Magyarország vaskohászata Agricola korában
A kétlépcsős vasgyártás azonban, ebben a korban, nemcsak Agricola világából hiányzik, az a magyarországi gyakorlatban sem honosodott meg, a vasat az egész Kárpát-medencében direktredukciós módon, bucakemencében gyártották. Magáról a vasgyártás részleteiről a későbbi időszak vasgyártási gyakorlatából lehet visszakövetkeztetni. Torockón pl. a vasgyártás gyakorlata évszázadokon át semmit sem változott, annak 19. századi leírása a 16. századra is visszavetíthető. Torockón a szenet és ércet lóháton hordták az olvasztókhoz, az ércet azok körzetében pörkölték és mosták, majd aknás bucakemencében olvasztották. A kemencéket általában iker kivitelben építették, ezt tekintették egy olvasztó egységnek, mellettük az egyaknásakat félkemencének számították. A vaskenyérnek nevezett bucavasat különálló hámorban dolgozták fel, nemcsak durvavasra, hanem ekevasra, vagy más nyújtott termékre. A hámor központi berendezése a nagypöröly volt, amelynek szerkezete megegyezett az Agricola által ismertetett mellkalapácséval. A hámorhoz tartozott még a másodmelegítő kovácskemence is.
A Kárpát-medence többi vasvidékén vashámor alatt általában olyan együttest értettek, amelyben az olvasztókemence, a pöröly, esetleg egy másodmelegítő kovácskemence, azonos fedél alatt, egyetlen egységet alkotott. Teknős-tűzhelyes kemencében Magyarországon a 16. században sehol sem olvasztottak vasat, ilyen kemencéket az országban vasércolvasztásra valószínűleg a korábbi századokban sem használtak. Az acélt viszont teknős kemencékben készítették, a külön erre a célra felállított acélhámorokban. Az acél Magyarországon is két lépcsőben készült, ezért valószínűnek látszik, hogy egyes bucakemencéket már a 16. században Magyarországon is nyersvasra járattak, vasöntvények előállítására azonban ekkor még nem vállalkoztak.
A vashámorok terméke döntő mértékben a durvarúdvas volt, a hámorok egy része azonban abroncsok, patkóvasak, lemezek, ekevas és szeráru kovácsolására is vállalkozott, jóllehet utóbbiak előállítása már a vasfeldolgozás körébe tartozott és a vashámoroktól függetlenül működő szerhámok, vagy a kovácskisipar feladatát képezte. Európa egyes vasgyártó központjaiban a középkor végén már igen magas színvonalra emelkedett a kovácsműipar és a díszítő kovácsolás, ha azonban a korból fennmaradt hazai nagyon szegényes vasemlékeket Európa múzeumaiban felhalmozott középkori nagymennyiségű fegyverzettel és kovácsolt dísztárggyal egybevetjük, semmi kétségünk nem lehet afelől, hogy a 16. századi hazai díszműkovácsolás elmaradott volt.
A Kárpát-medence vezető vasgyártó területe Gömör vármegye volt, de a vármegyén belül is elhatárolható körzetekkel találkozunk, az egyes uradalmaknak megfelelően. A murányi, jolsvai, csetneki, krasznahorkai uradalmak vashámorai külön-külön is tekintélyes körzetet alkottak, s közöttük Murányban érték el a hámorok legnagyobb sűrűségüket. Ugyanakkor a 16. századi magyarországi vasgyártó kultúra központjainak Csetneket és Dobsinát kell tekinteni, mindkét település körzetében acélhámorok is működtek és ezekben kardot is gyártottak.
A Szepességben szintén figyelemre méltó volt a vasgyártás, itt Gölnicbánya és Igló volt a központ, ekkor mindkettő lengyel zálogban. Figyelemre méltó volt Erdély vasgyártása is, amely két jelentős központban: Torockó és Vajdahunyad körzetében tömörült és mindkettő uradalmi kötelékbe tartozott. Meg kell azonban említeni, hogy az uradalmak gazdái ekkor sűrűn cserélődtek, hiszen Agricola kora egyúttal Magyarország nagy összeomlásának is az időszaka, erre a korszakra esik a Dózsa-felkelés, a mohácsi csata, Buda megszállása és az ország három részre szakadása. A hódoltsági terület vasgyártásáról nincsenek ismereteink, mind a Felvidéken, mind Erdélyben azonban, a politikai viharok ellenére, ha nem is töretlenül, de a korábban kialakult lendülettel gyártottak vasat.
Termékeiket a hámorok helyben árulták, annak értékesítéséről azonban zömmel városi kereskedők gondoskodtak. [[Otilde]]k terítették a vasat, a török beütések miatt egyre több veszéllyel nézve szembe. A kereskedők egy része hitelezőként (Verleger-ként) is fellépett és nem ritkán a hámorok egész évi termelését is lekötötte. Ezáltal a vasgyártás bevételeit részben az uradalom, részben a Verleger élte fel, s abból a hámorosnak alig maradt valami. Ezért, jóllehet a vasgyártás korabeli haszna a bevétel 20-30 %-át is elérte, mégsem tűnik fel a 16. században az országban a vashámorosoknak olyan meggazdagodott, elpolgárosodott csoportja, mint Stájerországban, vagy Nyugat-Európa némely vasgyártó körzetében.
A 16. századi hazai vastermelést még közelítőleg sem lehet felbecsülni, elsősorban azért, mert a hámorok korabeli kihasználása időről-időre változott, egyes vasgyártó kemencék éveken át üzemen kívül álltak. A korabeli vasműveket azonban Heckenast Gusztáv teljességre törően számba vette és megállapítása szerint Magyarországon és Erdélyben, a 16. század közepén, mintegy 70 helységben 160 vasmű találtatott és azok száma még növekedőben is volt. Ezek a számok nagyméretű vasgyártásról tanúskodnak és a magyarországi vasgyártás mennyiségében minden bizonnyal vetekedett az európai nagy vasgyártó körzetek vastermelésével.