Pocsolyás Értől elszakadt legény,
Sorvadva, várva itt tovább ne ülj:
Nem kellenek itt úri álmodók,
Menekülj, menekülj.Rossz a világ itt: dacos Hunnia
Álmodva vívja a régi csatát.
Veri a jövőt: balladát akar,
Balladát, balladát.Homlokod sárgult, lázas a szemed,
Sejtő, beteg és finom a dalod.
És akarod még mindig a babért,
Akarod, akarod?Dalaid könyvét dobd a tűzbe be,
Sorvadva, várva itt tovább ne ülj:
Pocsolyás Értől elszakadt legény,
Menekülj, menekülj.
Hepehupás, vén SzilágybanHepehupás, vén Szilágyban,
Hét szilvafa árnyékában
Szunnyadt lelkem ezer évet.
Paraszt zsályaként aludt el
S bús krizantém-fürttel ébredt
Hepehupás, vén Szilágyban.Hepehupás, vén Szilágyban,
Hét szilvafa árnyékában
Várt volna még ezer évet,
Míg idő jön a csodákra.
Óh, jaj nekem, hogy fölébredt
Hepehupás, vén Szilágyban.
Akkor én majd nem erre járok,
Nem Napfény-országban rogyok össze,
Magyar árok lesz az az árok.Hajh, Erdélyország határszéle,
Hajh, régi, híres, bús Magyarország,
Jól hal meg ott a lantos-féle.Volt, amíg élt, országút vadja,
De ha az erő elfut inából,
Hazafias árok fogadja.Álomlátó szeme meredten
Bámul a nagy, szürke, magyar égre,
Már nem könnyes s nem félve rebben.Otthon süti végre magyar nap,
Otthon álmodik Napfény-országról
S kik rácsapnak: hazai varjak.Nizza
Jó, hű csatárok szégyenkezve halnak,
Vitéz kis úr, Gyulai Pál úr
Azt üzeni, hogy nincs vége a dalnak:
Nem halt meg ő, csak befordult a falnak.Kis Erdélyország, kis sorsunk vidéke
Küldte ide, hogy háborogjon,
Mert az apróknak harc a menedéke
S vérbeli magyart megölne a béke.Hát ő verekszik, bevágtat a bajba
S végtelenül sok a magyar baj,
Ő belevág, nem gyáván töpreng rajta,
Hajh, kivesző, de legjobb magyar fajta.Sorsunkat hordta, nem csupán a kardot
S a sorsvivők el nem mehetnek.
Hol álom-pipák ős füstje kavargott,
Szivig és csontig vinni kell a harcot.Mindegy minden más: harsogjuk a vádat:
»Álmos magyar, nézz be lelkedbe
És válogasd meg minden prófétádat,
S el ne felejtsük az »üsd, nem apád«-at.Mert romlott, üszkös a mi magyar lelkünk,
Vitéz kis úr, Gyulai Pál úr,
Kicsi valódnál benned többet leltünk
S nincs ütésed, mit meg nem érdemeltünk.S te mégy előre, avagy mennek mások,
De nem hagyunk halálos békét
A magyarnak, míg lelkes csatázások
Vérében földje bujára nem ázott.
Föl-földobott kő, földedre hullva,
Kicsi országom, újra meg újra
Hazajön a fiad.Messze tornyokat látogat sorba,
Szédül, elbusong s lehull a porba,
Amelyből vétetett.Mindig elvágyik s nem menekülhet,
Magyar vágyakkal, melyek elülnek
S fölhorgadnak megint.Tied vagyok én nagy haragomban,
Nagy hűtlenségben, szerelmes gondban
Szomoruan magyar.Föl-fölhajtott kő, bús akaratlan,
Kicsi országom, példás alakban
Te orcádra ütök.És, jaj, hiába mindenha szándék,
Százszor földobnál, én visszaszállnék,
Százszor is, végül is.
| Vissza e lap elejére... | |