Vajon mi történhetett régi székelymagyar rovásírásunkkal?

Részlet
Gárdonyi Géza: Isten rabjai
c. regényéből
(Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1964, 180-184 old.):

Helyszín: Margit-szigeti (Budapest) apáca kolostor, 1260 körül, IV. Béla uralkodása idején.

[...]
- Hát egy tudós asszonyt dicsértek a bejárók, hogy annak van egy régi fekete könyve, és minden bajra abból olvas: a jenei jobbágyok mind hozzá hordják a betegeiket. Hát elizentünk érte. Vonakodott: nem jön. Megint üzenünk: legalább a könyvét küldje el. Katalin szóror leírta volna. Mert azt mondták, minden kórságról külön-külön vannak benne imádságok. De csak az asszonyra is kíváncsiak voltunk. Egy jobbágyasszony, aki olvasni tud! Hol tanulta? Arra is vélekedtünk, hogy talán bujdosó apáca, vagy külső országokból idekalandozott hercegleány. Mert azt mondják, hogy a külső országbeli hercegleányok tudnak olvasni, írni is. Igaz?
Kedvvel beszélt az apáca és szaporán. Azon nők fajtájából való volt, akik ha beszédbe kezdenek, sose érkeznek el maguktól a végező mondatra.
- De hiába izengettünk - folytatta -, a tudós asszony nem jött. Végre is mikor Rozália szóror napokig se nem evett, se nem ivott, Margit szóror átkérette a priort, és elmondta neki, hogy ilyen meg ilyen asszony lakik Jenán, és nem akar eljönni. Hát a prior keményen ráizent az asszonyra, hogy üstöllést jöjjön, mert a király leánya hívatja.
Erre az asszony meg is jelenik délután ilyen tájt. Ünneplős jobbágyi ruhában volt. Hoz egy nagy, lapos, fekete könyvet. Mind kitódultunk a csodájára. Margit eléje megy nagy szeretettel, megcsókolja.
- Isten hozott, anyám. Köszönöm, hogy eljöttél.
Mink csak nézzük. Parasztnak látszik. Csupa ránc. Fogatlan. Szemléljük a kezét. Nagy, csontos parasztkéz, a körme is nyíratlan, vastag. Nem úri fajta - mondogatjuk -, nem úri.
- Hát tudsz te olvasni, néném? - kérdezi Katalin szóror.
- Tudok - feleli az asszony.
De úgy remegett az, hogy alig állt a lábán.
- Hát olvasd el, ami ide van írva az ajtó fölé.
És a beteg-házunk ajtajára mutatott. Tudod talán, fráter, mi van a beteg-házunkra írva? BÍZZÁL, LEÁNYOM, A HITED MEGTART TÉGED!
A javasasszony ránéz az ajtóra, és a fejét rázza.
- Az ilyen betűket nem ösmerem én.
- Hát akkor a könyvből hogy tudsz olvasni? Mutasd.
- Az én könyvem magyarul van írva, azért tudok.
Nézzük a könyvét. Zsíros, piszkos lapok, és valami különös, szálkás, horgas betűk, hellyel-közzel félholdak, sarlók, fésűforma és kereszt alakú jegyek, nyilak és más efféle ákom-bákom.
- Micsoda írás ez? - kérdezi Katalin szóror - tán tót vagy német?
- Magyar - mondja az asszony a szemét lesütve.
Mindig a földön bolygott a szeme.
- Magyar? Már hogy volna magyar írás?
- De magyar - rebegte az asszony. - Hogyne vóna magyar? Az öreganyám nem értett más nyelven. Sem az őseim. Ez pedig öreganyámról maradt reánk.
Nem gondoltunk semmi rosszat, különösen, hogy apró kereszteket is láttunk benne.
- Hát olvass belőle! - mondtuk az asszonynak.
- Csak a betegnél lehet - feleli az asszony. - Másutt nem szabad.
No jó. Bebocsátjuk a beteg-házba. Margit szóror előre siet nagy örömmel. Emeli fél karral a beteget. Igazítja a másik kezével a párnáját.
Az asszony megnézi, megtapintja a szívét, aztán azt mondja: hozzanak be egy serpenyőben parazsat, egy szilkében meg harmatvizet.
Ágnes, Margitnak a szolgálója, fut a parázsért, Margit szóror meg leemel a patikás polcról egy köcsögöt, amelyre rá van írva, hogy harmat.
A javasasszony kiküld bennünket.
- Hiába - aszongya -, nem használ az imádság, ha más is van jelen.
- Hát a király lánya? - mondjuk.
Mert mégis szerettük volna, hogy valaki lássa, hallja.
- A király lánya? - rebegi. - Melyikük az?
Mutatjuk, hogy Margit. Térdre borul előtte, mint valami szent előtt.
- Ó, boldogok az én szemeim!
És csókolná a lábát. De Margit nem engedte. Tudod, hogy nem szereti, ha tisztelik. Jönnek ide sokszor, messze földről, kíváncsi asszonyok. Hetekig ülnek lovon vagy szekeren. Ha leánykát hoznak be apácának, tízen is jönnek vele, azon az okon, hogy rokonok, és körülszemlélődnek, hogy milyen a klastrom, milyen itt az élet. És susogva kérdezgetik:
- Melyik a király leánya?
Margit néha el is búvik előlük. Nem szereti, ha bámulják.
- Csak tedd a dolgodat, jó néném - mondja hát a vén javasasszonynak. - Én is kimegyek a többivel. Csak gyógyítsd meg, a jó Istenre kérlek.
Hát kimegyünk. Egynehányan a másik szobába. Akik ott voltak a másik szobában, hallgatództak az ajtón át. Mink is hallgatództunk.
De nem lehetett hallani egyebet, csak seppegést, mormogást.
Egyszer csak kijön sápadtan a szobából Kinga szóror - ösmered? Rátoldy ispánnak a lánya -, kijön, de olyan sápadt volt, mint valami halott. Nagy, ijedt szemmel lihegi:
- Valami sárga embercsontot vett elő az asszony a köténye alól, és azon át nézeget az ablak felé. Láttam a kulcslyukon.
Elszörnyülködve hallgatództunk tovább. De még akkor se sejtettük, hogy mi történik odabent.
Az asszony morgása egyre elevenebb, olykor mintha éneklésbe váltódna.
Megint kijön egy másik szóror, Benedikta, és azt mondja:
- Parazsat vetett a vízbe, és a földet paskolja a tenyerével!
Elámultan hallgatództunk, s kihalljuk a szavából:
- Föld-anyám... kór vagyok... gyógyíts meg!...
Egyszer csak elsivalkodik bent valaki:
- Jézus Mária, Szent József!
Nagy visongás... Mink is belöktük az ajtót. Hát a szórorok mind a vénasszonyon! Ütik, verik, tépázzák!
- Kitakarodj innen, alávaló! Boszorkány! Ördögnek hitvány cinkosa!
Katalin szóror kapja a könyvet. Széjjelrepegeti-hasogatja, veti a parázsra. Iszonyú büdösség. Az asszony jajgat.
- Mi az? - kérdem - mit cselekedett?
- Pogány ez! - sivalkodnak - pogány könyvből olvasott!
No, akkor aztán én is rá! Úgy összetépáztuk, köpdöstük, rugdostuk a cudart, hogy még a ruha is lehasadozott róla. Vót ott olyan sivalkodás... Kilökdöstük, kirugdostuk, a lába sem érte a földet.
Az apáca nagy lélegzetet szítt, mint akinek nyilallik. A fejét ingatva folytatta:
- Ilyen szörnyűség... apáca-klastromban! Csak akkor gondoltunk a könyvre megint, mikor már a boszorkányt kivetettük az ajtón. A könyv nagy, büdös füsttel égett, és megtöltötte a kórszobát.
Senki se mert a serpenyőhöz hozzányúlni, csak támolyogtunk, szinte ájuldoztunk.
Végre is Ágnes, Margitnak a szolgája merte megfogni a serpenyő nyelét. Kivitte az udvarra. De még két lapát parázs is kellett, hogy hamuvá enyésszük. És csípővassal szedtük össze a szertehullott leveleket.
Micsoda felfordulás volt! A nagy zenebonára átjöttek a fráterek is, és tudakolták, hogy mi történt. Ők is szörnyülködtek. Vélték, hogy újraszentelik majd a kórházat meg az udvart.
Csak aztán jutott eszünkbe a szegény szóror, hogy mit mível. Az bizony szegény egyebet sem mívelt, csak azt, hogy meghalt.
Klára szóror szeme elvizesült. Csak a fejét rázta, orrát szívogatta. Elakadt benn néhány percre a szó.
- Minden elmaradt - rebegdegélte. - Imádságok, litánia, zsoltárok... Még a feszületet is csak azután tehettük a kezébe...
- Még hóttában is - vette át a szót szintén könnyes szemmel Julis asszony - olyan ijedten meresztette a szömit... Nekem kellett a könyvnek a hamuját lapáton kivinnem. Elástam. A Dunába akartam vetni, de azt mondták, ne oda vessem, mert hátha a halak megdöglenek tőle.
Az apáca könnyes szemmel nevetett:
- Katalin szóror tegnap mind estig a tenyerét dörzsölte. Még a bőrt is ledörzsölte a tenyeréről meg az ujjairól. És a többiek is, akik a könyvet lapozgatták. Margit is szenteltvízbe mossa a kezét talán most is.
[...]