Mindenszentek, majd halottak napja. Emlékezünk. Mindez azonban nem lehet öncélú. Emlékeznünk kell, ha másért nem, hogy újból átéljük a már nem itt lévőkkel együtt eltöltött kellemes perceket, de a mulasztásainkat is, nehogy újból elkövessük azokat. Nekünk, a Délvidéken/Vajdaságban élő magyaroknak többszörösen is fontos ez, mivel szinte nincs olyan család, akiknek ősei közül 1944-ben többen-kevesebben nem önszántukból távoztak ebből az árnyékvilágból.

Csurog, 1999. november 2-án délután 3 óra. Immár hatodik alkalommal helyezik el az emlékezés keresztjét, gyújtják meg gyertyáikat a valamikori sintértelep gazzal benőtt lankáin az 55 év előtti bosszút, vérengzést soha nem felejtő túlélők és azok rokonai. Nem mondhatom, hogy sokan vannak; nem mondhatom, hogy élvezik közösségünk támogatását. Negyedik éve vagyok velük együtt itt, nemcsak a magam, hanem a Vajdasági Magyar Szövetség s annak elnöke, valamint a kanizsai önkormányzat megbízásából is. Mégis úgy érzem, kilógok a sorból.

1944. október 31-től, a Csurogon elsőként kivégzett magyarokkal kezdődött nemzeti közösségünk leggyászosabb XX. századi kálváriája, ami azután végigsöpört Bácskán és Bánáton egyaránt.

Ma, ötvenöt év után már nyilvánosan is megemlékezhetünk erről a vérveszteségről, habár még az a történész is, aki egyik tudományos munkájában elsőként ismeri el: valami történt 1944-ben, nem fogadja el hitelesnek azokat az adatokat, amelyeket a visszaemlékezők elbeszéléseiből készült füzetekben és könyvekben lelhetünk fel. Ma, ötvenöt év után már nyilvánosan is gyászolhatunk, habár kegyhelyet csak az önkormányzataink létesíthettek. Itt, Csurogon (de folytathatnám úgy is: Zsablyán, Mozsoron…), a valamikori tömbmagyarság peremén még ez sem adatott meg.

Hatodik alkalommal helyezik el a túlélők és azok rokonai a keresztet, a virágokat és a gyertyákat, de ha visszatérnek másnap vagy később, ismét csak az elvadult természetet találják, s már csak az itt készült fényképekről tudják felidézni a kegyelettel teljes perceket. Azzal lehetne valakinek védekeznie, hogy a környéken, a putrikban szegények laknak, számukra nem elegendő a lelket melengető látvány, ők gyakorlatiasabbak, az itt hagyott feszület fája, a koszorú anyaga a testüket is felmelegítheti. Én is támadhatnék, hogy még az sincs kizárva, az ebben a községben hatalmon lévők – akik pártállása megegyezik a köztársaságban s az el nem ismert országunkban a kiváltságaikhoz görcsösen, minden eszközzel ragaszkodó vezetőkével – tüntetik el gondosan ezeket a kellékeket, nehogy bizonyítva lássa bárki is az akkori történéseket, mert abban a pillanatban az elmúlt tizenegy évet is újra kellene értékelni.

Lehet, hogy csak azért jelenek meg immár negyedik éve itt, mert úgy érzem, adósságot kell törlesztenem. Még az sincs kizárva, egész nemzeti közösségünknek, sőt az egész magyar nemzetnek is van törlesztenivalója a valamikor itt élőkkel szemben. Minderre csak azért gondolok, mert ezt a három falut, Csurogot, Zsablyát és Mozsort többszörösen is büntették. A – szerintem nem létező – kollektív bűnökért megölték, agyonverték, kivégezték a lakosság egy részét, másokat munka- és gyűjtőtáborokba zártak, majd pedig a túlélőknek megtiltották, hogy bármikor is visszatérjenek szülőföldjükre, szülőházaikba, elkobzott vagy elrabolt ingatlanaikba. Akarva, akaratlanul kérdések tolulnak fel bennem, amelyekre nem tudom, de az is meglehet, nem merem tudni a válaszokat. Engedjék meg, hogy megosszam Önökkel ezeket, hátha közösen felelni tudunk rájuk:

• Kell-e a vajdasági magyarságnak egy központi kegyhely, ahol azok is megemlékezhetnek ártatlanul meggyilkolt hozzátartozóikról, akiknek haló porát immár nem lehet fellelni?
• Képesek lennénk-e létrehozni a valamikori csurogi dögtemető helyén, a Gyöngysziget melletti Holt-Tisza partján a vajdasági magyar nemzeti közösség emlékparkját, ahol minden év október 31-én (az első kivégzett csurogiak emlékére) vagy november 4-én (a legtömegesebb kivégzésekre emlékezvén) megtartathatnánk közös, központi gyászszertartásunkat?
• Tudunk, s akarunk-e görcsösen ragaszkodni szülőföldünkhöz, a gyökereinket újból fellelve lélekben megerősíteni közösségünket, hogy mindebből erőt merítve újra itthon tudjunk lenni, s így elkezdjük tervezni, majd megalkotni szellemi, erkölcsi, de előbb-utóbb anyagi jólétünket?

Tudatában vagyok, mindezt e pillanatban önerőből képtelenek vagyunk létrehozni, talán most van leginkább szükségünk az anyaországban és a bárhol máshol élő nemzettársaink segítségére. Azonban ne felejtsük el, ha 2000-ben ez irányban nem tesszük meg a szükséges lépéseket, akkor utódaink úgy fognak – s akár még mi is úgy fogunk – visszaemlékezni: az elmúlt évszázadban, sőt évezredben, 1944-ben ez történ őseinkkel!

Az úton, de később is, Oromhegyesre visszatérve fülemben csengtek az egyik túlélőtől hallott vers szavai, amelyet akkoriban, az általános iskola második osztályában tanult meg, nem is gondolván arra: mindez majd őróla fog szólni: