A történetírás még gyerekcipőben van – állította Jacques Le Goff egyik esszéjében, mely azt a kérdést veti fel, hogy vajon valóban tudományos diszciplínának tekinthető-e a historiográfia. Mindez annak a kételynek a leszűrt tapasztalata, amely a történettudomány objektívnek ítélt módszereit eléggé kérdőjelesnek találja, s amely az eseményrekonstruálással szemben mélyebbre akar hatolni. Még jóval Foucault A tudás archeológiája c. munkája (mely annak ellenére, hogy egészen új szempontból közelíti meg a történelmet, felerészben, ha nem kétharmadában, rizsa), vagy Hayden White LXX-es években publikált Metahistory c., a posztmodern történetírás szent szövege előtt felvetődött az igény a vérfrissítésre. 1929-ben Marc Bloch és Lucien Febvre Párizsban megalapítja az Annales d’histoire économique et sociale című folyóiratot, amely aztán lassan iskolává kerekedik… az ilyenfajta, a narratívát problémásnak nem tekintő historiográfiával szemben, melynek csapdájába most e recenzió szerzője is belecsúszott, aki alázatból és jámborságból fél megnevezni magát, s csak a P. monogramot engedélyezi becsvágyának. Merthogy Le Goff az Annales-kör többi tagjával (Claude Bremond, Roger Chartier, Jacques Revel...) együtt saját metodikáját problémakutató történetírásnak nevezi, szemben azzal az áramlattal, mely az események lineáris, kauzális, kronologikus leírásával, e egyirányú utcával, befejezettnek érzi feladatát. Azon kevés történész közé tartozik, aki a gyakorlatot elméleti reflexiókkal korrigálja, ugyanakkor nem hatalmasodik el rajta oly mértékben a teoretikusság fekélye, mint a praxist alighanem hírből ismerő White-on. E kultúrtörténeti megalapozottságú és a mindennapokat érintő mikrohistóriai kutatás kiegészül interdiszciplináris megközelítésmóddal, így kiszélesíti a történelemtudomány területét. Le Goff a személyeken keresztül jut el struktúrákig, alapelvét nem az időrendiség, hanem a rendszerek szervezik. Nem áll ettől messze Georges Duby felfogása, akinek Emberek és struktúrák a középkorban című könyve is erre utal, másrészt a francia medievisztika e leghíresebb sztárja a hetvenes években a magyar-francia történetírás kapcsolatai érdekében számtalanszor megfordult kis hazánkban. Duby, no meg Foucault (de ez nem ide tartozik) körül akkor már ott mozgolódott Klaniczay Gábor, aki Jacques Le Goff Értelmiség a középkorban c. munkájának fordítója lesz. A könyv szerint az értelmiség és a város elválaszthatatlan egymástól, ahogyan a klerikusság is az egyetemtől: az értelmiség fokozatos laicizálódásával tör egyre nagyobb autonómiára, és amellett, hogy Le Goff szerint az egyetem nem értelmezhető a kereszténység nélkül, az értelmiség minduntalan keresi a kiskapukat, ahol a diák, a tanár sőt még a pap is kibújni igyekszik. Olyan kép rajzolódik ki a városról, miszerint a középkor szereplői a hatalom és a beavatottság gátjainak agyafúrt módon mutatnak fügét, s ehhez az eszme gyakorta csak fedőnév, ám a kapu új tagok felvétele után be is zárul: „A korporatív szerződés meg is dermeszti azt, amit sikerrel konszolidált.” A studium generale pedig az értelmiségi gondolati szabadságának fedezete, persze bizonyos keretek között, ám – ha szabályok szerint is – mégiscsak a vitatkozás szigete. Umberto Eco, aki immár egy halom könyvet összefirkált a középkorról, úgy hogy valamelyest lehet tapasztalata benne, na szóval szerinte is a középkori egyetem a tudományos élet központja, amely eltérően a maitól a gondolkodás és eszmecsere legfőbb intézményes fórumának számított, a tanár és a diák között akadémiai kérdésekben is megvolt a dialogikus viszony: az oktatás és a kutatás sok esetben egymást feltételezték. S ha már itt tartunk, Le Goff szerint épp a motivációban különbözik a középkori Universitas a kortárs neveléstudományi elvektől, amely ennyiben megszólíthatná a mai értelmiséget, ha mondjuk az olvasás nem lenne olyan fáradságos dolog, ugye.

(Jacques Le Goff: Értelmiség a középkorban. Osiris, Bp. 2000.)