| |
|
|
Nemzetpolitikai kérdésözön
reagálás Miskolci József 2000. március 22-én megjelent írására
Tudom, az alcímként lejegyzett „valami" egy kissé túllihegett, mivel nem tudok Miskolci barátommal az általa leírt gondolatok okán vitába szálni. Nem tudok, mivel mindaz, ami az írásából kiolvasható, az én agyamban is sokszor megfordult már, függetlenül attól, hogy az általam levont következtetések nem ugyanazok, azonban azokat csakis önmagam számára tartom kötelezőnek, nem kívánom senkire, sem közvetlen környezetemre, sem pedig a délvidéki/vajdasági magyar nemzeti közösségre ráeröltetni. Csúnyán fogalmazva: vagyok annyira liberális (szabadelvű), hogy minden egyénnek joga legyen az egyéni sorsát közvetlenül érintő kérdésekben szabadon, mindenfajta közösségi kényszer nélkül dönteni. Vagyis, én magam döntöttem affelől, hogy a szülőföldemen maradok, de azt, aki mástól vezérelve az anyaországban, esetleg valamelyik másik európai országban, netán az újvilágban találta meg a boldogulását, nemcsak, hogy nem ítélem el, hanem el sem ítélhetem, hiszen az általa hozott áldozat semmivel sem kisebb, mint az enyém; ő ugyanúgy áldozata a térségünkben jelenleg uralkodó őrületnek, mint azok, akik a maradás mellett döntöttek. De mindemellett: vagyok annyira nemzeti gondolkodású, hogy a délvidéki/vajdasági magyarság, sőt az egész magyar kultúrnemzet gondjai, bajai ne hagyjanak hidegen, s a tehetségem, valamint a lehetőségeim szerint szerény hozzájárulásomat adjam (vagy adhassam) azok orvoslásához, megoldásához.
A barátom által felvázolt jelenlegi oktatási visszásságokról, az anyaország által a gyermekeinkre, fiataljainkra erőltetett ketrecről (netán kényszerzubbonyról?) sem kívánok lejegyezni semmit, ehelyett inkább maradok az általános nemzetpolitikai kérdéseknél, mivel úgy ítélem meg, azok jelenlegi megoldási szintje, azaz megoldatlansága okozza a határon kívül rekedt magyar nemzettéstvéreink minden egyes gondját, baját.
Magyarországon a demokratikus változások kezdete óta kormányok jönnek, kormányok mennek, de egyik „garnitúra" (elnézést kérek, hogy ezt, az egyeseknél kesernyés szájízt is okozó fogalmat használom) sem mert megbirkózni a nemzet fogalmának a definiálásával. Csodálkozva hallottam (és hallom ma is), hogy az államelnök úr, de a miniszterelnökök is (pl. az újévi üzenetükben) a tízmilliós magyar nemzethez szólnak. Ugyanezen személyek szájából már hallottam azt is, hogy a határon túl rekedt, vagy netán gazdasági okokból (a századelőn), illetve belpolitikai történések miatt (pl. 1956-ban) Magyarországot elhagyni kényszerült egyének a magyar nemzet tagjai. Valahogy úgy tűnik, hogy véletlenül vagy tudatlanságból, de az is meglehet: szándékosan, politikai poénokra történő vadászás közben összekeverik a fogalom kultúrnemzetként és államnemzetként történő értelmezését.
Senki sem tagadhatja, hogy a demokratizálódás kezdete óta az anyaországunkban ez a kérdés váltott ki legtöbb politikai vitát, illetve a kérdés: Kinek van joga magyar állampolgárnak leni? Az első vihar a néhai Antall József miniszterelnök kijelentését követte, aki kijelentette: lélekben tizenötmillió magyar miniszterelnöke. Senki nem azt nézte, hogy a gyakorlatban csak a magyarországi állampolgárok által választatott meg (amit még csak nem is tagadott), mindenki igyekezett valamit vagy így, vagy úgy a kijelentésébe belemagyarázni. Vissza kell kanyarodnom az a) pont alatt leírtakhoz, mivel ha a nemzet kérdését letisztáznánk végre, akkor abban a pillanatban az állampolgárság sem okozna gondot. Ha azt mondjuk: ezentúl az államnemzeti fogalom szerint fogunk logikusan gondolkodni, akkor minden Magyarországon élő egyén, mégpedig függetlenül nemzeti, vallási, faji, esetleg más sajátosságától állampolgársági jogon tagja a magyar nemzetnek. S ez a logika lenne érvényes a határon túli magyarokra is, azaz mi, a Délvidéken/Vajdaságban élő magyarok az itteni (állam)nemzet tagjaiként lennénk definiálva, függetlenül attól, hogy most, jelenleg még azt az államot sem tudjuk meghatározni, ahol élünk. Úgyszintén a másik esetben is, azaz ha a kultúrnemzet fogalmát fogadjuk el kiindulóalapnak, akkor minden egyén, aki szabad akaratából magyarnak vallja magát (éljen Magyarországon, az elszakított területeken, esetleg a világ bármely pontján), akkor perszonális (személyi) jogon ők alkotják a magyar nemzetet. Igen ám, de ekkor a Magyarországon élő többi egyén, aki önmagát cigánynak (romának), németnek, románnak, szerbnek, zsidónak (izraelitának)... vallja, nem a magyar (kultúr)nemzet tagja, habár magyarországi állampolgár. Még azt is elképzelhetőnek tartom, hogy itt, ebben az esetben joga legyen egy egyénnek „kettős kötődés" alapján több nemzethez tartozónak vallani magát (ha már lehet több ország állampolgára is).
Nem tagadom, számomra ez a második megoldás a legelfogadhatóbb, habár jelenleg sem az anyaországban, sem pedig bárhol másutt nem léteznek feltételek az ilyen gyakorlat megvalósításához. Ugyanis ez a megoldás szerint (nemcsak a magyar kultúrnemzet esetében) egy személy amellett, hogy egy adott ország állampolgára, arra is jogosult, hogy személyes választása alapján nemzetpolgárrá is váljon. És itt következnek a nehézségek, mivel az alapvető emberi jogok és szabadságok közül ki kell „válogatni" azokat, amelyek az egyént állampolgári jogon illetik meg, hogy elkülöníthessük azoktól, amelyekre nemzetpolgárként jogosult. Az állam esetében az ú.n. demokratikus hagyományok alapján megoldott a működtetés, ugyanis a(z állapolgári jogon szervezett) titkos és szabad választásokon létrejöhetnek azok az intézmények, amelyekkel az állampolgár érdekeit védik, szavatolják a jogait és a szabadságait. De mi legyen a nemzettel? Tudunk-e elfogadható megoldást kialakítani a (kultúr)nemzeti képviseletek létrehozására? Létezik-e megbízható kataszter (névjegyzék) a (kultúr)nemzethez való tartozás igazálosára mind az anyaországban, mind pedig az elszakított területeken élő magyarság, illetve a nyugati diaszpóra esetében?
Mindaddig, amíg ezekben az – szerintem – alapvető kérdésekben nem találunk közös megoldást, meghagyjuk mind az anyaországi, mind pedig az elszakított területeken található politikai színtereken a zavarosban való halászás állapotát és lehetőségét. Gondoljunk csak a választásokat megelőző időszakokra, amikor a választópolgárok bizalmáért folyó harcban egyik legfontosabb elemként únos úntalan a nemzetpolitikai kérdések jelennek meg. Ideológia hovatartozásként kísérlik meg a nemzethez való tartozást meghatározni, emellett pedig konzervatív értékként is feltüntetik azt.
De semmivel sem különb a helyzet a civil szférában sem, hiszen a legtömegesebb szervezet, a Magyarok Világszövetsége önmagát a nemzet érdekképviseleteként definiálja, közben pedig olyan visszáságokat is eltűr, amelyek alapján az egyes országos tanácsok a legelemibb emberi jogokat sértő diszkriminatív intézkedéseket építhettek be az alapdokumentumaikba, sőt a képviseltetettség szintjét az anyagi hozzájárulás magassága is meghatározhatja (az utóbbira lásd az Amerikai Országos Szövetség legutóbbi botrányízű választását).
Az utóbbi egy évtizedben az elszakított nemzetrészek közül a délvidéki/vajdasági szembesült leginkább a nemzeti romantikához való görcsös ragaszkodás „eredményei"-vel. Ezzel egyáltalán nem akarom lekicsinyíteni a Felvidéken, a Kárpátalján, valamint az Erdélyben is tapasztalható erőszakos nacionalizmus és sovinizmus következményeit; azonban tény, hogy ezidáig csak itt, a balkáni térségben (habár egyesek már azt állítják: a Balkán a Balti-tengernél kezdődik) eredményeztek háborús összetűzéseket, etnikai tisztogatásokat, ki- és betelepítéseket. Ezért meg kell érteni az egyszerű délvidéki/vajdasági magyar embereket, akik a magyar föld, a történelmi magyar területek, István király koronanépe stb. felemlegetésekor a minden szerb egy államban, a szerb nép bölcsője... retorika eredményeire is gondolnak. De azt se felejtsük el, hogy Kelet-Timorban az ENSZ által ellenőrzött népszavazás milyen „fényes" eredményeket produkált.
Mindebből csak gyanú születhet, mégpedig ilyen: A nemzeti romantikától fűtött álmok nem a mi sorsunk iránti aggódás eredményeként jönnek létre, hanem csakis magyarországi, belpolitikai célok elérése okán, mégpedig azok egyedüli indíttatása, a leendő szavazatok számának növelése.
Ezek ismeretében újabb kérdések ötlenek fel bennem: Hol van itt a nemzetpolitika? Létezik-e nemzetstratégia? Tudunk-e taktikai (gyakorlati) lépéseket, esetleg reánk vagy az anyaországra váró feladatokat mindebből megfogalmazni?
Ismét csak le kell írnom, nincs ellentét köztem és Miskolci úr között abban sem, amikor azt írja: „Szeretnék boldog fiatalokat és öregeket látni magam körül, s magam is az lenni." S habár lehet, hogy nagyképűségnek hangzik, ha leírom (s miért ne írnám le): én így is boldog tudok lenni, mivel egész életemben azt hangoztattam, hogy nem azt csinálom, amit szeretek, hanem azt szeretem, amit csinálok. Azonban azt is be kell ismerni, mindez szintén az egyéni döntés szférájába tartozik, tehát ha valaki másmilyen értékrend szerint kíván boldog lenni, azt sem elítélni, sem pedig megvetni nem szabad. Emellett pedig ami a legfontosabb: gátolni sem szabad, hogy a boldogulását keresse és megtalálja!
Végezetül ismét csak kérdések, amelyekre a válaszokat nem ismerem, de legalább úgy nyugtalanítanak, mind bármelyikünket itt a Délvidéken/Vajdaságban, illetve a nemzetünk tagjai között:
S a kérdések csak sorjáznak tovább!
Balla Lajos-Laci
| |||||||||