(Megjegyzés: a címben „régi szép idokrol” van szó. Nem tudom, hogy valójában nevezhetem-e szépnek. Amikor nyáron otthon voltam, akkor inkább azt gondoltam, hogy „borzalmas idoket” élek. Bár az iskolában minden jól ment: sok barátom volt, stb., de a vizsgák mindent elrontottak.)

Visszaemlékezés az elso Roxforti napomra:

Tizenegy voltam. Izgatottan ültem az egyik csónakban egy megszeppent fiúcska, és egy méltóságteljes lány mellett, na meg volt ott egy másik fiú is, akin nem látszott semmiféle érzelem. Emlékszem, csak késobb tudtam meg, hogy o egy vámpír. És a vámpírok ugyebár közömbösek minden irányban. Ha akkor tudom, hogy o vámpír, hát biztos nem ülök mellé. Mert gyáva voltam, de mára már kinottem ezt a tulajdonságom, hála neki. (róla késobb) Egyszer csak megérkeztünk egy gyönyöru kastély elé. Oszintén: nem lepodtem meg, apám leírásának pontosan megfelelt. Az apám is a Roxfortba járt, o hugrabugos volt. Kemény érzés, de én ezt szégyelltem, nem tartottam dicsoségesnek, és egy másik házba szerettem volna kerülni. De féltem, hogy apám miatt nem teljesül majd a vágyam. Félig igazam volt, nem a Griffendélbe kerültem, ahová annyira akartam. De nem is a Hugrabugba, és nem is apám miatt. Hanem mert én Kiválasztott voltam, csak nem tudtam.
Olvasták a névsort, a gyerekek felhúzták a Teszlek Süveget. A megszeppent fiú: Thomas a Hugrabugba került, a méltóságteljes lány: Nina a Mardekárba. „Hát nem leszünk egy házban, kár!”-gondoltam. A vámpír: Joel, szintén a Mardekárba. Nem számítottam rá, de máris én következtem:
-May, Sylvenia!- hát kiléptem a sorból, és leücsörödtem a kis háromlábú székre, fejembe húztam a süveget, és fohászkodtam.
-Sylvenia!- szólt hozzám az mély hangján –Hova szeretnél kerülni? Bár úgy se te döntöd el. Ez a játék már le van játszva! Bizony, csak kíváncsi vagyok a véleményedre!
-Griffendél!- kérleltem, de o mást mondott mély kegyetlen hangján:
-MARDEKÁR!
Szörnyen elképedtem. „Ez most rossz!”-gondoltam. Majd késobb: „Csak tudja ez a süveg, hogy mit csinál!”
Késobb rengeteg barátra tettem szert a Mardekárban. Ott volt Nina, és egy másik lány: Christina, akit csak Tina-nak hívtunk. Mindig remekül megvoltunk. És késobbi barátom, akire fájdalmas szívvel gondolok vissza is abban a házban volt. A fiú három évvel volt idosebb nálam, a neve: Alexander volt.

Visszaemlékezés az ötödik évem utáni nyárra:

-Te nem látod, hogy én nem te vagyok???????- üvöltöttem apámra magamon kívül, amikor reggeliztünk –Azt hiszed, hogy én is abban az uncsi hivatalban fogok üldögélni tétlenül nap, mint nap???? Tanár leszek: sötét varázslatok kivédése tanár!
-Ahhoz nagyon jónak kell lenned, de azért szép terv.- békített kedvesen az apám, aki teljesen félreismert engem, hiába o nevelt egyedül.
Vagy pont ezért, túl sok dolga volt: a nevelésem, a munka. Nem volt ideje úgy foglalkozni velem, mint egy gyerekkel, ezért sokszor megharagudtam rá. Nem értett, azt hitte tényleg tanár akarok lenni, mert hogy szeretem a gyerekeket. Ugyan már! Nekem nincs türelmem az ilyesmikhez. Újra rá akartam ordítani, hogy nem igazságos velem, és hogy nem ért meg engem.
Már nyitottam volna a számat, de nem tehettem. Berepült a nyitott ablakon egy unalmas szürke iskolai bagoly, és a kávémba pottyantott egy iskolai levelet.
-Értesítés az RBF vizsga eredményeirol.- mondtam egykedvuen, mintha nem is érdekelne.
-Hogy tudsz ilyen higgadt és nyugodt maradni?- kérdezte tolem apám –Én ilyenkor már rég széttéptem a levelet, és az eredményeimet böngésztem.
Szegény apám. Nem igaz, hogy nem jött rá, hogy csak elotte játszom magam. Megint feldühödtem, és le akartam ordítani, de nem tettem, sokkal jobban érdekelt a bizim. Hát kibontottam a szalaggal átkötött pergament. Még most is megvan, a fiókomban orzöm. Három darab átkozott RBF. Ezzel aztán nem lesz senki sem tanár, hacsak nem hajt rá. Apám kérte a levelet, mérgesen felé hajítottam. Csodálkozott kicsit, hisz eddig minden vizsgám jól sikerült. És hát, tényleg nem voltam buta! Csak……… hanyag……… figyelmetlen………..lusta……………és ilyesmik. Apám vigasztalni próbált, magához húzott, és így szólt:
-Ne szomorkodj! Ettol még lehetsz tanár, csak legyél kicsit szorgalmasabb.- kibújtam ölelésébol.
Nem igaz, hogy még azt sem tudta, hogy utálom a nyílt sajnálatot. O pont azt tette, amit utáltam: vigasztalni próbált. Mérgesen letoltam, pedig csak kedves próbált lenni hozzám. Lehet, hogy tényleg szeretett, és nem csak úgy mondta.
-Engem ez az egész nem érdekel! Legközelebb el se megyek a vizsgára, minek?- ordibáltam, nem tudva, hogy mit beszélek.
-Na, ne butáskodj!- nevetett apám.
-Ne próbáld meg megmondani, hogy mit csináljak és mit ne! Azért se megyek el, nem érdekelnek a hülye véleményeid a dolgokról. Hagyj békén!- azzal elrohantam, és bezárkóztam a szobámba.
A szünet hátralevo részében mindig a szobámban voltam magányosan. És mivel nagyon bántott a vizsga az elore megrendelt könyveket tanulmányoztam. Nyáron még senki sem tanult annyit, amennyit én akkor. Betéve tudtam az összes átkot, ellenátkot. Ismertem az összes hos és gonosz történetét. Rengeteg bubájt tudtam. Felismertem az összes növényt és legendás állatot. És titokban megtanultam az animágiát. Át tudtam változni oroszlánná. Egyszer olyan mérges lettem apámra, aki nem adta fel, és folyamatosan dörömbölt az ajtómon, hogy engedjem be, hogy majdnem rátámadtam oroszlán képében, de a végén úgy döntöttem, hogy kár lenne ot bántani, és veszélybe kerülni. Az ajtót nem nyitottam ki. Csak a reggeliknél találkoztunk.
O épp valamit turmixolt a pálcájával, amikor ráordítottam, ki tudja miért:
-Ne bénázz már! Éhes vagyok! A fenébe!- és rácsaptam az asztalra, amin ott volt az egyetlen emlék anyától, egy varázslattal készített váza, ez rögtön legurult, és nem tudtam elkapni.
Apám felém fordult, mert hallotta a csörömpölést. Meglátta a váza darabjait, és bedühödött. Sohasem láttam még olyan idegesnek, mint amilyen akkor volt. A szabad kezével felém hajított egy fémedényt. Én reflexbol egy lúdtollá változtattam. Ez nehéz varázslatnak számított: nehéz, kemény, viszonylag nagy anyagból könnyu, puha és kicsi anyagot varázsolni. Apám elképedt, és befejezte a turmixolást. Leült mellém.
-Ez nagyon ügyes volt!- mondta rideg hangon, de tudtam, hogy büszke rám ezért –Le kellene nyugodnod, ebben a házban nem tördelünk csakúgy vázákat!
-Véletlen volt…….- kezdtem védekezni.
-Nem érdekel! Elegem van a dühkitöréseidbol! Ez volt a kedvenc vázám, jól tudod! Legközelebb gondold meg, kisasszony, hogy mit csinálsz!
Ezt az egyet tudta rólam: a kisasszonyozást utálom, mert ez a hülye tanárok stílusa. 1:0 neki! Jó, nem szóltam semmit. A nyár további részére nem emlékszem, nem tudom, hogy bírtuk ki. Ha találkoztunk az étkezoben mindig szomorú, csalódott, megveto arccal nézett rám, majd a váza helyére. Érzékeltette velem, hogy az én hibám.
Sokat veszekedtünk, nem volt meg az apa-lánya viszony közöttünk, de szerettem. Ezt egyszer ki is nyilvánítottam azon a nyáron. Amikor másokat a szüleik a vonathoz vittek, az én apám nem ért rá, mert dolgozott. Így én a Kóbor Grimbusszal utaztam év elején. Mielott indultam volna, írtam egy levelet neki. Valami ilyesmi állt benne: „Drága Apám! Bocsáss meg, ha tudsz a viselkedésemért! Sajnálom! Szereto lányod: Sylvenia”
Persze ezután sem voltunk felhotlen viszonyban. De mégis jobb érzés volt következo éven visszamenni.

Visszaemlékezés a hatodik évem utáni nyárra:

-Én is szeretlek, kicsim!- jött ki értem az állomásra apám.
Eddig még ilyen sem volt. Mindig a Kóbor Grimbuszon utaztam. Jól esett, hogy apám értem jött. És roppant boldog voltam, tudatában egy jobb RBF vizsgának. Mondjuk az azelotti éven is úgy éreztem, hogy sikerült. Sot az átváltoztatástan tanár is azt mondta a jegyzetelés közben, hogy klassz voltam, és mégsem volt jó az RBF-em átváltoztatástan része. Csodálkoztam is rajta. De hát ennyi tanulás után most másnak éreztem a helyzetet. Apám is biztatott. Azon a nyáron nem volt szívem veszekedni vele. Hiába jött elo mindig azzal, hogy mi lesz majd a munkám. Minden reggel a szokásos beszélgetések folytak le közöttünk:
-Az én kislányomból milyen szép no lett!
-Bizony, apa!
-Gondolkoztál tegnap este azon, hogy mivel fogsz majd foglalkozni?- nagyon aggódhatott értem.
-Az a mostani vizsgától függ, apa.
-De hát, mégis, mi szeretnél lenni? Mit szeretnél végezni? Irodai munkát?
-De hiszen tudod, hogy nem!- emeltem fel kicsit a hangom, de nem veszekedosre.
-Rendben. Akkor tanár, gyógyító, esetleg auror?
-Tanár? Nem, nincs hozzá elég türelmem. Gyógyító? Túl másokért való munka.
-Milyen gondolat ez?- szidott le, de én ettol függetlenül másnap is ezt feleltem.
-Auror? Miért kéne valakikre azért vadászni, mert máshogy gondolkoznak?
-Hát tudod! Ok hidegvérrel megölnének téged: gyereket és egyaránt öregeket is. Te meg itt sajnálod oket!
-Oké, apa!- feleltem véget vetve a beszélgetésnek.
Az sosem derült ki, hogy én valójában mit akarok. De én sem tudtam! Egy furcsa érzés merült fel bennem. Hogy nincs olyan, hogy jó és rossz oldal, hogy a fekete mágusok nem gonoszak, csak mások a nézeteik. De persze ezt mások elott nem mertem kifejteni, csak a barátaim: Joel, Tina, Nina és Alex elott.
Egy ilyen reggelen megérkezett a posta. Ott volt közte egy sárgás boríték, az én értesíto levelem. Izgatottan reménykedve nyitottam ki.
-Ez nem lehet igaz!- ordítottam –Miért??????- és bömbölni kezdtem, hiába voltam már ilyen idos. Berohantam a szobámba eldobva a levelet.
Apám megnézhette, mert hallottam, ahogy azt suttogja:
-Hat RBF!
Pedig annyit tanultam! És a gyakorlati vizsgákon mindenki széles mosollyal köszönt el tolem. Ebbol én azt vontam le, hogy jól sikerültek a dolgok. De hát! Ki tudja, mi miért történt? Én már tudom: egyszeruen nem lehettek jó jegyeim, mert akkor más útra tértem volna, mint amit kirendeltek nekem. Csak az a baj, hogy én ezt nem tudtam, és a tanárok sem értették, hogy lehetek olyan jó az órákon, amikor a vizsgákról írt jegyzeteikben semmi sem sikerült. Feldühödtem. És döntöttem: rajtam nem segíthet senki, mindig is ilyenek lesznek az eredményeim. De ott volt egy valaki, aki nagyon sok mindenre vitte, és o segíthetne rajtam. Úgy gondoltam: neki szüksége van odaadó emberekre. Ezt senkinek sem mondtam.
-Ne búslakodj! Tavaly három RBF-ed volt, most a kétszerese! Jövore akkor biztos tizenketto lesz!- és nevetett, azt hitte jópofának találom.
-Igen, apa! Biztos.- mondtam gúnyosan.
De o ezt nem vette észre. Nem is mutattam többet. Nem akartam döntésemmel elszomorítani. Tudtam: nem értené meg, meg akarná akadályozni, mert o más. Ezért eljátszottam neki egy szorgalmas diákot, aki az év végi eredményeit akarja kijavítani.
Azon a nyáron nagyot alakítottam. Még mindig orzöm magamban boldog sugárzó arcát. Azt hitte, hogy minden jó lesz most már. Nem romboltam le rózsaszín kis világát: ahhoz túlságosan szerettem.

Visszaemlékezés az utolsó Roxforti évem sorsdönto napjaira:

Hetedikes voltam. Reggel ugyanolyan napra virradtam, mint máskor is szoktam. Még mindenki javában durmolt körülöttem, hiszen korán kelo típus voltam. Besütött a napsugár az átlátszó függönyön keresztül. Össze kellett hunyorítanom a szememet, amikor eloször kinyitottam, olyan káprázatosan vakított a Nap, hogy az már szúrta a szememet. Ahogy szétnéztem megpillantottam a hanyagul levetett ruhákat a székek karfáján. Mindig így csináltuk: elmentünk zuhanyozni, ott felvettük köntösünk a pizsamánkra, egy nagy csomóban visszahoztuk ruhánkat, és ledobtuk valahova. Így volt egyszeru. De ha belegondolok, csak magunkra figyeltünk: legyen minden nekünk kényelmes, más nem érdekelt. Szegény házimanók, mennyit mostak miattunk! Azokat a lehajigált mugli nadrágokat, pólókat nem lehetett másnap felvenni. Amikor a házvezeto tanárunk ellenorzést tartott, mi csak nevettünk a háta mögött, hogy:
-Ugyan már!
Sohasem fogom elfelejteni szigorú arcát, ahogyan ezt mondja:
-Lányok, lányok! Micsoda viselkedés ez!- és azzal egy varázslattal mindent a helyére repített.
-Elnézést, Farbotter professzor. –válaszolgattuk egykedvuen az öreg hölgynek.
Ma már sok mindent másképp cselekednék. Akkor még fiatal és meggondolatlan voltam, ma meg már megfontolt noszeméllyé váltam. Akkor nekem parancsoltak, s engem szidtak:
-Csinálja azt, amit mondtam, May kisasszony!
-Na, de hát, hogy képzelte Sylvenia?!
Felnott koromban minden fordítva van. Ha valami nem tetszik felemelem a hangom, ordítok és követelodzoen viselkedem
-Ezt tegnapra kellett volna!- szídom az alattam állókat.
-A Crucio-val kényszerítsem?- fenyegetozöm az ellenségeimnek. És legtöbbször beváltom a fenyegetést. Kegyetlennek gondolnak a baráti körömben, és ezért tisztelnek. Eltaláltad: halálfaló vagyok. De ne siessünk olyan elore, nem így lenne ha a gyerekkoromban nem így történtek volna a dolgok. És most nem itt ülnék.
Azon a napom behívott Farbotter prof. az irodájába.
-May kisasszony!- szólt hozzám fürkészo tekintettel.
-Farbotter professzor!- válaszoltam gúnyosan, aztán vagy öt percig farkasszemet néztünk, akkor jöttem rá, hogy legilimentor vagyok. Olvastam a gondolataiban.
-Vajon, hogyan vált ilyenné?- kérdezte magától –Régen olyan kötelességtudó kislány volt. Nem igaz, hogy most hirtelen olyan siralmasan teljesít a vizsgáin. Valami nincs itt rendben!
-Tényleg nincs!- kiáltottam rá, tudtam, hogy ez a sötét oldal csábítása miatt van.
-Te ismered a legilimenciát!- csodálkozott –Meg kell tanulnom az okklumenciát.
-Önre férne!
-Tehát……… Miért?
-Mi miért? Ilyen vagyok. Nem érdekel semmiféle RBF vizsga.
-De most már a RAVASZ-okról van szó!
-Az sem!
-Akkor hát……… mi akarsz lenni?
-Halálfaló!- gondoltam, de helyette mást mondtam: -Attól függ, hogy mit hoz a sors!
Nem vallottam be neki, hogy eleinte titokban bíztam a vizsga eredményeiben, de hatodik után feladtam. És úgy döntöttem, hogy megkeresek egy híres fekete mágust, és csatlakozom hozzá.

Elérkezett az év utolsó napja. A RAVASZ-ok kihírdetése. Nem számítottam RAVASZ-ra. De másokat megdöbbentett, hogy RAVASZ-aim száma: 0. Csak a haverjaim tudták, hogy nem mentem el a vizsgákra. Ok is így tettek. Mi helyette Roxmorts-ba mentünk. Vásároltunk, nézelodtünk. Persze animágusok voltak ok is. Én, mint oroszlán nem igazán járkálhattam az utcákon. De Nina és Tina teljesen nyugodtan sétáltak és nyávogtak. Mind a ketten perzsa cicákká változtak át. Én Joel-lel, aki vámpír létére nem tudta elsajátítani ezt a képességet, egy kis rozoga lakatlan kunyhóba beszélgettem. A lányok meghozták nekünk az élelmet, és egy csomót szórakoztunk. Na, azok tényleg szép idok voltak. Persze Alex nagyon hiányzott, aki már akkor rég dolgozott a Nagyúr szolgálatában.
Egyszer behoppanált a kunyhóba, tudta, hogy ott vagyunk. És akkor megkérte a kezemet. Boldogan igent mondtam, és alig vártam már, hogy vége legyen az évnek.
Az igazgató behívott az irodájába hármunkat.
-Ez teljes szégyen!- kezdte –Hogy lehet nem megjelenni a vizsgákon! Ilyen még sohasem fordult elo! Magyarázatot várok!
-Megkapja!- ordítottam –Én, azaz mi, nem akarunk „jók” lenni. Szerintünk nincs jó és rossz. Mi…….- de itt megjelent egy ködös alak, aztán kibontakozott.
-Hamistron!- kiáltott fel ijedten az igazgató.
-Sötét Nagyúr!- kiáltottak a gyerekek.
-Ifjú Halálfalóim!- mondta büszkén Hamistron.
-Ez nem lehet! Hogy ti……-az igi nem értette.
Ekkor különös dolog történt. A Nagyúr átnyújtott Joel-nek egy vér tartalmú üveg poharat. A fiú kiitta, és megjelentek vámpír fogai. Igazi vámpírrá vált! Ok ezt már biztos megbeszélték. De én nem lepodtem meg, hisz a Sötét Nagyúr engem is felkeresett. Mindannyian odaálltunk mellé és kámforrá váltunk. A Roxfort területén csak o volt erre képes. Ekkor megkezdtem Halálfaló pályafutásom.

Minden oka:

Az volt minden oka, hogy a Sötét Nagyúr kiválasztott engem még gyermekkoromban. Ezt csak késobb tudtam meg. Ekkor még köszöntem neki a dolgokat, de aztán minden egyre rosszabb lett. Megtudtam a tényeket:
Feleségül kellett hozzá mennem rögtön a Halálfaló avatásom után. „Azért, hogy közösen irányítsuk a fekete mágusok ügyeit.”- mondta nekem. De aztán kiderült, hogy nem ezt a sorsot szánja nekem. Én otthon ültem, neveltem gyermekeinket: Moe-t és Kyle-t. Sohasem szerettem ot, csak tiszteltem. Az én igaz szerelmem Alexander volt, de tole el kellett válnom: nem házasodhattunk össze. Ráadásul a Sötét Nagyúr ot megölte, mert azt hitte, hogy elszököm vele. Valójában tényleg megfordult a fejemben. De aztán egy idovel már megszoktam, hogy rabja vagyok, és huen szolgáltam ot.
Az is kiderült, hogy o szervezte meg a vizsgáimat. A tanárok azt jegyzetelték a gyakorlatin, hogy ügyes vagyok. O pedig kicserélte a lapokat, és senkinek sem jutott eszébe, hogy újra kipróbáljon, mert nem így emlékezett rám. Bár voltak, akik valahogy véget akartak ennek vetni, de oket vagy a Crucio-val kínozta vagy pedig egyszeru Emlékmódosító bubájt küldött rájuk. Miatta kellett szenvednem három éven keresztül.

A végzet vagy a kezdet?:

Rengeteg csatát vívtunk meg együtt. Legtöbbet gyoztünk, de én tudtam: egyszer úgyis vége lesz az o uralkodásának, és akkor én sem jutok jó sorsra.
Egy napon azt mondta nekem, hogy ez lesz az utolsó csata. Vagy meghalunk vagy gyozedelmeskedünk. Akkoriban már nem érdekelt, hogy mi hogy lesz, elvesztettem az eromet. Csak az volt fontos nekem, hogy hagyjanak békén. Élhessek nyugodtan. Rájöttem, hogy a rossz utat választottam. Szerettem a gyerekeimet, de annyira olyanok voltak, mint az apjuk, hogy nem bántam volna oket otthagyni, de nem tehettem.
Azon a napon bekerítettek minket. Véres csata kezdodött. Eleinte úgy tunt mi vezetünk. Szaporán küldtem a halálos átkokat az ellenségeimre. Ott volt a bolond Thomas is. Joel-t leterítette egy halálos átok, de Tina odarohant hozzá. Belevágott kezébe, és Joel szájába csöpögtette vérét. Így Joel tovább élhetett. Tina viszont belehalt a tettébe. Figyelmetlen volt, egy átok eltalálta, amikor fel akart állni. Ráesett Joel-re. A férfi arrébb lökte ot, és nem is törodött vele. Nem érdekelte, hogy a lány segített rajta, és hogy miatta halt meg. Nem, ment és küzdött. Tina feláldozta magát, ebbol látszott, hogy o nem illik közénk. Vagy inkább közéjük.
Engem is megtámadott hátulról egy gyenge átok. Kicsit meginogtam, de nem ártott nekem semmit. Azt hittem egy szerencsétlen bénával hozott össze a sors, de aztán rá kellett jönnöm, hogy ez csak egy figyelmeztetés. Apám állt mögöttem.
-Nem gondoltam volna, hogy ide jutsz.- mondta szomorúan, ekkor beszéltünk eloször mióta Halálfaló voltam. A nyáron nem mentem haza.
-Apa……….én……..megbántam.- nyögtem ki. És ez igaz volt.
-Akkor gyere, és állj mellénk!- ezt nem tehettem, mert féltem, de azért haboztam.
Kár volt, kihasználva az alkalmat vissza kellett volna térnem. Mert az már nem én voltam. Ekkor egy auror rám lotte halálos átkát.
-Adava kedavra!- én védekeztem.
Nem igazán sikerült, mert elestem és azt hittem, hogy meghalok. De a nagy zöld villanás után nem ez történt.

Amikor egy évvel késobb kinyitottam a szemem a börtönkórházban voltam. Ennyi ideig aludtam. Egy kedves ápolóno volt ott. Hiába voltam Halálfaló, rendes volt velem.
-Gondolom érdekli, hogy mi történt Önnel. Egy éve eltalálta egy halálos átok, de az apja is védte magát egy eros bubájjal. Így nem halt meg, csak elszenderedett. Most itt van az Azkaban kórház részében.
-De miért nem öltek meg? Vagy miért nem végezték el rajtam a dementorok a csókot?
-Mert én ezt kértem. Magán kísérleteztem. Sajnálom.
-És most megkapom a csókot?- nagyon megijedtem.
-Nem, élhet továbbra is. De csak itt, benn.
Eloször azt gondoltam, hogy jobb lenne a csók, de aztán rádöbbentem, hogy hiába nem éreznék már semmit, akkor is rossz lenne. Láttam már olyan embert, akin elvégezték ezt a kegyetlen módszert a dementorok. Aztán azt akartam, hogy öljenek meg. Bebörtönözve minek éljek?! Most viszont örülök, hogy nem így tették.
Rögtön bekísértek egy otthonos kis cellába. Hazudtam! Egy borzasztó helyre vittek. Rajtam kívül volt még ott valaki. A fal felé fordult, nekem háttal.
-Elnézést! Ön ki?- szólítottam meg.
Meglepetten felém fordult, mert felismert.
-Én……- kezdte volna, de nem fejezte be, mert megutált az évek során.
O volt Alex. Én is haragudtam volna a helyében magamra. Elmagyaráztam neki mindent. Másnapra megbocsátott. Én nagyon örültem, hogy vele élhetek ezentúl.

Milyen most?:

Szörnyu. Alexander meghalt vagy két éve. Fáj a szívem. Egyedül vagyok.
Minden napom keseruséggel telik. Felkelek. Megmosom az arcom. Megkapom a reggelit. Üldögélek, elmélkedem ebédig. Néha-néha átváltozom oroszlánná, mert úgy könnyebben viselem a dementorok jelenlétét. Megebédelek, a kaja borzasztó. Délután gondolkozom, és sírok. Hogyan kerülhettem ilyen állapotba?
Mióta itt vagyok, cirka tíz éve, megtudtam néhány dolgot. Mindenki elbukott közülük. Már így mondom, mert nem tartozom közéjük. Hamistrom meghalt. Gyermekeim felnottek és kviddicsezni kezdtek. Egy csapatban játszanak. A csata idején persze még gyerekek voltak, így megadatott nekik az a lehetoség, hogy apjukat elfelejtve új életet kezdjenek. Mondanom sem kell éltek a lehetoséggel.
Engem meglátogathatnak, mert én nem vagyok olyan „rossz”. Így gondolják a bíróságon. Olyankor két érzés kavarog bennem: örülök, hogy itt vannak, és jó az életük, viszont szomorú vagyok, mert úgyis elmennek, s én egyedül maradok, nem lehetek velük.
Van még egy alkalom, amikor boldog vagyok. Amikor apám jön hozzám. O megbocsátott nekem. És azzal az aurorral is összeveszett, aki rám lotte az átkot. Azt mondja, hogy ha nem alszom el, akkor lehet, hogy nyilvánosan melléjük álltam volna, és nem kéne a börtönben lennem. De én tudom, hogy ehhez gyáva lettem volna. És a helyzet még rosszabb lett volna.
Most bejön hozzám egy auror.
-Menjen ki!- mondja –Elengedjük! Legközelebb a jó oldalt válassza.
A szívem majd kiugrik a helyébol! Köszönöm!!!!!!! Most hazamegyek, illetve nem haza, hanem valahova máshova. Kimegyek a cellából. Ott áll két gyermekem és az apám. Feléjük rohanok és megölelem oket.
Éljen!
Új életet kezdhetek!

Ha valaki ezt elolvassa, akkor annak üzenem:

SOSE BÍZZON SENKIBEN, AKIT NEM ISMER!
VÁLASSZÁTOK A JÓ OLDALT! ÉN MEGTANULTAM, HOGY VAN JÓ ÉS ROSSZ!
HA PEDIG MÉGIS BELEKEVEREDTEK VALAMIBE, AKKOR TARTSATOK KI!