Egy pincsi, egy
cinke és én, Karácsony előtt
Kedves barátaim!
Elmesélek nektek egy kis történetet, amely velem
esett meg kevéssel 1999 karácsonya előtt.
Budapesten, az egyik úton mentem hazafelé, sapkám mélyen
a szemembe húzva, állig begombolkozva, de így is éreztem
a decemberi süvítő szél hidegét, az arcomba csapódó
sok apró hópehely csípését.
A járdaszélen, egy lombját vesztett szomorúfűz
alatt, kis fekete mozgolódó gubancra lettem figyelmes,
és amikor közelebb értem, akkor már világosan ki
tudtam venni, hogy egy kismadár – valószínűleg
cinke – esett a hóra, és ott didereg, csipog reményvesztetten.
Szárnyai remegtek, látszott, hogy mindjárt megfagy, önerőből
nem tud többé felszállni. Kezembe vettem, lefújtam róla
a havat és hirtelen, más ötletem nem lévén, betettem
bő kabátzsebembe, hogy majd otthon felmelegítem, és
ha megerősödött, szárnyára engedem. Nem tiltakozott,
csak a forma kedvéért csipogott egy kicsit, majd láttam,
hogy zsebemben összehúzódik, és úgy didereg tovább.
Folytattam utam a keskeny járdán hazafelé, amikor látom,
hogy úgy húsz méterre egy testes fiatalasszony közeledik,
mellette kis szőrmók kutyusával. Sietős lépteim, behúzott
nyakam úgy néz ki nem tetszettek a kis piszlicsárénak,
azt hihette, hogy ellenséges szándékkal közelítek úrnőjéhez
és parancsolójához, és heves csaholással nekem
rontott.
A helyzet komikus volt, hisz az erőviszonyok nyilvánvalóan
nekem kedveztek, téli bakancsom egy rúgásával el
tudtam volna intézni a kis szemtelent. De nem akartam őt
bántani – emberek vagyunk! –, hisz csak természetes
ösztöneinek engedelmeskedett, vélt vagy valós igazát
– bálványozott gazdiját – védte. Azonban saját
érdekeimet, vagyis nadrágszáram fizikai épségét, is
meg kellett védenem, ezért az egyik kezemben lévő, összehajtogatott
Magyar Nemzet c. újsággal intettem rendre, határozottan
mondva: „Elhallgass, te kis nyavalyás, mit ártottam
én neked!”. Úgy látszik értett a szóból, - bár
kis fogaival azért még belekapott búcsúzóul a lapba
-, mert az időközben távolodó gazdája után szaladt.
Nem úgy a kerítések mögött lévő házőrző kutyák,
amelyek a zajra vérszemet kaptak, és éktelen ugatásba
kezdtek, de tőlük, mivel telken belül maradtak, nem
kellett tartani. Én azonban, hogy a helyzet még cifrább
legyen, megbotlottam egy kőben, és csak sok egyensúlyozó
akrobata mutatvány révén tudtam elkerülni, hogy magam
is ne négykézláb legyek épkézláb.
Pár lépést tettem meg, és már el is csendesedett
a környék, mindenki ment a maga útjára… Azért még
visszanéztem, nem szaladt-e mégis utánam a kis dög,
de már csak a méltóságosan hulló gyönyörű hópelyheket
láttam az időközben beállott szélcsendben; amelyek
szorgalmasan takarták el a nyomokat a „csata” helyszínén.
Úgy tűnt, mintha valaki ott fent – anyám, őrző
angyalom, Isten? -, nevetne rajtam, és halkan csak
annyit suttogna fülembe: „Péter, Péter, veled mindig
baj van…”.
Sötétedni kezdett, az utcai lámpákat már
bekapcsolták, de még nem égtek teljes fénnyel, most
melegedett bennük a nemesgáz.
Megszaporáztam lépteim, és újult erővel vágtam
neki a hóesésnek, egyik zsebemben egy megtépázott
Magyar Nemzettel, másikban pedig egy vacogó, melegre vágyó
kismadárral.
(2000. január 20.)
|
