(c) Vincze Gábor történész, Szeged - 1999, 2000.

Fejezetek a kolozsvári magyar egyetem történetébol

“Magyar nyelvű egyetem létezése Kolozsváron nem az egyenjogúságot fejezi ki. Klasszikus példája annak, amikor a látszategyenlőség már egyenlőtlenséggé válik!”

(A. Joja tanügyminiszter, 1959 március.)

 

Küzdelem a kolozsvári egyetem megmentéséért 1944 őszén – 1945 tavaszán

A kolozsvári magyar egyetem az újabb impériumváltozás hónapjaiban

1944. szeptember 17-én a kolozsvári Ferenc József Tudományegyetem rektora, dr. Miskolczy Dezső az egyetem központi óvóhelyén tartotta meg az évnyitó beszédét. Beszédét hallgatva bizonyára többekben is fölmerült a kérdés: vajon ismét az a sors vár a magyar egyetemre, mint 1919-ben? Az augusztus 23-át követő hetek fejleményei ugyanis nem sok jóval biztattak...

1944. szeptember 2-án – az augusztus 23. miatt megváltozott katonai helyzet miatt – Budapestről megérkezett a kiürítési parancs az egyetem vezetőségéhez. Az egyetem különböző karai számára Hallét, Breslaut (Wroclaw-ot) és Bad Gasteint jelölték ki menekülési körzetként. A kiürítés felemás végrehajtásának köszönhetően csak az irattár és a felszerelés egy része – mintegy 14 teherautónyi anyag – került el Kolozsvárról. Ennek nagy része aztán megsemmisült a Dunántúlon, ugyanis a keszthelyi Festetich-kastélyban elraktározott ládákat a bevonuló szovjet katonák és a helybeli lakosok feltörték, tartalmukat széthordták. A tárgyi kiürítést a “személyi kiürítésnek” kellett volna követnie, de ez is csak részlegesen történt meg: az oktatói karnak és a hallgatóknak csak egy – igaz, a nagyobb – része menekült el. Nemcsak az anyaországiak távoztak, hanem az erdélyi származásúak is. A véglegesen eltávozottak között volt többek között Szentkirályi Sámuel (közgazdaságtudományi-), Boér Elek (jog- és államtudományi-), Berde Károly, Páll Gábor, Novák Ernő (orvostudományi-), Bartók György, Makkai László, Viski Károly (bölcsészettudományi-) és Gelei József (természettudományi kar). Az erdélyiek távozása több okkal is magyarázható: egyesek attól tartottak, hogy a visszatérő román hatóságok felelősségre vonják őket a tudományos tevékenységük miatt. (Incze Miklós szerint Makkai Lászlót, Erdély és az erdélyi románság történelmének egyik legjobb szakértőjét és a dáko-román kontinuitás egyik legjelesebb szakértőjét/kritikusát, Tamás Lajost 1945 után a román hatóságok megpróbálták kikérni Budapesttől...) Mások a két háború között megtapasztalt román uralomból nem kértek többet, esetleg “csak” a családjukat szerették volna biztonságba helyezni, de az ellenőrizhetetlen hírek elrettentették őket a visszatéréstől. Az eltávozó erdélyiek mellett azonban szép számmal maradtak Kolozsváron – vagy tértek oda vissza 1945 tavaszán-nyarán – olyan anyaországi professzorok, akiket a kolozsvári egyetemhez való hűség tartott meg, vagy hívott vissza. (Az oktatók nyugodt lelkiismerettel térhettek vissza, hiszen a kolozsvári egyetemen a négy év alatt ritka kivételnek számított Baráth Tibor történész, aki a szélsőjobboldali eszmék híve volt. A professzorok nagy többsége vagy keresztény-nemzeti, konzervatív, vagy liberális beállítottságú volt; politikai nézetei miatt ezért a felállított tisztogató bizottságok mindenkit igazoltak a visszatérő professzorok közül.)

A kiürítés elrendelése után a kolozsvári magyar értelmiségi-politikai elit megpróbálta menteni, ami még menthető. A szakszervezetek, sőt, a kommunista párt helyi képviselőit bevonva szeptember 12-én az Erdélyi Magyar Tanács memorandumot küldött Horthynak, kérve, hogy haladéktalanul kezdjen fegyverszüneti tárgyalásokat a Szovjetunióval. A memorandum aláírói (köztük olyan nagy tekintélyű férfiúk, mint Sándor Imre római katolikus püspöki helytartó, gr. Teleki Béla, az Erdélyi Párt elnöke, Haynal Imre belgyógyászprofesszor) szeptember 14-én levélben fordultak az 1944/45-ös tanévre megválasztott rektorhoz, Miskolczy Dezsőhöz, kérve, hogy “az öt tudománykar és az egyetemi intézetek Kolozsvárt maradjanak”.

Az egyetem helyben maradásának egyik döntő tényezője a szeptember 15-i rektori tanácsi ülés volt, ahol elhatározták, hogy nem hajtják végre a kiürítési parancsot. (Ezt csak akkor lehet megfelelően értékelni, ha tudjuk, hogy a tanács tagjai közül csupán Balogh Ernő volt 1940 előtt román állampolgár, a többiek viszont magyar állampolgárként az internálás lehetőségét kockáztatták.) A végső döntést az is megkönnyítette, hogy egyrészt az egyetem intézeteinek és klinikáinak helyben maradt (1940 előtt román állampolgárságú) 49 alkalmazottja, másrészt a városi szakszervezetek nevében fellépő Balogh Edgár és Gheorghe Timofi egyaránt a helyben maradásra biztatta az egyetem vezetőségét. Az Egyetemi Tanács döntését szeptember 28-án a Lakatos-kormány vallás- és közoktatásügyi minisztere, Rakovszky Iván jóváhagyólag tudomásul vette, Bethlen Béla kormánybiztos pedig 2 millió pengőt utaltatott ki az egyetem folyamatos üzemeltetésének biztosítására.

A másik döntő tényező az volt, hogy 1944. október 11-én csak a szovjet csapatok vonultak be a városba, és napokon belül kiderült, hogy a román közigazgatást nem engedik berendezkedni a városban, pedig arra kísérletet tettek. Október 12-én ugyanis Ursu csendőrezredes vezetésével megjelent egy román csendőrlégió, a prekfektúra Bukarestből kinevezett adminisztrációja és kisebb román katonai egységek. Két nappal később, 14-én megjelent a városban a bécsi döntés után Nagyszebenbe távozott I. Ferdinánd Király egyetem rektora, Emil Petrovici, és az egyetem tanácsa is. A rektor egy román csendőrtiszt útján a reggeli órákban felszólította Miskolczy Dezsőt, a magyar egyetem rektorát, hogy adja át a központi épület kulcsait. Másnap, vagy harmadnap megjelent a kolozsvári klinikai telep udvarán Ilie Lazăr (ő volt a román miniszterelnökség és a hadműveleti parancsnokság összekötője), és kijelentette az egybegyűlt helyi román értelmiség előtt: “ő gondoskodni fog arról, hogy az egyetem azonnal román kézre jusson”. Még a helyszínen kinevezte Aurel Milea kolozsvári ügyvédet a klinikák politikai biztosává, és ő is felszólította Miskolczy Dezsőt, hogy adja át az egyetem kulcsait, aki ezt ismét megtagadta. Néhány óra múlva megérkezett a román egyetem sebészeti klinikájának személyzete, és el kezdte leverni a magyar feliratokat, miközben kórusban kiabálták: “Afară cu ungurii!”, majd fegyvereikkel riasztólövéseket adtak le. A város vezetősége erről értesítette a szovjet városparancsnokot. (A feliratok leverésében az a két szebeni professzor, Coriolan Tătaru és Iuliu Haţieganu járt az élen, akik 1918 előtt a Ferenc József Tudományegyetemen tanultak, majd ott voltak asszisztensek.)

Október 16-án J. A. Zincsik gárdaőrnagy, szovjet városparancsnok – Malinovszkij marsallra hivatkozva – elrendelte, hogy három órán belül vonuljon ki Kolozsvárról az ott megjelent román csendőrség, katonaság, adminisztrációs személyzet és a szebeni egyetem képviselői. Ugyanekkor Demeter János, – akit pár nappal korábban a helyi kommunista párt javaslatára a szovjetek a város alpolgármesterévé neveztek ki – közölte Miskolczy Dezső rektorral, hogy a szovjet városparancsnok engedélyezi a magyar egyetem további működését. (Demeter szerint a szovjet városparancsnok a magyar egyetem továbbműködését “kifejezetten szükségesnek és kívánatosnak tartja”.) Ilyen előzmények után a szovjet városparancsnokság értekezletre hívta össze az Egyetemi Tanács tagjait és a magyar egyházak vezetőit. A megszálló szovjetek ismét kijelentették, hogy hozzájárulnak az egyetem zavartalan működéséhez. Szerintem ez a magatartás elsősorban azzal magyarázható, hogy pillanatnyilag a szovjetek számára legfontosabb a klinikák zavartalanul működése volt, hiszen a tordai harcok sebesültjeivel zsúfolásig tele voltak a kórtermek. Ezért nem állhatott érdekükben ebben a helyzetben egy zavaros, sok bonyodalommal járó személyzet-csere. (Másrészt, a magyarság számára kedvező döntés – amelyet a kommunista párt helyi jelenléte is befolyásolt – mintegy a politikai zsarolás eszközeként is szolgálhatott az antikommunista, sőt burkoltan szovjetellenes történelmi pártokat tömörítő Sănătescu-kormánnyal szemben.)

Az Egyetemi Tanács a november 11-i ülésén határozatot hozott, hogy december elsejével kezdődjék meg a tanítás, és ennek érdekében vegyék fel a kapcsolatot az eltávozott tanárokkal. Emellett pedig határoztak arról is, hogy az intézményalapító uralkodó Ferenc József nevét elhagyják, és a továbbiakban a Kolozsvári Magyar Egyetem elnevezést fogják használni. Az ősz folyamán azonban több oldalról is megindultak a sajtótámadások a magyar egyetem ellen. A szélsőséges nacionalista román jobboldal magát azt a tényt sem volt hajlandó tudomásul venni, hogy a magyar egyetem még létezik. Kétségbe vonták, hogy az erdélyi magyarságnak joga lehet egy önálló magyar egyetemhez. Egy dologban azonban – úgy tűnik – a (román) szélsőjobb és a (román és magyar) szélsőbal hasonlóan gondolkodott: mindkét oldalról megkérdőjelezték a magyar egyetem, illetve a megmaradt tanszemélyzet demokratikus jellegét. (A november 5-i Világosság vezércikkében Balogh Edgár már “szellemi nagytakarítást” sürgetett. December 15-én az ODA Központi Tanácsadó Testületének tanácskozásán a Román Demokrata Szövetség is azzal vádolta meg az egyetem vezetőségét, hogy az “fasiszta maradvány”.) Január elején aztán az is kiderült, hogy a sajtótámadásoknak komoly következményei lesznek.

Az oktatás december elsején végül is elkezdődött. A hallgatók száma december 20-án már 628 volt, ám csak 15 professzor maradt az egyetemen: Kolozsváron található ekkor például Entz Géza, Zolnai Béla, Várkonyi Hildebrand, Láng István és Dezső Lóránd is. A jogtudományi és a természettudományi karokon csak egy-egy tanár maradt). A hiányt többféleképpen próbálták pótolni. Egy-egy professzor naponta négy–öt előadást is tartott. Részt vettek az oktatói munkában a tudományos segéderők (intézeti gyakornokok, adjunktusok) is, de mindenképpen szükség volt külső előadók meghívására. Ezeknek a személyeknek a kiválasztásánál azonban már a politikai szempontok is nagy szerepet játszottak. December végén az MNSZ kolozsvári vezetősége “jóakaratúan figyelmeztette” az Egyetemi Tanácsot, hogy a magyar egyetem “intézményeiben, tanításában és tanári karában ma nem felel meg a demokratikus követelményeknek”. A vezetőség nehéz helyzetbe került: egyrészt, mert a tanszékek jogilag nem üresedtek meg, számítani lehetett/kellett arra, hogy jó néhányan visszatérnek Kolozsvárra az elmenekültek közül. Azonkívül – már feltéve, hogy nem akarják “Potyemkin-egyetemmé” zülleszteni az intézményt – bizonyos szakmai kritériumokat is meg kellett (volna) követelni az új oktatóktól. Hogy mekkora politikai nyomás nehezedhetett a vezetőségre, azt az elkövetkező hónapok fejleményei mutatták meg.

A kolozsvári egyetem kérdése a román közigazgatás visszatéréséig

Vasile Pogăceanu, Kolozs megye főispánja már a december 28-i átiratában sürgette az Egyetemi Tanácsot, hogy “az itt élő népek őszinte, demokrata és kellő tudományos felkészültséggel rendelkező legjobbjaiból nevezzen ki rendes és rendkívüli tanárokat az egyes karokra”. Egy pár nappal később Pogăceanu – a 100/1945. sz. átiratában – már 29 “antidemokratikus, sovén vagy fasiszta magatartású” egyetemi tanár állásvesztését kezdeményezte. A listát végignézve: igen “különös” szempontok vezethették az összeállítókat. Itt szerepel Baráth Tibor, aki a nyilas kormánnyal hagyta el Magyarországot, de Forfota Erich és Klein Károly Kurt sohasem volt “fasiszta magatartású” – csak német származású. Szerepel a listán az a Gyergyay Árpád, aki nem menekült el, továbbra is Kolozsváron maradt, és sohasem állították népbíróság elé. Visszatérése után igazolták Bónis Györgyöt, Krompecher Istvánt és Móritz Dénest is. Feltételezésem szerint a listát összeállítók “bizonyítani” kívánták az egyetemi tantestület “antidemokratikus” voltát. Ezenkívül a visszatérni szándékozók elriasztására is jó eszköz lehetett ez a névsor. (Dr. Obál Ferenc közlése szerint – aki maga is visszatért Kolozsvárra 1945 tavaszán – Berde Károly és Méhes Gyula szintén visszament volna Kolozsvárra, azonban éppen az ilyen hírek miatt maradtak végleg Magyarországon. Egy 1945 július eleji feljegyzés megemlíti, hogy a román hatóságok igyekeznek elriasztani a visszatérő, magyar állampolgár professzorokat.)

A magyar egyetem “demokratizálása” mellett a román felsőoktatás problémája volt a másik vitatott kérdés. Az egyetem vezetősége még 1944. november 20-án levelet írt a szebeni egyetem “demokrata érzelmű tanárainak”, javasolva, hogy Kolozsváron vitassák meg “a helyzetből származó kérdéseket”. Válasz a levélre nem érkezett. Mivel az Egyetemi Tanács a román nyelvű hallgatók számára nem tudott az anyanyelvükön oktatást biztosítani, ezért indítványozták, hogy az ODA Legfelsőbb (Központi) Tanácsadó Testülete tegyen lépést a román egyetem megszervezésére.

A kolozsvári egyetem kérdésében több eltérő álláspont uralkodott ekkor úgy a fővárosban, mint Kolozsváron. Bukarestben a történelmi pártok, illetve a Rădescu-kormány elképzelhetetlennek tartotta egy önálló magyar egyetem fennmaradását. Ez az álláspont tükröződött a Gheorghe Vlădescu-Răcoasa kisebbségügyi miniszter által még 1944 november második felében kidolgoztatott Nemzetiségi/ Kisebbségi Statútum-tervezetben is. Magyar részről a legélesebb kritikát a jogszabály 22. szakasza okozta, mert ez a működő kolozsvári magyar egyetem helyett a visszatérő román egyetemen csak magyar és német tanszékek létesítését engedélyezte volna. Nem csoda, hogy a kolozsvári magyar szociáldemokraták, az MNSZ, az egyházak és a magyar egyetem vezetői már decemberben élesen bírálták a tervezet szövegét.

Az önálló magyar egyetemnek azonban az RKP vezetőségében is voltak ellenzői, akik, – mint a Moszkvából visszajött Ana Pauker és Luka László/Vasile Luca –, megelégedtek volna egy magyar tanszék felállításával a román egyetem keretében. (Ennek az álláspontnak a kialakulásában egyrészt az is közrejátszhatott, hogy az 1930-as évek második felétől megerősödött a “nemzeti vonal” az RKP vezetőségében, másrészt az augusztus 23-i “kiugrás” után – a párttagság növelése érdekében is – szükség volt ilyen jellegű “engedményekre”. Goldberger Miklós/Nicolae, a bukaresti pártközpont Kolozsvárra küldött összekötője és ifj. Teofil Vescan egybehangzóan arra hivatkozott, hogy “nincs elég demokratikus érzelmű tanár” a magyar egyetemen.)

A másik elképzelés – mely január elején körvonalazódott – az volt, hogy legyen Kolozsváron egyetlen, közös felsőoktatási intézmény két tagozattal. Publicisztikájában ezt képviselte Balogh Edgár. (A Világosság 1945. január 9-i számában, Erdély egyeteme c. cikkében Balogh Edgár ismételten bírálta az egyetem vezetőségét, azt állítva, hogy az még nem pótolta “demokrata erőkkel” az elmenekült, “jórészt fasiszta” előadókat.) Az ODA észak-erdélyi vezetőségének ebben a kérdésben megoszlott a véleménye.

Az elképzelések folytonos változására, a bizonytalanságra jellemző, hogy Vasile Pogăceanu főispán január 20-án kelt rendeletével (mely végül is csak papíron maradt!) önkényesen felfüggesztette az egyetem és a Mezőgazdasági Főiskola autonómiáját, feloszlatta az Egyetemi Tanácsot. A Mezőgazdasági Főiskolát külön fakultásként kívánta beolvasztani a Tudományegyetembe, az összevont intézmény élére pedig Farkas Árpádot nevezte ki rektornak. A rendeletnek azonban volt egy – a későbbi események ismeretében kirívónak tekinthető – eleme: Pogăceanu elismerte a tervezett új intézménynek a magyar alapítású egyetemmel való jogfolytonosságát, másrészt egy új erdélyi román egyetemet kívánt alapítani.

Az intézkedés beavatkozott volna az egyetem “belügyeibe”, ezért a Rektori Tanács február 2-i ülésén kijelentették, hogy a főispáni intézkedést a Magyar Egyetem szempontjából “különösen veszélyesnek” tartják. Az Egyetemi Tanácsra nehezedő nyomásra következtethetünk abból, hogy ugyanezen az ülésen nyilvános rendkívüli tanároknak hívják meg Sáry István ügyvédet, az MNSZ helyi titkárát és Jordáky Lajost, az RKP tartományi titkárságának tagját, akiknek ezt megelőzően semmiféle tudományos tevékenysége nem volt.

Mivel az egyetem kérdése függőben maradt, ifj. Teofil Vescan kezdeményezésére 1945. február 6-ára széles körű értekezletet tartottak az egyetem rektori tanácstermében. A résztvevők az egyetem, az EME, az MNSZ, a szakszervezetek, a magyar egyházak és más intézmények képviseletében voltak jelen. Sáry Istvántól Vásárhelyi János református püspökig minden magyar felszólaló a kolozsvári magyar egyetem szükségessége mellett szállt síkra. (Jordáky Lajos még azt is felvetette, hogy ha már választani kell, inkább a román egyetem költözzön a román művelődés fontosabb központjába, Balázsfalvára vagy Nagyszebenbe.) A román felszólalók, (Victor Pop és Iulian Chitta) viszont továbbra is a kolozsvári román nyelvű oktatás megindítását sürgették. Végül Vescan ismételten kijelentette, hogy szerinte “az egyetem jelenlegi alakjában nem demokratikus”, és ő továbbra is a közös egyetemet támogatja.

A kérdés hivatalos rendezésére az ODA észak-erdélyi tartományi konferenciáján, 1945. február 12–13-án tettek újabb kísérletet a résztvevők. A szakbizottság, illetve a konferencia Vescánnak a kolozsvári egyetem kérdésében többször hangoztatott álláspontját csak hosszas vita és bizalmi szavazás után fogadta el: eszerint egy közös egyetemet kell felállítani, mert “csak ahhoz van megfelelő, demokrata érzelmű tanszemélyzet”. (Ezt a véleményt támogatta az RKP bukareti küldötte, Goldberger Miklós/Nicolae és Szolnok-Doboka főispánja, Petre Moldovan is.) Az értekezleten meghozott határozat szerint önálló magyar vagy román egyetem csak akkor lesz lehetséges, ha “az egyik fél megindokoltan kérni fogja” azt. A felállítandó Kolozsvári Egyetemi Tömböt egy magyar és román tudományegyetem, valamint egy kétnyelvű műszaki főiskola alkotja. A megszavazott határozat, amelyhez az MNSZ képviselői csak kényszerű politikai okokból csatlakoztak, kétségessé tette a magyar egyetem önállóságát, ezért az igen negatív visszhangot váltott ki. Valószínűleg ezzel magyarázható, hogy a sajtóban a szöveg már csak mint határozati javaslat jelent meg. A tanácskozáson az egyetemek problémájának további kezelése céljából felállítottak egy “Hatos Bizottság”-ot, amelynek Tudor Bugnariu, Liviu Telia, Teofil Vescan, Csőgör Lajos, Jordáky Lajos és Jancsó Elemér voltak a tagjai.

A határozat-kiváltotta aggodalom miatt később az MNSZ kolozsvári vezetősége is kénytelen volt kimagyarázni állásfoglalását az Egyetemi Tanácsnak küldött átiratában, amelyben az egyik fő érv az volt, hogy a konferencián hozott határozat mindössze javaslat, amelynek “végleges formába öntése a kiküldött hatos bizottságtól függ”. A közvélemény reakciójának jeleként is felfoghatjuk az egyetemi alkalmazottak emlékiratát. Ebben arra figyelmeztették a Hatos Bizottságot, hogy: “A kétnyelvű egyetem esetleg megvalósítható Svájcban..., de nem nálunk, ahol a nacionalizmus mindkét népen súlyos sebet ütött.” Február 26-án hasonló értelmű emlékiratot juttatott el a Hatos Bizottsághoz a kolozsvári Magyar Demokrata Egyetemi és Főiskolai Hallgatók Egyesülete is. E figyelmeztetések ellenére azonban Pogăceanu főispán március 9-én – már a Groza-kormány kinevezése után! – a Hatos Bizottság javaslatára hivatkozva rendeletet adott ki, melyben “véglegesen” rögzítette az Egyetemi Tömb felépítését. Eszerint az három autonóm intézményből állna: a román és magyar tudományegyetemből és egy kétnyelvű – több magyar és román karral és több székhellyel működő – műszaki egyetemből. Pogăceanu emellett a tanszemélyzetet is ki akarta egészíteni több olyan személlyel, akik esetében már egyértelműen látszott, hogy a “politikai megbízhatóság” volt a kiválasztás fő szempontja. Ilyen alapon nevezte ki Balogh Edgárt “sajtótudományi előadónak”, Demeter Jánost pedig a “közigazgatás, esetleg alkotmánytan” nyilvános rendkívüli tanárának. (A tervezett kinevezettek között azonban voltak olyanok is, akiknek szakmai rátermettségéhez kétség sem férhetett, és 1945-ben a Bolyai Tudományegyetemen megbecsült tanárok voltak, mint Venczel József, Jakó Zsigmond vagy Mátyás Mátyás.) A Hatos Bizottság által jóváhagyott rendelet-tervezethez az Egyetemi Tanács különböző észrevételeket fűzött, végül azonban ez a tervezet is aktualitását vesztette, hiszen március 13–15. között visszatért Észak-Erdélybe a román közigazgatás, és ezzel a kolozsvári magyar egyetem kérdése is másként vetődött föl.

Miközben 1945 eleje óta a sajtóban és különböző fórumokon folyt a vita a felsőoktatás kérdéséről, az egyetemen a második félév kezdetén tovább nőtt a beiratkozott hallgatók száma, egyre többen jöttek vissza az elmenekültek vagy a munkaszolgálatra hurcoltak közül. (Március elején az egyetemnek már 856 beiratkozott hallgatója volt.) A hallgatók mellett az elmenekült professzorok is kezdtek visszatérni, ez a háborús körülmények között nem volt egyszerű. A különböző nehézségek ellenére a tavasz folyamán visszatért Kolozsvárra többek közt Gunda Béla, Klimkó Dezső, Ludány György, László Gyula, Szász István, Obál Ferenc is. A professzorok nagyobb része a családját hátrahagyva, olykor kalandos körülmények között jött vissza Kolozsvárra, pedig a Romániából érkező, bizonytalan és egymásnak ellentmondó hírek eltántoríthatták volna őket az úttól.

A magyar felsőoktatás kérdése a Groza-kormány kisebbségpolitikájának tükrében

A magyar közvéleményben nagy várakozás (és most már tudjuk: jókora illúzió) élt a “magyarbarát” Grozával szemben. Remélték, hogy most végre igazságosan oldódik meg a hónapok óta húzódó vita a kolozsvári egyetem ügyében.

A magyar egyetem kérdésében két ellentétes tendencia ütközött ekkor: egyrészt a Párizsban folyó béketárgyalásokon Románia igyekezett kedvező képet kialakítani kisebbségpolitikájáról, míg otthon gyenge támogatását a hagyományos román nacionalizmusnak tett engedményekkel igyekezett fölerősíteni.

1945. március 13-án Kolozsváron tartotta a kormány kihelyezett ülését, ezzel demonstrálva Észak-Erdély “visszatérését” Romániához. A minisztertanácsi ülés alkalmából Demeter János emlékiratot adott át a miniszterelnöknek, amelyben a még megoldatlan problémákat tárták Groza elé. Ebben több fontos kérdés mellett kitértek a magyar egyetem ügyére is: Kolozsváron az önálló magyar egyetem megtartását és Székelyföldön (Marosvásárhelyen) magyar tannyelvű műegyetem felállítását kérték.

A kormány azonban a várakozásokkal ellentétben újabb intézkedéseivel (lásd a földreform-törvényt, a CASBI-törvény végrehajtási utasítását, az állampolgársági törvényt, stb. stb.) korántsem biztosítottak megnyugtató légkört az egyetemi tárgyalások megkezdéséhez.

Április 9-én ült össze az Egyetemi Tanács, hogy a szebeni román tárgyalódelegáció megérkezése előtt rögzítsék álláspontjukat. Leszögezték többek között, hogy a legnehezebb kérdés, az épületek szétosztása legyen egy későbbi tárgyalás témája. Az 1940 után Kolozsvárra került felszerelés véleményük szerint a magyar egyetemet illeti, a többit pedig egyenlő arányban osszák ketté. Kitértek az Erdélyi Múzeum-Egyesület (EME) gyűjteményeire is –, amelyek a tanács álláspontja szerint kizárólag az egyesület tulajdonai –, és a botanikai kert kérdésére, amelyet a tanács javaslata szerint a két egyetem közösen kellene használjon.

Az érdemi tárgyalások április 16-án kezdődtek el a vármegyeházán a kommunista Aurel Potop nemzetnevelésügyi államtitkár elnökletével. A résztvévők között volt Luka László, az ODA országos főtitkára, dr. Csőgör Lajos egyetemi tanár és Kolozs megyei alispán, Pásztai Géza, aki a magyar szociáldemokratákat képviselte, Jordáky Lajos frissen kinevezett egyetemi tanár, egyben az észak-erdélyi ODA társelnöke és Balogh Ernő prodékán. A román felet Emil Petrovici, a szebeni egyetem rektora, ifj. Teofil Vescan, az észak-erdélyi ODA másik elnöke, David Prodan és Alexandru Roşca egyetemi tanárok képviselték. A bizottság tagjai közül tehát hiányoztak azok, akik 1944 őszén a magyar egyetem helyben maradásában döntő szerepet játszottak, és a tárgyalások megkezdésekor annak még legitim vezetői voltak. A román tárgyalófélnek ugyanis az volt az álláspontja, hogy a kolozsvári egyetem magyar állampolgárságú tanárai “nem illetékesek a hivatalos tényezőkkel való tárgyalásra”. Ezért történt az, hogy a legitim Rektori Tanács tagjai közül egyedül csak Balogh Ernő – aki román állampolgár volt 1940 előtt – lehetett jelen azokon a tárgyalásokon, ahol az egyetem sorsa dőlt el. Ez a méltánytalan kirekesztés kikapcsolta a magyar egyetem folytonosságát szimbolizáló, politikailag semleges egyetemi vezetőséget a tárgyalásokból, és előrevetítette annak lehetőségét, hogy a “pártpolitikailag kötött” Csőgör és Jordáky engedékenyebbek lesznek a román fél követeléseivel szemben. Ez utólag be is igazolódott. A két napig folyó tárgyalások után elfogadott határozat legfontosabb döntései a következők voltak: a nagyszebeni I. Ferdinánd Király Egyetem visszatérésének napján, május 1-én Kolozsváron magyar előadási nyelvű állami tudományegyetem létesül. A román egyetem elfoglalja azokat az épületeket, amelyeket a bécsi döntést követően, 1940. augusztus 30. után elhagyott, míg a magyar egyetem a sétatéri volt Regina Maria, a korábbi De Gerando (mely 1919 előtt és 1940-44 közt a magyar, illetve 1919-40 között a román állam tulajdonát képezte) és a Marianum leánygimnáziumok (mely a római katolikus egyház tulajdonában volt) épületeibe költözik. (Látható tehát, hogy a román fél részben a katolikus egyház rovására akarta megoldani az épületkérdést...) Ami pedig a magyar egyetem orvosi intézményei és laboratóriumainak elhelyezését illeti, a megegyezés szerint mindaddig, amíg egy új épületben nem kapnak helyet, a Mikó utcai ún. Új Klinika épületét fogják használni. A magyar állampolgárságú egyetemi tanszemélyzet csak akkor folytathatja működését, ha román állampolgárságért optál.

Mivel a magyar egyetemnek az egyezmény szerint ki kell ürítenie az épületeit, és új helyre kell költöznie, a megegyezést nem írta alá Balogh Ernő, és a szociáldemokrata politikus Pásztai Géza neve is hiányzott a póthatározat aláírói közül. (A magyar szociáldemokratáknak az egyezménnyel kapcsolatos elégedetlensége a cenzúra által szorongatott lapjuk, az április 25-i Erdély vezércikkéből is kitetszik: “Nem csinálunk titkot belőle, hogy a megállapodást nem tartjuk a legideálisabbnak...”)

A két napon át tartó tárgyalások eredménye nyílt megtagadását jelentette a két egyetem egyenjogúságát hirdető kijelentéseknek. A kiköltözés hírét hallva ezért a magyar közvélemény körében igen nagy lett az elkeseredés. (Ekkor keletkezhettek azok a vádak, hogy Csőgörék “eladták a magyar egyetem épületeit a románoknak”.) Hogy mennyire bizonytalan információk szivárogtak ki a határozatról, arra jellemző, hogy a magyar egyetem még hivatalban lévő vezetősége is csak “magánközlésekből” ismerte annak szövegét.

Április 25-én Bukarestben folytatódtak a tárgyalások. Ezeken Demeter János és Jordáky Lajos mellett már részt vett Venczel József és Nagy Géza is, akik talán a legjobban ismerték a magyar egyetem szerteágazó problémakörét. A tárgyalásokon azt javasolták, hogy a kormány állítson fel miniszteri bizottságot, amely az épületek és a személyi kérdések megoldásával lenne megbízva. Ezen kívül az ideiglenes Egyetemi Tanács összetételére is javaslatot tettek: Miskolczy Dezső (rektor), Jordáky Lajos (prorektor), György Lajos (a bölcsészettudományi kar dékánja), Jancsó Elemér (prodékán), Buza László (a jog- és közgazdaságtudományi kar dékánja), Demeter János (prodékán), Balogh Ernő (a természettudományi kar dékánja), Dezső Lóránd (prodékán), Veress Ferenc (az orvostudományi kar dékánja) és Csőgör Lajos (prodékán). (Figyelemre méltó, hogy a korábbi gyakorlat szerint a prodékánok az előző tanév dékánjai voltak, viszont Jancsó és Demeter 1944 előtt még a tanári karnak sem voltak tagjai...)

Két nappal később, 30-án újabb delegáció (Kurkó Gyárfás, az MNSZ elnöke, Czikó Nándor, a nemzetiségügyi minisztérium tanácsosa, az MNSZ alelnöke, Demeter János kolozsvári alpolgármester és az egyetem részéről Nagy Géza valamint Venczel József) tárgyalt Stefan Voitec nemzetnevelésügyi miniszterrel és Aurel Potop államtitkárral. A tárgyalások “eredménye” az az elképzelés volt, hogy a klinikák épületeit – Groza határozott kívánságára! – a magyar és román orvostudományi karok közösen használhatják. A korábbi megállapodásokkal ellentétben azonban a magyar állampolgárságú tanárokat csak a román állampolgárság felvétele esetén sorolják be. (A magyarországi professzoroknak a magyar egyetem melletti hűségét, kiállását többek között az a tény is jól mutatja, hogy többen hajlandóak lettek volna román állampolgárságért optálni, csak maradhassanak a magyar egyetemen..!) A magyar küldöttség minden érvelése hatástalan volt, a bukaresti partner nem engedett. A magyar állampolgárságú professzorok helyzetének rendezésére az utolsó – kompromisszumot kereső – javaslat május 2-i keltezésű: az észak-erdélyi ODA társelnökei azt javasolták, hogy a Kolozsváron mindvégig kitartó tanárokat automatikusan sorolják be a leendő egyetem tanszemélyzetébe, míg azokat, akik október 11-e után jöttek vissza, alkalmazzák szerződéssel, vagy – a román állampolgárság fölvétele esetén – kapjanak kinevezést a meglévő szabad katedrákra. A május végén megjelenő törvényrendeletből látható, hogy e javaslatnak sem volt foganatja....

A magyar nyelvű felsőoktatás helyzetének “rendezése”

Május 29-én a Monitorul Oficialban megjelent a 406. és 407. sz. királyi törvényrendelet. Az első elrendelte, hogy az I. Ferdinánd Tudományegyetem, valamint mindazok a közép- és alsó fokú iskolák, melyeknek a bécsi döntés után távozniuk kellett Észak-Erdélyből, térjenek vissza, és foglalják el korábbi épületeiket. Ennek egyik következménye az lett, hogy a magyar nyelvű felsőfokú agrárképzés egyetlen intézménye, a Magyar Mezőgazdasági Akadémia épületeit úgy kellett átadnia a visszatérő román mezőgazdasági főiskola számára, hogy a rendelkezésre bocsájtott más épületek hiányában gyakorlatilag megszűnik. (Csak Voitec nemzetnevelésügyi miniszter személyes közbelépésének volt köszönhető, hogy az 1944/45-ös tanévben beiratkozott magyar hallgatók a Mezőgazdasági Akadémia tanárai előtt vizsgázhattak, illetve szigorlatozhattak le.)

A magyar egyetem az elveszített 46 (más adatok szerint 52) épületéért “cserébe” az átadott központi épület alapterjedelménél 60 százalékkal kisebb sétatéri (De Gerando/Regina Maria) leánygimnázium épületét kapta meg. A törvény nem gondoskodott sem a természettudományi, sem az orvostudományi karok elhelyezéséről, ezért az új egyetemet megalapító 407. sz. törvény ekkor csak üres gesztusnak tűnt.

A dekrétumok szövegének megismerése felháborodást váltott ki a kolozsvári magyarságból. Május 31-én az MNSZ és az RSZDP Magyar Bizottsága által összehívott tömeggyűlés tiltakozott a “laza kerettörvény” miatt, amely nem rögzítette az új egyetem működési kereteit. A felszólaló Balogh Edgár már azt is eredményként könyvelte el, hogy az egyetemet jogi személynek nyilvánították, majd kijelentette, hogy: “Csak akkor költözködünk ki a régi egyetemi épületekből, amikor zavartalanul folytathatjuk tovább a tanítást és tudományos kutatásainkat.” (A tiltakozó nagygyűlésről a kolozsvári magyar napilapok már nem számolhattak be. Az egykorú vélemény ebben is a cenzúra, személyesen Méliusz József, a Propagandaügyi Minisztérium Kolozsvárra delegált tanácsosa, vagyis főcenzora közbeavatkozását látta...) A nagygyűlést követően Csőgör Lajos vezetésével újabb delegáció indult Bukarestbe, hogy megpróbálja elérni a törvények sérelmes rendelkezéseinek módosítását. A bukaresti tárgyalások azonban csak annyi eredménnyel jártak, hogy az egyetem ügyeinek további intézését egy háromtagú bizottság vette át, melynek Csőgör Lajos, Demeter János és Jancsó Elemér lettek a tagjai.

A két törvény megjelenése után az Egyetemi Tanács kijelentette, hogy tekintettel a tömegelégedetlenség megnyilvánulásaira – a történtekért –, a lehetséges következmények miatt nem vállalhatja a felelősséget, hiszen április óta a magyar állampolgárságú tanácstagok még a tárgyalásokon sem vehettek részt. A hármas bizottság kinevezése után a magyar tudományegyetem tanácsának, rektorának és dékánjainak hatásköre megszűnt. Az eddig működő Egyetemi Tanács június 3-i értekezletén kénytelen volt megállapítani a jogfolytonosság hiányát: “...az illetékes tényezők az új magyar egyetem létesítésénél nincsenek figyelemmel az 1944 őszén Kolozsváron maradt Magyar Tudományegyetemre, s arra, hogy Kolozsváron a kényszerű szegedi működés 22 esztendejétől eltekintve 1872. óta magyar tudományegyetem működik.” Az Egyetemi Tanács az értekezleten bejelentette, hogy működését megszünteti, Miskolczy Dezső rektor és Buza László prorektor pedig elköszönt a résztvevőktől. Ettől kezdve az új hatalom bizalmát élvező “új emberek” vállán nyugodott a magyar felsőoktatás megmaradásának felelőssége.

A magyar egyetem épületeinek ismételt elkobzásába sokan nem tudtak belenyugodni. Miután visszatért Bukarestből a Csőgör Lajos-vezette delegáció, június 3-án a 406. és 407. sz. törvényrendeletek ismertetése céljából az egyetemi szakszervezet egy nagygyűlést hívott össze. Az megjelent 700 (!) egyetemi alkalmazott előtt sokak meglepetésére Balogh Edgár “a legteljes megelégedését fejezte ki az egyetem sorsa miatt”. A valódi közhangulatot azonban a felszólaló dr. Huhn Nándor “lázító” beszéde tükrözte, akinek javaslatára küldöttség ment Basiev szovjet városparancsnokhoz azzal a céllal, hogy tőle kérjenek segítségét az egyetemi épületek június 5-re tervezett átadásának megakadályozására. A városparancsnok – a status quora hivatkozva – a küldöttséget támogatásáról biztosította, még a román részről esetleg felmerülő erőszakkal szemben is! Huhn Nándor eme “partizánakcióját” azonban a magyar kisebbség érdekvédelmi szervezetének induló MNSZ kommunista vezetősége nem támogatta. Bányai László, a szövetség egyik alelnöke másnapi újabb taggyűlést hívott össze, és a nagyrészt “kétkezi dolgozókból álló” testület “sajnálkozását fejezte ki a tegnapi események miatt”...

Az épületek kérdése mellett a másik legfontosabb, meg nem oldott probléma a magyar állampolgárságú egyetemi tanároké volt. Érdekükben Kristóf György, Balogh Ernő, Bíró Vencel, György Lajos és Szabó T. Attila egy szolidaritási nyilatkozatnak tekinthető levelet juttattak Csőgör Lajoshoz. Ebben kijelentették, hogy: “tudományos szempontból kielégítő magyar egyetem megszervezését az itt maradt nem román állampolgárságú tanártársaink munkájának igénybevétele nélkül tökéletesen lehetetlennek tartjuk...”, és leszögezték, hogy azok alkalmazása nélkül ők sem vállalják az egyetemi munkát. E kiállás jelentősége a szolidaritás emberi dimenzióján túl az, hogy nyilvánvalóvá tette a hármas bizottság előtt: a magyarországi professzorok nélkül nem biztosítható a színvonalas egyetemi oktatás.

Június 5-én zajlott a hármas bizottság és a szebeni egyetem küldöttsége között az egyetem de jure átadása és átvétele. Egy, a magyar külügyminisztérium anyagai közt található korabeli följegyzésből úgy tűnik, hogy az átadási jegyzőkönyv rendelkezési része idő előtt kiszivároghatott, ugyanis a dokumentum névtelen szerzője (talán Demeter Béla, a Békeelőkészítő Osztály szakértője) megjegyzi: “A jegyzőkönyvet, melyet a hármas bizottság teljesen rossznak tart, nem merték nyilvánosságra hozni. Ehelyett egy, a 405/1945. sz. rendelettörvény 5. pontjára hivatkozó halvány »Egyezményt« készítettek el, amellyel sikerült a tömegek figyelmét elterelni arról, hogy »mellesleg« olyan átadási jegyzőkönyv készült el, mely nemcsak az április 16–18-i határozatoknál, hanem magánál az idézett rendelettörvénynél is súlyosabb, amikor minden feltétel nélküli átadásról szól, anélkül, hogy az 1940 után szerzett épületekre és felszerelésekre bár egyetlen kikötést tartalmazna.”

A június 5-i átadási-átvételi jegyzőkönyv egy korszak végét jelzi: jogilag ezzel válik befejezett ténnyé a magyar alapítású egyetem megszüntetése Kolozsváron. A jegyzőkönyvet aláíró Csőgör Lajos, Demeter János és Jancsó Elemér már egy új korszak és egy új mentalitás képviselői. Hittek abban, hogy román elvtársaikkal együtt olyan új világot építenek, amelyben az erdélyi magyarság már nem másodrendű állampolgárként, hanem a többségi lakosság egyenrangú partnereként fogja élni mindennapjait. Nincs okom kételkedni emberi becsületességükben: számukra ez a hit garanciát jelentett az egyetem jövőjére vonatkozóan. Tény viszont, hogy az erdélyi/romániai magyar szélsőbaloldal, amelynek mindhárman képviselői voltak, ideológiai korlátai miatt nem tudta – esetenként nem akarta, nem merte, nem volt képes – észrevenni azokat a jeleket, amelyek idejekorán bizonyították e “hitbéli garancia” elégtelenségét...

A Bolyai Tudományegyetem első évei

A magyar egyetem helyzetének alakulása a Groza-kormány első évében

Az elemi-, közép- és felsőfokú oktatás területén jelentkező rengeteg probléma megoldatlansága miatt a magyar kisebbség egyik közéleti személyiségének 1945 végén az volt a véleménye, hogy: “Az állam által fönntartott magyar iskolák száma csak papíron igen nagy. Sem az épületek kérdése, sem a tanerők fizetése nincsen még rendezve, a magyar egyetem körül kétszínű játék folyik.” Valóban kétszínű játékot folytatott volna a magyar egyetem kérdésében a Groza-kormány? Úgy vélem, az alább ismertetett tények ezt mutatják.

A Groza-kormánynak a magyar egyetemmel kapcsolatban folytatott kétszínű játéka már az intézmény létrehozásának módjában is megfigyelhető.

Egyfelől a királyi dekrétumnak nem jelent meg végrehajtási utasítása, ehelyett kilátásba helyezte, hogy különböző miniszteri határozatok tartalmazzák majd a konkrét intézkedéseket, azok fogják megállapítani a tanszékek, a tanszemélyzet számát stb. Nem csupán a végrehajtási utasítás hiányzott, hanem egy kormánybiztos is, aki egyszemélyben felelős lett volna a szükséges intézkedések meghozataláért. Hiánya hamarosan érezhetővé vált: a minisztériumi apparátus szabotálása, valamint a szebeni professzori kar halogató magatartása miatt a törvényrendeletben előírt intézkedések nagy időközökkel, jócskán megkésve jelentek meg. Fél évvel a jogszabály megjelenése után még mindig nem történt meg a tan- és segédszemélyzet besorolása, és ez rendkívül terhes anyagi- és jogbizonytalanságot okozott az intézményépítés legnehezebb, kezdeti stádiumában.

Másfelől a királyi törvényrendelet úgy hozott létre egy felsőfokú oktatási intézményt, hogy a működéséhez szükséges technikai-anyagi feltételeket egyáltalán nem biztosította. Tételesen egyetlenegy épületet (a Regina Maria/De Gerando Leánygimnáziumot) bocsátott az új intézmény rendelkezésére. Mivel a jogszabály kidolgozói tisztában voltak azzal, hogy az orvostudományi- és részben a természettudományi karok épületek nélkül nem működhetnek, néhány – a magyar közvéleménynek szánt “engedményt” is beépítettek a szövegbe. Többek között egy igen-igen homályos megfogalmazást, miszerint “a szükségletekhez és lehetőségekhez mérten más épületek is [a magyar egyetem] rendelkezésére bocsáthatók”, illetve azt, hogy a román egyetem majd befogadja a magyar “testvérintézmény” természettudományi és orvostudományi karainak hallgatóit, hogy azok ott végezzék szakmai gyakorlataikat. E passzusok azonban jó kibúvót nyújtottak a román tárgyalófélnek akkor, amikor a magyar egyetem képviselői azt szerették volna elérni, hogy bizonyos épületeket valamennyi ideig közösen használjanak.

Az “egyetem-alapító” jogszabály tehát már eleve lehetővé tette, hogy mindazok, akik kezdettől fogva ellenezték a magyar egyetem létrehozását, mindent megtehessenek azért, hogy ez a felsőoktatási intézmény csak papíron létezzen. Nem rajtuk múlt, hogy a Bolyai Tudományegyetem több lett, mint a Groza-kormány propagandájának egyszerű kirakatintézménye.

1945. június 5-én, amikor a magyar egyetem ideiglenes vezetősége kénytelen volt – egyelőre még csak jogilag – átadni a volt Ferenc József Tudományegyetem összes épületét a Nagyszebenből visszatérő román egyetem részére, a két intézmény megbízottai megállapodtak abban, hogy néhány nap múlva, 10-én Bukarestben folytatják tovább a már áprilisban elkezdett tárgyalásokat, abból a célból, hogy rendezzék végre az épületekkel, valamint az egyetemi felszerelések, berendezések megosztásával kapcsolatos vitás kérdéseket.

A bukaresti tárgyalásokra magyar fél terjedelmes és részletes javaslattal érkezett. E javaslatcsomag készítőit (Nagy Gézát és Venczel Józsefet) az a remény motiválta, hogy sikerül a román féllel méltányosan megegyezni. Ebből kiindulva javaslatuk a következő volt: a leánygimnázium épületében csupán a magyar bölcsészettudományi kar egységei helyezhetők el, az intézetek egy része a Király utcai Toldalagi-Korda palotában marad. A természettudományi kar azon intézetei, amelyek szorosan kötődnek az Erdélyi Múzeum-Egyesület különböző gyűjteményeihez, eredeti helyükön maradnak olyképpen, hogy az adott épületeket a két egyetem megosztja. További 6 intézetet a botanikus kert állattani intézetében javasoltak elhelyezni.

Az igazi problémát azonban nem a természettudományi fakultás, hanem az orvostudományi kar intézeteinek, klinikáinak az elhelyezése okozta. Ezt részben úgy próbálták megoldani, hogy néhány intézetet az eredeti épületeikben javasoltak újból létrehozni, úgy, hogy azokat a románokkal közösen használják, vagy megosztják. A klinikák nagyobb részét a két világháború között épült Újklinika épületében, egy államosított magánvillában, valamint a kolozsvári Mentőpalotában javasoltak elhelyezni.

Nagy Gézát és Venczel Józsefet, amikor javaslataikat megtették, a méltányosság elve vezette; valószínűleg bíztak a román egyetem képviselőinek és a professzori karnak a megértésében. Csakhogy már az első tárgyalási napon, június 10-én kiderült: reményük megalapozatlan volt, a román tárgyalófél magatartása mereven elutasítónak bizonyult. A továbbiakban a következők derültek ki: a román elképzelés szerint a magyar egyetemen egyelőre csak a bölcsészeti, valamint a jog- és közgazdasági kar kezdené meg működését; (“Kárpótlásul” Kernbach orvoskari dékán “nagylelkűen” fölajánlotta, hogy a magyar orvostanhallgatók a román egyetem orvosi karán folytathatják tanulmányaikat, sőt, ott még magyar nyelvű előadásokat is fognak tartani számukra.) A román orvosi kar június 7-én, – két nappal azt követően, hogy a két intézmény vezetői a “demokratikus méltányosság” jegyében aláírták az együttműködésüket kilátásba helyező egyezményt –, határozatot hozott arról, hogy nem lehet épületeket átengedni a magyar egyetem részére.

Hogy a “jó szándéknak” legalább a látszatát fel tudják mutatni, Emil Petrovici rektor az érdemi viták megkezdése előtt ismertette a – jórészt “alibi-javaslatokat” tartalmazó – rendezési tervüket. E tervezet ugyanis ismét azokat az épületeket “ajánlotta föl” a magyar klinikák és intézetek számára, amelyekről már az áprilisi tárgyalások idején kimutatta a magyar fél, hogy gyógyítási célokra teljesen alkalmatlanok. (A szebeni tervezet készítőinek mentalitását jól jellemzi, hogy a felajánlott épületek döntő többsége sohasem volt a román egyetem tulajdonában.) Ezt a “javaslatot” a magyar fél érthető módon visszautasította. Az ezután kezdődő hosszas vitákból csupán egyetlen vitapontot emelek ki, az Újklinika kérdését. Bár felszólalásában Csőgör Lajos felhívta a figyelmet arra, hogy “az úgynevezett Újklinika épülete a magyar egyetem orvosi karának létét, vagy nemlétét jelenti, [...] a [magyar] közvélemény az egyetem működését a klinikákon keresztül ítéli meg”, és “amennyiben a Magyar Egyetem orvosi karának kérdését nem oldják meg, a közvélemény nem hisz többé az egyetemi kérdések megoldásában”, érvelése nem hajlította egy kompromisszumos megoldás felé a román tárgyalófelet. Alapállásukat Constantin Daicoviciu dékán fogalmazta meg a legnyíltabban, amikor válaszul a magyar küldöttség javaslataira kijelentette: “az I. Ferdinánd Király Tudományegyetem Kolozsvárra való visszatérése politikai és nemzeti szükségesség”, valamint: “két egyetem párhuzamos működése teljes lehetetlenség”.

Az eredménytelen tárgyalások ellenére június 18-án megjelent a román egyetemi átvételi bizottság, hogy kezdetét vegye az egyetemi épületek, klinikák stb. gyakorlati átadása–átvétele. Június 21–22. körül azonban megegyezés jött létre arról, hogy az átadási jegyzőkönyvnek tartalmaznia kell: 1) az 1940 szeptember 11. után Kolozsvárra került felszerelés a magyar egyetem tulajdonát képezi. (A bécsi döntés után Kolozsvárra kerülő különböző felszerelések – a korszerű röntgenkészülékektől az ágyakig – értéke 1945-ben mintegy 25 millió aranypengő volt!) 2) A magyar egyetem elhelyezkedési gondjainak megoldásáig a román egyetem ideiglenesen helységeket, vagy épületeket enged át abból a célból, hogy a magyar intézmény tovább tudjon működni.

A román átvevő bizottság a megegyezett időben a fenti kikötéseket kijátszó jegyzőkönyvvel jelent meg, amelyben az 1940 utáni beszerzésekkel kapcsolatban csupán az szerepelt, hogy fel kell tüntetni a beszerzés időpontját. Mivel az eredeti megegyezést tükröző határozatot a tárgyalásokon jelen lévő román orvosprofesszorok (Tătaru, Popovici, Ţepoşu) nem voltak hajlandók aláírni, Groza utasítására a jegyzőkönyvet kiegészítették egy, az 1940 utáni felszerelések tulajdonjogát tisztázó szakasszal. Valószínűleg ugyancsak Groza óhajára Petrovici rektor körlevelet adott ki, – amely konkrétumok helyett csupán általános elvként fogalmazta azt a kívánságot, hogy: “a legteljesebb demokratikus egyetértés uralkodjék” a két egyetem személyzete között. Ez a körözvény “jogilag súlytalan” volt, – ráadásul a román professzorok egy része kézhez sem kapta! Emiatt a klinikákon már az átadás–átvétel első napján elkezdődött a veszekedés: a magát birtokon belül tudó román személyzet az esetek döntő többségében igyekezett minél hamarább “kiakolbólítani” addigi munkahelyeikről a magyar alkalmazottakat.

Problematikussá vált a magyar egyetem jog- és közgazdaságtudományi karának elhelyezése is. Bár Potop államtitkár megígérte, hogy az 1940 őszén Brassóba költözött Kereskedelmi Akadémia Bástya utcai épületét még legalább egy évig használhatja a kar, ennek ellenére a brassóiak utasítást kaptak a nemzetnevelésügyi minisztériumtól, hogy térjenek vissza az épületbe. A helyzet csupán ideiglenesen oldódott meg, mert a július 16-án megjelent minisztériumi határozat csak az 1945/46-os tanévre tette lehetővé az épület használatát. (Az elkövetkező években továbbra is az egyetem használatában maradhatott az épület.)

Mindezek ellenére a karok és klinikák elhelyezésével kapcsolatos tervezgetések magyar részről tovább folytak. Július 22–24. közt bukaresti építészek vizsgálták meg a volt leánygimnázium és a klinikák épületeit. Ez utóbbi arra utal, hogy ekkor még a magyar egyetem vezetősége még nem adta fel azt az elképzelését, hogy az orvostudományi kart Kolozsváron helyezzék el.

A további tervezgetések (álmodozások?) ellenére azonban némi fordulat állt be a magyar orvosi kar elhelyezésének ügyében: június közepe táján a magyar egyetem vezetőségének tervei között először merült föl komolyan az az elképzelés, hogy a magyar orvosi kar a marosvásárhelyi, üresen álló volt Csaba Királyfi Hadapródiskola (1920–40 közt Mihai Viteazul Kadétiskola) épületébe költözzék. A Marosvásárhelyre történő költözést “magas” szintről is támogatták. Csőgör Lajos úgy emlékezik vissza, hogy ez a megoldás Luka Lászlótól származott, aki egyébként többször is szorgalmazta azt, hogy a Székelyföld kapjon végre főiskolát/főiskolákat. (Lehetséges, hogy a leendő rektornak Luka említette először a megoldást, az azonban tény, hogy Balogh Edgár már az 1945. május 30-i kolozsvári nagygyűlésen is javasolta, hogy a klinikák költözzenek Marosvásárhelyre.) Június 20–23. körül volt egy szakértőkből álló bizottság (tagjai több műszaki szakember kíséretében Jancsó Elemér, Venczel József, Ludány György) ment Marosvásárhelyre azzal a céllal, hogy tájékozódjanak az ottani lehetőségek felől. A bizottság bizakodva érkezett vissza: valószínűleg abból az előfeltevésből indultak ki, hogy ha a kormányzattól megkapják az átalakításokhoz, tatarozáshoz szükséges pénzösszeget, gond nélkül berendezkedhet az orvostudományi kar Marosvásárhelyen. (Ekkor még az a Ludány professzor is bízott a vásárhelyi megoldásban – lásd a sokat idézett felkiáltását: “Valóságos Cambridge!” –, aki később szükségesnek látta megmagyarázni kezdeti lelkesedésének okát…)

Mintegy héttel azt követően, hogy a marosvásárhelyi költözés terve fölmerült, a magyar egyetem hármas bizottsága még mindig azzal próbálkozott a Voitec nemzetnevelésügyi miniszterhez írott fölterjesztésében: miniszteri határozattal rendeljék el, hogy a román egyetem végre adja ki az 1940 után beszerzett fölszerelést (az 1919 előtti anyagokat pedig elképzelésük szerint fele-fele alapon osztanák meg); mindemellett azonban a két egyetem természettudományi és orvostudományi karainak intézetei együttműködésének rendezésére is adjanak ki rendeletet!

A rendezés halaszthatatlanságát jól mutatja a tanügyi szakszervezet egyetemi alosztályának július 2-i emlékirata is. Ebből kiderül, hogy a szakszervezeti vezetők még mindig reménykedtek abban, hogy az intézetek egy része, és a klinikák esetében sor kerül a két egyetem közötti épületmegosztásra, másrészt jelzik a mintegy 1200 főnyi egyetemi alkalmazott elkeseredését, a növekvő egzisztenciális bizonytalanságot: elkezdődött a szolgálati lakásokban lakó alkalmazottak kitelepítése; a kinevezések hiányában március óta nincs fizetésük. Kétségbeesett helyzetükről számol be egy júniusban keletkezett helyzetjelentés is: “Az egyetem tanárai és alkalmazottjai napról-napra kölcsönökből élnek, utolsó kézhez kapott havi fizetésük 1550 pengő volt, a városi kisebb tisztviselőké 340. Ugyanakkor egy cipészsegéd hetenként 1200 pengőt, egy kiskocsmai pincér havi 5000-et, egy Dermata-munkás hetenként 1200–1400-at keres...”

Mindazokat, akik abban reménykedtek, hogy – talán Groza segítségével – bizonyos épületek megosztása mégis elérhető lesz a román egyetemmel, súlyos csalódásként érhette a kolozsvári Világosság július 12-i híre: a miniszterelnökség július 6-i értekezletén arról döntött, hogy a magyar egyetem orvostudományi kara Marosvásárhelyre fog költözni.

Majd’ egy hónapig tartó bizonytalanság után – amelyben egymást érték a legváltozatosabb rémhírek – az események augusztus elején gyorsulnak fel. Az augusztus 6-i Monitorul Oficialban megjelent a minisztertanács 3-án hozott határozata, melynek értelmében – az eddig vonakodó – hadügyminisztérium átadja a Kadétiskola épületét a nemzetnevelésügyi minisztériumnak.

A döntés nem lehetett könnyű a hármas bizottság tagjai számára. Tisztában voltak azzal, hogy mit jelent ez az egyoldalú engedmény: a magyar klinikák jelképezik leginkább a városi és környékbeli magyar lakosság számára a magyar egyetem létezését. A magyar egyetem vezetőségének azonban nem volt más választása, kényszer hatására cselekedett. (A bűnbakképzés ismert mechanizmusa működött akkor, amikor azt híresztelték, hogy Csőgörék “eladták” a magyar egyetem épületeit a románoknak...)

Az orvosi kar átköltözésének elhatározásával az épületek körül zajló vita korántsem szűnt meg. Egyfelől ott volt még az egyetemi könyvtár ügye. Ezt kezdettől fogva közös intézményként képzelték el a magyar egyetem képviselői, amibe
– kivételesen – a szebeniek is belementek. Csak az év vége felé derült ki, hogy az egyetemi könyvtár csak papíron “közös intézmény”, ugyanis a december 18-i Monitorul Oficialban megjelent 347.106. sz. miniszteri rendelet gyakorlatilag a románok kezébe adta legfontosabb jogköröket. (Például az adminisztratív vezetést a román egyetem végezte, és a könyvtár vezető tanácsának elnöke is mindenkor a Ferdinánd egyetem rektora volt, aki korlátlan aláírási jogkörrel rendelkezett...)

Az első évben teljesen megoldatlan kérdés volt a bentlakások problémája. Az április 25-i, Vescan–Jordáky-féle memorandum még a kollégiumok megosztását javasolta, ehelyett azonban gyakorlatilag a magyar egyetem kollégiumi férőhelyek nélkül maradt. A katasztrófális helyzeten csupán a magyar egyházak segítőkészsége tudott valamelyest enyhíteni...

Nem csak az épületek megosztásában nem volt egyetértés a magyar és a román tárgyalófelek közt, hanem az egyetemi személyzet, valamint a tanszékek számának, elnevezésének kérdésében sem. Ami az előző kérdést illeti, a román fél ragaszkodott ahhoz, hogy a kinevezés feltétele többek között a román állampolgárság legyen, miközben a magyarok már az áprilisi tárgyalások során is kifejtették, hogy a magyar állampolgárságú professzorok nélkül nem lehet biztosítani az egyetemi oktatás megfelelő színvonalát. Román részről hivatkozni lehetett a 407-es dekrétumra, amely feltételként írta elő a tanszemélyzet számára a román állampolgárságot. A magyar fél nyomása és Groza politikai súlya ekkor elegendő volt ahhoz, hogy ettől a feltételtől eltekintsenek.

Nem csupán az épületek kérdésének rendezése késett heteken keresztül, hanem a magyar egyetem tanszékei számával, elnevezésével, a professzori és segédtanszemélyzet számának megállapításával foglalkozó bizottságokat kinevezése is: a 4 karnak megfelelő, 7–7 tagból álló négy bizottságot csak július 13-án nevezték ki. Az egy héttel később, 20-án összeülő bizottságok az eléjük terjesztett, részletesen kidolgozott magyar javaslatokról (melyek kidolgozásánál Venczel a kolozsvári román egyetem fölépítését vette alapul) mindössze három nap alatt hozták meg döntéseiket. A bizottsági javaslatok azonban több pontban is sérelmesek voltak a magyar fél számára. A a jog és közgazdaságtudományi kar esetében ugyan a magyar fél önként belement abba, hogy eredetileg javasoltakhoz képest a tanszékek és előadások számát a felére csökkentik (cserébe olyan “engedményekért”, amelyeket utólag nem kaptak meg!), a természettudományi karral kapcsolatban már komolyabb vitára került sor. A magyarok azt javasolták, hogy – lépést tartván a tudomány fejlődésével – az ásvány- és földtani tanszéket osszák ketté ásvány-, kristály-, és kőzettani, illetve földtani- és őslénytani tanszékekre, de ezt a megoldást ellenezte a Simon Stoilov-vezette bizottság. (Szűkkeblűségük okaként csupán azt tudom feltételezni, hogy nem szerették volna, ha a magyar szakoktatás korszerűbb lett volna, mint a román.) Ugyanezzel a szűkkeblűséggel találkozhatunk a bölcsészettudományi kar szerkezeti felépítését jóváhagyó bizottság esetében is. A bizottság elnökét, Emil Petrovici rektort Csőgör Lajos a visszaemlékezésében úgy jellemzi, mint “demokratikusan gondolkodó, egyenes jellemű embert”; ennek ellenére a Petrovici-vezette bizottság egyfelől a történelem-, és az idegen nyelvi tanszékek számát csökkentette, másfelől pedig előadásokká “fokozott” le bizonyos tanszékeket.

Úgy vélem, hogy a fenti három bizottság döntéseiből egyfajta szándék határozottan kirajzolódik: egyrészt ellenezték azoknak a tanszékeknek, előadásoknak a megszervezését, amelyek a magyar–román kapcsolatokkal, a román nép történelmével foglalkoztak (volna). Emellett a karokat igyekeztek annyira “lefokozni”, hogy színvonaluk semmiképpen se állja ki a kolozsvári román egyetemmel való összehasonlítást.

Augusztus 6-án megjelent a Monitorul Oficialban a tanszékek megnevezése és száma, amely igazából egyfajta kompromisszumot tükrözött a magyar fél elképzelései és a román bizottság javaslatai között. Egyfelől a rendelet jóváhagyta a természettudományi kar esetében a magyar változatot, tanszéki rangra emelték a néprajzot, és az esztétika-irodalomkritikát; megmaradt a magyar fél által javasolt két idegennyelvi tanszék is (amit a bizottság eredetileg ellenzett). Ezzel szemben a jog- és közgazdaságtudományi karra kiegészítésül kért két előadást nem hagyták jóvá, sem a bölcsészettudományi karon kért két módosítást: nem lett összehasonlító román–magyar nyelvészeti előadás, a Dél-Kelet-Európa történetével és annak erdélyi vonatkozásaival foglalkozó tanszékből pedig az “Erdély történelme, különös tekintettel a román fejedelemségekkel való kapcsolatokra” elnevezésű tanszék lett. (Az 1946/47-es tanévben 77 tanszéke volt az egyetemnek.)

A szerkezeti felépítéssel kapcsolatos vitákat a tanszemélyzet kinevezésével kapcsolatos viták követték. Egyfelől – amint arról korábban szó volt – már 1944 végén, '45 elején volt egy olyan nyomásgyakorlás a kolozsvári MNSZ-vezetés és a kommunista, valamint a szociáldemokrata párt részéről, hogy olyan személyek is az oktatói testület tagjai lehessenek, akik nem korábbi szakmai, hanem politikai tevékenységükkel “érdemelték” azt ki. A pártpolitika 1945 második felében még a korábban tapasztaltaknál is nyíltabban avatkozott bele az egyetem belső életébe. (1945 decemberében például az RSZDP kolozsvári szervezete átiratban kérte az egyetem vezetőségét, hogy lapjuk, az Erdély szerkesztője, Salamon László kapjon kinevezést az esztétika és irodalomkritika tanszékre előadó tanári minőségben. Bár ehhez hasonló más esetről nem tudok, föltételezhető, hogy érkeztek még ilyen “megkeresések”.)

A nyomásgyakorlás személyi kérdésekben más irányból is jelentkezett: Fugulyán Katalin például elfogadta az orvostudományi kar meghívását a szemészeti tanszékre, ennek ellenére egyelőre még nem ismert okból mégsem került Marosvásárhelyre. Az a gyanúm – bár ezt bizonyítani nem tudom –, hogy helyét “bizonyos, a karon kívül álló személyek” (talán bukaresti minisztériumi illetékesek) “kiszemelték” egy román szemészorvosnak, Vasile Săbădeanunak. Az, ami Fugulyán Katalinnal szemben sikerült, eredménytelennek bizonyult egy másik esetben: a természettudományi kar professzorait, Tulogdy Jánost, Balogh Ernőt és a magyar állampolgár Fényes Imrét egy feltehetőleg hasonló jellegű akciótól kollégáik határozott kiállása mentette meg. (Az ilyen jellegű próbálkozások hatására terjedhetett el 1945 szeptemberében Kolozsváron az a hír, hogy a magyar egyetem orvosi karához nyolc román orvost neveznek ki, miközben az anyaországi professzorokat kihagyják. Ha a föntebb említett törekvések sikerrel jártak volna, véleményem szerint az egyetem színvonalának csökkenése is jóval hamarabb elkezdődött volna...)

Más jellegű problémát jelentett a magyar állampolgárságú tanárok alkalmazásának kérdése.

1919 és 1940 között az erdélyi magyar tudományos képzés csaknem teljesen szünetelt. Ennek tudható be, hogy a megalakuló Bolyai Tudományegyetem tanszékvezetői állásainak betöltésére nem állt rendelkezésre kellő számú román állampolgárságú szakember. A magyar egyetem kérdésében elfogulatlan politikusok és szakemberek számára nyilvánvaló volt, hogy egyetemi színvonalú oktatás biztosításához nagyszámú magyarországi oktatóra van szükség. A román főiskolai törvény lehetővé tette külföldi tanárok alkalmazását, csakhogy korábban csupán néhány idegennyelvi lektort alkalmaztak.

A magyar állampolgárságú professzorok alkalmazása körül már tavasszal is vita folyt; a 407-es törvényrendelet is első feltételként nevezi meg a román állampolgárságot. Bár erős nyomásgyakorlás történt bizonyos román körök részéről, hogy a magyar állampolgárságú oktatók alkalmazását lehetetlenné tegyék, ezen a téren – Grozának köszönhetően – kétségkívül sikerült eredményt felmutatni. Amikor ugyanis Csőgör Lajos ez ügyben Grozához fordult, a miniszterelnök jóváhagyta a kért harminc fős keretet. (Ennek pontos időpontja egyelőre nem ismeretes, valamikor júliusban lehetett.) Jellemző azonban, hogy amikor Csőgör Lajos, az egyetem ideiglenes vezetője távozóban volt a miniszterelnöktől, az még utána szólt: “Csőgör kérem, útközben, ha nagyon kell egy-két ember, még mindig hozhatunk, de most elégedjünk meg harminccal.” Talán ennek a mondatnak is köszönhető, hogy az 1945/46-os tanévre szerződtetett magyar állampolgárságú tanárok száma 33 lett... Ez nem azt jelenti, hogy csupán 33 magyar állampolgárságú alkalmazott található ekkor az egyetemen, ugyanis 1948-ig az oktatói és technikai segédszemélyzet egy jó része is magyar állampolgár volt. (Egy 1945 májusi kimutatás szerint például csak az orvosi karon 36 magyar állampolgárságú alkalmazott dolgozott – a professzortól a főgondozónőig bezárólag.) A keretszerződés nélküli alkalmazottakat az egyetem valószínűleg külön keretből fizette, döntő többségük Kolozsváron, vagy Marosvásárhelyen maradhatott az 1948-as tanügyi reformig.

Az épületek és a tanszemélyzet kinevezése kérdésének megoldása után 1945 őszétől kezdve majdnem minden probléma valamilyen formában a korábban megígért állami finanszírozás elmaradására, illetve késedelmes folyósítására vezethető vissza. Marosvásárhelyen az orvostudományi kar esetében két oka is volt az intézmény működésképtelenségének: a tatarozási-átalakítási munkálatok késlekedése, valamint az 1940 után beszerzett javak kiadásának kérdése.

A volt kadétiskola szeptember eleji átvétele után, októberben és novemberben folyamatosan költöztek át Kolozsvárról az intézmények, klinikák, a tanszemélyzet, és a technikai-szolgálati személyzet. Az átköltöztetés erőltetett ütemben folyt annak ellenére, hogy kiderült az (az egyetem vezetőségének és tanári karának felelősségét is fölvető) tény, hogy egyelőre nincs elég alkalmas épület, sem az orvostudományi kar, sem az alkalmazottak befogadására. Marosvásárhely polgármestere, Soós József ugyan több ígéretet tett a kínzó lakáshiány enyhítésére, ám hamarosan kiderült, hogy nem tudja betartani az ígéreteit.

Nemcsak az alkalmazottak elhelyezése jelentett gondot, hanem az oktatást, illetve gyógyítást szolgáló épületek és felszerelések állapota, esetenként teljes hiánya is. Az anomáliákat egyetlen módon lehetett volna megszüntetni, ha a minisztérium nem csupán ígérget, hanem a megígért költségvetésből járó havi ellátmányt ki is utalja. (Az átalakítási munkálatokat nem számítva, a karnak gyógyszerellátásra, élelmezésre és dologi költségre havi 50 millió lejre lett volna szüksége – ehelyett az egészségügyi minisztériumból csupán 4,5 millió lejt kaptak havi ellátmányként 1945 őszén; a legfontosabb átalakítási munkálat becsült költsége pedig másfél milliárd lej volt.)

A Marosvásárhelyen teljesen hiányzó fölszereléseket részben pótolni lehetett volna, ha a román egyetem teljes egészében kiadta volna az 1940 után beszerzett felszereléseket. Bár 1945. július 16-i miniszteri határozat elrendelte az 1940 után beszerzett javaknak a magyar egyetem számára történő kiadását, az egyik pontjában – bár utólagos kárpótlást helyezett kilátásba – lehetőséget teremtett a román egyetem tanári kara számára, hogy (különböző indokok alapján) visszatartsák a felszerelés egy részét. Ez a kibúvó számtalan vita forrását teremtette meg, amelyről a magyar egyetem orvostudományi kara két megbízottja, Krepsz Iván és Gündisch Mihály részletesen beszámolt az egyetem vezetésének: tárgyalásaik végeztével a helyzetet annyira kilátástalannak tartotta, hogy azt javasolták, forduljanak ismét segítségért a román egyetem rektorához és a nemzetnevelésügyi miniszterhez...

1945 november 15–18 közt Marosvásárhelyen tartották az MNSZ százas intézőbizottságának első ülését. Ezen – az MNSZ történetében egyedülálló esetként – részt vett Groza is. A kolozsvári egyetem vezetése ezt az alkalmat akarta fölhasználni arra, hogy a miniszterelnök elé tárják az intézmény tarthatatlan helyzetét. (A miniszterelnök az október végi kolozsvári látogatásakor megígérte a panaszok orvoslását, ennek köszönhetően a kolozsvári tatarozási-javítási munkálatokra még utaltak is ki valamennyi pénzt, de a marosvásárhelyi épületfelújításokra már semmit sem kaptak.) A helyzet súlyosságát jól mutatja, hogy Jordáky Lajos dékán a “mindinkább elfajuló állapotok miatt” már egyenesen azt javasolta, hogy a vezetőség a helyzetüket tárja a nemzetközi nyilvánosság, illetve a Szövetséges Ellenörző Bizottság elé. Ez ugyan talán hozhatott volna konkrét eredményt (a kormánynak roppant kínos lett volna az eset), erre azonban – minden valószínűség szerint az MNSZ, vagy az RKP vezetésének nyomására – később sem került sor. Az egyetem vezetésének “óvatosságát” mutatja az is, hogy a Grozának küldött helyzetjelentésben még a konkrét felelősök néven nevezésétől is óvakodtak...

A krónikus pénztelenség nem csupán az építkezések megkezdését/befejezését hátráltatta. A bölcsészettudományi kar november 8-i ülésének jegyzőkönyve a kar tantestületének végső elkeseredését tükrözi: a kar “ma jajgatni kénytelen, amikor tagjai a szó szoros értelemben éheznek s már eladhatóbb holmijaikból is kifogytak...” Marosvásárhelyen sem volt jobb a helyzet. Környey István professzor elkeseredetten jelentette ki, hogy “Az oda leköltözött személyzet a legszomorúbb sorsban, részben fűtetlen helyiségekben összezsúfolva, világítás és vízellátás nélkül, pénztelenül fog ott állani. Ilyen körülmények között a marosvásárhelyi hadapródiskola nem lesz más, mint internálótábor az Orvostudományi Kar személyzete számára, – álcázott néven.”

Azt követően, hogy nem éltek a nemzetközi közvélemény tájékoztatásának fegyverével – ami az éppen folyó béketárgyalások miatt bizonyára nem lett volna hatástalan – az egyetem vezetősége az erdélyi magyar társadalom segítőkészségét szerette volna igénybe venni: a pénzügyi nehézségek orvoslására a november 27-i egyetemi tanácsülésen országos gyűjtés megszervezését határozták el. Rektori javaslatra egy Egyetemi Pártoló Egyesület létrehozását határozták el, s az ezzel kapcsolatos feladatok koordinálásával Jordáky Lajost, a jog- és közgazdaságtudományi kar dékánját bízták meg.

Bár a december eleji bukaresti tárgyalások hoztak néhány gesztusértékűnek tekinthető eredményt (jóváhagyták az egyetem elnevezését Universitatea Bolyai din Cluj – Kolozsvári Bolyai Tudományegyetem, “rendeződött” – ha nem is éppen az egyenlőség, méltányosság jegyében – az egyetemi könyvtár sorsa is), anyagi vonatkozásban azonban nem sikerült kézzelfogható eredményt kiharcolni, emiatt az országos gyűjtés megszervezésének terve továbbra is aktuális maradt. A december 17-i egyetemi tanácsülésen részben Buza László javaslatára (aki arra hivatkozott, hogy a külön egyesület bejegyeztetése akár hosszabb időt is igénybe vehet), részben talán MNSZ-sugallatra úgy határoztak, hogy az országos gyűjtés ügyében az egyházakra és az MNSZ-re támaszkodnak. Ugyanekkor elhatározták hogy a “Kolozsvári Bolyai Tudományegyetem Barátainak Egyesülete” megalakítása céljából értekezletet hívnak össze. A december 21-én megtartott értekezletre meghívottak közt ott voltak a magyar egyházak és az MNSZ vezetői is. Ez azt sejteti, hogy az országos gyűjtőakció részleteivel kapcsolatban valamilyen egyeztetés történt. Úgy tűnik azonban, hogy ami a gyűjtés fontosságának megindoklását illeti, hamarosan eltérés tapasztalható az MNSZ és az egyházak vezetői között.

A Magyar Népi Szövetség országos vezetősége ugyanis a Bolyai Tudományegyetem Tanácsához intézett, december 28-i levelében még csupán az intézmény súlyos anyagi helyzetével indokolta résztvételét az országos gyűjtésben. Alig egy héttel később, az MNSZ egyik napilapja, a brassói Népi Egység, 1946. január 8-i számában arról számolt be, hogy 1946. január 6-án tartott értekezletén az MNSZ országos vezetősége “foglalkozott a hazatérő magyar hadifoglyok, a menekültek s az éhező Budapest megsegítésének kérdéseivel, valamint a nehéz helyzetben lévő magyar iskoláztatás: a tanítók, a tanárok és a magyar egyetem ügyével.” Figyelemreméltó a sorrend, a korábbi abszolút prioritásnak az utolsó helyre szorulása. E változás valószínű magyarázata az lehet, hogy az MNSZ vezetése tudomást szerzett/tudatták vele: a Bolyai Egyetem kizárólagos támogatását célzó gyűjtést a román hatóságok – elsősorban propaganda-okokból – nem fogják jó szemmel nézni, sőt, esetenként igyekeznek megakadályozni azt. (Budapesti értesülések szerint a kormány a gyűjtési és felhasználási engedélyt január végéig nem adta meg, nyilván abból a meggondolásból kiindulva, hogy ne mondhassa a magyarság, hogy a saját pénzéből állította fel egyetemét...)

Az egyetem tanácsa által január közepén közzétett fölhívást – amelyben országos gyűjtésre szólítja fel Erdély magyar társadalmát az egyetem és ifjúsága érdekében – megelőzte a Bolyai Tudományegyetem Segélybizottságának az egyházfőkhöz küldött megkeresése. Ennek hatására az egyházak vezetői késedelem nélkül, körlevelekben kérték föl papjaikat és rajtuk keresztül híveiket az adakozásban való részvételre. A felhívásnak széles körű visszhangja támadt, azonban korabeli vélemények szerint az 1946 január elején megalakult Országos Magyar Segélyező Bizottság az összegyűlt pénzösszeg nagyobbik részét az éhező Budapest megsegélyezésére és a hazatérő hadifoglyok ellátására fordította.

Az egyetem helyzetének viszonylagos “konszolidációja” (1946–47)

1946 február 11-én, öt havi késéssel megkezdődött a Bolyai Tudományegyetem első tanéve – több, mint kétezer hallgató iratkozott be. (Az egyetem erőfeszítéseit jól mutatja, hogy – a hiányosságok ellenére is – Marosvásárhelyen hamarább kezdődött meg az oktatás, mint a román egyetem orvosi karán...) Ettől kezdve mondhatjuk, hogy némileg konszolidálódott az egyetem helyzete – bár továbbra is számos probléma nehezítette az oktató/gyógyító munkát. Pozitív és negatív fejlemények egyaránt jelentkeztek, kinek-kinek lelki beállítódásán múlt, hogy miből vont le messzemenő konzekvenciákat...

A február 13-i orvoskari ülésen például a rektor végre jó hírekkel lepte meg a jelenlévőket: a decemberi teljes fizetést még azon a héten kifizetik, a “közeljövőben” pedig az addig elmaradt összes fizetéskülönbözetet is megkapják. Ez kivételesen nem csak ígéret volt: februártól valóban már a rendes fizetéseket kapták az oktatók az addigi előlegek helyett – csak éppen továbbra is egy-két hónapos késéssel. (Ez azért is érintette igen érzékenyen az egyetemi személyzetet, mert ekkor kezdett fölgyorsulni az infláció Romániában.) Mindemellett azonban a tanszemélyzet és a hallgatók lakáshelyzete még mindig katasztrófális volt. A marosvásárhelyi városvezetőség – a korábbi ígéretek ellenére – csupán egy lakást tudott az egyetem rendelkezésére bocsátani, ezért a személyzet jó része továbbra is olyan helyiségekben lakott, amelyeket eredetileg az oktatás, vagy gyógyítás számára akartak igénybe venni. Kórtermek, előadótermek helyett szinte tömegszállások képe fogadta a látogatókat...

Amint már említettem, 1945 júniusában nem csupán az oktatás-gyógyítást szolgáló épületeket kellett átadni, hanem az összes diákotthont is, így a magyar egyetem egyetlen bentlakással sem rendelkezett. Hogy mennyire komoly problémáról van szó, az igazából a tanévkezdést követően vált világossá. Marosvásárhelyen a hallgatók egy kisebb részét a főépületben, illetve néhány, ideiglenesen diákotthonná alakított épületben helyezték el, nagyobb részük azonban albérletekben lakott. 1947 nyarán alakították át diákszállóvá a Transylvania, majd egy évvel később a Splendid szállodákat. Kolozsváron annyiban volt más a helyzet, hogy az 1.500 hallgató egy része különböző felekezeti diákotthonokban kapott szállást. Mindezek mellett azonban az igen nehéz anyagi körülmények között élő erdélyi magyarság egyetemi tanulmányokat folytató gyermekei kénytelenek voltak Kolozsváron és Marosvásárhelyen családoknál, sokszor a legelemibb szociális követelményeknek meg nem felelő környezetben élni.

1946 tavaszán nem csupán a hallgatók elhelyezése volt megoldatlan, hanem az egyetemi egységek egy részének épületgondjai is. A természettudományi kar 6 tanszékét (amelyek az EME gyűjteményeihez való kötődésük miatt a magyar elképzelések szerint közös épületekben lettek volna a román intézetekkel) még mindig nem tudták véglegesen elhelyezni; Marosvásárhelyen csupán egyetlen intézet (az anatómiai) átalakítási munkálatai folytak. (A szükséges építkezések, átalakítási munkálatok és a fölszerelések költségei márciusban több mint kétmilliárd lejt tettek ki.) A még mindig fönnálló elképesztő állapotokra vet fényt Móritz Dénes gyerekgyógyász professzor beadványa, miszerint a pénzhiány miatt szoptatós dajkákat nem tudnak fölvenni, emellett azonban “nap-nap után kénytelenek vagyunk olyan felvételt kérő betegeket elutasítani, akiknek feltétlenül intézeti kezelésre volna szükségük”.

Ezek után Csőgör Lajos rektor a tanévkezdés napján – az MNSZ marosvásárhelyi napilapjában, a február 13-i Szabad Szóban – őszintén be is vallotta: a tanév csupán azért kezdődik meg, hogy “az egyetemi ifjúság ne szenvedjen több időveszteséget”.

Március közepén a rektor ismét tárgyalásokat folytatott az “illetékes kormánytényezőkkel” az egyetem időszerű kérdéseiről. Ennek eredményeként az 1946/47 évi költségvetésbe végre az egyetem egész személyzetét fölvették. Novemberig visszamenőleg 190 egyetemi hallgató számára kiutalták a még november második felében megígért havi 30 ezer lejes ösztöndíjat. (Az ösztöndíjban részesülő hallgatók aránya az összlétszámhoz viszonyítva, nagyjából megegyezett a román egyetemek hasonló mutatójával.) A minisztérium a Bolyai Tudományegyetem azon tanárai és tanársegédei számára, akiknek más jövedelme illetményeiken kívül nem volt, tudományos segély kiutalását rendelte el.

A bizakodásra okot adó fejlemények mellett azonban apró jelek mutatták, hogy az egyetemmel kapcsolatban politikai jellegű “problémák” is kezdenek megjelenni. A brassói MNSZ-lapban, a március 21-i Népi Egységben ugyanis egy olyan fulmináns kirohanás jelent meg, amelynek durva hangneme csak egy jó évvel később vált általánossá. Ludány Györgyöt ugyanis – aki ellen korábban még az igazolóbizottságokban sem tudtak semmiféle vádat fölhozni –, “lereakciósozták”. E hír esetében az igazán megdöbbentő Klimkó Dezső professzornak a március 27-i orvoskari tanácsűlésen tett kijelentése volt, miszerint: ő előre értesült arról, hogy támadás készül Ludány professzor és az egyetem ellen, amint azt előre megszervezték! Ez azért tűnik különösnek, mivel az egyetem vezetése, és tanári kara éppen a magyar kisebbség érdekvédelmi szervezetének induló MNSZ-től várta el – és addig nagyrészt meg is kapta – a politikai védelmet. Egyelőre nem tudni, hogy a kirohanás hátterében mi állhatott. Az azonban egészen bizonyos, hogy e sajtótámadás nem tekinthető egyéni akciónak, mivel a Népi Egység az MNSZ hivatalos lapja volt. Minden bizonnyal ez a politikai támadás is hozzájárult ahhoz, hogy néhány hónap múlva Haynal Imre után újabb professzor költözött vissza Magyarországra...

Az MNSZ lapjában megjelent politikai támadás kapcsán nem árt felfigyelni egy különös jelenségre: 1946-ban az MNSZ határozataiban, nyilvánosságra került dokumentumaiban meglehetősen keveset foglalkoztak a Bolyai egyetemmel. Mintha ezen a téren már minden rendben lenne. Az MNSZ százas intézőbizottságának március 20-i keltezésű, brassói határozati javaslatai számos kívánságot megfogalmaztak (a csíkszeredai erdészeti felügyelőség fölállításától az észak-erdélyi nyugdíjasok nyugdíjának folyósításáig), ám a tanügyi kívánságok közt meg sem említették a Bolyai egyetemet. Két héttel később a szövetség elnöke, Kurkó Gyárfás az. április 4-i Népi Egységben kemény hangú cikket jelentetett meg (“Megalkuvással nem győzhet a demokrácia”) amelyben számos, egy év óta megoldatlan nemzetiségi sérelmet sorolt fel, ám a kolozsvári egyetem ismét csak nem szerepelt a megoldatlan kérdések között. Az MNSZ 1946 június 28–30-i székelyudvarhelyi kongresszusának határozatai közt sem találni egyetlen ondatot, amelyik a magyar egyetemmel foglalkozna. Egyelőre csupán találgatásokra vagyok utalva e hallgatás okait illetően. Az nem valószínű, hogy az országos vezetőség ne értesült volna a problémákról, hiszen Csőgör Lajos rektor tagja volt az országos intézőbizottságnak, napi kapcsolatban állt az egyik alelnökkel, Balogh Edgárral, valamint Demeter Jánossal, a központi végrehajtó bizottság egyik tagjával. Valószínűleg inkább politikai okokra lehet visszavezetni ezt a hallgatást. Csőgör Lajos például a Ludány György elleni támadás kapcsán kijelentette a március 27-i orvoskari ülésen: “El kell ismerni a munkáspártok nagy érdemét az Egyetem létesítése terén. A MNSZ bizalmatlan az egyetemmel szemben, mert céljaival szemben ellenállást gyanít. Közeledni kell az MNSZ-hez. Minden sérelem ellenére [...] meg kell állapítani, hogy a Groza-kormány teremti a magyarság számára a legelviselhetőbb állapotokat.” Ha pedig így van, ebbe a képbe nem fér bele az egyetemmel kapcsolatos sérelmek fölhánytorgatása.

Pedig probléma akadt bőven. Bár Kolozsvárott az átalakítási-bővítési munkálatokkal nagyrészt végeztek, '46 nyarán még mindig megoldatlan volt a természettudományi kar hat tanszékének elhelyezése. (Az 1946/47-es tanévben e tanszékek csupán “félgőzzel” működtek, gyakorlatok nem voltak, csupán előadások.) Marosvásárhelyen a húsz orvoskari intézetből még csak négy volt elhelyezve. A többiek végleges elhelyezéséhez megint csak pénz kellett volna, ami alig csurrant-cseppent a költségvetésből. Hogy valamelyest mégiscsak haladtak az építkezésekkel, az részben a marosvásárhelyi magyar vállalkozók áldozatkészségének volt köszönhető, akik részben ingyen, részben pedig önköltségi áron dolgoztattak az egyetemi építkezéseken.

Mindezek mellett további gondot jelentett a magyar állampolgárságú tanárok és segédszemélyzet helyzetének rendezetlensége: a Magyarországra történő kiutazás megnehezedett, majd 1947-től szinte lehetetlenné vált. (A professzorok közül többen családjukat otthon hagyva jöttek vissza Erdélybe.) A professzorok és a segédszemélyzet nagy részének attól kellett tartania, hogy ha végleg visszamegy Magyarországra, ott egzisztenciális bizonytalanság vár rá. Többen időközben kinevezést kaptak magyarországi egyetemekre, és attól tarthattak, hogy ha nem foglalják el az otthoni állásukat, azt el fogják veszíteni. Az utóbbi problémák miatt 1946 nyarán Csőgör Lajos, valamint a magyar állampolgárságú alkalmazottak egy csoportja, egy évvel később pedig Fekete Andor, a marosvásárhelyi Egyetembarátok Egyesülete vezetője azzal az egybehangzó kéréssel, kereste meg a magyar kultuszminisztériumot, hogy “amikor Erdélyben nélkülözhetővé válnak…, akkor összes jogaik, szolgálataik stb. betudásával Magyarországon megkapják a megfelelő elhelyezkedést. Ennek a biztonságnak megadása mellett viszont fel kell állítani a kivételt nem ismerő tilalomfát, az innen való elmenetelt illetően.” Ennek ellenére az 1946/47-es tanévkezdés előtt két professzor távozott az egyetem kötelékéből: Harkai Schiller Pál és Beöthy Konrád. (Előbbi szándéka szerint csupán rövid időre utazott el, azonban tragikus baleset érte és meghalt. Beöthy viszont már anyagi okokra hivatkozva véglegesen távozott Erdélyből.)

Az új, 1946/47-es tanévben (amikor is a beiratkozott hallgatók száma meghaladta a 2.200 főt) egy új oktatási/közművelődési koncepció bontakozott ki a magyar egyetemen. A szabadegyetemi előadások megszervezéséről (“az egyetemen kívül álló közönség, elsősorban a munkásság részére”) tudomásom szerint először a bölcsészettudományi kar május 26-i ülésén hoztak határozatot, a konkrét program kidolgozása azonban Venczel József nevéhez fűződik. Az Egyetemi Tanács az előadások központi szervezése céljából létrehozta a Szabadegyetemi Bizottságot, amelyben minden kar képviseltette magát. A kétéves tanfolyamokat 18. évüket betöltött, beiratkozott hallgatók látogathatták, iskolai végzettségre való tekintet nélkül. Igen nagy volt az érdeklődés, csak a Dermata bőrgyárból közel négyszázan jelentkeztek. (Az első előadást 1947. február 18-án a volt rektor, Miskolczy Dezső tartotta, a következő, sokatmondó címmel: Az egyetem hivatásáról.)

Az 1946/47-es tanév elején végre a marosvásárhelyi volt kadétiskola bal szárnyának átalakítása is elkezdődött, ezzel pedig legalább remény nyílott arra, hogy hamarosan az összes elméleti intézet végleges és korszerű elhelyezést nyer. Amikor 1946. októberében ismét Marosvásárhelyre látogatott a miniszterelnök, ez jó alkalomnak bizonyult egyfelől arra, hogy (egy évvel a Kolozsvárról történő átköltözködések megkezdése után) az eredményekről beszámoljanak, de arra is, hogy a még mindig meglévő hiányosságokra fölhívják a figyelmet. Kettő, (a kórbonctan és a szülészet) kivételével a többi tanszék elhelyezése még mindig csak ideiglenes, átmeneti, a főépület átalakítása azonban biztató ütemben folyt.

Bár a különböző intézmények végleges elhelyezése lassan-lassan megoldódni látszott, azonban azok továbbra is hiányos fölszereléssel és szakirodalommal rendelkeztek. Egy 1947 elején, a budapesti külügyminisztérium részére készült, igen részletes összefoglaló jelentés meglehetős részletességgel ismerteti a főbb hiányosságokat: “A legnagyobb hiányok az orvostudományi karon mutatkoznak, ahol nemcsak a tancélú, de a betegápoláshoz szükséges eszközök is hiányoznak. Nagy hiány mutatkozik mikroszkópokban, röntgen-készülékekben és műtőfelszerelésekben. Az elméleti intézetek megfelelő anyag hiányában kutató munkát nem tudnak végezni. Az orvostudományi kar betegellátása körülményes, mivel a betegek elhelyezése megfelelő ágynemű hiányában igen sok esetben teljesen lehetetlen. Az Orvostudományi Kar után a legnagyobb hiányokat a Matematikai és Természettudományi Kar intézeteinél tapasztalják. Itt a tancélú felszerelés is csaknem teljes egészében hiányzik. Íme néhány utalás: a Kísérleti Fizikai Intézet a professzor és a műszaki személyzet által készített eszközökkel kísérletezik: az Általános Biológiai és Általános Élettani Intézetnek nincs egy kymograficonja, amivel a hallgatóknak a gyakorlaton a legegyszerűbb izommozgást (izomrándulást) demonstrálhatják. A természetrajzi intézetek felszerelése hasonló hiányokat mutat. Általában el nem képzelhető mikroszkóphiány van. Külön kell megemlítenem a kémiai intézeteket, amelyek anyagiak hiányában nem juthatnak hozzá a legszükségesebb kísérleti vegyszerekhez sem. A Jog- és Közgazdaságtudományi, valamint Bölcsészeti-, Nyelv- és Történettudományi Kar helyzete aránylag megnyugtatóbb. Azonban itt is olyan hiányok mutatkoznak, amelyek miatt a hallgatók még a legismertebb szakirodalommal sem foglalkozhatnak. A hiány oka részben az 1920 és 1940 közötti magyar könyvtermelés eredményeinek hiánya a szakkönyvtárakban, de ugyanebből az időből hiányoznak a külföldi szakmunkák is. Súlyosbítja a helyzetet a szakfolyóiratok nélkülözése.”

Az egyetem (akkor még ideiglenes) vezetősége már 1945 őszén megpróbálkozott azzal, hogy a magyarországi kormányzattal fölvéve a kapcsolatot, az egy évvel korábban oda kikerült anyagok legalább egy részét visszaszerezze, illetve fölhívással fordultak a magyarországi egyetemek vezetőségéhez, hogy letétként, vagy ajándékképpen juttassák el a legszükségesebb szakkönyveket Kolozsvárra. Hogy a fölhívásra pontosan mennyi könyvet küldtek ki Kolozsvárra nem tudjuk, az azonban bizonyos, hogy nem maradt visszhangtalan az erdélyiek kérése – csak éppen “technikai” okok miatt nem jutott el a küldemény a címzetthez. 1945 decemberében a bukaresti szakminisztérium hozzájárult ahhoz, hogy az 1944 őszén Magyarországra szállított egyetemi fölszereléseket a magyar egyetem “köl-csön vegye” a magyar államtól. Ezt követően Csőgör Lajos és Venczel József ez ügyben Budapestre utazott. A háborús körülmények között megsemmisült fölszerelés kárpótlásaként a magyar kormányszervek ekkor 200 millió pengőt ajánlottak föl, amelynek egy részéből Csőgörék fölszerelést vásároltak, másik részét pedig dollárra váltották és ez képezte a “rektori feketekasszát”, a hivatalosan el nem számolható költségek fedezésére.

1947 őszén, amikor a Bolyai Tudományegyetemen már a harmadik tanév kezdődött el, sokak számára úgy tűnt, hogy konszolidálódott a helyzet, és a még mindig meglévő nehézségek ellenére az intézmény túljutott a legnehezebb időszakon.

Közbeszólt azonban a “nagypolitika”: az “osztályharc fokozódása” az egyetem falain belül is éreztette hatását. Március második felében – számos kolozsvári magyar értelmiségivel együtt – elhurcolták otthonából Venczel Józsefet, a statisztika tanszék vezetőjét (Márton Áron bizalmasát), majd Piteşti-re internálták. Május elején ismét több tucat erdélyi magyar értelmiségit tartóztattak le, akiket bírósági ítélet nélkül Szamosújvárra internáltak. Köztük volt Oriold Béla is, a jogi kar helyettes tanársegéde. Június elején aztán egy miniszterközi bizottsági ülésen határozatot hoztak az egyetemek tanári testületei “purifikálása” megkezdéséről. A sajtóban durva kampány kezdődött a nem-baloldali oktatók (többek közt Bónis György jogtörténész, György Lajos irodalomtörténész ellen).

Ilyen előzmények után az 1947/48-as tanév kezdete előtt ismét Magyarországra távozott néhány magyar állampolgárságú oktató. Bónis Györgyöt, mielőtt “áttették” a határon, néhány napra le is tartóztatták. Benedek Marcell ellen csupán sajtótámadást indult, de ez is elég volt ahhoz, hogy fiával Benedek Istvánnal elhagyja Erdélyt. Ugyancsak visszatértek az anyaországba Környey István, Klimkó Dezső, Ludány György orvosprofesszorok és október végén Zolnai Béla irodalomtörténész. Ezeket a veszteségeket még sikerült úgy-ahogy pótolni. Nyáron Magyarországon jár Csőgör Lajos rektor és Obál Ferenc professzor, ahol sikerült még öt újabb vendégprofesszort meghívniuk: Krompecher Istvánt, Mosonyi Istvánt, Győry Györgyöt, és Putnoky Gyulát az orvostudományi-, Tettamanti Bélát pedig a bölcsészettudományi karra.

A felsőoktatást is sújtó országos takarékossági kampány a Bolyai egyetemet sem kerülte el. Elbocsátották – a már fél éve internált – Venczel Józsefet és Oriold Bélát, valamint Jordáky Lajost és több más személyt. Nyugdíjazták György Lajos, Balogh Ernő, Boga Lajos, Kiss Géza professzorokat és Szabó Jenő tanársegédet. Még az 1947/48-as tanév megkezdése előtt fölmondták azt a megállapodást, amelynek alapján a református teológia két professzora: Tavaszy Sándor és Imre Lajos előadhattak a Bolyai Tudományegyetemen.

Nem csupán elbocsátások sújtották az egyetemet. A takarékosság jegyében “ideiglenesen” – ami utólag véglegesnek bizonyult – több tanszéket is fölszámoltak. Ekkor szűnt meg a statisztika, a szociológia és szociálpolitika, a jogtörténet, (“különös tekintettel az erdélyi és a régi román jogra”), a filozófia és logika, a kísérleti fizika, valamint a gyógyszertani tanszékek. (Az utóbbi kettőt kivéve a többi tanszék ekkor már az ideológiai szempontból “gyanús” tudományok kategóriájába tartozott.)

Mindezek komoly csapást jelentettek a magyar egyetemre, hiszen világosan látható volt már a kortársak egy része számára is, hogy az elbocsátások, leépítések, nyugdíjazások az oktatás színvonalának csökkenéséhez fognak vezetni. Ekkor még valószínűleg senki sem sejtette hogy mindez csupán a kezdet.

1948-ban, miután a kommunista párt egyeduralma megszilárdult, sorra hozták azokat a “reformokat”, amelyek tulajdonképpen a sztálini típusú totalitárius rendszer kiépítését szolgálták. Az augusztus 3-i tanügyi “reformtörvény” még csupán részben érintette a felsőfokú oktatást; ez utóbbinak a teljes átalakítására csupán októberben került sor. Az október 25-i miniszteri határozat teljesen fölforgatta az addigi oktatási rendszert és a szovjet minta követésének jegyében új intézményi formákat hozott létre. Az orvostudományi karokat leválasztották az egyetemekről és létrehozták az orvosi- és gyógyszerészeti intézeteket. Így jött létre Marosvásárhelyen is a magyar tannyelvű intézet, 5 karral, míg a Bolyai Tudományegyetemen ugyanekkor 8 kart hoztak létre.

Az oktatásügy átszervezése azonban jó ürügyet nyújtott Bukarestnek arra, hogy az addig is csupán kényszeredetten megtűrt magyar állampolgárságú professzorok jó részétől megszabaduljon. (Már az előző évben is tapasztalható volt egy olyan szándék, hogy valamilyen ürüggyel ne kössenek szerződést az anyaországiakkal. Most azonban az volt a hivatalos indok, hogy már kinevelték az oktatói utánpótlást.) Mivel mindig csupán egy-egy tanévre szerződtették a tanárokat, 1948 nyarán nagyobb részükkel egyszerűen nem kötöttek újabb szerződést. Ezen a nyáron az oktatók nagy része távozni kényszerült Kolozsvárról, illetve Marosvásárhelyről. Ezt követően csupán néhányan maradhattak még egy-két évig a két magyar felsőoktatási intézmény kötelékében. 1949 nyarán telepedett haza Módi Mihály, Incze Miklós, Tettamanti Béla, László Gyula, Imre Lajos, Borbély Samu, Csete Emil, Vendég Vince és Mosonyi János; 1950-ben Entz Géza, 1953-ban pedig Obál Ferenc, Győry György és Putnoky Gyula ment vissza Magyarországra. Utolsóként, már 1964-ben távozott az egyetemről Miskolczy Dezső.

Úgy tűnik, az oktatásügyben végrehajtott “reformok”, átszervezések nem csupán arra nyújtottak ürügyet, hogy a magyarországi oktatók nagy részétől megszabaduljanak. Széll Jenő magyar követ 1948 őszi jelentéseiből az is kiderül, hogy Bukarest a korábbi tanszéki leépítések után nagyobb egyetemi egységek
– Kolozsváron a jog- és közgazdaságtudományi kar közgazdasági tagozata, Marosvásárhelyen a gyógyszerész kar – “lefaragására” is kísérletet tett. Bár ezeket a törekvéseket sikerült meghiúsítani (hogy milyen küzdelmek folyhattak ez ügyben a háttérben, azt nem ismerjük), a marosvásárhelyi OGYI doktori címadási jogát azonban megvonták és az általunk tárgyalt korszakban ezt nem sikerült visszaszerezni. Ez a kudarc valószínűleg azzal is magyarázható, hogy a már említett Luka-kirohanás után nem lehetett kisebbségi sérelmi politizálást folytatni, ezért az MNSZ nem támogatta a továbbiakban Csőgör Lajost, az OGYI igazgatóját, amikor megkísérelte újból megszerezni intézménye számára ezt a tudományos rangot adó jogot.

1948. december 12-én kiadták a Román Munkáspárt Központi Vezetősége Politikai Irodájának határozatát a nemzetiségi kérdésben. Ebben minden nemzeti kisebbséget elmarasztaltak valamilyen “bűnben”. Többek között kijelentették: “A magyar nacionalista polgárság maradi szelleme és elszigetelődési irányzata még most is érezhető egyes kulturális és gazdasági intézményekben.” Hogy ez a párthatározat milyen következményekkel járt, az akkor válhatott nyilvánvalóvá – Csőgör Lajos és néhány MNSZ-vezető előtt –, amikor 1949 tavaszán az RMP legfelső vezetésének szűkebb grémiuma előtt a doktori címadási jogért folytatott küzdelmüket többen “sovinizmusnak” minősítették.

1949. november 3-án letartóztatták Kolozsváron Balogh Edgárt, a Bolyai Tudományegyetem rektorát, Kurkó Gyárfást, az MNSZ volt elnökét, (mindkettő nemzetgyűlési képviselő is volt, tehát mentelmi joggal rendelkeztek), valamint Méliusz Józsefet, a magyar színház rendezőjét, Szász Pált, az EMGE volt elnökét és Korparich Edét, a Kaláka Szövetkezeti Központ volt elnökét. Csőgör Lajost, az OGYI vezetőjét – aki szintén nemzetgyűlési képviselő volt – ugyanazon a napon Marosvásárhelyen tartóztatták le. Amint a budapesti vezetést erről értesítő Széll Jenő bukaresti követ is megjegyezte, a letartóztatások nagy feltűnést keltettek mindkét városban. A különböző találgatások a letartóztatások okát illetően 1954-ig tartottak. Ez év elején szivárgott ki annak híre, hogy megkezdődött a nagyváradi katonai törvényszék előtt Csőgör Lajos, Balogh Edgár, Jordáky Lajos, valamint az 1952-ben letartóztatott Demeter János – akik mindnyájan ott bábáskodtak valamilyen szinte a kolozsvári magyar egyetem születésénél – pere. Végül a bukaresti katonai törvényszék április 26-án 6-tól 12 évig terjedő kényszermunkára ítélte azokat a magyar kommunistákat, akik nem akartak mást, mint azt, hogy a magyar kisebbség jogegyenlőségét többek közt az önálló magyar egyetem létrehozásával is biztosítsa a magát demokratikusnak nevező román kormányzat...

A Bolyai Tudományegyetm fölszámolása

A Bolyai Tudományegyetem fölszámolása egy több éves folyamat végső állomásának tekinthető. Ahhoz, hogy az 1959-es eseményeket meg tudjuk érteni, vissza kell nyúlni az ötvenes évek első feléig.

Az 1948-as felsőoktatási törvény megjelenését követő bő fél évtizedet – a magyar nyelvű felsőoktatás szempontjából – némi leegyszerűsítéssel úgy is jellemezhetném, mint a folytonos intézményi átszervezések és tisztogatások éveit. Pars pro toto: 1950 őszén a Bolyain megszűntek az önálló pedagógiai és pszichológai, valamint a filozófiai karok, 1951 őszén pedig a klasszika-filológia tagozat; 1951 őszén (a Bolyai jog- és közgazdasági, valamint a Babeş jogi karából) létrehozták Kolozsvárott a Jog- és Közgazdaságtudományi Főiskolát – hogy aztán két év múlva meg is szűnjék. 1952. augusztus 30-án letartóztatták Demeter Jánost, a Jog- és Közgazdaságtudományi Főiskola tanulmányi igazgatóját, Jordáky Lajost, valamint az időközben szabad lábra helyezett Balogh Edgárt, ősszel pedig elbocsátották az oktatók egy részét, köztük olyan nagy szakmai elismertségnek örvendő professzorokat, mint Jakó Zsigmond, és Szabó T. Attila. Az ebben az időben lezajlott személyi változások következtében pedig jogos volt a félelem, hogy a Bolyain folyó oktatás színvonala tovább csökken...

Egyes jelek arra utalnak, hogy a bukaresti pártvezetés bizonyos köreit már 1956 előtt is foglalkoztatta a Bolyai Tudományegyetem Kolozsvárról történő elköltöztetésének, esetleg megszüntetésének a gondolata. Gáll Ernő említi a “számvetésében”, hogy maga Bányai László árulta el neki: a rektorrá történő 1952-es kinevezésekor “olyan megbízása is volt, hogy készítse elő a Marosvásárhelyre való átköltözést”. (Ne feledjük: 1952-ben költöztetik Marosvásárhelyre a kolozsvári Szentgyörgyi István Színművészeti Főiskola magyar tagozatát, a következő év őszén pedig a Mechanikai Intézet magyar tagozatát meg is szüntetik!) Másrészt pedig Bodor András volt prodékán visszaemlékezésében olvasható, hogy 1955 szeptemberében bizalmasan közölte vele Nagy Lajos prorektor: veszélyben van a Bolyai Tudományegyetem, mert “Bukarestben és magában a [oktatási] minisztériumban azt a hírt terjesztik, hogy az egyetem végzettjeit nincs hová elhelyezni.” Az egyetem vezetősége ekkor egy gyors felmérést végeztetett vidéken, majd ennek eredményével a minisztérium előtt tudták bizonyítani, hogy igenis nagy szükség van a Bolyain végzettekre. A fenti esemény után néhány héttel azonban meglátogatta az egyetemet Leonte Răutu az RMP Központi Vezetésének tagja és Miron Constantinescu oktatásügyi miniszter. Ekkor Răutu ismét csak az iránt érdeklődött, hogy milyenek a végzett hallgatók elhelyezkedési lehetőségei, és nem kellene-e csökkenteni a magyar hallgatók létszámát, majd azt kifogásolta, hogy nem csak a romániai magyar irodalom előadására szorítkozik az oktatás. (Szükségtelennek tartotta azt is, hogy az elemi és középiskolákban az egész magyar irodalom oktatása szerepeljen.) Végül kijelentette, hogy a Bolyai egyetem a maga egészében nem csak felülvizsgálásra, hanem átrendezésre is szorul. Bodor András kéziratos visszaemlékezésében olvasható, miszerint “A kiszivárgó hírek szerint ettől kezdve a Bolyai Egyetem valamilyen átalakítását leginkább Răutu tartotta szükségesnek.”

Minden kedvezőtlen előjel ellenére azonban a Bolyai “likvidálásának” ekkor még nem jött el az ideje: a pártvezetést hatalmi harcok gyöngítették, a nemzetközi légkör sem volt alkalmas erre, ráadásul olyan “kiváló” ürügy sem állt rendelkezésre a nyíltan magyarellenes lépésre, mint az 1956-os magyar forradalom leverése után...

Az RMP vezetőségének kettős politikáját jól mutatja, hogy szinte egy időben a fenti próbálkozásokkal, 1955 májusában nagyszabású évfordulós ünnepségekre: a Bolyai Tudományegyetem 10 éves fennállásának megünneplésére került sor Kolozsváron. A hatalom látványos “gesztusaként” május 31-én az ünnepi, nyílt tanácsülésre bevonult az 1949-ben és 1952-ben letartóztatott, és most Petru Grozától, az Elnöki Tanács elnökétől kegyelmet kapott négy professzor: Balogh Edgár, dr. Csőgör Lajos, Demeter János és Jordáky Lajos. Az ünnepségek kapcsán a tartományi pártlapban, az Igazságban szalagcímen hirdetik: “A Bolyai Tudományegyetem – pártunk és kormányunk nemzetiségi politikájának nagyszerű műve.” Még fél évtized sem kell, ahhoz, hogy kiderüljön: a Bolyai létrehozása nem a párt nemzetiségi politikájának “nagyszerű műve”, hanem politikai hiba volt...!

A párizsi békeszerződés aláírását követő években a két ország határán legördült “vasfüggöny” “átjárhatóvá válásának”, a politikai “olvadásnak” a jeleként 1956 májusában – több mint fél évtized elzártsága után – a Bolyai valamint a Babeş egyetemekről mintegy 150 tanár és diák tehetett látogatást a debreceni egyetemen. Ebben az időben megszaporodtak a magyarországi vendégek is: Illyés Gyulától Tamási Áronig 1956 nyarán-őszén számos ismert magyarországi személyiség is megfordulhatott Kolozsvárott. Ezenközben azonban a minisztérium részéről ismételt próbálkozás történt arra, hogy megszüntessék a Bolyai Tudományegyetemen a történelem szakot, csakhogy Bányai László rektor “határozott közbenjárásával meghiúsította” a bukaresti terveket, amiért Jordáky Lajos javaslatára a történelem tagozat jegyzőkönyvben mondott köszönetet a rektornak a sikeres “lobbyzásért”.

A mind nacionalistább kisebbségpolitikát tapasztalván a magyar értelmiség elégedetlensége 1955–1956 folyamán egyre nőtt. Az SZKP XX. kongresszusa után elbizonytalanodott román pártvezetés azonban nem mert határozottan fellépni az elégedetlenkedőkkel szemben. A kolozsvári magyar értelmiségi elit megrendszabályozása céljából Kolozsvárra érkező, Miron Constantinescu-vezette “tűzoltóbrigád” – szembesülvén a forrongó hangulattal –, számos engedményre kényszerült, így többek között visszaállították a Bolyai Tudományegyetemen az 1955-ös felvételi létszámot.

Az ’56. októberi magyarországi forradalom nagy hatást tett az erdélyi magyar egyetemistákra, főiskolás diákokra is. Számos különféle megmozdulásban vettek részt a Bolyai hallgatói és oktatói is. Így például az 1956. október 24-én a Képzőművészeti Főiskola központi épületében, Mátyás király szülőházában megtartott diákszövetségi közgyűlésen is számos bolyais hallgató vett részt. (A gyűlésen Balázs Imre, a főiskola hallgatója 5 pontos követelést olvasott fel, amiben többek között egyetemi autonómiát követelt valamint azt, hogy a diákszövetségek ne csak a kelet-európai, hanem a nyugati diákszövetségekkel is fölvehessék a kapcsolatot, és tegyék fakultatívvá a melléktantárgyakat: a marxizmust, az orosz nyelvet és a pedagógiát.)

A 24-i gyűlés hatására, az azon jelen lévő magyar és történelem szakos hallgatók megbízták a történelem szakos Várhegyi Istvánt és néhány társát, hogy dolgozzák ki a diákszövetség programtervezetét. Az elkészült tervezetet november 12-én a 16 tagú vezetőbizottság elé tárták, ahol azt egyhangúan elfogadták. Fazekas János és Leonte Răutu, – akiket Bukarestből küldtek le Kolozsvárra, hogy “vegyék kézbe az események irányítását” – a dokumentumot azért tartotta különösen veszélyesnek, mivel: “A határozattervet szerint a »Bolyai« egyetem filológiai karának diákszövetsége »szabad, demokratikus, autonóm egyesülés«, s ez az autonómia odáig terjed, hogy közvetlen kapcsolatok teremtésére ad jogot külföldi diákszövetségekkel. A tervezet nem ismeri el, hogy ez a szövetség alá volna rendelve a diákszövetségek felső testületeinek, s valójában az RMP KB-nak ezen diákszövetségek fölötti vezető szerepét sem ismeri el...”

November 1-én a halottak napja alkalmából több diákcsoport – köztük magyar szakos hallgatók Dávid Gyula tanársegéd vezetésével – kiment a Házsongárdi temetőbe, hogy megkoszorúzza a magyar irodalmi és szellemi élet nagyjainak a sírjait. Az egyszerű kegyeleti aktus 1957 tavaszára már “ellenforradalmi cselekménnyé” minősült... (Még 1956 június végén az évzáró tanszéki ülésen Bányai László akkori rektor vetette fel, hogy a Bolyai magyar tanszékének illene gondozásába venni a magyar irodalmi nagyságok sírjainak gondozását. A tanszéki határozat értelmében ennek megszervezését a három aspiránsra: Dávid Gyula és Varró János irodalomtörténészekre, valamint Lakó Elemér nyelvészre bízták.)

Többek között az itt ismertetett események miatt is a bukaresti pártvezetés egyik első számú gondja (persze a tüntetést szervező temesvári egyetemisták mellett) a Bolyai tanszemélyzetének és diákságának magatartása volt. Ismét Kolozsvárra küldték Miron Constantinescut, akinek vezetésével november–december folyamán több gyűlés keretében “feldolgozták” a magyarországi eseményeket.

A “politikai tűzoltás” mellett nem maradtak el a rendőrségi retorziók sem. Tirnován Vid Arisztid és Balázs Imre október 25-i lefogása után alig egy hónappal, november 18-án Várhegyi Istvánt, és társait, Kelemen Kálmánt, Koczka Györgyöt, valamint Nagy Benedeket, a bölcsészkari diákszövetség tagjait is letartóztatták, majd 1957. április 22-én a kolozsvári katonai törvényszék elítélte őket. Várhegyiékhez hasonló sors jutott Dávid Gyulának is, akit Bartis Ferenc és Páskándi Géza hallgatókkal egy időben, 1957 márciusában tartóztattak le, majd júniusban ítéltek el. Ugyancsak 57 tavaszán tartóztatták le Bereczki Andrást és Jordáky Lajost, a Bolyai egyetem tanárait. (Voltak, akik szerencsésebben megúszták ezeket a hónapokat: az oktatók közül Saszet Géza lektort, valamint Keszi-Harmat Edit és Keszi-Harmat Sándor tanárokat “csak” elbocsájtották az egyetemről.)

Az első megtorlási hullámot némi visszaesés követte. (Ez természetesen nem azt jelenti, hogy a Securitate teljesen szüneteltette volna a tevékenységét!) Ez részben annak tudható be, hogy 1957–58-ban a pártvezetés csúcsain újabb hatalmi harc dúlt. 1958 közepétől aztán ismét tömegessé váltak a letartóztatások. (Egyébként is ekkor tetőzött Romániában a letartóztatási hullám, – ami részben összefüggött a Duna-delta kényszermunka-táborainak megnövekedett “munkaerőszükségletével”.) Az '56-os események után két évvel, 1958 augusztusában tartóztatták le a Bolyai egyetem újabb két aspiránsát (Lakó Elemért és Varró Jánost) és több diákját (Páll Lajost, Péterffy Irént és másokat), akiket csak 1959 februárjában ítéltek el – amikor a nyilvánosság előtt először került szóba a Bolyai és a Babeş egyesítése. (Gagyi Balla István kolozsvári kutató szerint 1957–58 során mintegy 28–30 kolozsvári egyetemi hallgatót ítéltek el, amiből 11 volt bolyais.)

A bukaresti pártvezetés az 1956 őszi fejleményekből, a magyar egyetemi oktatók és hallgatók akcióiból – és természetesen a többi “ellenforradalmi, burzsoá nacionalista megnyilvánulásból” is többek közt azt a tanulságot vonta le, hogy a párt addigi magyarságpolitikája hibás volt, hiszen nyilvánvalóvá vált, hogy a nacionalizmus “mélyen megfertőzte” a magyar fiatalságot, értelmiséget. Meg kell tehát szüntetni “a magyar nacionalizmus gócpontjait”, az önálló magyar elemi- és középfokú iskolákat, valamint a Bolyai egyetemet. (1959-ben a bukaresti magyar követ is úgy értesült a román pártvezetéstől, hogy az önálló magyar tannyelvű elemi és középiskolák megszüntetése “az Erdélyben fellépett szeparatista törekvések ellensúlyozását és felszámolását szolgálják.”)

A Bolyai Tudományegyetem “sima” felszámolásának lehetőségét több tényező együttesen teremtette meg. Az egyik ilyen tényező az volt, hogy 1958. január 7-én meghalt Petru Groza, akit a magyar közvélemény nagy része a Bolyai egyetem “alapítójaként” tartott számon. Ugyan neki 1948 után már semmi befolyása sem volt az ország politikájának, ezen belül pedig a kisebbségpolitikának az alakítására, azonban a kortársak közül sokan akkor is, és ma is azt állítják, hogy – a magyar értelmiség többsége körében haláláig komoly presztízzsel rendelkező – Groza, ha életben van még 1959-ben is, megpróbált volna minden tőle telhetőt megtenni, hogy megmentse a magyar egyetemet. (Hogy a Bolyai Tudományegyetemnek valóban kitüntetett figyelmet szentelt, azt az intézményben tett számos látogatása is bizonyítja – miközben Dej sohasem tette be a lábát a magyar egyetemre, csak a Babeşre...)

A szovjet tényező ugyancsak igen lényeges volt a “likvidációs” politika sikerét illetően. A szovjet kormány 1956. október 30-i nyilatkozata – melynek az volt a lényege, hogy a továbbiakban a Kreml nem avatkozik be a szocialista országok belső ügyeibe –, valamint a szovjet csapatok 1958 nyári távozása az országból megnövelte Bukarest mozgásterét. A moszkvai befolyás csökkenése 1956 után azért is lényeges volt, mivel Bukarestben is tudták, hogy a szovjet pártvezetés nem felejtette el, milyen döntő szerepe volt 1944 őszén a magyar egyetem fönnmaradásában a helyi szovjet katonai vezetésnek, illetve közvetve a Kremlnek és ennek többször is jelét adták azzal, hogy látványosan érdeklődtek a Bolyai Tudományegyetem sorsa felől.

Végezetül beszélhetünk egy magyarországi tényezőről is. Az 1958 februári magyar párt- és kormánydelegáció látogatása során Kádár János és Kállai Gyula ugyanis olyan kijelentéseket tettek, amelyekből a román “testvérpárt” vezetősége azt a következtetést vonhatta le, hogy Budapest úgymond “levette a kezét” az erdélyi magyarságról, vagyis lemondott arról, hogy adott esetben megpróbáljon fellépni érdekei védelmében. (Számításukban nem is csalódtak: 1959 júliusában Bukarestbe látogatott Kállai Gyula államminiszter, és a Ceausescu-vezette delegációval folytatott megbeszéléseken kijelentette, hogy a budapesti elvtársak: “alapvetően úgy gondolják, hogy a két egyetem egyesítése helyes lépés volt.”)

A Bolyai egyetem felszámolásának volt egy kevéssé ismert, közvetett előzménye is: 1957 őszén megszüntették a Bolyai közgazdaságtudományi tagozatát. Szerintem ez a lépés is a hamarosan bekövetkező “egyetemegyesítést” volt hivatott megkönnyíteni, ugyanis a Babeşen nem volt hasonló tagozat, ezért a magyar tagozatot nem lett volna mivel összevonni...

A Bolyai Tudományegyetem utolsó tanévének kezdetén, 1958 októberében botrányos közjáték történt egy ifjúsági nagygyűlésen: amikor a bukaresti küldöttek föltették a történelem szakos Vastag Lajosnak azt a provokatív kérdést, miszerint mit tett volna, ha Pesten októberben fegyvert adtak volna a kezébe, Vastag meggondolatlanul kijelentette, hogy agyonlőtte volna magát. Erre válaszul a hallgatóság tapsviharban tört ki, majd mikor az egyik bukaresti küldött reakciósnak nyílvánította a választ, füttykoncert robbant ki. Ennek hatására a Kolozsvár tartományi pártbizottság és a diákszövetség központi bizottságának jelenlévő képviselői a hallgatóság magatartását “rendszer- és államellenes megnyilvánulásnak” tekintették. Ezek után nem meglepő, hogy 1959. február 15-én a bukaresti Előrében Sztrányeczki Gábor, a Bolyai Tudományegyetem diákszövetségi tanácsának tagja arra figyelmeztette az olvasókat, hogy: “... a Bolyai egyetem különösképpen ki van téve a burzsoá nacionalista ideológia megtévesztően burkolt vagy egyenesen szemérmetlenül nyílt támadásának.”

Négy nap múlva, február 19-én nyílt meg a Diákegyesületek Szövetségének 2. országos konferenciája, amelyen feltűnő módon jelen volt az RMP Központi Vezetősége és a kormány több tagja is, Gheorghe Gheorghiu-Dej-zsel az élen. A párt első titkára és Ion Iliescu, a Diákegyesületek Szövetsége Országos Tanácsának elnöke beszédeikben az egyetemi és főiskolai hallgatóság soraiban föllelhető nacionalizmusra figyelmeztettek. Dej – az Igazság 1959. február 21-i számában olvasható tudósítása szerint – fölhívta a figyelmet arra, hogy: “...az iskola hatékony eszköze az összes nemzetiséghez tartozó fiatalok közeledésének, a nemzeti elszigetelődési törekvések, valamint a kizsákmányoló osztályok által szított nemzeti gyűlölködés maradványai felszámolásának... Az oktatásügyben a nemzetek egyesítésére kell törekednünk, hogy az iskola előkészítse azt, ami az életben megvalósul... Arra kell törekedni, hogy minden nemzetiség gyermekei egységes iskolában, együtt tanuljanak.” Az elsőtitkár a továbbiakban alapvető változásokat helyezett kilátásba a nemzetiségi iskolapolitika területén, és a külön nemzetiségi iskolákat a “nacionalista tanügyi politika” rovására írta. “Eszmei-ideológiai iránymutatását” követően a további fölszólalóknak az volt a feladata, hogy hozzászólásukkal mintegy megtámogassák az elsőtitkár által elmondottakat. Kacsó Magda (aki már egyenesen azt kérte a pártvezetéstől, hogy tegyék lehetővé: a különböző szakos magyar és román diákok “együtt tanulhassanak”) valamint Koszta István bolyais hallgatókat követően Takács Lajos, az egyetem utolsó rektora ugyancsak az egyetemek összevonásának szükségességét bizonygatta, majd kijelentette: “Az anyanyelvi oktatás nem lehet öncél.” (A két bolyais diák természetesen nem spontán módon szólalt föl, hiszen csak azok kaphattak megszólalási lehetőséget, akiket előzetesen felkértek, vagy kijelöltek. Ebben az esetben is érvényesült Lenin útmutatása: “Elvtársak, a spontaneitást is irányítani kell, különben anarchia lesz...”)

Vajon mi bírhatta rá Takács Lajost, az egyetem rektorát, hogy statisztáljon annak az intézménynek a “likvidálásánál”, amelynek a vezetésével megbízták? Anélkül, hogy ennek az összetett kérdésnek a boncolgatásába bele mélyednék, csak egy tényezőre térek ki. Az eddig megismert forrásokból úgy tűnik, hogy Takács azzal a hittel vállalta fel a “likvidátor” hálátlan szerepét, hogy az egyesüléssel a magyar nyelvű oktatás pozíciói nem fognak csorbulni, hiszen csak a két intézmény adminisztrációját fogják összevonni, és a továbbiakban egy kéttagozatos egyetem fog működni Kolozsvárott. Úgy tűnik, eleinte Gheorghiu-Dej és Răutu is ezzel áltatták, ráadásul ebben a hitében még Constantin Daicoviciu, a Babeş rektora is megerősítette, aki a februári diákkonferencián kijelentette: az lesz a helyes megoldás hogy ha egy egyetemet hoznak létre két tagozattal...

A bukaresti fejleményekről a Bolyai tantestülete csak hétfőn, február 23-án értesült, amikor is a hazaérkezett Takács Lajos összehívta az egyetemi tanácsot. Ezen Csendes Zoltán prorektor bizalmas jelentésében előadta, hogy a minisztérium és a párt döntése alapján, “a diákság kérésére”, a két egyetemet egyesíteni fogják. (Amikor Balogh Edgár tiltakozni próbált az egyesítés ellen, szabályszerűen beléfojtották a szót.) A rektor arról igyekezett meggyőzni a megdöbben tantestületet, hogy az egyesítés senki számára sem jelent semmiféle veszélyt, hiszen valamennyi karon és tagozaton az összes tantárgyakat magyarul fogják előadni. Amikor Szabédi követelte a rektortól Kacsó Magda szankcionálását, Takács fölvilágosította, hogy itt egy legfelső párthatározatról van szó, “s amit a szóban forgó diáklány tett, az csupán az ügy demokratikus jellegét kívánta illusztrálni.” Míg Kacsó Magda csak a kényszeregyesülés “demokratikus jellegét” illusztrálta, addig a két prorektor, Csendes Zoltán és Nagy Lajos, írásban is kérték az egyesítést, illetve aláírattak velük egy nyilatkozatot, amelyben formálisan megindokolták az egyesítés szükségességét!

1959. február 26. és március 5. között Kolozsváron gyűlések sorozatán győzködték a tanszemélyzetet és a diákságot az egyesítés helyességéről. A cél érdekében csupa olyan személyt jelöltek ki felszólalónak, akiknek a magyar értelmiség előtt valamilyen vonatkozásban tekintélyük, befolyásuk volt. Az elnökségben jelen volt Bukarestből Ceauşescu (ekkor a KV szervezeti kérdésekkel foglalkozó titkára, a pártnomenklatúra szerint a hierarchia második embere), Athanase Joja oktatásügyi miniszter és Ion Iliescu, az országos diákszövetség elnöke, a helyiek részéről pedig – többek között Vasile Vaida, az RMP Kolozsvár tartományi elsőtitkára, Meleg Ferenc a Bolyai pártitkára, valamint a két egyetem rektora, Takács és Daicovici. A gyűlések részletes ismertetése helyett csak néhány, – a további fejlemények szempontjából is figyelemre méltó és a kortársak által botrányosnak tartott eseményre térek ki.

Csütörtökön, február 26-án tartották az Egyetemiek Házában a kolozsvári főiskolák párttag és tagjelölt tanerői, valamint a párt-, IMSZ és diákegyesületek aktívájának nagygyűlését. Ezen Nagy István (a Bolyai 1950-52 közötti rektora) amiatt aggodalmaskodott, hogy mit fog szólni a Nyugat az egyesítéshez, amiben majd nem gazdasági, hanem politikai indokot fognak látni, “a nemzetiségek elleni, legalábbis nem barátságos megnyilvánulást.” Aggályoskodását természetesen a hozzászólók visszautasították, Joja pedig cinikusan kijelentette: “A kutya ugat, a karaván halad.” Balogh Edgár pedig felszólalásában a magyar és a román kultúra kölcsönhatásáról, és együttműködéséről beszélt, valamint mindkettő megmaradásának szükségességét hangoztatta. Ekkor Ceauşescu közbevágott és azt fejtegette, hogy a marxista klasszikusok magyarázata alapján csak az uralkodó osztályok és a nép kultúrájáról beszélhetünk, de az osztályok fölszámolásával és a szocializmus építésével ez utóbbi megszűnt, következésképpen “nem is lehet beszélni külön magyar és külön román kulturáról, hanem csak a szocialista, a szocializmust építő nép kulturájáról.” (A leendő főtitkárnak ez a véleménye a nyolcvanas években már az állampolitika rangjára emelkedett, – ugyanis akkor már “magyarul alkotó román írókról” beszéltek.) A két “renitenst” végül a pártbizottságon sikerült rábeszélni, hogy szombaton ismét kérjenek szót és gyakoroljon “önkritikát”.

A harmadik – Ceauşescu dühét kiváltó – felszólalás a Szabédi Lászlóé volt, 28-án, szombaton. A fölsőbb utasításra fölszólaló Szabédi többek között azt fejtegette, hogy: “A Bolyai egyetemet Petru Groza demokratikus kormánya hozta létre, s ez megfelelt az akkori fejlődés követelményeinek”, majd azt boncolgatta a továbbiakban, hogy az önálló Bolyai betöltötte a feladatát, és “az új követelményeknek” a közös egyetem felel meg. Ceauşescu egy idő után azonban durván közbe kiáltott: “A Groza-kormány tévedett! Hiba volt a Bolyai egyetem létesítése! Amit pedig Szabédi végez, az nem egyéb zavarkeltésnél.”

Szabédi nyilvános megalázása ezzel nem fejeződött be. A gyűlés végén Joja megkérdőjelezte, hogy az “olyan gondolkodású embereknek, mint Szabédi, lehet-e helyük az új egyetemen.” (Hogy valami módon mentse magát, vasárnap, március 1-én a két egyetem diákjainak közös gyűlésén Szabédi is kénytelen volt “önkritikát” gyakorolni.)

Az események ezután felgyorsultak. Március közepétől – az “izoláció elleni harc” jegyében – megkezdődött a két egyetem diákjainak közös bentlakásokba való átköltöztetése, valamint megtörtént a párt- és IMSZ-alapszervezetek, és a szakszervezetek összevonása.

Az egyetemek egyesítése helyi előkészítésének első lépéseként március folyamán összeállt egy ad-hoc bizottság, melynek tagja volt a két rektor, Takács és Daicoviciu, valamint V. Roşca, Csendes Zoltán, és Nagy Lajos prorektorok, Emil Petrovici volt rektor, és Demeter János, Péterfi István, Vasile Marincaş professzorok, Dancsuly András, az RMP megyei osztályvezetője és Meleg Ferenc, a Bolyai párttitkára. (Az összetétel természetszerűen egy-egy űlésen kibővülhetett egyéb meghívottakkal is.) A megbeszéléseken olyan alapvető kérdések szerepeltek, mint: “az együttműködés formái”; a “párhuzamosságok kiküszöbölése”; a káderügyek; a helységek újraelosztása; a vezetőség összetétele stb. A tárgyalásokon részt vevő Demeter János emlékezete szerint jóformán minden tanácskozáson szembe találták magukat az alapproblémával: a tannyelv kérdésével. Április 7-én Daicovici a hosszú viták során körvonalazódni látszó megoldás-tervezetet a következőkben vázolta: 1) az előadási nyelv román, hasonlóképpen a speciál-kollégiumok és a tudományos kutatás nyelve is; 2) semmi értelme a jogot magyarul előadni, mivel “magának az ifjúságnak az érdeke, hogy románul tanuljon”; 3) a pedagógiai jellegű tagozatokon bizonyos tárgyakat magyarul is lehetne oktatni; 4) a történelem szakon a szakkollégiumok egy-két kivétellel románul lesznek; 5) a felvételi vizsgák – átmenetileg – magyarul lesznek, és abban az évben hasonló “könnyítés” adható a vizsgákon és a szemináriumokon is.

A magyar fél számára csak ezekben a hetekben derült ki, hogy Bukarest terveiben szerint szó sincs a két tagozat fölállításáról, és lesznek olyan diszciplínák, amelyeket kizárólag román nyelven fognak előadni. (Az ekkor éppen kórházban lévő Takács el sem akarta hinni az erről szóló híreket!)

A kolozsvári tárgyalásokat követően, április közepén Bukarestben egy Dej-vezette egyetemközi megbeszélésre is sor került. Itt már csak arról folyt a vita, hogy az ideológiai tárgyak között a dialektikus materializmust oktassák-e magyar nyelven, vagy sem... Április 22-én Bukarestben már azzal a szándékkal ült le tárgyalni a két fél, hogy ott sor kerül a végső alapelvek kidolgozására. A Bolyai részéről Takács Lajos, Demeter János, Balogh Edgár, Csendes Zoltán, Bányai László és Márton Gyula, a Babeş részéről pedig Constantin Daicovici, Emil Petrovici, Athanase Joja és Miron Constantinescu voltak jelen a megbeszéléseken. A jelentést Csendes terjesztette elő – és a magyar küldöttség nem egy tagjának nagy meglepetésére – néhány tárgy kivételével, a magyar nyelvű előadásokat csak a magyar nyelvészet és irodalom tárgyaira akarta korlátozni. A vitában több elképzelés is napirendre került. Az egyik javaslat szerint magyarul csak azok a tárgyak kerüljenek előadásra, amelyek “az általános kultúra oktatására képeznek tanárokat”. A bukaresti elgondolása az volt, hogy maga a szakoktatás román nyelven folyjon, de minden szakon néhány olyan általános, bevezető, összefoglaló tárgynál, ahol az ifjúság megismerkedhet az adott szakág alapelemeivel, és terminológiájával, maradjon meg a magyar nyelv. (Takács ekkor döbbenhetett rá arra, hogy miben vett részt! Úgy látszik – mondotta keserűen –, hogy visszatérnek a régi, két háború közötti idők, amikor az volt a hivatalos jelszó: “Vorbiti numai româneşte!”)

Az értekezlet nem hozott végleges határozatot, mivel világossá vált: sem a jelentésben foglaltakat (a magyar nyelv szinte teljes kiküszöbölését) nem lehet maradéktalanul keresztül vinni, sem a magyar elképzelést, vagyis hogy minden szaktárgyat magyarul is előadjanak. Ezért létrehoztak egy bizottságot, amely karonként kidolgozta a magyarul is és csak románul előadandó tárgyak jegyzékét. Ami az egyesített egyetem elnevezését illeti, arról is hosszas vita folyt. (Többek közt Vasile Vaida, Kolozsvár tartomány elsőtikára ellenezte a Babeş–Bolyai elnevezést, mivel “nem látta annak értelmét”.) Voltak akik egyszerűen a Kolozsvári Tudományegyetem elnevezés mellett kardoskodtak. A hatalom cinizmusára azonban jellemző, hogy miért döntöttek a kettős név mellett: Demeter János szerint éppen annak a látszatnak az elkerülésére, hogy a magyar egyetem likvidálásáról van szó, az értekezlet résztvevőinek nagyobb része kitartott amellett, hogy az egyesülésből létrejött egyetem tartsa meg mindkét nevét: a Babeşt és a Bolyait is. Ilyen meggondolásból, – Gheorghiu-De javaslatára – lett a “Babeş-Bolyai” elnevezés...

Június folyamán tartották meg a Bolyai Tudományegyetem utolsó tanácsűlését. Ezen a “likvidátor” rektor, Takács Lajos különös érvvel próbálta megindokolni a megindokolhatatlant, a pártnak a magyar oktatási intézményrendszer felszámolását megcélzó politikáját: “a magyar nemzetiség kulturális és tanügyi intézményrendszerének kiépítésében túlzások történtek, a szükségesnél és méltányosnál nagyobb, tehát túlméretezett szervezeti keret jött létre, s most elérkezett a józan és ésszerű redukció időszaka, s mindez történik a nemzetiségi jogegyenlőség szellemében.” Az 1959 őszén miniszteri tanácsosi stallummal jutalmazott Takács a későbbiekben is mindig kiállt a nyilvánosság előtt az egyesítés szükségessége mellett. Hogy a lelkiismeretével hogyan számolt el, az egy másik tanulmány témája lehetne...

A két egyetem egyesítését – pontosabban: a Bolyai Tudományegyetem fölszámolását – az erdélyi magyar társadalom nagy része felháborodással fogadta. Természetesen ekkor már semmi lehetőség sem nyílt a szervezett módon történő tiltakozásra. Maradt a magányos, tragikus kimenetelű protestálás: az öngyilkosság. Még február végén vetett véget életének Molnár Miklós, a politikai gazdaságtan professzora. (Tette azonban egyes vélemények szerint nem a Bolyai felszámolásával, hanem a gyógyíthatatlan betegségével függ össze). Az érzékeny lelkivilágú költő és egyetemi tanár Szabédi László öngyilkosságába minden bizonnyal bele játszott a február nyílt színen történő megalázása mellett a Securitate zaklatása is. (Halála előtti hetekben arról panaszkodott Bodor Andrásnak, hogy “hetenként néhányszor felhívják a biztonsági szervek és éjfél utánig nyaggatják.”) Májusban Csendes Zoltán, a Bolyai utolsó egyik prorektora, a statisztika professzora vetettek véget az életének, akit kis időre rá a felesége is követett. (Egyes feltételezések szerint a másik prorektor, Nagy Lajos is öngyilkos lett, mivel különös véletlen folytán attól a helytől nem messze, ahol Szabédi meghalt, őt is elütötte a vonat, ám azok, akik közelebbről ismerték, cáfolják, hogy halálának köze lenne a Bolyai felszámolásához...)

Milyen következményekkel járt hát a “közös” egyetem létrehozása, hogyan szabályozták a magyar nyelv használatát az új intézményben? A Babeş–Bolyai működését egy egyszerű határozat, referátum (tehát nem törvény, vagy rendelet!) szabályozta. Eszerint például a történelem-filozófia karon Románia történelmének valamennyi kurzusát csak román nyelven, míg az egyetemes történelmet magyar nyelven is elő fogják adni. A matematika és fizika tagozaton 30 diszciplínából 9-et, a fizika-kémia tagozaton 26-ból 9-et adnak elő magyar nyelven. A biológia-földrajz tagozaton 28 előadásból 9-et, a földrajz-biológia tagozaton 33-ból 10-et tartanak meg magyarul is. A jogtudományi karon – az ún. marxista tárgyak kivételével – kizárólag román nyelven folyt az oktatás. (A később felállított közgazdaságtudományi karon szintén csak román nyelven folyt az oktatás.) Összességében azokon karokon és tagozatokon, ahol volt egyáltalán magyarul is előadandó diszciplína, az előadott tárgyak negyedét adták elő magyarul is (180-ból csak 43-at).

* * *

Összegezésképpen: a romániai magyar kisebbség és Bukarest között sajátos patthelyzet jött létre a kolozsvári magyar egyetem ügyében. A magyar kisebbség politikai-tudományos elitje 1944 őszén – a szovjet megszállók bizalmát élvező baloldal támogatásával – olyan kész helyzetet teremtett, amelyből sikeresen ellen tudott állni annak a bukaresti törekvésnek, amely a restitutio in integrum jelszavával akarta visszaállítani az 1940. augusztus 30-i állapotokat.

Ez a tárgyalási pozícíó azonban nem volt annyira erős, hogy az egyetem sorsát eldöntő politikai alkuban biztosítani tudja a jogfolytonosság elvének elismertetését, ezáltal pedig az új, magyar tannyelvű egyetem méltányos részesedését a meglévő felszerelésből és az épületekből. Az már az erdélyi magyarság hivatott és/vagy önjelölt vezetőin múlott, hogy az 1945. június első napján, de iure létesített kolozsvári magyar egyetem mennyire válik de facto létezővé.

Az 1945-ben megalapított magyar tannyelvű állami tudományegyetem kezdettől fogva többet jelentett, mint a magyar kisebbség jogos követelésének kielégítését. Jelkép volt, a Petru Groza nevével fémjelzett, új “demokratikus nemzetiségpolitika” szimbóluma. Az egyetem sorsa, helyzetének alakulása érzékeny mérőműszerként jelezte a kormány, és Groza miniszterelnök magyarságpolitikájának változásait. A korabeli erdélyi magyar, valamint anyaországi sajtó előszeretettel nevezte “magyarbarátnak” a miniszterelnök politikáját. Kevesen figyeltek fel arra a kortársak közül, hogy igen nagy különbség figyelhető meg a miniszterelnök által meghirdetett elvek, a magyar kisebbség képviselőinek kijelentései, ígéretei és politikai gyakorlata között.

A Groza-vezette kormány az 1945 május 29. követő hónapokban–években igen ellentmondásosan viszonyult a “kirakat-intézménynek” számító magyar egyetemhez is. Maga Groza azonban úgy tűnik, szinte kezdettől fogva mintegy a “saját gyermekének” tartotta a magyar egyetemet. Azon túl, hogy igyekezett az egyetem vezetőségének kéréseit tőle telhetően támogatni, számos demonstratív látogatást tett a magyar egyetemen; nem csak 1945–46 folyamán, amikor az magyar egyetem létesítése volt “a legnagyobb ütőkártya Románia kezében”, hanem az ötvenes években is, amikor hatalma már szimbolikusnak is alig volt mondható. (Csőgör Lajos szerint: “Érdeklődése a magyar egyetem iránt és támogatása a békeszerződések után, 1947–48-ban is folytatódott. Minden vásárhelyi látogatását felhasználta arra, hogy kíséret nélkül feljöjjön az egyetemre és órákig beszélt a minket érdeklő kérdésekről.”)

Hiába volt az egyetem iránti kitüntető figyelme, jóindulata, segítőkészsége. Az események alakulása hamarosan megmutatta, hogy bár a magyar egyetem működése szempontjából mindez nem elhanyagolható, de az intézmény létkérdései esetében ez a szubjektív jószándék többször is igen-igen kevésnek bizonyult. Mindazonáltal elgondokodtató, hogy a Bolyai egyetem csak egy évvel élte túl az alapítóját...

1959 sötét éve a romániai magyar oktatás történelmének. A román kisebbségpolitikában ekkor bekövetkezett látványos – negatív irányú – változás miatt akár ezt is elnevezhetnék a “fordulat évének”. Mint ahogy a közép- és kelet-európai országok történelmében az 1948-as év a kommunista egyeduralom létrejötte
– vagy kiteljesedése – miatt oly emlékezetes, 1959 a Bolyai Tudományegyetem felszámolása miatt marad emlékezetes dátum a romániai magyar kisebbség történelmében. Végül, ha megvonjuk az ötvenes évek mérlegét, szomorú végeredményt kapunk: a kommunista párt magyarságpolitikájának megváltozása miatt az évtized végén már nem tanulhattak az anyanyelvükön a leendő magyar gépészmérnökök, agrármérnökök, jogászok, közgazdászok, valamint egy sor más szakma képviselői. “Eltűntek” az önálló magyar középiskolák és általános iskolák nagy része. Hamar kiderült sokak számára, hogy ezzel pedig a magyar értelmiségi utánpótlás került veszélybe...