Reményik Sándor

Vissza a költők listájához...


Vallomás és elöljáró beszéd  

Árva nemzetség, Erdély népe Te,
Ki szegény lelkem' pajzsra emeléd,
Ki meghallgatod mindíg a szavam,
Ha magányból kilépek eléd:
Állj meg ma vélem egy szokatlan szóra,
Hadd legyen ez a csöndes esti óra
Egy fájó, nehéz, komor vallomás.  

Azt akarom, hogy a lelkembe láss,
Mélyen, egészen, úgy, mint soha még,
Hogy lásd az árnyak nyüzsgő táborát,
Kísértetek, kétségek seregét.
Füledbe zúgjon a rémek tora,
Akik tort ülnek esett lelkemen,
Ó, mert én minden percben elbukom,
És minden percben fölemelkedem.
Azt akarom, hogy a lelkembe láss,
És lásd, hogy az a fölemelkedés
Sokszor keserűbb, mint az elbukás.  

Azt akarom, hogy a lelkembe láss,
Mikor Rád hullt az éj köröskörül,
Száműztem lelkem legbelső zugába
Mindent, mi csak nekem fájt egyedül.
Lelkem kútjában csillagot kerestem,
És csillagokkal benépesítettem
A Te estédet, a Te éjszakád.
Bocsásd meg nékem, hogyha ez órában
Felpattantom a legbelső szobát.
Mert Neked szólott minden énekem,
És Rólad szólott minden énekem,
És sok órámat adtam már Neked,
Ezt az egy órát add most - énnekem.  

Mert tudnod kell, hogy miként viaskodtam,
Hogy remegtek a gyönge idegek!...
S mibe került, hogy hajókötelekké,
Acélsodronyokká meredjenek
A kényszerűség nagy pillanatára!...
Hogy azután a hitevesztett lélek
Mint csüggedt virág, roskadjon magába.
Tudnod kell, Népem, hogy én itt hogy jártam:
Szédülő fejjel és halálra váltan,
Amíg Neked az üdvösség borát
És az örökéletet predikáltam.  

Kolozsvár, 1923 március

Vissza az elejére...


Atlantisz harangoz  

Mint Atlantisz, a régelsüllyedt ország,
Halljátok? Erdély harangoz a mélyben.
Elmerült székely faluk hangja szól
Halkan, halkan a tengerfenéken.
Magyar hajósok, hallgatózzatok,
Ha jártok ottfenn förgeteges éjben:
Erdély harangoz, harangoz a mélyben.

1925

Vissza az elejére...


A kinyujtott és visszahúzott kéz  

Lucian Blaga, erdélyi román költőnek
abból az alkalomból, hogy "Zamolxe"
című drámai költeményét a kolozsvári
Magyar Színház magyarul bemutatta.  

Rég rebesgetik, hogy a lelked arca
A lelkem arcához hasonlatos.
Költészeted titok-tükrében
Tegnap megláttalak:
Igaz.  A rengeteg két ellenkező végén
Lakoztunk, Te meg én.
Egymásról azt sem tudtuk, hogy vagyunk.
Mint kősziklák álltunk: én itt, Te ott.
S az. erdő zúgása, s az ég zengése
Belőlünk mégis egy visszhangot csalt.  

Kinyujtanám most feléd a kezem.
És mégse nyujtom ki.
Fekete erdő van közöttünk,
Keserű árok van közöttünk,
Ledöntött szobrok, elnémult harangok
Kísértenek közöttünk.  

Tudom: Te mindezekről nem tehetsz.
De hordozod a "győztes" végzetét,
Amint az elbukottét hordom én.  

Kolozsvár, 1924 március

Vissza az elejére...


.........

Lelkemben Erdély avarja zizeg,
Én ott nem bölcsőt, de sírt őrizek.

...........

Vissza az elejére...


 

Templom és iskola

Ti nem akartok semmi rosszat,
Isten a tanútok reá.
De nincsen, aki köztetek
E szent harcot ne állaná.
Ehhez Isten mindannyitoknak
Vitathatatlan jogot ád:
Ne hagyjátok a templomot,
A templomot s az iskolát!  

Ti megbecsültök minden rendet,
Melyen a béke alapul.
De ne halljátok soha többé
Isten igéjét magyarul?!
S gyermeketek az iskolában
Ne hallja szülőjé szavát?!
Ne hagyjátok a templomot,
A templomot s az iskolát!  

E templom s iskola között
Futkostam én is egykoron,
S hűtöttem a templom falán
Kigyulladt gyermek-homlokom.
Azóta hányszor éltem át ott
Lelkem zsenge tavasz-korát!
Ne hagyjátok a templomot,
A templomot s az iskolát!  

A koldusnak, a páriának,
A jöttmentnek is van joga
Istenéhez apái módján
És nyelvén fohászkodnia.
Csak nektek ajánlgatják templomul
Az útszélét s az égbolt sátorát?
Ne hagyjátok a templomot,
A templomot s az iskolát!  

Kicsi fehér templomotokba
Most minden erők tömörülnek.
Kicsi fehér templom-padokba
A holtak is mellétek ülnek.
A nagyapáink, nagyanyáink,
Szemükbe biztatás vagy vád:
Ne hagyjátok a templomot,
A templomot s az iskolát!  

1925


Hozsánna annak, aki visszajött...  

Én nem ismerlek Téged, ifjú nő,
Nem láttalak soha,
Ma hallottam, hogy a világon vagy,
Ma hallottam: Erdélyországé vagy, -
Hozsánna neked, aki visszajöttél.  

Te nem tudod, micsoda fájdalom
Örvénylik az én örömöm mögött:
Búcsúzni mindíg, búcsúzni megint...
De egy fecske most visszaköltözött,
Hozsánna neked, aki visszajöttél.  

Búcsúztatni, - ó hányszor búcsúztattam
Tíz esztendő alatt,
Szívem elfáradt, könnyem elapadt,
Szavam se száll az indulók után, -
Hozsánna neked, aki visszajöttél.  

Mert most se telt még be a sorspohár,
A nagy sebből a vér most is buzog,
De búcsúztatni én már nem tudok, -
Ahelyett kendőm feléd lengetem:
Hozsánna neked, aki visszajöttél.  

Áldott legyen a bejöveteled,
A hegyek istene legyen veled,
Áldott a frigy, mely visszaragadott:
Sodró, szerelmes székely Nemere, -
Hozsánna neked, aki visszajöttél.  

Én nem ismerlek téged ifjú nő,
De Te vagy az én elégtételem,
Ki annyi drága ismerős után
Hasztalan tártam ki tartó kezem:
Hozsánna neked, aki visszajöttél.  

Szeretnék most a télbe kirohanni,
S neked, Te idegen
A végtelenből virágot szaggatni, -
Csakhogy ne lássak több búcsúvirágot, -
Hozsánna neked, aki visszajöttél.  

Nagyon fáj a szívem,
Tán azért lengetem
Tüzes üszökként ezt az örömöt,
Dacos, kétségbeesett örömöt:
Hozsánna egynek, - aki visszajött!  

Kolozsvár, 1929 január 24

Vissza az elejére...


Erdélyi március  

Egy tizenötös szám. És március:
Az első tavasz-hónap közepe.
Kimondottam így egyszerűn,
Ne féljetek, ne féljen senkise.  

Ne féljetek: nem tüzesednek át
Halk hangolás után a vers-sorok,
Nem temetni és nem lázítani,
Csupán figyelmeztetni akarok.  

Oly csendben nő a versem, mint a fű,
Úgy duzzad, mint a rügy duzzad a fán:
Nem szavalok, - szavaltunk eleget,
- Nagyon sokat - március idusán.  

Volt egy tanítóm akkor, - igazi,
Nagy nevelő, - gyökérig leható.
Ő mondta: csak úgy ünnep ez a nap,
Ha munkát s imát összefoglaló.  

Magányos hangját zsivaj nyelte el. - -
Lavina dörgött. Most, - a kő alatt
Számunkra csak csendes növekedés:
Valóban: munka s imádság maradt.  

De szárny kell munkához s imához is!
Szárny, mely röpít, s forrás, mely enyhet ad.
Tört szárny, beomlott kútfő: - mégis élet,
Mégis üdvösség az a régi nap.  

Testvér, látod: én nem járok tilosban,
De te is hidd: nem tilalmas dolog
Megsimogatni otthon a fiókban
Egy poros, régi, kicsi szalagot.  

Aztán - - menni a hétköznapok útján,
Császárnak megadni, mi az övé,
S maga részét minden hatalomnak, - -
De Istennek is, ami Istené.  

1931 március 10

Vissza az elejére...


Ahogy lehet  

Fogcsikorgató türelemmel,
Összeszorított szájjal -
Krisztus-követő bús próbálkozással,
Majd daccal, lobbanóval,
Fojtott igével és visszanyelt szóval,
Tenyérrel, mely sima örökké,
Csak a zsebben szorul ököllé -
Keserű, tehetetlen nevetéssel
Békülve meg akármi rendeléssel -
Nem csodálkozva már - és csodálkozva mégis,
Hogy rajtunk ez is, az is megesett:
Hordozzuk, testvéreim, ezt a hordhatatlan,
Kínszenvedést virágzó életet.
Ahogy lehet...  

Megalkuvás zsoltárát énekelve,
Végtelen rabmenetben csak megyünk,
Nincs semmi fegyverünk,
Fegyvertelen a lelkünk lázadása,
Pedig a vérünk minden csöppje vágyik,
Vágyik a Péter vad mozdulatára,
Amikor Istenének védelmében
A Málkus fülét hirtelen levágta.
Kik vagyunk mi?
Ó, nem az Alázat,
Csak a megalázottság fiai.
Nemzedékek büszke hídfői közt
Görbülő ív, görnyedő átmenet:  

Testvéreim, bizony nem élünk jól mi,
Nem apáinknak tetsző életet.
De aki máskép tehetne helyünkben,
Az vesse reánk az első követ!
Minden percünk kínzó kiegyezés:
Ahogy lehet...  

Testvérem, korcs hős, alkuvások hőse,
Félbenmarad, megmásul mondatod?
Egy szikra talán mégis zengve pattan
Lángörvényből, mely benned kavarog.
Dagadnak benned árvizes erők,
Zúdulna niagarás zuhatag:
Elégedj meg, ha megtöltesz belőle
Kristálytiszta vízzel egy poharat.
Visszaszorítnak, hátrább, egyre hátrább,
És amit hagynak, egyre kevesebb:
Hát vesd meg lábad ott, ahol megállhatsz,
S azt mentsd, azt a talpalatnyi helyet,
Szikrát a tűzből, cseppet a folyóból,
A töredéket eltört mondatodból,
Minden megmaradt árva keveset:
Ahogy lehet...  

Láttad a Karsztok szirt-sivatagában
A liliputi termőföldeket?
Pár négyzetméter - amit a lavina,
A kőgörgeteg könnyen eltemet.
S a Karsztok boldogtalan magvetője,
A földmívelés madárijesztője
Ezt a kis humuszt mégis szereti,
Kicsi kőkeritéssel keríti.
Pedig szinte sírjának is kevés.
Ó, karszti sors; ó, karszti temetés..  

Te is, testvérem, karszti sorsodat
Fogadd el, s védd meg karszti földedet,
Azt a sírodnak is kevés humuszt,
Azt a pár négyzetméternyi helyet,
S azt a fölséges Isten-lábnyomot,
Mit a lavina minden rohama
Eltörölni még sohasem tudott.
Védd ezt a talpalatnyi telkedet,
Cserépkancsódat és tűzhelyedet,
Utolsó darab száraz kenyered!
De azt aztán foggal, tíz körömmel.
Démoni dühvel és őrült örömmel -
Ahogy lehet...  

Ahogy lehet...  

1935 április 11

Vissza az elejére...


Jaj, nagyot kértél...  

Jaj, Barátom, nagyot kértél tőlem, lehetetlenül nagyot!
S ezen az egy ponton én kegyetlenül makacs vagyok.  

Tizennyolc éve prédikálom: maradni, s a fészken megülni:
Én segítsek Neked innen kimenekülni??  

Nem segítek. Ha tehetném is: nem akarom.
Szakadjon le tőből inkább a két karom!  

Híd ha lennék: vízzel vitetném el magamat.
Viadukt ha lennék: beomlanék a lépteid alatt.  

Alagút ha volnék: rádszakadnék szörnyű robajjal.
Asszony ha volnék: tartóztatnálak hosszú jajjal.  

Farkas ha volnék: riasztanálak üvöltéssel.
Ha útonálló: állnék utadba hosszú késsel.  

Erdő ha volnék: kigyulladnék sorompó-lánggal,
Tűz-esőben haladhatnál csak rajtam által.  

Holttestemet vetném elibéd akadálynak,
Csak azon át inthess búcsút Erdélyországnak.  

Tizennyolc éve prédikálom: maradni, s a fészken megülni.
Láttam a vért az ereinkből cseppenként folyni, s zúgva dűlni;
Én segítsek Neked innen kimenekülni??!  

1937


Vissza e lap elejére...

Vissza a költők listájához...