| |
|
|
Adják vissza az életünket - követelik a vései menekülttáborban élô vajdasági magyarok, akik úgy érzik, nyolc éve nem rendezték a sorsukat. Állampolgárságot nem kapnak, és más országban sem tudnak letelepedni, mert kérelmeiket minduntalan elutasítják. Nem is dolgozhatnak, így hát rágják a cigarettát, mint a kenyeret, s lassan idegronccsá válnak. Helyzetüket talán megoldaná, ha a képviselôk, német mintára, áttelepülési törvényt alkotnának a külföldön élô magyarok érdekében. De erre nincs sok esély, mert a politikusok nagy része úgy véli, az új jogszabály miatt kiürülnének az erdélyi, vajdasági magyarlakta területek.
Pungor András NÉPSZAVA
- Foglaljon helyet az úr - mondja csendesen Recsó Péter a takarosan berendezett vései körletben, de ô nem ül le. Szenvedéseirôl, a szerb zaklatásokról halkan mosolyogva mesél. Úgy tűnik, belenyugodott a megváltozhatatlanba, pedig nincs így. Talán belülrôl ôrli magát, talán nem akarja, hogy felesége és lánya lássák, fél a reménytelenségtôl.
- Otthon, a Vajdaságban volt két házam, egy tanyám, földem. Gazdag ember voltam. Mégis a háború idején mindent ott kellett hagynom.
Szelíden lányára mosolyog. Ô zavartan néz vissza rá. Mikor magukra hagyom ôket, körülülik a kis ebédlôasztalt, s csendesen beszélgetni kezdenek, ahogy nap mint nap teszik, így próbálják eljátszani az idôt. Néha bekapcsolják a tévét, s várnak valamire. De az a valami - akár egy Beckett-darabban - valószínűleg soha nem jön el.
- A férjem hat évvel ezelôtt megkapta a katonai behívóját, rögtön elmenekült Magyarországra - telepedik mellém egy apró, pöttyös pólós asszony. Dódony Katalin azt mondja, férje szökése után rendszeressé váltak a zaklatások. - A katonai rendôrség a legváratlanabb idôpontokban zörgetett nálunk. Volt, hogy hajnalban verték fel a házat, és azzal fenyegettek, ha nem mondom meg, hol bujkál a férjem engem is lecsuknak. Nem bírtam tovább, és elmenekültem Magyarországra a gyerekeimmel. Azóta menekülttáborban élünk. Szerettük volna megszerezni a magyar állampolgárságot, de nem sikerült. Amikor a nagykövetséghez fordultunk: kértük hadd telepedjünk le Ausztráliában, Kanadában, elutasították a kérelmünket. Azt mondták: maguk magyarok, sorsukat rendezze el a saját országuk. A férjem azóta idegroncs lett. Most mondja meg, meddig kell még itt szenvednünk?!
*
- Szeretnénk tudatni, hogy menekültkénti helyezetünk 1991 óta kilátástalan - írták a balkáni háborúk elôl az anyaországba menekült vései táborban élô vajdasági magyarok Göncz Árpád köztársasági elnöknek, Orbán Viktor miniszterelnöknek és számos párt, egyház, szervezet vezetôjének. "Jugoszláviában a helyzetünk kilátástalan, mivel a szerbeknek túlságosan is magyarok vagyunk, és ebbôl kifolyólag minden egyes háborúban Boszniába, Koszovóba, Horvátországba a vajdasági magyarokat küldték az elsô vonalba golyófogónak. Külön jelzést kellett a vállukon viselniük, hogy meg tudják ôket különböztetni a szerbektôl."
A vajdasági magyar menekültek úgy érzik, nem kellenek Magyarországnak. Jugoszláviába nem mehetnek vissza, mert ott börtön várna rájuk. Magyar állampolgárságot szeretnének kapni vagy lehetôséget arra, hogy tovább mehessenek egy harmadik országba.
*
- Nem tudunk mit csinálni itt. Egész nap csak tévézünk, a gyerekek ugrálása idegesít minket, úgy esszük a dohányt, mint a kenyeret - fakad ki Rácz Jenô s vései szállás ebédlôjében, ahol csaknem félszázan zsúfolódunk össze.
- Az életet adják vissza nekünk - sír fel egy hang a tömegbôl.
A Menekültügyi és Migrációs Hivatal szerint közel száz vajdasági magyar menekült él anyaországi táborokban. Többségük kért menekültstátust, de kérelmüket a hivatal elutasította. Erdélyi István fôigazgató-helyettes úgy véli, a katonai szolgálat elôl való menekülés még nem elég indok ahhoz, hogy menekültstátust kapjanak.
Kôszeg Ferenc, a Helsinki Bizottság ügyvezetôje ezzel szemben azt mondja, az ENSZ menekültügyi fôbiztosa korábban leszögezte: a besorozás elôl menekülôk valóban nem kaphatják meg jogosan a menekültstátust, de a Jugoszláviából elszökôk esetében más a helyzet. Hiszen a besorozottak úgy érezhetik, etnikai, vallási, politikai okból nem veszik fel a katonaruhát.
- A magyarok nem azért menekültek el a behívó elôl, mert gyávák, hanem mert nem akarnak más népek háborújában részt venni - teszi hozzá Kôszeg, aki úgy véli, a háború idején érkezett magyarok helyzetét egy kormányhatározattal meg lehetett volna oldani, de a kabinet ezt nem tette meg.
Erdélyi szerint a menekültek számára egyetlen kiút lenne, ha munkavállalási engedélyt s munkát szereznének. A fizetségbôl már egy albérletet is fenn tudnának tartani. A bevándorlási engedélyhez ezzel már meglenne a két legfontosabb feltétel - lakás, kereset -, s így már könnyebben hozzájuthatnak az állampolgársághoz. Kôszeg Ferenc viszont úgy véli, ha a menekült magyarok találnak is egy olyan munkáltatót, aki foglalkoztatná ôket, az elôírások szerint három hónapig várniuk kellene arra, hogy egy anyaországbeli magyar nem jelentkezik-e az adott állásra.
- Az egy évbôl, így csak kilenc hónap marad munkára. Melyik cég vállalja ezt fel? - kérdezi Kôszeg, aki szerint egy, a Németországihoz hasonló, magyar áttelepülési törvényt kellene alkotni. Így a külföldön élô magyaroknak nem kellene üldöztetésüket bizonygatni, hanem csak kérelmezni az átköltözést. Kôszeg szerint azonban erre a törvényre nincs sok esély, hiszen a kormánypártok attól félnek, hogy ebben az esetben a romániai, jugoszláviai magyarok tömegesen hagynák el otthonukat, kultúrájukat.
- A jelenlegi helyzet olyan, mintha a helikopterrôl nem engednénk le a vízig, a fuldoklóig a kötélhágcsót. A szerencsétlent pedig közben arra biztatnánk, hogy ugorjon fel hozzánk - mondja Kôszeg.
*
- Ha karácsonyig nem kapunk választ, a nyugati országokhoz fordulunk segítségért - mondja elszántan Tapolcsányi László.
- A bosnyákokat, albánokat elengedik, minket miért nem? - kiált fel Gajodi Béla.
- Mi miért nem vagyunk jó magyarok? - kérdezik kórusban, s csak reménykednek abban, hogy a szavaik nem fulladnak bele a vései sárba.
| |||||||||