Közfelkiáltással választották, egyhangúlag, hatalmas ovációval, majd pércekig viharos éljenzés töltötte
        be a termet. Végre fölemelkedett a fõispán:
            - Felkérem a Megválasztott Polgármester urat, tegye le a hivatali esküt!
        Mindenki fötállt, és mély csönd lett a teremben. A tanácstitkár a fôispán baljára került, egy iráttartóból
        kiemelte az esküszöveget. A Mégválasztott Polgármester a közgyûlés és a fõispán elé lépett, eskûre emelte .
        jobbját, és ahogy a titkár olvasta a szöveget, kicsit rekédtes; emelt hangon mondotta utána:
             Én; doktor Bemády György ...
             ... Marosvásárhely törvényhatósági joggal bíró szabad királyi város polgármestere ...
             ... esküszöm az élõ Istenre...
             ... hogy Ö Császári és Királyi Apostoli Felségéhez, Õfelségé Uralkodó Házához ...
             ... a Magyar Korona országainak alkotmányához hû leszek ...
             ... A törvényekef, a törvényes szokásokát; rendeleteket és szabályokat mégtartom ...
             ... A hivatali titkót megõrzöm ...
             ... A hivatalommal járó kötélességeket-részrehajlatlanul, lelkiismeretes póntossággal teljesítem, és
        polgármesteri tisztemben híven eljárok ...
             ... Isten engem úgy segéljen! Mennydörgõ taps.
        Sándor Jánós fõispán így folytatta:
              - Van szerencsém átnyújtani á Megválasztott Polgármester úrnak a szabad királyi Város Pécsétjét.
        Ennek megtörténte után dr. Kabdébó Ferenc közjegyzõ, a törvény- hatósági bizottság nevében,
        köszöntötte a várós új elöljáróját. Végül a pólgármester került sorra:
              - Méltóságos fõispán úr! Tekintetes Törvényhatósági Bizottság! Bernády székfoglaló program beszédét
        mondotta.
        Történt pedig ez 1902-ben, március 8-án. Egy szombati napon, a régi tanácsházán, a déli órákban.

            Mire tett esküvést, mire vállalkozött ez a harmincnyolc éves férfi? Milyen volt a Tekintetes Város,
        amelynek polgármesterévé választották? Hogyan festett a századforduló elõtt Marosvásárhely?
            Valamikor a szeszélyes Maros folyó medre formalta a város fôterét, amely történetünk idején egész Erdély
        legtágasabb vásárhelye; feneketlen sártengerével rendezetlen, szemetes térség, ahol "a meszes és fával
        rakott falusi marhaszekerek napestig vesztegeltek, szénaszakaszok porciókba kötve árultattak, lepedõkre
        kiterítve mosott búza száradt, a telkek elõtt rakásban tûzifa, aprítják fûrészbakon, a kitett tutajgerendák
        ítéletnapig szokott heverése, a bõröknek és cserehajnak kerítésen kiszárítása mindennapi latvány".
        Esõs idóben atmenni egyik oldalról a másikra még tégladarabokon is szinte lehetetlen, a "férfiak hosszú
        kordovány bornyúbõr csizmában, élire tett patkóval, az asszonyok magas fa sarkon jártanak,és csak a
        Németek kisasszonyai láttathattak inkább papucsban". Ôsszel, valami jó százötven évvel ezelõtt,
        a módosabb házak leányai az Apollo-bálház színházterméig "more patrio" honi szokás szerint juthattak el:
        vízhordócseberben kuporogva. Aki elöl emelte a cseberrudat, szélfogós lámpát tartva világította az utat.
            A Fõtér és a Poklos utca torkollásánál, a befásított Sétányon szórakozott vasárnaponként az ifjúság,
        fagylalt és muzsika mellett. A Minorita-rendház és a Kollégium között mély árok vezette le a Felsõváros
        vizét a Fótérre, ez volt a Nagyköz. A Kollégium túlsó oldalán nyílott a Kisköz, víznek medre az is, a vár
        mellett pedig ugyanesak árokban szakadt le a Nagyhegy vize.
            A várbeli templomhoz, a Darvas-allé fáitól, falépcsõ és fedett folyosó vezetett. A várfal alatti árokra
        hídként, láncokon eresztették alá a templomajtót. A várba vezetõ fagrádicsot Bodor Péter szerkeszti,
        egyetlen vasszeg nélkül ácsoltatja össze az egészet. Hasonlóan a város hídjához, amelyet a Szent Király utca
        végén, a Maroson keresztül épít. A Maros-híd szélessége nyolc méter volt, hossza hatvanhárom.
            Az akkori város három fertályból állt.
            A Fõtér körül épült ki az Alsóváros; a Kövecsestõl, a Kecske-köztõl és a Sáros utcától lefelé terült el.
        Utcái porosak, sárosak voltak, meghördva prizsmakõvel, elnyúltak hosszan, mint például a Szent Király
        (a mai Kossuth), Szent ,György (a mai Lenin), Tyúkszer, Poklos utca vagy a Hajós-köz. A Nagypiac enyhe
        ívét egyetlen utcavonal követte, a Dinynyeföld utca (késõbbi nevén Kör utca, ma, Cüza Voda), amelyen túl a
        Marosig csak mezõ msg szántó terült el. Akkortájt kezdett épülni erre az ívre derékszögben a Belsõ és
        Külsõ-Tábor utca, a mai Szabadság út. Tavaszi áradáskor a medréból kilépõ folyó feljött a városba. Ingoványt,
        békával teli tavakat hagyva a Fõtér szomszédságában, a Lázár kertben. Akkoriban még mindenki emlékszik,
        hogy a Holtág és a Malomárok közti szigetet az 1816-os ínség idején, Houchard József francia származású
        város-mérnök rendezte és vette mûvelésbe, keresztelve a szigetet
        Elbának (alig egy éve búcsúzott Európa Napóleontól).
                A Felsõ- vagy Óváros centruma a Szent Miklós utcaiJfapiac (ma Bolyaiak tere): Három kút és kocsma
        várja a Nyárád mente népét. Szegélyezi Maros-szék; a régi vármegyeháza, a Kollégium, Teleki gróf
        Bibliotékája és a királyi Itélõtábla. Mindössze néhány utca az egész fertály: az Ebhát, Régibaromvásár,
        Térjmeg, a Gagyaszár (ahol késöbb a törvényszék épült), a Fazekas, Fürdõ, Alsó- meg a Belsõ- és
        Külsõ-Kutas. .
                A harmadik, legöregebb fertály a Németváros: a vár és környéke. Még az 1700-as évek második
        felében, József császár alatt telep~tik ide az osztrák adminisztráció funkciónáriusait, gyerekeiknek külön
        német iskolát alapítanak. Manapság erre a korra egy-egy polgárcsalád neve emlékeztet.
                A város fõ híressége a nagypiaci zenélõ kút. A magisztrátus 1800 körül rendeti el fölépítését a vízszûke
        enyhítésére. A munkával Bodor Pétert, az ezermestert bízzák még, aki a, bécsi mérnökiskolán tanult, jártas
        az asztalos, kertész, órás, lakatos mesterségekben, malmot, kutat, hidat, orgonát épít, bankót ver (törvény
        ellenére), majd 1849-ben Kolozsváron Bem tüzérségét kapacitálja gyutacs-, golyó- meg. ágyútervek
        megvásárlására, hogy aztán még azon a nyáron kiköltözzék a házsongárdi temetõkertbe.
                A Bodor kút vizét a várból kapta. Az erõdített dombhátról, a folyó teraszáról áblös téglakanálisok
        gyûjtötték össze a forrásvizet. Levezették a Vargák bástyájával szemközt, a kis park alatti mectencébe, innen
        araszos belvilágú facsövön tovább a Fõtérre. A zenélõ kút falazatából négy csövön folyt a víz. Kupoláján
        Apolló-szobor díszlett. A szellemes zenélö géprõl ma csak azt tudjjuk, hogy 1816-ban már muzsikált, nem
        ismerjük pontosan a szerkezetét, se azt, hogy mit muzsikált. A kupola szobrát az 1836-os nevezetes vihar
        ledönti, megrongálja magát a kutat is. Valószínû, akkor megy tönkre a zenegép is, amit aztán sokáig õriztek a
        régi városi tazácsháza padlásán, mert megjavítani nem tudta senki. A századvégén már nem találnak semmit
        belõle. (1911-ben bontják le a megrongált kutat, mert a Takarékpénztár elé színházat tervez a város.) .
                Ahogy Borosnyai Lukács János kollégiumi tanár, a püspök unokája följegyzi, a kút muzsikája egykor
        minden hat órában megszólait, naponta tehát négyszer. A köröndöt jegenyék szegélyezték. Éjnek idején a
        szomszédos falvakba is elhallatszott a Bodor-kút zenéje.
                A szomszédos falvakba? Ne gondoljon az olvasó nagy távolságra. A növekedõ város, kétszáz esztendõ
        alatt, rendre olvasztja magába a környezõ falvakat, a két Sásvárit (a koronkai határ felõl), Székelyfalvát (a
        Maros-parton), Gordásfalvát (ez lesz a késõbbi Fürszt-telep, Gurdaly és Szentgyörgy között), Benefalvát
        (Szentanna felói), Kisfaludot (belôle formálódik a Dinnyeföld utca). Három másikat, Kisudvart, Hídvéget és
        Remeteszeget csak 1900 után csatolják Marosvásárhelyhez.
                 Ennyi lenne hát a város.
                A régi tanácsház kapuja fölött fényes címere: "válltól elvágott emberi kar, egészen páncélba vonva,
        kétélû karddal, egy medvének fejét keresztüldöfve, nyersen, véresen piroslólag, felfelé tartva, aranyban,
        ezüstben és más, ahhaz illõ ércben készítve, mellyei éijenek pecsétül minden néwel nevezhetõ irományokban".
        Egykor így íratta le a pecsételõ címert a Nagyságos Féjedelem, Bethlen Gábor, emelvén királyi várossá
        Novum Forum Siculorumot, Zékely-Wásárhelyt.
                Ezt a Tekintetes Pecsétet kapta Bernády is.
                Jelentéktelen, poros provincia lehetett. Lakóinak száma 1850 körül alig haladja meg a 9000 lelket, és
        abbán az 1902-es esztendõben, amikor polgármester-választásûnk lejátszódott, még mindig csak 19522,
        ebböl is a helyõrség kötelékéhez tartozik 1807.
                A városkának ipara jóformán nincs. Csak az elfogult lokálpatriotizmus látja gyárnak azt a néhány
        nágyobbacska volt céhmûhelyt;
        1893-ban alapítják a Cukorgyár részvénytársaságot, de mindegyre csöd fenyegeti akkoriban a vállalkozást.
        A város területe határávál egyetemben alig 6000 katasztrális hold, ebbõl 2300 hold beépítve, 1400 hold
        erdõ, mûvelésre mindössze 2200 hold marad. Egy nagyközségnek nagyobb a határa!
                Ha se ipara, se földje, hát mibõl éljenek az émberek?
                Meghökkentõ felismerés; de igy igaz: a várépítõ fõbíró és diplomata, Borsos Tamás 1634-ben
        bekövetkezett halála óta ez a város lényegében nem változott semmit! Közvagyona, középül~tei, palotái és
        magáriházai két évszázad alatt alig gyarapodtak, közbiztonsága meg éppen romlott.
                 Pörök, viszályok, kemény kormányzás híján az örökös széthúzás. Csokonai Vitéz Mihály jegyzi föl
        nevezetes versében, a Marosvásárhelyi gondolatokban ezt: "Ha egy ember támadt aki áldást ontott/
        Embertársaira, száz volt aki rontott." Ebben a városban valahogy minden kátyúba rekedt.
                 1902-ben "a régi, jó idõk" még elfedik a társadalmi feszültségeket, a konjunktúra; a vállalkozások
        kora még korlátlan hitelt kínál.
                 Ekkor lép a kisváros magisztrátusa elé egy nagy fantáziájú fiatal- ember: "Ruházza rám a Tekintetetes
        Tanács. a bizalmat, a rendelkezés jogát és a Pecsétet, és én egy új várost építek önöknek!"
 
 

Az oldalt készítette Kokamoka!