pitont, lerázta a hópelyheket csurom vizes talárjáról, és elindult az iskola felé.
- Mit álldogál kint a hidegben, Malfoy? - kérdezte szigorúan Piton, és egy jó meleg zöld-ezüst csíkos sálat tekert az átfagyott fiú nyaka köré.
- Ez a kedvenc napszakom. - felelte Draco zavartan. - Amikor beáll az este. Ilyenkor minden olyan...
- Olyan... kifürkészhetetlen. - ezt a szót egyszerre mondták ki. Pár pillanatig egyikük sem szólt egy szót sem, majd lopva összemosolyogtak.
- Elsétálnék még egy kicsit a rengeteg felé, ha megengedi, tanár úr. Ha van kedve... esetleg... - itt azonban Piton közbevágott.
- Menjen a nagyterembe, Malfoy! Lemarad a lakomáról! - azzal sarkon fordult, és gyors léptekkel sietett lefelé a hosszú csigalépcsõn. Léptei
tompán kongottak a szürke falak közt. Okos férfi volt, és kitunõ tanár. Pontosan tudta, ha most ott marad, sem õ, sem Draco nem lesz jelen a karácsonyi vacsorán.
A fiú a hálóterembe sietett. A máskor gyerekzsivajtól hangos terem most üres volt, és csendes. Szobatársai már biztosan a nagyteremben
várták a lakoma kezdetét. Gyorsan megszabadult nedves talárjától, és iskolai egyenruhájától, majd a fürdõszobába igyekezett. Percekig állt
kábultan a forró víz alatt a zuhanyzóban, élvezte, amint a cseppek végigszaladnak a nyakán, a vállán, és egyenként melegítik fel átfagyott
tagjait.
A nagyterem olyan gyönyörû volt, mint még soha sem. A megbûvölt mennyezetrõl sûrû pelyhekben hullott a hó, a helységben mégis finom
meleg volt. Csodálatosan feldíszített karácsonyfa ragyogott a terem közepén, az asztalok pedig roskadásig rakva finomabbnál finomabb
ételekkel. Ám a terített asztaloknál csupán néhány diák ült. A Roxfort tanulói ugyanis legtöbben hazautaztak szüleikhez, családjukhoz az
ünnepekre. Csak azok maradnak ilyenkor az iskola falai közt, akiknek szülei külföldön karácsonyoznak, esetleg nem szívesen látják viszont
gyermeküket, vagy épp nincsenek is. Draco egyik kategóriába sem tartozott, õ saját maga döntötte el, hogy nem utazik Londonba az
ünnepekre. Maga sem tudta miért, úgy érezte, magányra van szüksége.
Mikor belépett a feldíszített terembe, egy pillanatra teljes csend lett. A fiú büszkén húzta ki magát. Mindig kiváló ízléssel öltözködött, ám erre a vacsorára különös körültekintéssel választott ruhatárából. Mélykék színû bársony talárja alatt nem gombolta be nyakig fekete selyem
ingét, ahogy iskola napokon, és a nyakkendõ is hiányzott róla. Márványfehér bõre még makulátlanabbnak tûnt, és tejfölszõke haját
sem fésülte hátra, ahogy általában, helyette csillogó ezüst tincsei szemtelenül omlottak homlokába.
- Mit bámultok? - kérdezte hirtelen. - Meglepõ, hogy van, aki nem ugyanazt az alsónadrágot hordja év eleje óta?
A diákok zavartan nevettek, és egy jelentéktelen Griffendéles fiú, Harry Potter szégyenkezve nézett végig saját ízléstelen öltözetén.
Draco leült a szokott helyére, majd a tanári pulpitusra pillantott. Piton professzor nem ült a helyén...
A fiú fürkészõ tekintete végigpásztázta a terem minden zugát, de seholsem látta a professzort. Székét óvatosan hátratolta, és
elhatározta, hogy kilopódzik a folyosóra. Ám ebben a pillanatban millió apró csengõ csilingelése hallatszott a terem minden pontjából, és Albus Dumbledore, az iskola igazgatója megköszörülte torkát, hogy elmondja az ünnepi beszédet. A kis varázslótanoncok nagy része csillogó szemmel várta ezt a pillanatot, Draco azonban pontosan tudta: az idei beszéd épp olyan unalmas, érzelgõs és semmitmondó lesz, mint amilyet már az õsz szakállú iskolaigazgatótól megszokhattak.
- Kedves diákok, ifjú varázslók, és boszorkányok! Ilyenkor, mikor a szeretet ünnepén... - itt azonban meg kellet szakítania a köszöntõt,
mert a Mardekár ház asztalánál egy tejfölszõke fiú kiemelkedett a tömegbõl. - Malfoy! Üljön le!
- Nem... Én nem ülhetek le! Azaz... még várjunk! - a termet megtöltötte a meglepett diákok zúgolódása.
- Nem értem... Mire kellene még várnunk? - húzta össze a szemöldökét az öreg varázsló, és maga sem tudta miért, visszaült igazgatói
székébe.
- Nem szeretnék magyarázkodni, igazgató úr. Várnunk kell. - Mindezt olyan higgadtan, és jéghidegen mondta, hogy a diákok egyszeriben
abbahagyták a felháborodott suttogást. Szinte vágni lehetett a csendet. A fiú ezúttal talán valóban túl messzire ment...
A tanári pulpituson egy csontos, idõs asszony türelmét veszítve ugrott fel. Minerva McGalagony, aki közel olyan tiszteletet parancsoló
személy volt a Roxfortban, mint Dumbledore.
- Malfoy! Közel harmincöt éve vagyok igazgatóhelyettes az iskolában, és több, mint ötven karácsonyi köszöntõbeszédet hallgattam már végig Albustól, de eddig még egyetlenegyszer sem fordult elõ, hogy valaki... bárki... akárki...
- Beléfolytotta volna a szót? - hangzott a nagyterem ajtajából. Ahogy Draco meghallotta az ismerõs hangot, érezte: biztonságban van. A
diákok mind hátrafordultak. Piton volt az.
- Azt hiszem Minerva, rosszul emlékszik! Talán már nem a régi a memóriája! - és eközben lassan lépdelt az addig üresen álló széke felé.
A professzor figyelemreméltó jelenség volt. Volt benne valami ördögien szép. Fekete talárjának alja leért a kövezetre, és ahogy húzta maga
mögött, finoman susogott a visszhangos teremben. Draco imádta ezt a hangot. Éjszakánkét, mikor már a többiek mélyen aludtak, õ gyakran
feküdt az ágyban nyitott szemmel, nézte a hófehér, jéghideg holdat, és fülelt... figyelte ezt a neszt a folyosóról. Ahogy Perselus léptei lassan
kopognak, és a nehéz talár a földet súrolja. Ilyenkor magában azt találgatta: vajon hova indulhat a professzor ilyen késõn, és néha eljátszott a gondolattal, hogy talán miatta van ott... Talán tudja, hogy kedvenc tanítványa még nem alszik... vagy ha alszik is, erre a neszre a legmélyebb álmából is felébredne...
Közben Piton felért a pulpitusra, és a diákok elé állva beszélni kezdett. Telt, erõs hangja betöltötte a termet, és szavai tompán verõdtek vissza a csupasz kofalakról.
- Bocsássatok meg, hogy lekéstem a köszöntõ elejérõl. És azt is bocsássátok meg, hogy a végét már nem hallhatjátok. Idén kicsit másként ünnepeljük a karácsonyt. Karácsony... mit jelent ez a szó? Mitõl más ez a nap, mint bármelyik másik, amelyik a naptárban szerepel? Azt mondják a karácsony a szeretet ünnepe. Hát legyen. De akkor mit keresünk itt? Nézzenek magukba mélyen! Nézzenek végig a diáktársaikon, a tanáraikon! Van valaki a teremben, akit valóban szeretnek? - itt egy percre elhallgatott. Mindenki tágra nyilt szemekkel figyelte a szokatlan ünnepi beszédet, de felelni senki sem tudott. Draco hátán futkosott a hideg, és közben halványan kezdte érezni, hogy az idei ünnep igazán boldog karácsony lesz.
- Nos? Mi a szeretet? - a Griffendélesek asztala felé fordult - Az, hogy ha a szülei után töménytelen galleont örököl, és ebbõl hármat-négyet arra áldoz, hogy nagy kegyesen meghívja egy vajsörre a vörös barátját, Potter? - most a professzorokon volt a sor - Az, hogy a
legújabb seprû modellt ajándékozzuk az iskola új üdvöskéjének, Minerva? Ezzel csupán azt éri el, hogy egyenlõtlen esélyekkel küzdenek
a kviddicsmeccseken. Vagy az, hogy ostoba, hasznavehetetlen ajándékokkal halmozzuk el egymást? - az igazgatóra nézett. - Albus,
én magától minden évben egy új üstöt kapok. Elmondaná, mit kezdjek 13 üsttel, amit felhalmozott nekem az elmúlt karácsonyok során?
- Nos - kezdte Dubledore, és nem tudta leplezni, hogy õmaga sem tudja, mit is válaszolhatna - lehetséges, hogy... azt gondoltam, örül
neki.
- Mint maga a pestisnek! Minerva! - ismét az igazgatóhelyettes asszonyhoz fordult - Maga valóban nem emlékszik arra a karácsonrya, amikor, ahogy ön mondta, valaki, bárki, akárki, belefolytotta a szót a mi "bölcs" igazgatónkba? Lássuk ez majd felidézi-e ezt a mesés emléket! - És ahogy ezt kimondta, talárja ujjából egy csillogó ezüstpapírba csomagolt, hosszúkás, vékony csomagot húzott elõ. A diákok értetlenül néztek egymásra, a tanárok azonban mind rémülten hõköltek hátra székükben.
- Perselus! Legyen észnél! Ezt nem teheti! - kiáltott fel az igazgatóúr, de ekkor már késõ volt. Piton magasra emelte a rejtélyes csomagot, és
elszántan sziszegte a fogai közt:
- Sajnálom, Albus! Idén a szeretet ünnepén valóban csak az kap ajándékot, aki kiérdemelte!
A professzor a diákok felé fordította a furcsa meglepetés vékonyabbik felét, és ahogy egy karmester pálcájának mozdulatára egy tucat
hangszer szólal meg tökéletes harmóniában, úgy követte az ünnepi díszbe öltözött diáksereg tekintete a titokzatos tárgyat. Minden
varázslótanonc és boszorkányjelölt egyszerre rettegett, és a szíve mélyén megmagyarázhatatlan okból õrült vágyat érzett, hogy Piton
végül õrá mutasson. De valaki volt köztük, aki bizonyos volt abban, hogy az ezüstösen ragyogó csomag senki másé nem lehet, csak az
övé. Valaki, akinek márványfehér bõre, hideg, szürke szeme, és szalmaszõke haja van. Valakit, akit úgy hívnak...
- Draco Malfoy! - Piton szikrázó tekintettel nézett választottjára... - Idefáradna, ha megkérem? Van nálam valami, ami magát illeti...