Író: KnightAxe Xelian
Megjegyzés: Hogy oszinte legyek azért írtam le ezt
a történetet, mert mint majd történetembol kiderül,
kicsit zárkózott vagyok, és ezért különbözo
problémáim lesznek. Unalmasnak hangzik? Pedig nem az mert, mi
lehetne érdekesebb, annál hogyan változott meg az életem
egy varázslat következményeitol. Másrészt tanulságos
is ez a történet:
Sárkányok Gyermekei
Nemsokára itt a vizsgák ideje,
félek a bájitaltól, amikor a griffendélesekkel vagyunk
Piton nem macerál, mert nem akarja az osztályát égetni.
Ráadásul ott van Harry Potter, akit Piton ki nem állhat,
és folyton Nevillt macerálja, szegény fiú, pedig
szerintem, tudná, ha Piton nem lihegne folyton a nyakába, de most
a saját vizsgámmal kéne törodnöm.
”Végy két kanál tatuepét, majd tedd a sárgásbarna
fozetbe, mikor az már rotyog ” Ekkora marhaságot, és
különben is mekkora kanállal? Kész végem Piton
meg fog húzni. Magamba roskadva ültem a könyvtár egy
hátsó asztalánál. Elöl több griffendéles
és hugrabugos diák is magolt. Nekem nem voltak barátaim,
a süveg a Mardekárba osztott, de én jobb szeretem az igazságot,
a huséget, az egyenességet, mint azon erényeket, melyeket
Malazár oly nagyra becsült. A többi mardekáros már
korán észrevette, hogy nem tartozom közéjük.
Ki vagyok közösítve röviden. Szüleim közül
anyám mugli, apám, pedig varázsló volt (Voldemort
csatlósai ölték meg, mert auror volt.), ezért is ferde
szemmel néznek rám. A szülomnek nem mondtam el, hogy nem
érzem jól magam az iskolában, mert anyámnak így
is elég baja van, nem kell, hogy még az én problémáimmal
is törodjön. Különben is már harmadikos vagyok. De
én még mindig lemehetek Roxmortba nem úgy, mint Potter,
aki miatt Sirius Black ide jött. Neki sem lehet könnyu. Ja hogy honnan
tudom ezt, múltkor a könyvtárban ücsörögtem,
mikor Harry és a barátai beszélgettek pont Blackrol, hát
innen. Nem akartam hallgatózni, csak nem vettek észre, én,
pedig nem akartam megzavarni oket, hogy itt vagyok, de folytassák nyugodtan.
Hát igen ilyen vagyok. Senki nem figyel rám, de azt hiszem, már
megszoktam, bár néha nagyon kiakadok. Pár hónappal
ezelott az egyik lány macskája megette a gyíkomat, egész
este nem aludtam, mert nem bírtam abbahagyni a sírást,
az egyetlen lény, aki foglalkozott velem, egy macska gyomrában
köt ki. (Csak megjegyzésként a lány még elnézést
se kért csak kiröhögött, ez is fájt). Mégis
Zelion, így hívták a gyíkom nem érdemelte
meg ezt a sorsot, van egy érzésem, hogy még ma is élne,
ha nem hozom magammal. Annyira sajnáltam szegényt, hogy nem lehet
azt elmondani. Másnap reggel órára menet beleütköztem,
véletlenül McGalagonyba, mikor rám nézett, azonnal
a gyengélkedore küldött. Madam Pomfrey, bár nem mondtam
mi a bajom (neki panaszkodjak, mikor még anyának se beszélek???)
adott valamit, ami 2 napra kiütött.
Most meg itt vagyok és kesergek, ahelyett, hogy tanulnák. A szemem
az ablakról egy kötetre tévedt, azaz kettore, amik egymás
mellett voltak. Az egyiknek olyan színe volt, mint a zöld tábláknak
oldalán mintha krétával írtak volna rá ez
állt: Hasznos varázslatok az iskolában, a másik
egy türkiz színu könyv, mely címe a következo:
Hatásos önmegvalósítás, ez úgy hangzik,
mintha anyám egyik magazinjából lenne. Levettem oket, majd
belelapoztam az iskolásba, hamar nyilvánvaló lett, hogy
ez csak a strébereknek jó. Paca eltüntetés, hiba kijavítása,
puskázási tanácsok ez az oda lapoztam, átverés
a következo állt a fejezett cím alatt: „Ne puskázz,
hanem tanuld meg!” köszszép. A könyv szerzoje úgy
látszik nem Pitonnál tanult. Becsaptam a könyvet, a másikra
tévedt pillantásom, ekkor Madam Cvikker szólt, hogy ideje
mennem, felkaptam a zöld könyvet visszatuszkoltam a helyére,
majd a türkiz könyvel ki mentem a könyvtárból.
A klubhelység egyik sarkába telepedtem, majd a könyvbe merültem.
Sok érdekesség között egy dolog fogott meg. Egy bubáj,
mely segítségével „megmutatkozik az, ami bennem van.”
Érdekes, meg kéne csinálni, lehet, hogy akkor ki derülne
miért ide küldött, a Teszlek Süveg. Nézzük
mit ír a könyv:
„A varázslathoz rajzolj egy boszorkány ötszöget,
négy szögekbe állíts a tuz, a víz, a levego
és a szél gyertyáját, az ellentéteseket egymással
szembe, az ötödik sarokba fektess egy szál rózsát.
Ha evvel megvagy a kígyófog, és denevérszárny
keverékével alkoss egy kört a szögek érintésével,
állj a kör közepére, gyújtsd meg a gyertyákat,
majd mond el ötször, a következo varázsigét:
„Vágyom tudni milyen, vagyok,
Legyek, milyen a lelkem mélyén vagyok.
Mert tudni szeretné, tudni akarom milyen, vagyok
Olyan legyek, amilyen vagyok!”
Eztán másnap reggelre megmutatkozik való magad.”
Oltári, holnap megcsinálom. Határoztam el és szinte
pillanatok alatt elnyomott az álom. Másnap alig bírtam
végigülni az órákat, mire végre délután
lett, összeszedtem a szükséges dolgokat, majd Hisztis Myrtel
wc-jébe vonultam. Szerencsére Myrtel távol volt, fél
óra alatt kész voltam, gyorsan elpakoltam, akkor jött elo
Myrtel:
- Hát te meg mit csinálsz itt?
- Csak, ide jöttem tanulni, mert itt senki nem zavar. – Válaszoltam
az elso dolgot, ami eszembe jut.
Hát persze! – Fújta fel magát Myrtel. – Én
senki vagyok! A nyafogós szellemmel nem is kell törodni, mintha
itt se lenne. – Elkezdett bogni, majd fejest ugrott az egyik budid. Myrtel
az agyamra megy néha, nekem is van problémám, mégse
traktálok mindenkit, és nem potyog folyton a könnyem. Na
mindegy, irány az ágy, holnapra már más leszek.
Boldog voltam, hogy talán lesznek barátaim, nem kell egymagamban
kuporogni. Nehéz ám ilyen izgatottan elaludni, de csak sikerült.
Másnap reggel két dolgot észleltem mikor felébredtem:
Az egyik, hogy Milicent Boulstoud úgy visít, mint egy szenvedo
héja, a másik, hogy akár le se kellett volna feküdni
olyan fáradt, vagyok. Várjunk, csak miért visít
Milicent??? Felpattant a szemem, azt látom, hogy minden szem rám
tapad a szobába. Azonnal kiugrottam az ágyból és
a tükör elé futottam. A változás szemmel látható.
Az arcom hosszúkás lett, a boröm ami, eddig is fehér
volt még fehérebb lett, a fülem hosszúkás lett,
a hajam, pedig dúsabb, vörös arany árnyalatban omlott
a vállamra, mikor tegnap még rövidebb volt. De a sikoltás,
és a bámész pillantások oka nem ez volt, hanem a
hátamon lévo, fehér sárkányszárnyra
emlékezteto valami, és a szintén hófehér
sárkányfarok, mely a padlót súrolta. Hát
megbabonázott a látvány szó se róla. Pár
másodperc után Piton csörtetett a szobába, látszott
rajta, hogy sietve kapta magára a haját sem ártott volna
megfésülni, mert elég ijesztoen hatott.
- Mi ez a lárma, nem tudják be…??? – Tágra
meredt szemekkel hallgatott el mikor meglátott. A lépcsonél
jó pár fiú és lány mozgolódott. Talán
azt hitték megint Black próbálkozik.
- Mit csinált Knight? –
- Én semmit, csak … izé…hát… -nem tudtam
kibökni neki.
- Öltözzön fel, lekísérem a gyengélkedore,
amíg nem jövök vissza, itt marad. Maguk meg segítsenek
neki. – Förmedt a többi lányra. Akiken látszott,
hogy Piton után rögtön elhagyják a szobát. Ezek
után kiviharzott a szobából, majd becsapta az ajtót.
Nehéz ám úgy felöltözni, hogy az ember hátán
minden vacak lóg. Kis varázslat segítségével
megoldottam, a problémát.
- Mi van Alex? – Kezdte gúnyos hangon Milicent. - Gondoltad, hogy
animágussá válsz? Nem sikerült valami jól,
csótánnyá kellett, volna változnod. Akkor…
- sose derült ki, mi lett volna akkor, mert elé ugrottam és
elkezdtem a nyakát szorongatni. Még sose volt velem ilyen, vörös
köd ereszkedett az agyamra, csak meg akartam torolni, a mondottakat. Piton
ekkor lépett be és közbe, Milicent szerencséjére,
mert eléggé megszorongattam.
- Milicent, nem sértegetést mondtam, hanem segítséget!
– rögtön magamhoz tértem. Piton nem tol le??? Szerintem
O a beteg. Piton a vállamra tette a kezét majd a lépcson
lekormányzott. Lent láttam, hogy néhány ember elsápad,
voltak páran, akik mosolyogtak. Malfoy például ott állt,
selyem pizsamában, és leesetett állal nézet. Örültem
mikor végre a gyengélkedon voltam, mert még Hóborc
is elámult, azon, ahogyan kinéztem. A gyengélkedon, már
ott volt McGalagony és Dumbledore, a tanárno látszott,
hogy meglepodött, de az igazgató arcáról semmit nem
lehetet leolvasni.
- Ülj le, kérlek. – szólt Dumbledore. – És
most mond el, mit csináltál, mert ez nem animágiából
lett igaz? – Megingattam a fejem, majd kinyitottam a könyvet a varázslatnál
és az igazgatónak nyújtottam. Olvasgatta, hümmögött,
de semmit nem szólt. Mikor becsukta a könyvet, ezt mondta:
- Miért tetted ezt?
- Mert, mert …- nem tudtam folytatni, egyszer csak elkezdtem sírni,
a három év gyötrelme és most ez sok volt. McGalagony,
bár erre nem számítottam, elkezdett megvigasztalni. Miután
kicsit lenyugodtam, az igazgató elmondta, hogy mi ez:
- Régen volt egy mágikus nép, akiket Ashver il Delidarh
– nak neveztek, ami azt jelenti a Sárkányok Gyermekei. Ez
a nép a hajdani elfek és a sárkányok keresztezésébol
jött létre, de ugyanúgy eltuntek egy ido után. Ez
a nép teljesen ellentmondásos volt, egyrészt az elfek igazság
érzete és jósága, másrészt a sárkányok
zabolázatlan természete égett bennük. Ettol függetlenül
minden háborúba oket próbálták megnyerni
szövetségesnek, hiszen hihetetlen segítséget jelentettek.
Fura kinézetük ellenére voltak olyanok, akik emberekbe szerettek
és szerelmuk viszonzásra talált, gyermekeik emberiek voltak,
- nem volt se, szárnyuk se farkuk – de a vér megmaradt a
vérvonalba, ha ezt a vért valamilyen – akár mágikus,
akár természetes - úton megerosítik, akkor a vér
rögtön az emberi vér fölé kerekedik, és
ismét Ashver il Delidarh lesz. – Hát ez elég furcsán
hangzik. Nem igazán akartam elhinni, hogy ez igaz. Pitonra néztem,
akinek furcsa fény volt a szemében. – Te evvel a varázslattal
megerosíteted az ereidben folyó vért, és most megváltoztál.
- Lehet rajta segíteni Dumbledore? – kérdezte aggódva
McGalagony. – Mondjuk mandragórás fozettel?
- Nem a vér ekkor minden varázslatnál erosebb, nem tudom,
utána kell néznem. – Ezek szerint nincs segítség,
mi lesz most, így senki nem fogja elturni, hogy iskolába járjak,
ráadásul, valaki mond valamit, akkor azonnal megfojtom, vagy valami
hasonlót teszek.
- Egyelore maradj a gyengélkedon, amíg keresek valami megoldást.
Madam Pomfrey majd vigyáz rád. Rendben? – erotlenül
bólintottam.
Mikor kifele mentek már tudtam, hogy rövidesen elhagyom a Roxfortot,
mert nem akarok senkit bántani, de Milicent bebizonyította, hogy
nem tudok ellenállni a bennem zubogó sárkányvérnek,
hisz bár nem igazán voltam gyáva, de Milicenttel nem szívesen
kezdtem volna, ki, mert elsoben eléggé lealázott úgy
hogy pár napig a gyengélkedon kómáztam. Madam Pomfrey
adott egy italt, amire azt mondta, ettol majd alszom egy kicsit. Úgy
tettem, mint aki megissza, majd megvártam, hogy kimenjen, pár
perccel az után, hogy becsukta az ajtót, már nyitottam
az ablakot, ki hajoltam, a másodikon vagyok, de azért van szárnyam,
hogy repüljek, nem??? Elotte azért megnéztem, hogy csak dísz
ez a vacak a hátamon, vagy mozog is, mozgott. Na jó akkor most
meglátjuk neki rugaszkodtam, eloször zuhantam, már azt hittem,
hogy hamarosan közelebbi ismeretséget kötök a földdel,
de ehelyett lassan elkezdtem szállni. Ezt elmesélni nagyon nehéz,
mert, az az érzés elmesélhetetlen, más, mint hippogriffen
vagy seprun, netán szonyegen repülni. Olyan volt, mikor az ember
megszabadul mindentol. Mintha a problémák a földön maradtak
volna.
Mivel még korán volt, senki nem volt a parkban szerencsére,
mert elég groteszk látványt nyújthattam. A Tiltott
Rengeteg, közel van, ott elbújhatok egy ideig, csak el kell kerülni
az értelmes lényeket, mert abból baj lehet. Gyorsan haladtam,
így pár perc múlva már a rengeteg sötét
fái fölött, repültem, meglehetosen távol a Roxforttól,
ezért úgy döntöttem, jobb, ha leszállok, mert
a szárnyam, már nagyon elfáradt. Lehet, hogy azért
mert új, vagy azért mert gyorsan repültem, nem tudom. Ereszkedni
kezdtem, hát a földetérés olyan volt, mint az elindulás
siralmas, ráadásul a bokám is kificamodott. Vagy valami
hasonló, mert mikor fel akartam állni azonnal összecsuklottam,
és piszkosul fájt. Mikor felhúztam a talárt, láttam,
hogy a kék és lila össze árnyalatában játszik.
Remek. Ha esetleg valami megtalálna el se tudok bújni. Elvonszoltam
magam egy fa gyökerére, majd leültem. Most figyeltem csak meg,
hogy a kezem is meg változott. A kezemen az ujjak vékonyabbak
lettek, a körmeim erosek, és feketék. Ha a lábamra
bírtam volna állni, most tuti, hogy belerúgtam volna valamibe,
hogy levezessem a mérgem. Itt vagyok az erdo közepén, a lábam
tropa és már nem is tunik olyan jó ötletnek elhagyni
az iskolát. Valamit éreztem a vállamon, oda kaptam a fejem,
egy hatalmas izé volt a vállamon. Foként úgy nézett
ki, mint egy fekete kis szorrongy, de hirtelen megszúrt, lesöpörtem,
majd oda nyúltam, ahol megszúrt, ragacsos valami folyt a nyakamon,
megnéztem az ujjaimat. Vér. Odanéztem a kisszorcsomóra,
mely ido közben elinalt. Gondoltam, nem biztos, hogy jó lenne még
egy szúrós szorcsomóval találkozni, úgyhogy
felálltam, majd a fának támaszkodva óvatosan elindultam,
a látásom elhomályosult, nekitámaszkodtam a fának,
egyre nehezebben lélegeztem, majd összeestem, már semmit,
nem láttam. „Itt a vég. Jellemzo egy nyomorult kis szor…”
Mikor felébredtem, két dologba voltam, biztos az egyik, hogy a
nyamvadt kis szorgolyó mégsem végzett velem, a másik
hogy keresnek. Ez utóbbit, nem tudom honnan tudtam, de teljesen biztos
voltam benne. Már alkonyodott, tehát egy napot átaludtam,
lehet, hogy már jobban néz ki a bokám. Felhúztam
a talárt, hogy megnézzem a bokám, ijeszto volt, most már
nem simán kék és lila, hanem fekete volt. Kész vége,
most már tuti, hogy le kell vágni, hanyatt vágtam magam.
„Most meghalok, nem érdekel tovább az élet semmi
értelme. Kifekszek ide, a vérmérgezés lassan végez
velem. De mi ilyen kényelmetlen?” Felültem, hátranéztem.
„Óh teljesen meg is feledkeztem a szárnyamról.”
Elkezdtem vele csapkodni, már pár centivel a föld felett
voltam, mikor valami madarat megijeszthettem. A lökött madara nekem
repült, ettol én is megijedtem, abbahagytam a csapkodást.
Rossz ötlet volt, rá akartam állni a lábamra, amely
eroteljesen tiltakozott ez ellen. A fájdalom bombaként robbant
a tudatomba, ennek következtében összeestem. A tudatom megrekedt
valahol az ébrenlét és az ájultság között.
Ebben az állapotban jutott eszembe, az, hogy honnan tudtam, hogy keresnek,
egy álom volt. Egy álom, amely a valóságban játszódott
le. Már emlékszem mi volt benne…
- Mi van Potter, hiányzik a kis barátnod???
– Malfoy szájából hangzott a megjegyzés a
Bájital terem elott, ahol már felsorakoztak a mardekárosok
és a griffendélesek. Harry nem értette, hogy milyen barátnojérol
van szó. – Gondoltam, hogy azért késtél, mert
utána sírtál. - Ron, aki szintén nem értette,
mirol van szó - de nem akarta Pitonnak megszerezni, azt az örömet,
hogy Ot és Harryt megint buntetore ítélje – ezért
hidegen válaszolt Malfoynak.
- Csak azért késtünk, mert az igazgató azt kérte,
hogy adjunk át egy üzenetet neked, nem szeretné, ha gúnyolódnál,
másokon. – Ron nem is tudott, róla, hogy a füllentése
az elevenjébe talált.
Reggel véletlenül meghallotta McGalagony, azt, hogy O, Malfoy azon
az idióta Alexen gúnyolódott, erre a tanárno, 10
pontot vont le, és a száját összepréselve,
megjegyezte, hogy errol az igazgató is értesülni fog. Malfoy
azonnal összébb húzta magát. Ekkor érkezett
meg Piton. Az órán hárman kellett dolgozniuk egy gyógyitalon.
Harry és Ron mellé Piton Neville-t osztotta be.
- Csak tudnám, mirol beszélt Malfoy? – bosszankodott Harry.
- Ismered milyen, össze-vissza beszél. Milyen barátnorol
beszélt volna, csak fel akart húzni. – Neville, aki eddig
csendben pucolta az aszúfügét, és rájuk nézett.
- Ti nem is tudtok róla??? – súgta halkan, majd mikor meggyozodött
arról, hogy Piton az asztalánál ül, folytatta: - Ma
reggel az egyik diák elszökött az iskolából,
mert valami varázslatot állítólag elrontott. Egy
mardekáros lány.
- Mióta cikizi a mardekárosakat Malfoy? – kérdezte
hitetlenkedve Ron. – Bár a mardekárosoktól ez is
kitelik.
- O nem olyan, mint a többi mardekáros. – Vágott vissza
Neville. – Elsoben az elso repülés órán mikor
eltört a csuklóm, és a gyengélkedon voltam, mert Madam
Pomfrey nem akart elengedni. – Neville kicsit elpirult, de ezt csak Ron
és Harry látta a sötét pincében. – Szóval
o volt az egyetlen, aki eljött meglátogatni, és elmesélte,
hogy Malfoy milyen aljas volt, meg azt, hogy te szerezted, vissza a Nefeled
gömbömet.
- De miért mondta, hogy a barátnom? – Kérdezte csodálkozva
Harry.
- Ne is törodj vele, Malfoy ebben éli ki magát, hogy másokat
szekál. – Harry-n látszott, hogy nem teljesen nyugodott
meg a választól, de Piton feléjük közeledet,
ezért muszáj volt a bájitallal foglalkozni. Harry ezért
számuzte a gondolatot.
Óra után Hermione, az ebédloben a következokkel fogadta
a fiúkat.
- A délutáni órák elmaradnak.
- Miért? – kérdezte boldogan Ron.
- Amiatt a mardekáros lány miatt. A tanárok egy része
elkezdi keresni. Állítólag javasolták, hogy a dementorok
is segítsenek, de Dumbledore elutasította.
- Hol keresik? – kérdezte Harry.
- Arra gondoltak, hogy már a falu határán túl van.
Nem valószínu, hogy a birtokon van. Miért?
- Hát csak arra gondoltam…- Harryt hátulról valaki
erosen meglökte, és egy jól ismert hang nyekeregte.
- Na mi van Potter? Nem mered megkeresni a barátnodet, félsz a
csúnya dementor bácsiktól, vagy Blacktol?
- Nem a barátnom. – Pattant fel Harry a székrol.
- Nem? Pedig O beléd van zúgva, még Valentin – napi
kártyát is küldött, igaz? Azért biztos szép
pár lennétek. Foként, ahogy most néz ki. –
Crak és Monostro heherészo párosával együtt
távozott Malfoy.
Harry azonnal megindult a griffendél helység felé.
- Harry mi baj? – kérdezte aggódva Hermione. Már
a lépcsonél voltak mikor Harry válaszolt.
- Honnan tudta Malfoy, hogy tényleg kaptam egy Valentin – napi
kártyát?
- Te kártyát kaptál és nem is mondtad? – kérdezte
kaján mosollyal Ron.
- Most nem ez a lényeg, hanem az hogy honnan tudta. – Már
a klubhelyiségben voltak, mikor Harry felrohant a hálóba
vezeto lépcson. Pillanatok múlva egy kis lappal a kezében
jött vissza. Leültek az egyik sarokba, majd elolvasták a lapot:
„Barátod lennék, de nem merek
Örvendenék, bánkódnák veled
A barátod lennék, de nem merek
A barát, ha meg is bánt,
jó szándékkal teszi.
Hisz erre való egy barát.”
Bocsáss meg annak, aki megbántott,
mert jó szándékkal cselekedett.
Mert a barátság igen fontos az ember életében.
- Azt hittem, hogy Hermione írta, mert ekkor még össze voltunk
veszve. Amikor kibékültünk meg elfelejtettem.
- Én ugyan nem írtam. Hol találtad?
- Ez benne a furcsa a párnám alatt, február 14-én.
El nem tudtam képzelni, hogy hogyan csempészted oda, azt hittem,
hogy megkértél valakit. De most már ez is kiesett.
- Gondolod, hogy tényleg O írta. Nem lehet, hogy Ginny? –
kérdezte Ron. – Bár nem olyan az írása.
- Lehet, hogy Malfoy-nak igaza van és az a lány írta? –
kérdezte Hermione.
- Igen, lehet. De mi van akkor, ha én is hibás vagyok benne?
- Miben? – Kérdezte Ron.
- Abban, hogy az a lány elszökött. Hisz azt hiszem, hogy ez
a levél segített, abban hogy kibéküljünk. Meg
se köszöntem neki.
- Hogyan mikor nem is tudtad, hogy O írta.
- Ö… igazad van. – Hermione kivette Harry kezébol a
lapot, és a talárja zsebébol egy Deradírt vett elo.
Majd elkezdte dörgölni. Lassan egy halvány, majd egyre erosödo
szöveg bukkant fel.
„Bárcsak a barátom lennél, de nem írhatom
le.
Büszkeség az oka. Mardekáros vagyok.
Ha nekem barátom lenne, apróságok miatt
nem közösíteném ki.
Csak tudnám, miért nem más házba kerültem,
akkor talán lennének barátaim.
Bár a barátod lennék!!!”
- Leírta, aztán eltüntette. Gondolom, megijedt attól,
amit leírt. – Harry felpattant.
- Meg kell keresnünk.
- Nekünk miért? – Kérdezte Ron.
- Mert,… , azért …- Harry összeszedte magát.
– Mert amíg nem tudtam, hogy varázsló vagyok, és
Dursley –ék nem tették könnyebbé, nem voltak
barátaim, úgy éreztem, hogy szívesebben bárki
más, hogy legyenek társaim. Aztán lettek barátaim
olyan jó érzés volt. Ha most ti nem lennétek többé
a barátaim, akkor sokkal rosszabb lenne, hisz már tudom milyen
jó, ha van barátod. De neki voltak barátai most nincsenek.
Úgy érzem, meg kell keresnünk.
- Harry, te nem mehetsz ki a kastélyból, míg Black szabadon
van. – Hadarta Hermione.
-Hermione, te ezt nem értheted. A köpenybe megyek és akkor
Black nem talál meg. Szerintem a tanárok rossz helyen keresik.
A Tiltott rengetegben van.
- Honnan tudod? – Kérdezte csodálkozva Ron.
- Nem is tudom, olyan mintha itt lenne velünk, és olyan mintha halkan
beszélne hozzám. Ez nagy marhaság így, igaz?
- Nem tudom, de akkor mi is megyünk. Kell valaki, aki vigyáz rád.
–Vigyorgott Ron félszegen.
- Köszönöm.
… Tehát Ok keresnek, de akkor
kell valamit csinálni, az erdo veszélyes. Ráadásul
Black vadászik Harry-re. Meg kell találnom Oket. Miattam kerülnének
veszélybe. Belenyúltam a zsebembe, és mint villámcsapás
ért a felismerés, a pálcámat elhagytam, kiforgattam
a zsebeimet semmi. Valamit kéne mégis tenni. Hirtelen egy halvány
ötlettol vezérelve felkaptam egy ágat a földrol. Ha
mágikus lény vagyok, akkor talán a hajam, jó lesz
varázspálcához. Kitéptem pár szál
hajat, majd az ár köré tekertem. Nézzünk valami
egyszeru varázslatot.
- Wingardium Leviosa. – Mutattam egy kavicsra. A kavics azonnal felrepült
3 méter magasra és ott lebegett. – Tehát muködik.
– A kötözo bubáj a … mi is…Megvan –
Ferula mondtam, a lábamra hirtelen egy szoros kötés került.
Megpróbáltam rá állni, bár kicsit fájt,
de már nem vészesen.
Elindultam az egyik irányba. Már tíz perce bukdácsoltam,
mikor egy halk hangot hallottam. Merre vagy? Már keresünk! Tarts
ki! Körbe nézte, majd egy nagyot kiáltottam. Semmi válasz.
Lehet hogy képzeltem. Lassan tovább haladtam, és füleltem,
de nem hallottam semmit. Az erdore lassan teljes sötétég
borult, már hallani lehetet az éjjeli állatok halk neszezését.
A lábam egyre jobban lüktetet, és egyre lassabban tudtam
csak haladni. Megálltam pihenni, egy fa törzsének támaszkodtam.
Lassan megszunt a zihálásom, és egyre félelmetesebbek
lettek a zajok. Merre lehet a kastély? Mi van, ha nem találom
meg oket. Halkabban. Mi lehetett ez? Furcsa roppanó hang hangzott fel
nem messze. Tehát ok is hallották.
- ITT VAGYOK! HALLOTOK??? – Semmi. Lehet, hogy már megint képzelodtem.
Lehet, hogy mégis kergültem. Szuper. Már csak ez hiányzott.
Egyre fáradtabb voltam, de erot adott, az hogy nem akartam, azt hogy
más miattam kerüljön bajba. Már egy órája
bolyongtam, mikor valami csillogót megláttam a földön.
Közelebb mentem, de csak egy kis ezüstszín csat volt. Lehajoltam,
hogy felvegyem, és ez a csat az életemet mentette meg. Valami
elsuhant fölöttem. Felkaptam a fejem, de már csak azt láttam,
hogy egy hatalmas ág az egyik fa törzsének csapódik.
Megfordultam, 8 méterre egy hatalmas valami állt. A valami majd
4 méteres volt, barnás – szürke szore volt, és
gonosz vörösen izzó szemei. Kicsit úgy nézet
ki mint, egy medve, ami különösen nagyra nott. A karmaitól
eltekintve, amelyek nagyobb tor méretuek voltak. Rémülten
sikoltattam volna fel, de egy hang se jött ki a torkomból. A lény
két lábon állt és úgy tunt, hogy általában
két lábon mozog, de képes 4 lábon is mozogni. A
lény felém csapott, bár nem ért volna el mégis
hátra ugrottam, és ennek következményeképp
ráestem a lábamra, ami ha túlélem ezt a lényt,
nem biztos, hogy muködoképes lesz. Kikapta az ideiglenes pálcámat
a talárzsebébol, majd az elso varázsigét mondtam,
ami eszembe jutott.
- Inmobilaribusz. – Semmi hatása nem volt, azt leszámítva,
hogy a teremtmény felordított, majd a mellette lévo fára
csapott, amibol egy tetemes darab szakadt ki és repült el. Lassan
megindult felém. Kész most tényleg itt a vég, nem
birok felállni, 5 méter és ideér, és még
csak védekezni sem tudok, 3 méter. Hiába próbálkoztam
különbözo varázslatokkal, semmire nem mentem. 2 méter.
Rám ugrott a bestia. A két mellso lábát a mellkasomra
tette, amitol azt hittem, hogy a bordám ripityomra tört. A lény
ekkor rám ordított.
- Nem ártana fogat mosnod, mert IRDATLAN BÜDÖS A SZÁD.
– Löktem rajta egyet, de semmire nem mentem vele. Behunytam a szemem
és vártam a véget.
- OBSTUCTO! – Az éles kiáltás visszhangzott az erdo
fái között. Kinyitottam a szemem, a lény másfele
nézett, én is arra fordítottam a fejem hárman álltak
az egyik fa mellett. A lény lassan lemászott rólam, majd
feléjük indult.
- A varázslat nem használ. Nem megy át a borén.
– Akartam kiáltani, de szinte suttogás volt. Közben
gyorsan bekerítették a lényt.
- Háromra obstucto – t kiáltsatok. – Mondta Harry
hangosan. – Egy! Két! HÁ – ROM. – Négyen
egyszerre kiáltottuk, a lény megtántorodott, majd hanyatt
esett, mikor négy lábra állt, ügetni kezdett felém,
de szerencsére átugrott. Bár ugrás közben erosen
a karomba karmolt. Háton feküdtem, mikor hárman egyszerre
hajoltak felém.
- Jól vagy? – kérdezte Hermione aggodalmasan.
- Mondjuk. – Megpróbáltam felülni, de evvel csak azt
értem el, hogy rájöttem, hogy míg a lény rajtam
tehénkedett, alaposan összekaszabolta a mellkasom. - Nem hiszem,
hogy ebben az évezreden visszajutok a kastélyba.
- Dehogynem! Csak tarts ki egy kicsit. Csinálunk ágakból
egy hordágyat, és … - Harry elhallgatott: Tekintet a szárnyamra
tévedt. – Izé…, szóval …
- Ezért szöktem el. Kicsit megváltoztam az utóbbi
napon. - Mondtam elfúló hangon. - Nem kellett volna utánam
jönni. Foként Harry-nek nem mikor Black vadászik rá.
- De akkor most annak az izének a gyomrában lennél, és
…Honnan tudsz te Blackrol? – Kérdezte Ron, és még
folytatta volna, de Hermione a szavába vágott.
- Ez most nem lényeges, ha nem sietünk, akkor csak simán
elvérzik. – Tíz perc alatt kész volt a hordágy,
majd mikor rámásztam Hermione pillekönnyuvé varázsolta.
Szótlanul haladtunk, mikor elértük az erdo szélét.
Lassan és halkan elmondtam nekik, mit találtam ki.
- Állítsatok talpra, és én elmegyek Hagrid kunyhójához.
De addig ti menjetek vissza a hálókörletetekbe, mert nem
biztos, hogy jó lenne, ha megtudnák, hogy kint mászkáltatók.
- Alig bírsz beszélni, hogy akarsz oda menni? – Ron kérdezte
visszafojtott hangon.- Elkísérünk! Majd kimagyarázzuk.
- Nem Piton most már ki fogja kényszeríteni, hogy kicsapjanak.
Nem is tudnátok, milyen boldog lenne. Ha itt talál titeket nincs
senki, még Dumbledore, se tudja megakadályozni, hogy ki ne csapjanak.
Segítsetek, aztán meglátjuk mi lesz. – Harry komoran
nézett össze Hermionével és Ronnal. Majd lehajolt,
és segített felülni.
- Köszi.- Lassan megálltam a lábamon, de nem tudtam meddig
bírom még. A mellkasom már nem vérzett, de a karomból
még mindig szivárgott a vér. – Menjetek! –
szurtem összeszorított fogaim közül. Láttam eltunni
oket a köpeny alatt, majd kicsit vártam, és megindultam a
kunyhó felé. Bent öblös ugatás harsant, majd
álmos morgás. Hagrid, kinyitotta a kunyhó ajtaját,
Agyar azonnal kiviharzott, és felém indult, nekem ugrott, ami
avval járt, hogy megint a földön voltam. Azt hiszem rövid
idore elvesztettem az eszméletem, mert mikor felnéztem Hagrid
állt felettem, és Agyar a fülemet nyalogatta.
- Jól vagy? - Szeme aggodalmasan csillogott.
- Nem. – Feleltem és úgy döntött a tudatom, hogy
elég volt neki a mai nap. Azt még éreztem, hogy a testem
elválik a földtol, majd lassan ringani kezdtem.
Mikor felébredtem, melegem volt, tehát lerúgtam magamról
a takarót. De valaki sietve visszatette. Felpillantottam, a gyengélkedon
voltam ez világos. De miért? Lassan visszatértek az emlékeim.
Megláttam Madam Pomfrey – t, aki rögtön hozzám
robogott.
- Végre felébredtél. Már azt hittem, hogy a nyarat
is itt akarod tölteni. Szólok az igazgató úrnak! –
Evvel a felkiáltással elsietett, majd visszajött Dumbledore
professzorral.
- Áh. Örülök, hogy visszajöttél. – Mosolygott,
rám. – Poppy magunkra hagyna?! – A vajákos asszonyon
látszott, hogy nem szívesen, de megtette. – Nos remélem
ilyet még egyszer nem csinálsz, mert nagyon megijesztettél
minket. – Nem mertem az igazgató szemébe nézni. –
Kíváncsi lennék, mivel futottál össze az erdoben,
ami így elbánt veled. – Hosszasan meséltem az erdorol,
persze azt elhallgattam, hogy segítettek. Ettol az egész elég
hihetetlenül hangzott.
- Azt hiszem csak Hagrid tudná megmondani, hogy mi volt az a lény,
ami megtámadott. – Valamit felemelt az ágy mellett álló
asztalról. - Nagyon ötletes ez a pálca. De van egy érzésem,
hogy ragaszkodik. A régi pálcádat elvesztetted, ha jól
gondolom. Azt hiszem, hogy Mr. Olivander hajlandó lenne készíteni
neked egy pálcát, egy pár hajszáladért cserébe.
- Mosolygott rám.
- Nem hiszem, hogy továbbra is tanulhatnák varázslást.
– mondtam.
- Miért nem?
- Mert melyik szülo engedné, hogy egy ilyen lény, mint én
a gyerekükkel tanuljon.- Dumbledore arca továbbra is mosolygott,
de a szeme elkomorult.
- Tudod. A problémádra nincs megoldás. Ennek a varázslatnak
a következményeit életed végéig kell viselned.
De – emelte fel mutatóujját. – Megoldhatjuk, hogy
itt tanulj továbbra is. Egy kis bubáj, illúzió,
amelynek segítségével lehetoséged lesz arra, hogy
normális kinézeted legyen. – Hirtelen a hideget, ami a lelkemet
markolta, melegség váltotta fel. – A dolog lényege,
hogy a szárnyadat és a farkadat egy illúzióval eltüntetjük,
bár továbbra is meglesz csak senki, nem fogja látni. Az
iskolában azt fogjuk elhíresztelni, hogy megoldottuk a problémádat.
Így normális életet élhetsz.
- Köszönöm. – Boldog voltam, hogy mégis volt egy
kis kibúvó. Bár ez csak félmegoldás, de ez
is jobb mintha el kéne hagynom ezt a mágikus helyet, ahol bár
barátaim nem nagyon voltak, de mégis ide kötodok. Volt egy
olyan érzésem, hogy Dumbledore tudja, hogy valakik segítettek,
csak azt nem tudja kik. Madam Pomfrey jött be a gyengélkedore. Professzor
úr, most már távozzon, mert ez a gyerek olyan volt, mintha
egy vérfarkas szájából szedték volna ki,
és pihennie kell.
- Rendben Poppy. – Sóhajtott beletörodoen, majd rám
kacsintott. – Ha elhagyatod ezt a gyengélkedonek csúfolt
börtönt, akkor majd keress fel, hogy elintézzük a varázslatot.
Két napig voltam a gyengélkedon.
Ez ido alatt meglátogatott Neville, Harry, Ron és Hermione. Addig
beszélgettem velük, amíg csak lehetett. Úgy éreztem,
hogy végre vannak barátaim. Szóba került a levél
is:
- Hogyan csempészted a párnám alá? – Kérdezet
Harry.
- Tudod a szellemek át tudnak menni a falon. De nem tudnak tárgyakat
megfogni. Kivéve a kopogó szellemet. Rávettem Hóborcot,
hogy tegye oda.
- Hogy vetted rá??? – kiáltott fel Ron. –Hóborcot
nem lehet semmi normálisra rávenni.
- Dehogynem! Elvarázsoltam a lapot, hogy Hóborc mást lásson
rajta. Számára egy elég lökött szöveg jelent
meg. Azt mondtam neki, hogy meg akarlak tréfálni, és ezért
azt mondtam neki, hogyha odarakja a párnád alá, akkor tuti,
hogy jól megtréfálunk.
- És bevette?
- Muszáj volt, raktam rá egy kis varázslatot, amitol kicsit
bárgyú lett. Úgyhogy minden bevett.
- Ez jó ötlet volt. – Mondta Hermione
- De honnan tudott róla Malfoy? – kérdeztem.
- Ki tudja, lehet, hogy Hóborc kikotyogta.
- Nem hiszem, hogy ezt valaha is megtudjuk. Errol jut eszembe, szerencsétek
volt, hogy Malfoyon is elvégeztem ezt a bubájt másodikba.
- Tessék???
- Tavaly karácsonykor, amikor Crak-nak és Monostro-nak adtátok
ki magatokat. Ha nem butítom le kicsit Malfoy a végén észreveszi,
hogy változtok vissza.
- Te honnan láttad, hogy nem Ok vagyunk?
- Nem tudom, azt hiszem a mozgásotok és a hangotok árult
el. Meg amit mondtatok, persze csak utána jöttem rá, hogy
kik vagytok. A kár csak az, hogy ez a butító varázslat
csak rövid ideig hat. Jó lett volna, ha Malfoy örökre
bárgyú marad! – Nevettünk, és még sokáig
beszélgettünk.
Miután kiengedtek, szörnyu dolog történt. Bár homályosak a találgatások, hogy mi is történt, de állítólag Sirius Black meg akarta ölni Harryt, és Lupin vérfarkas. Bár Harry-ék nem mondták el, de az az érzésem, hogy nem az történt, amit a Reggeli Próféta leírt. Mintha lenne még valami. Sirius Black nem hiszem, hogy Harryt akarta megölni, inkább meg akarta menteni. Hogy ezt honnan tudom, arról halvány lila gozöm sincs, de majd meglátjuk mi lesz.
Most negyedikes vagyok, azóta van egy
Hollóhátas barátom (Nagyon helyes!), aki nagyon féltékeny
volt egy Beauxtos diákra, aki felkért táncolni a Karácsonyi
bálon. Nevill- el barátok lettünk, és Harry-vel, Hermionével
és Ronnal is jóba vagyunk. Most már nem érdekel,
az hogy a Mardekárosok mit mondanak, vagy gondolnak. Azt hiszem sokkal
nyitottabb lettem, miután ezt a varázslatot megcsináltam.
Néha repülök este, de csak nagyon késon, mert senki
nem láthat meg. Azt hiszem, hogy nem is olyan rossz dolog Ashver il Delidarh
–nak lenni. Bár szinte senki nem tudja, hogy mi is vagyok, de hát,
akinek meg kell tudnia az tolem meg fogja tudni. A történet tanulsága,
annak, aki nem találta meg, csak annyi, hogy nem szabad hagyni, azt hogy
egy rossz eseménytol teljesen elzárkózz a külvilágtól.
Én Mardekáros lettem, miközben nem oda való vagyok,
de eszembe sem jutott, hogy más házból is lehetne barátom.
Mindenkinek egy kicsit nyitottnak kell lennie a környezetére, különben,
ha bajba kerül nem biztos, hogy lesz valaki, aki megkeresi.