Vincze Gábor (http://www.jate.u-szeged.hu/~gvincze/)

A Gozsdu Alapítvány és a magyar ellenkövetelések

1998 nyara óta a román médiában többször is szó esett arról, hogy Bukarest igényt tart a még a nagyszebeni székhelyű Gozsdu Alapítvány budapesti ingatlanára, az ún. Gozsdu-udvarra, amelyet privatizálni szeretne a VIII. kerületi önkormányzat. A magyar külügyi vezetésnek ezzel szemben az az álláspontja, hogy 1953-ban a magyar és a román állam képviselői lemondtak minden egymással szembeni pénzügyi-vagyoni követelésről – többek közt a Gozsdu Alapítvány magyarországi ingatlanaairól is, tehát a román követelés teljességgel jogtalan.
Kinek van hát igaza? Az alábbiakban ennek a vitának a lényegét szeretném röviden ismertetni.

A Gozsdu Alapítvány története a múlt század hatvanas éveiig nyúlik vissza. Emanoil Gojdu (vagy ahogy a magyar kortársak emlegették: Gozsdu Manó) bánáti macedoromán kereskedő családból származó, dúsgazdag pesti ügyvéd 1869-es végrendeletében vagyona egy jelentős részéből létrehozta a saját nevét viselő magánalapítványt (“Fundatiunea lui Gozsdu”). A kuratóriumot a mindenkori nagyszebeni román ortodox érsek, az erdélyi és magyarországi román görögkeleti püspökök, valamint három ortodox vallású világi férfi alkották, az alapítványi vagyont pedig a nagyszebeni ortodox érsekség pénztára kezelte. A Monarchia egyik legnagyobb magánalapítványa volt (tiszta vagyona 1885-ben mintegy 178 ezer forintra rúgott), amely a Király utcai, Dob utcai és Holló utcai ingatlanokból (az előbbiekből állt össze az ún. Gozsdu-udvar, utóbbi ingatlanban található máig a budapesti román ortodox egyházközség imaháza), valamint különböző nagy értékű részvényekből állt. A Gozsdu Alapítvány az arra rászoruló ortodox román ifjakat támogatta tanulmányaik folytatásában (1871 és 1907 közt mintegy 2700 ösztöndíjat osztottak ki); a román politikai és kulturális elit számos tagja – hogy csak a két legismertebbet említsem: Octavian Goga és Petru Groza – az alapítványnak köszönhette, hogy el tudta végezni az egyetemet.

A történelmi Magyarország szétverésével alapvetően új helyzet állt elő, ugyanis az alapítvány vagyona Magyarországon maradt, a kuratórium azonban a megnagyobbodott Romániába került, ráadásul az alapítványi támogatás alanyainak, az ortodox románságnak is csak töredéke maradt magyar fennhatóság alatt. A problémát nemzetközi szinten a trianoni diktátum próbálta meg rendezni, ugyanis annak 249. cikkelye előírta, hogy “a volt Magyar Királyságban ennek a királyságnak állampolgárai részére alapított […] alapítványt, amennyiben azok Magyarország területén vannak, Magyarország annak a Szövetséges és Társult Hatalomnak, amelynek az illető személyek jelenleg állampolgárai, vagy amelynek állampolgáraivá lesznek, […] abban az állapotban fogja rendelkezésére bocsátani, amelyekben ezek az alapítványok 1914. évi július hó 28-án voltak, tekintetbe véve az alapítvány céljaira teljesített szabályszerű fizetéseket.”

A húszas évek elején meginduló tárgyalások hamar elakadtak, mivel a magyar kormánynak kezdettől fogva az volt az álláspontja, hogy rekompenzációs alapon kell rendezni az alapítvány ügyét. Az ellenkövetelésekre az adott alapot, hogy a román kormányok 1919-től kezdve jogtalanul elkobozták több magyar egyesület vagy alapítvány épületét. A románok kezdettől fogva vitatták a magyar ellenkövetelések jogosságát, és azon az alapon tárgyalni sem voltak hajlandók, pedig tulajdonképpen még így is jól jártak volna, ugyanis a magyar ellenkövetelések nagyságrendileg az alapítványi vagyon értékének felét tette ki. (A Vöröskereszt kolozsvári ingatlanjai, a nagyszebeni Terézia Árvaház, a Háromszéki Tanalap, a Szt. László Társulat bukaresti épületeinek összértéke 1932-ben mintegy 1 millió pengő volt, míg a Gozsdu Alapítvány vagyona, a budapesti ingatlanok, részvények és készpénz 2,2 millió.)

A húszas-harmincas években számos tárgyalás folyt a két ország közt, de képtelenek voltak megegyezni. A román fél makacsságát Budapesten azzal akarta megtörni, hogy 1926. december 24-ével zárolták az alapítvány számláját (addig a befolyt jövedelmeket szabadon kezelhette a nagyszebeni kuratórium), és a további jövedelmeket egy elkülönített számlán kezelték, de így is csak tíz év múlva sikerült rendezni a kérdést: 1937. október 27-én Bukarestben a két ország képviselőinek végre sikerült megállapodniuk. A Gozsdu Alapítvány vagyonának átadása nem a trianoni békeszerződés említett cikkelyének egyszerű végrehajtásán alapult, mivel a román fél hallgatólagosan elfogadta bizonyos ellenértékek nyújtását (a Háromszéki Tanalapot és a szebeni árvaház épületének lefoglalt szárnyát visszaadták), valamint kötelezettséget vállalt egy új, a trianoni Magyarországon élő görögkeleti románok javára szóló alapítvány létrehozására, ez utóbbi kötelezvényét a román fél azonban nem teljesítette. Az egyezmény ratifikációjára azonban csak nagy sokára került sor, ugyanis a bukaresti parlament csupán 1938. január 27-én, a budapesti pedig 1940. július 5-én ratifikálta azt. A hatályba lépett egyezmény végrehajtását mindkét fél magatartása akadályozta: a nagyszebeni kuratóriuma a második bécsi döntés előtt két hónappal (!) 180 ezer pengőért megvásárolta a Kolozsvári Vöröskereszt épületét, s ez eltért az 1937-es megállapodás szellemétől, Budapest pedig a második bécsi döntéssel az ellenértékek egy részének birtokába jutott, a Gozsdu Alapítvány magyarországi vagyona pedig továbbra is zár alatt maradt.

Az alapítvány vagyoni helyzete a világháborús események miatt jelentősen megromlott. Egyrészt a Gozsdu-udvar épületei komoly károkat szenvedtek a háború alatt, másrészt pedig az 1945–46-os hiperinfláció miatt a bankokban lévő készpénz, valamint a kötvények, részvények elértéktelenedtek. (csak ebből mintegy 600 ezer aranypengőnyi kár keletkezett), a világháborút követő években gyakorlatilag csak a bérházakból folyt be valamennyi jövedelem.

A Románia és Magyarország között 1944. szeptember 6-án beállt hadiállapot (mely csak az 1947. február 10-én Párizsban aláírt békeszerződések aláírását követően szűnt meg) következtében a minden korábban kötött kétoldalú megállapodás, tehát az 1937-es is, hatályát vesztette. A párizsi béketárgyalások Románia Magyarországgal szembeni gazdasági követelései ügyében (beleértve a Gozsdu Alapítványt is) két értelemben is fordulatot hoztak. Először is, Romániának a trianoni békeszerződés megerősítésére vonatkozó igényét az Egyesült Államok, Nagy-Britannia és a Szovjetunió visszautasították. (Románia mint volt ellenséges állam igényeit egy másik volt ellenséges állammal szemben nem érvényesíthette.) Másodszor Bukarestnek Magyarországgal szembeni jóvátételi követeléseit (580 millió dollár – ennek keretében Tătărescu külügyminiszter 1946. szeptember 7-én kérte a Gozsdu-egyezmény végrehajtását) sem fogadták el, vagyis ezúttal Bukarest nem diktálhatott Magyarországnak a győztes állam pozíciójából!

A Gozsdu Alapítvány ügye a békeszerződés aláírása után akkor került ismét előtérbe, amikor a budapesti városháza ismét fölmelegítette a Madách-sétány létrehozásának tervét, amely azzal a következménnyel is járt, hogy a világháború alatti kezdeményezések után ismét ki akarták a Gozsdu-udvar ingatlanaainak egy részét sajátítani. Ezt az tette lehetővé, hogy az 1937-es egyezmény nem került végrehajtásra, emiatt az alapítványt nem idegen jogi személyként, hanem magyar alapítványként kezelték. A budapesti román képviselet 1947. június 19-én szóbeli jegyzékben kérte az épületek kisajátításával kapcsolatos bírósági döntés végrehajtásának elhalasztását, amely kérést a magyar igazságügyi hatóságok teljesítetteek is. Az a veszély tehát, hogy a bérházak egy részét lebontják, ezzel elmúlt. Az épületkomplexum azonban nem kerülhette el a sorsát: 1952. március 28-án ezt is államosították – minden jel szerint kártalanítás nélkül.

Míg a magyarországi román érdekeltségek államosítására 1948-ban, illetve az azt követő években került sor, addig a romániai magyar vagyonok burkolt nacionalizálása már a világháború vége felé megtörtént. A Rădescu-kormány – fölmelegítve a fasiszta Antonescu-rezsim néhány 1942-es jogszabályát, nemzetközi jogalapként pedig az 1944. szeptember 12-ei szovjet–román fegyverszüneti egyezmény egyik intézkedésére támaszkodva – az 1945. február 10-én létrehozta a CASBI intézményét, amely zárolta az “ellenséges, hadviselő országok” és állampolgáraik minden ingó és ingatlan vagyonát. (A Moszkvában megkötött szovjet–román fegyverszüneti egyezmény 8. pontja előírta: “A román kormány és főparancsnokság kötelezi magát, hogy nem engedélyezi Németország, Magyarország, vagy ezek állampolgárai, vagy ezek területén, vagy az általuk elfoglalt területeken lakhellyel bírók tulajdonát képező bármilyen természetű vagyonnak […] a szövetséges (szovjet) főparancsnokság engedélye nélkül történő kivitelét vagy kisajátítását.” Ezzel az előírással Moszkva csupán annyit akart elérni, miszerint a még hadviselő ország(ok) ne tudják a Romániában található vagyonukat, erőforrásukat a további harcokhoz felhasználni, és szó sem volt arról, hogy Románia kezelési jogot vagy netalán tulajdoni jogot szerzett volna ezzel az "ellenséges vagyonok" fölött.

A CASBI zárolta egyfelől az összes magyarországi jogi és természetes személy különböző típusú érdekeltségét (például 203 magyarországi érdekeltségű kereskedelmi és iparvállalatot), ingó és ingatlan javait, a magyar állam, illetve hatóságai, valamint magyarországi közalapítványok (pl. az ONCSA) Észak-Erdélyben lévő különféle vagyonát, ezenkívül pedig az 1940–44 közt bármikor Magyarországra költözött magánszemélyek (az esetek többségében 1944 őszén elmenekült közalkalmazottakról van szó, ezek számát mintegy 14 ezerre becsülték) Észak-Erdélyben maradt ingó és ingatlan vagyonát – a földbirtoktól a bútorokig. Ezenfölül pedig – a korabeli magyar média által előszeretettel "magyarbarát"-ként emlegetett – Petru Groza miniszterelnökké történő kinevezése után, 1945. április 3-án megjelent 3822/45 sz. végrehajtási utasításban megalkották az ún. "vélelmezett ellenség" (inamici prezumati) addig ismeretlen jogi fogalmát, amivel mintegy 30–35 ezer erdélyi magyart fosztottak meg minden vagyonától. A CASBI-törvény hatálya alá eső fizikai személyek iwngó vagyonát fölleltározták, majd előbb-utóbb ún. CASBI-raktárakba vándoroltak, a vállalatok, pénzintézetek élére pedig CASBI-gondnokok kerültek, akik gyakorlatilag átvették a vállalat vezetését. Ez utóbbiak nagyon sok esetben hanyagul kezelték a gondjaikra bízott vagyont, és az adott vállalatot hozzá nem értésből vagy tudatosan néhány év alatt teljesen lezüllesztették, olyannyira, hogy mire a CASBI-zár alól az kikerült, szinte már semmit sem ért...

Mekkora értékű magyar vagyon került 1945-ben CASBI-zár alá? Iklódi (Hirsch) Dezső, aki még a harmincas évek második felében került ki Bukarestbe gazdasági tanácsosként és igen jó román kapcsolatokkal rendelkezett, (1945 végétől a bukaresti magyar külképviselet tanácsosa lett és a CASBI-kérdés egyik fő szakértője), 1945 augusztusában úgy becsülte, hogy a zár alá vett összes magyar vagyon értéke "óvatos becslés szerint is megközelíti jóvátételi kötelezettségünk teljes összegét". Más korabeli szakértők "csak" 200 millió dollárra becsülték a zárolt vagyont – ami megegyezik a Szovjetuniónak fizetendő magyar jóvátétel összegével!

Mivel a magyar vagyonok zárolása abszolút jogtalan volt (a CASBI-törvény kiadásakor Magyarország már nem volt hadviselő fél, hiszen január 20-án megkötötték Moszkvában a fegyverszüneti egyezményt!), ezért a budapesti kormányok mindent megtettek annak érdekében, hogy a zár alól föloldassák a magyar javakat. A román hatóságok egyfelől elzárkóztak a kétoldalú közvetlen tárgyalások megkezdésétől, másfelől pedig a szovjetekre mutogattak azzal, hogy csak azok engedélyével tehetnek bármit is. Ezzel egy időben ráadásul azon voltak, hogy a vagyonok egy részét különféle törvénytelen eszközökkel (például egyoldalú alaptőkeemeléssel) román kézre játsszák át.

A párizsi békeszerződés aláírása után Bukarest nem odázhatta tovább a kétoldalú tárgyalások megkezdését, de a halogatás és szószegések taktikája tovább folyt. Amikor pedig végre a Szövetséges (Szovjet) Ellenőrző Bizottság helyettes elnöke, Szuszajkov vezérezredes kifejezetten utasította Grozát a magyar vagyonok fölszabadítására, az új CASBI-törvény igen hosszú és komplikált eljárást írt elő a vagyonok zár alóli fölszabadítására. Ennek következtében a legnagyobb értéket képviselő magyar iparvállalatok és pénzintézetek egy része még 1948 tavaszán is zár alatt maradt! Ekkor Magyarországon a nagybankok után az iparvállalatokat is államosították, tehát amikor erre Romániában is sor került, már “a dolgozó magyar nép vagyonát” nacionalizálták. A június 11-ei államosítási törvény egyébként elviekben lehetővé tette a volt tulajdonosok kártérítését, ám azt az illető vállalat tiszta nyereségéből lehetett csak fedezni. A román hatóságok azonban ezúttal is igen “leleményesnek” bizonyultak, ugyanis visszamenőleg (!) akkora “adóeltitkolásokat” fedeztek fel a vállalatoknál, pénzintézeteknél, amelyek összege meghaladta az illető államosított cég értékét – így aztán nem volt miből kártalanítást fizetni...

Hogy visszakanyarodjak a Gozsdu Alapítvány ügyére, az eddig megismert diplomáciai iratokból egyértelműen az derül ki, hogy attól kezdve, amikor már nem lehetett tovább halogatni a CASBI-zár alá helyezett vagyonok visszaadását eredeti tulajdonosaiknak, a román kormány a különböző kétoldalú tárgyalásokon (ámbátor a magyar fél számított erre!) nem forszírozta a Gozsdu-ügy végleges rendezését! Úgy tűnik, hogy Bukarest számára a Gozsdu Alapítvány kérdésénél sokkal fontosabb volt, hogy a magyar vagyonok visszaadását késleltessék, majd az államosítások után a magyar kártérítési követeléseket valamilyen ürüggyel visszautasíthassák. A Groza-kormány ugyanis pontosan tudta: ha kétoldalú tárgyalásokon véglegesen rendezni akarja az alapítvány két évtizede megoldatlan kérdését, nem tudja kikerülni azt, hogy a magyar fél ne álljon elő a számára fontos, ugyancsak rendezendő pénzügyi kérdésekkel. Márpedig – ezt Bukarestben is jól tudták! – Magyarországnak jóval több követelnivalója van...

Mivel számtalan tárgyalás után sem tudott a magyar és a román fél megegyezni (többek közt azért sem, mert a székely származású pénzügyminiszter, Luka László és helyettese, a kolozsvári magyarzsidó származású Jakab Sándor mereven visszautasított minden magyar kártérítési követelést!), 1950 szeptemberétől a budapesti pénzügyminisztérium globálisan kívánta rendezni a háború előtt keletkezett egymással szembeni követelések ügyét.

A magyar követelések (a magyar állam, közületek, különböző intézmények romániai ingatlanai és különböző követelései, le nem szállított áruk, erdélyi, magyar érdekeltségű, helyi érdekű vasutak stb.) értéke 1952-ben – 1943-as dollárárfolyamon számítva! – meghaladta a 160 millió dollárt. (A román követelésben a legnagyobb értéket az ún. Biz-kölcsön utáni magyar tartozás tette ki, azonban még ennek összértéke sem volt több 250 ezer aranydollárnál, a Gozsdu Alapítvány telkeinek és a rajta lévő ingatlanoknak a forgalmi értékét 1948-ban mintegy 1 millió forintra becsülték.)

Az 1953. február 10-én Antos István magyar és Emanoil Vinea román pénzügyminiszter-helyettes közötti tárgyalások két héten belül megszakadtak, mivel a román fél természetesnek tartotta, hogy Magyarország minden 1944–1945 előtti megegyezésből és szerződésből származó jogáról lemond, de ugyanakkor Románia ugyanilyen természetű Magyarországgal szembeni követeléseit fenntartotta. Antos hiába érvelt azzal, hogy Magyarország vagyoni érdekeltségei Romániában lényegesen meghaladják Romániának magyarországi vagyoni érdekeltségeit, a régi függő ügyeknek a rendezése ilyen nagyvonalú, globális formában időszerű, a román fél magyar tárgyalópartnerétől egyoldalú joglemondást követelt. 1953 júniusában a tárgyalásokat felújították, s a román fél végül is belement a kölcsönös joglemondásba, tudatában lévén, hogy az anyagi érdekek egyensúlya hozzávetőlegesen sem áll fenn. A kölcsönös elengedés, lemondás, átadás tehát Magyarország számára rendkívül nagy aránytalanságot eredményezne.

Az egyezmény a Magyar Népköztársaság és a Román Népköztársaság között függőben lévő egyes pénzügyi kérdések végleges rendezése tárgyában (Bukarest, 1953. július 7.) 1. cikkelye 1. és 2. bekezdése a felszabadítás előtt kötött szerződés vagy megállapodás alapján a másik féllel szembeni jogokat, követeléseket és igényeket "kölcsönösen megszűntnek" nyilvánítja, végre nem hajtott rendelkezéseit hatálytalanítja. A 2. cikkely 1. bekezdése szerint a felek kölcsönösen lemondanak a ma is tulajdonukban álló, a felszabadulás időpontjában a másik állam területén volt és jelenleg is ott lévő ingatlan és ingó vagyontárgyakról, részvényekről, értékpapírokról, kötelezvényekről és címletekről. A 3. cikkely a kölcsönös lemondást kiterjeszti az ingatlanok és vagyontárgyak állami tulajdonba vételéből, kisajátításából keletkező követelésekre és igényekre, a 6. cikkelyben pedig érdektelennek nyilvánítják magukat állampolgáraik ilyen követelései és igényei tekintetében. Az említett cikkelyek egyebek mellett egyértelműen vonatkoznak a Gozsdu Alapítványra, a kérdés ezért évtizedekig elő sem került.

Befejezésül úgy véljük: a Gozsdu Alapítvány témáját nem lehet kiragadni eredeti összefüggéseiből, annak újratárgyalása a Magyarországnak nyújtandó ellenértékek, a Romániának átadott magyar javak kérdésével junktimban kezelhetők. Amennyiben a román fél e történelmi követeléseit felújítani kívánja, szembe kell néznie Magyarország hasonlóan jogos igényeivel...

(A félreértések végett meg kell jegyezzem, hogy a hatvanas-hetvenes években a román állam az államosításkor érintett nyugati országokkal rendezte a kártalanítás kérdését!)

(c) Vincze Gábor történész- 1999, 2000.