| |
|
|
Habár 2000. február 18-án gyűltek össze azok a Szerbiában és Montenegróban (eddig úgy tűnik: eredményesen) működő civil szervezetek (vagy ahogyan Nyugaton jobban ismerik őket: NGO-k) képviselői, hogy folytassák a tavaly augusztisban beindult folyamatot, én csak másnap, azaz szombaton tudtam bekapcsolódni a munkába, mivel előző este a VMSZ Tanácsának ülésén vettem részt Szabadkán, ahol folytattuk a soron következő Közgyűlés előkészítését.
Nem kívánok sokat foglalkozni az összejövetellel és témájával, ugyanis a Dánia kormánya által létrehozott alapítvány által támogatott folyamatok ezen az összejövetelen megvalósított célja mindent elmond. Az alapítvány eddig a különböző civil szervezetek által kidolgozott közös projektumok támogatásával foglalkozott, most pedig úgy tűnik megalakult az első komoly jugoszláv civil szervezkedési hálózat Oaza(H) Oasis néven, de ezt akár más néven is nevezhetnénk: az NGO-k első úniója. A másik szintén érdemleges döntés, hogy az informatika legújabb áldásait felhasználva létre kell hozni olyan mailing-list csoportokat, amelyek lehetővé teszik a mindennapos kommunikációt, valamint az azonnali reagálások lehetőségét.
Ennek létrehozása érdekében meg kell alkotni azt a VIRTUÁLIS OÁZIS-t, amely a virtuális térben fogja hirdetni az emlegetett tevékenységeket. Utolsóként még egy hét tagú ideiglenes testületet (board-ot) is létrehoztak az egybegyűltek, ez fogja a következő találkozásig koordinálni a munkákat, s végrehajtja majd a döntéseket.
Mivel utoljára én is pont fél évvel ezelőtt voltam Montenegróban, így igencsak felfokozott érdeklődéssel vártam, mit találok ebben a már majdnem nem jugoszláv köztársaságban. Erről számolok be az alant következő naplóvázlatban.
A Boing 737 típusú repülő az előírt idő alatt teszi meg a Szurcsin-Tivat távot, azaz pont 15 percet késünk, mert ennyivel később is szálltunk fel. A repülőtéren meglepően kedves (amerikai típusú fekete egyenruhába bújtatott) rendőrök fogadják az utasokat. Nyoma sincs a vámvizsgálatnak, amiről Belgrádban suttogtak az emberek.
Megérkezek a Pavisics-villába és bekapcsolódok a Steen és Vibeke (a dán alapítvány trénerei) által vezetett munkába. Itt tudom meg, ugyanazon a gépen kellett volna megérkeznie Aidának is Szandzsákból, azonban eddig még nem ismertem, de miután ő is befut, ráismerek, tényleg együtt utaztunk.
A munka tovább folyik, s este 9 órakor az ideiglenes testület megalakításával be is zárul. Később együtt marad a társaság, beszélgetéssel, nótázgatással (netán nosztalgiának is nevezhetném, hiszen a Korni grupa, az Indexi, a Bijelo dugme, Djordje Balasevics stb. dalai hangzanak el sorra) múlik az idő, majd a végén Njezsa találóan megállapítja, hogy tényleg a legjobb testületet sikerült megválasztani, hiszen annak tagjai (kivéve azokat, akiknek el kellett utazniuk) maradtak talpon a végére, a többiek jóval hamarabb nyugovóra tértek.
A délelőtt folyamán átutazunk Kotorba, szétnézünk az óvárosban, majd az oldalkapu közelében levő étteremben (az utca neve: November 29. maradt meg kizárólag az eszemben, mivel csak itt található utcanév, a többi házat egyedül számok jelzik) ebédelünk, mégpedig tinta- és tengeri halat.
Mivel a többiek még kaptak jegyet a délutáni gépre, ők elrepülnek, én pedig elmegyek a Rendez Vous Hotelbe, itt szállásolom el magam reggelig. Korán lefekszem, hogy kipihent legyek másnapra, azonban dörömbölésre ébredek: az ajtóban egy közrendőr és egy rendőrfelügyelő. Amikor felmutatom a képviselői igazolványomat, sűrű bocsánatkérések közepette távoznak. Másnap reggel tudom meg, hogy a magánszállodákban állandó ellenőrzést végeznek (találjátok ki, miért).
Délelőtt kilenckor érek a repülőtérre, s azzal fogadnak, nem utazhatok. Az ügyeletes vezető, valamint a reptér igazgatója (ott tudom meg, hogy képviselőtársam, ugyancsak a Polgárok Tanácsának tagja a Jugoszláv Parlamentben) közlik velem, hogy sokkal több jegyet eladtak Belgrádban, s így az 56 személyes Antonov csak azokat vehette fel, akik elsőként ellenőriztették a jegyüket.
Nyugodt maradok, de kérem az igazgatót, hogy segítsen a titkárnőjén keresztül, mert én bizony kártérítést fogok közvetelni a vezérigazgatótól. Tudom ugyanis, hogy a délutáni gép megérkezésekor nem marad már más hátra számomra, mint taxival hazautazni Oromhegyesre, ez pedig egyáltalán nem kis összeg. Megírjuk a követelést, amit el is faxolnak azonmód. Nem kívánok zavarni, ezért úgy döntök, szétnézek Tivatban. Erről aztán gyorsan le is teszek, mert a reptér a városkától több mint 5 kilométerre van, csak a 8-900 méterre levő benzinkútig jutok, ott kávézok, majd ebédre eszek egy szendvicset teával.
Visszatérvén a repülőtérre eszembe jutnak a filmekben látható, dél-amerikai banánköztársaságok légikikötői, hiszen itt is halotti a csend, egyetlen üzlet sincs nyitva, a sok rendőrön kívül szinte senki. Most már nemcsak feketeruhásak vannak, két-három terepszínű egyenruhás is itt lézeng, mégpedig Kalasnyikovval felfegyverkezve. Meglehet, hogy ott voltak szombaton is, azonban a nyüzsgésben nem lehetett látni őket. Négy órakor minden megváltozik, ismét óriási a tömeg. Kinyitnak a bódék, megjelennek a mimózaárusok. Ekkor döntöm el: újságot fogok vásárolni. Igen ám, de itt csak a Bulátovicshoz (az életbenmaradotthoz, azaz a Momirhoz) közel álló lapokat lehet megvásárolni (ismét találjátok ki: miért?). Az sem baj, veszek egy napi- és egy hetilapot. Most is ugyanaz van mint eddig bármikor: dinárral fizetek, márkát kapok vissza. Mindenhol márkában kiírták az árakat, de elfogadják a dinárt is. Az állami helyeken 1 márka helyett 20 dinárt, a privátoknál pedig 21-et vagy 22-t.
Olvasom, hogy a hadsereg nem hajlandó elfogadni a márkát a fizetésekre, a dinárt tovább szállítják a kaszárnyákba. Egyszerű manőver, így próbálják megingatni a gazdasági helyzetet. Csakhogy az ellenlépés már kész, ugyanis március elseje körül itt, Montenegróban egy DEM 25 dinárt fog érni. A hadsereg másképpen is bele kíván szólni a politikába, ugyanis a kaszárnyákban felállítottak repetítorokat, azzal kívánják lefedni egész Montenegró területét egy új TV-állomás adásával (noná, hogy a nevében benne van: JUGOSZLÁV). Igaz, hogy nem kértek frekvenciaengedélyt, aminek kiadása a tagköztársaság feladata lenne, de ilyen kicsinységre ki ad valamit.
Szinte mindenki, akivel beszédbe elegyedtem, attól fél, hogy a hadsereg fegyveres összetűzéseket fog kiprovokálni. Mégis mindez nincs kihatással a mindennapi életre, mert függetlenül attól, hogy Szerbia élelmiszerembargó alá vonta a szomszédját, az olaszok, a görögök, sőt a horvátok szinte mindent pótolnak, az árak pedig jóval alacsonyabbak, mint Szerbiában. Montenegró válasza a pljevljai kőszén szállításának felfüggesztése volt, ami miatt egész Dél-Szerbiában leálltak a feldolgozóipari gyárak. Említésre méltő még, hogy pont tegnap nyílt meg Kotorban a horvát főkonzulátus.
Délután, 17 óra 20 perckor elindul (minden probléma nélkül és időben) a Boing 727-es, Szurcsinba is pontosan érkezik. Tényleg nincs más választásom, taxival kell hazamennem.
Üdvözöl mindenkit!
| |||||||||