Tófalvi Péter:  

80 év Trianon súlya alatt

Trianont nem felülvizsgálni kell, hanem a következményeit kell felszámolni.  

Mi szükséges ehhez? Tudás és együttműködés.  

Nem elég ha fáj, nem elég beszélni róla, nem elég sírni, gyertyát gyújtani. Tenni kell, méghozzá azt, ami épp aktuális, amit a legjobban tudunk, amihez a legjobban értünk, és ami építi a nemzetetet, erősíti önbizalmát, öntudatát, kohézióját.   Sürgető a határok által szétszabdalt nemzet egységének megteremtése. Itt a fő feladat az anyaországiaké. Cél kell legyen az, hogy minden magyar évente legalább egy hetet Magyarorországon töltsön.    

Sokan írnak beszélnek a politikáról, kevesen is értenek hozzá. Pedig ez is egy szakma, egy tudományág gyakorlati alkalmazása, amelynek műveléséhez nem elég a megérzés, a jószándék, de még egy politológiai végzettséget igazoló diploma sem. Alapos tudás kell, sok-sok információ, és a képesség arra, hogy egy közös cél érdekében együtt tudjunk működni. Rég volt az, amikor valaki bármely területen egyedül nagyot tudott alkotni, rég voltak a polihisztorok, a magányos zsenik. Ma nagy dolgokat csak csapatban lehet megvalósítani, méghozzá kitartó munkával, önfeláldozással. Persze egy csapatban is lehetnek vezéregyéniségek, "nagy fák", de csak olyanok hasznosak, akik mellett nőni tud a "kis bokor" és a "fű" is.  

Tanuljunk meg közkatonának lenni! Szép a hősiesség, az egyéni bátorság, de ugyanennyire szép az "egymás keze alá dolgozás", a jó labdák átpasszolása annak, aki éppen góllövő helyzetben van. Nem baj, ha nem én rúgom be a labdát a kapuba, a lényeg, hogy a hálóba kerüljön, nem baj, ha nem ma, vagy holnap érünk el pirruszi győzelmet, mert jobb később egy tartósabb eredmény, amely esetleg még az ellenfeleinket is arra készteti, hogy kalapot emeljenek előttünk.  

A fenti általánosságok szépen hangzanak, de fordítsuk le őket az aktuálpolitika nyelvére.   Nemzetstratégiánk kidolgozásának egyik központja lehetne, és kell, hogy legyen a Magyarok Világszövetsége. Tehát: nem újabb szervezeteket kell létrehozni, hanem ezt kell megerősíteni. Nem akadályozni kell ennek a szervezetnek a munkáját, hanem dolgozni kell együtt elnöknek, alelnököknek, elnökségi tagoknak, egyszerű tagoknak, közösen. Még akkor is, ha nem tetszik a másik arca, stílusa, elképzelései a jövőről. El kell fogadnunk egymást, ha azt akarjuk, hogy a világ is elfogadjon minket, és főleg kéréseinket.  

A Magyarok Világszövetsége lehetne kiindulópontja, kovásza a nemzeti újjáéledésnek, az egység megteremtésének. Ennek feltétele, hogy képesek legyünk megkötni, megújítani azt a vérszerződést, amelyet a Hét Vezér kötött mielőtt bevonultak volna az európai történelembe. A különbség az, hogy most nem hét okos emberre van szükség, hanem legalább százezerre, aki hajlandó évi 50 amerikai dollárt áldozni arra, hogy az MVSZ egy önálló, politikai pártoktól független erős szövetséggé váljon. Ha lesz 100 ezer magyar széles e világban, aki évi 25-50 dollárt áldoz erre a célra, akkor az MVSZ 2,5-5.000.000 dolláros összeg fölött tud rendelkezni, ami jobbik esetben 1 milliárd 400 millió Ft. Nem sok, de arra elég, hogy egy önálló, nem a magyar állami költségvetésből kéregető, ezért saját méltóságát megörző szervezet tudjon kiépülni. A tagok a tisztségviselőket az egy fő-egy szavazat elve alapján választanák. Aki tehetősebb, az külön MVSZ projektekre pénzt áldozhatna, de ez nem jogosítaná fel őt újabb szavazatokra, hanem az általa felajánlott pénzek felhasználásába lenne nagyobb beleszólása.  

Orbán Viktor miniszterelnök az MVSZ-elnökválasztás  előtt kijelentette: olyan elnököt szeretne látni az MVSZ élén, aki együtt tud működni a kormánnyal. Én épp fordítva képzelem el a dolgokat: olyan MVSZ-re van szükség, amely képes akár kormányokat - ideértve természetesen a magyar kormányt is - hatalomhoz juttatni, vagy ha kell, megbuktatni. Ennél kisebb célt az MVSZ nem tűzhet maga elé!   Nem hét, tehát, hanem legalább százezer, vagy akár 1-2 millió magyar kell, aki azt akarja, hogy a világon egyedülálló magyar nyelv, kultúra és ennek biológiai hordozói fennmaradjanak és új értékeket tudjanak teremteni maguknak és a világnak. Nem vezérekre van szükségünk, hanem Csoóri Sándor szavaira feleselve, igenis a "legjobb lovasok, íjászok, solymászok, kardkovácsok", sőt "számítógépes varászlók" azok, akik ki tudják mozdítani helyéből kátyúban veszteglő szekerünket. Az ő munkájuk ad alapot a fejlődéshez, kenyeret a szájnak és tintát azok tollába is, akik történetesen szép verseket akarnak írni. A kötáblákat mózesi gesztussal a földhöz lehet csapni, az aranyborjút imádó néptől el lehet fordulni. Ez mindenkinek jogában áll. Nem is ítélhetők el ezért.

Én azonban bízom abban, hogy mindig lesznek közöttünk olyanok, akik nem a kőtáblákat, másokat, vagy önmagukat verik földhöz, hanem lemennek a tömegbe, és megpróbálják megérteni, miért kezdte imádni az aranyborjút. Én hiszek abban, hogy mindig lesznek olyanok, akik a földhöz vert kőtáblák repeszeiért - mintha csak azok a Trianonban szétvert Magyarország darabjai lennének -  lehajolnak, csendben összeszedik őket és újra összerakják. Először a szívben, utána az elmében, és később a valóságban.      

    Ha nem ők, akkor gyerekeik...  

Tófalvi Péter
(tofalvi@externet.hu)
Budapest, 2000. június 4.

+ + + + + + + +