A Rádió

- Ötvenéves a Marosvásárhelyi Rádió -


Ha újraszületnék, akkor is rádiós újságíró lennék. Persze, ha erre megadatna ismét a szerencsés lehetőség. Azt hiszem minden rádiós kollégámnak megvan a saját kis dédelgetett története arról, hogy miként került mikrofonközelbe. Sokunknak véletlen.

Huszonéves fejjel hallgattam vissza a Marosvásárhelyi Rádióban az első kis tudósításomat, amely tulajdonképpen a Hargita Népe napilap lapelőzetese volt. Akkor erősen haragudtam, de ma már hálásan gondolok a lap főszerkesztőjére, aki a maga csendes módján, de könyörtelenül szólt rám, hogy: Megírod és bemondod, mert nincs aki megcsinálja! A magamfajta, még tapasztalatlan, zöldfülű újságírónak, aki az írott sajtóban kezdtem a pályafutásomat, meglehetősen nehéz volt megszólalnom akkor. Remegett és elcsuklott a hangom, közben izzadt a tenyerem és benne a telefonkagyló, reszketett kezem, lábam, az ájulás környékezett. De a "mély víz" kijózanítja az embert, és idővel megtanítja felülemelkedni saját kis komplexusain.

Azóta eltelt majdnem másfél évtized, és még most sem tudom melyik volt az a pillanat, amikor már rutinosan tudtam végezni a rám szabott rádiós feladatokat. Pedig addig a pillanatig bizony elég sok idő eltelt, közben történt sok malőr, mert az újságíró is hibázhat, de a technika is nagy úr. Első élő bejelentkezésem mesélném el, amikor úgy a kilencvenes évek közepe tájékán igencsak nagy ünnepség volt Csíkszentdomokoson. A mobiltelefonnak még a hírét sem hallottuk, a digitális magnót talán akkor találták fel, szóval a technika kiváltságai nélkül kellett érvényesülni. Boldogemlékű Márton Áron püspöknek avattak szobrot a faluban, és én nagyon készültem a tudósítói feladatra. Figyeltem, jegyzeteltem, székely himnuszt énekeltem, aztán irány a posta, ahonnan akkoriban csak a központon keresztül lehetett hívni a megyén kívüli telefonszámokat, így a Marosvásárhelyi Rádiót is. Szólt a postáskisasszony, hogy: "A 2-es kabinba tessék bemenni". Álltam a fülkében, negyven fokos augusztusi melegben, izzadt a kezemben a telefonkagyló, görcsösen szorongattam a jegyzeteimet, és vártam, hogy megteremtődjön a kapcsolat köztem és a rádió között. "Jó napot kívánok! Csíkszentdomokosról köszöntöm a hallgatókat, ahol ma a falu nagy szülöttének, Márton Áron püspöknek avattak szobrot..." - körülbelül eddig juthattam el, amikor egy idegen hang közbeszólt: "Mai vorbiti?", "Beszélnek még?" És ez a beszólás tudósításom alatt megismétlődött legalább háromszor...

Vitatható az a kérdés, hogy ma már könnyebb vagy nehezebb az újságírás. Technikai szempontból egyértelműen könnyebb, azonban szakmai szempontból ma is nehéz a súlya minden leírt és kimondott szónak. Egy biztos, a Marosvásárhelyi Rádió azt a közszolgálati missziót, amelyet felvállalt, teljesítette, és ennek bizonysága az elmúlt ötven év minden egyes olyan napja, amikor a rádió szignója felcsendülhetett nem csak a székely-magyar portákon, hanem a gyimesi csángók lakta vidékeken vagy azokon a szórványtelepüléseken, ahová csupán az éter hullámhosszain keresztül juthatott el a magyar szó.

A napokban jubilál a Marosvásárhelyi Rádió, amely számomra, és remélem sokunk számára nem egy rádió a sok közül, hanem: A Rádió.

Szóval, ha újraszületnék, akkor is rádiós lennék. Ezzel mindent elmondtam, azt hiszem. Talán még annyit hozzáfűznék, hogy jobban csinálnám ezt a szakmát, ha újraszületnék. De, ha mégsem történne meg ez a csoda, akkor az utánunk következőknek csak azt tanácsolhatom, hogy tanulják meg azt a minőség iránti szakmai alázatot, amelynek tudatában felelősséggel lehet szerepet vállalni és megszólalni egy mikrofon és a hallgatók előtt. Nem könnyű feladat, de szép. Megéri.

Ludvig Nagy Zsuzsanna

Direkt link                                         A lap nyitó oldalára











A meg nem bocsátható bűn

Kétségtelen, hogy történelmi léptékben mérhető bűnt, de akár úgy is mondhatnám, merényletet követett el nemzeti közösségünk sorsának alakulásában az Európai Parlament (EP) december 15-i döntésével. Nemrég az SZNT ülésén még két fekete dátumáról beszéltünk újkori történelmünknek, december 5-ről és szeptember 27-ről, amikor a magyar törvényhozás az elsők között feltétel nélkül szavazta meg Románia csatlakozását. Ugyanezen az ülésen egy sikertörténetről is beszámolt Csapó József elnök, hogy sikerült elfogadtatni nem kis lobby-tevékenység árán az EP-el a következő két határozatot:

1. A nemzeti kisebbségeket érő mindenféle erőszak és diszkrimináció felszámolása.
2. Az erdélyi magyarság védelmére, a szubszidiaritás, az önkormányzás elveit tiszteletben tartva, kiegészítő intézkedéseket kell foganatosítani.

Az önkormányzás a közérthetőség érdekében autonómiát jelent. Tehát Romániának lépéseket kell tennie az erdélyi magyarság autonómiájának biztosítása érdekében. Ez egy olyan alapvető határozata jelenkori történelmünknek, mely mellett még a mindenkor igen ügyesen és sikeresen lavírozó román politika sem tudott volna egykönnyen elsiklani, de besegített neki a hazai magyarság érdekképviselői szerepében tetszelgő RMDSZ. Nem nyúlt a magasra adott labda alá, hanem azt nyomban lenyomta, s ily módon próbálta eladni torzszüleményét, a kisebbségek jogállásáról szóló magas szakértelemmel összeállított antidemokratikus, alkotmányellenes törvénytervezetét. Gál Kinga az EP képviselője úgy értékelte, hogy kaput nyitottak a romániai magyarság számára, de ha annak képviselői mégis egy kis lyukon akarnak besurranni, akkor lelkük rajta. Minden nemzet képviselői maguk döntik el, hogy miként használják ki a felkínált lehetőséget. Csak emlékeztetőül jegyzem meg az azóta szállóigévé vált egykori szocialista magyar kormányfő azon kijelentését, hogy „merjünk kicsik lenni”. Az RMDSZ is ezt az utat követte, s belekezdett egy hatalmas „küzsdölődésbe”, hogy átpasszírozza a koalíció és a román parlament zegzugos zsákutcáin „nagy szülöttjét”, a minimalista kisebbségi törvényt. Köztudott politikai gyakorlat, hogy ha az ember (legalábbis Romániában) valamit is el akar érni, akkor sokat kér, hogy valamicskét kapjon. Nos, az RMDSZ, mint a magyarság sorsa alakításának mindentudója keveset kért azon meggondolásból, hogy azt legalább kaphassa meg. Abból a kevésből meg a két ház szakbizottságai elkezdtek lefaragni, így elképzelni sem nehéz, hogy mi fog belőle megmaradni. Közben a Velencei Bizottság (VB) is jelezte, hogy súlyos diszkriminatív tételeket tartalmaz az RMDSZ által saját érdekekre szabott kisebbségi törvény, de ezt a szövetség elhallgatta, s azt jelezte, hogy a VB áldását adta rá, s pusztán kisebb korrekciókra van szükség, amit sebtében meg is tettek. De nem elégedtek meg ennyivel, „nemes küzdelmüket” a törvénytervezetük átpasszírozására kivitték az európai porondra is, s nem kis meggyőző munka árán sikerült elérniük, hogy az EP december 15-i ülésén az önrendelkezést kulturális autonómiára változtatta, mely szerves része a kisebbségek jogállásáról szóló törvénytervezetnek. Tehát mertünk ismételten kicsik lenni. Egy bő év leforgása alatt megkerült a harmadik fekete dátuma is nemzeti közösségünknek, mely a legfeketébb, nem mások sötétítették be, satírozták gyászosra, hanem a közülünk valók, nemes küzdelmükben, önös célokat követve. Jogosan merül fel a kérdés minden józanul gondolkodó magyar emberben, hogy mi ez, ha nem nemzetárulás? A jót elrontani csak azért, hogy kisszerű törekvéseiknek így próbáljanak érvényt szerezni, s mindezt még sikertörténetként is tüntetik fel. Köztudott, hogy az RMDSZ politizálásában mindig a szórványt részesítette előnyben, s ott eredményeket is ért el. Közösségi házakat hozott létre, a magyarságnak gyülekezési helyet biztosított, s apró megnyilvánulási lehetőséget is. Ez mind jó, de nem hagyhatjuk szó nélkül, hogy 15 év politizálás alatt a tömbmagyarságról viszont megfeledkezett, Székelyföld területi autonómiájának elérését meg elfektette, bár programjának szerves része volt. Anatómiai fogalommal élve rossz orvos az, ki a vérkeringési zavarokkal küzdő végtagokat gyógyítja, s nem a szívet, hogy az tudja ellátni vérrel a végeket is.

Az RMDSZ nemzetünk megmaradása és erősödése ellen újra merényletet követett el, amit igen nehéz lesz majdan megmagyarázni. Nem szeretnék Markó Béla, Frunda György, Márton Árpád és a többi előretolt vezér unokája helyébe lenni. Nemcsak a bőrükön fogják érezni elődeik politizálását, hanem hátborzongató dolgokat fognak tanulni nagyszüleikről a majdani történelemkönyvekből...

Gazda Zoltán

Direkt link                                         A lap nyitó oldalára











Halottak napi éltető imáink



Halottak napja az a nap életünkben, amikor egyszerre gondolunk elhunyt szeretteinkre, és az idő múlásával egyre többen vannak azok, akikért imát mondunk. Szinte évente újabb pislákoló gyertya kerül a sorba. Ilyenkor kegyelettel gondozzuk halottaink sírját, mert talán tudjuk, valójában saját lelkünket gondozzuk.

Ellentmondásos, de mily igaz, hogy halottak napja az a nap, amely nem csak az elmúlásról, hanem az életről is szól. Diszharmónia ez a november elseje, mert ilyenkor élettel vannak tele halott temetőink. Hiszen Erdély-szerte láthatjuk, még van, aki gondozza a sírhantokat, még van, aki megigazítsa a félredőlt fejfát, még van, aki virágot ültessen a székely anyaföldbe.

Ilyenkor, az elmúlást idéző őszvégi napokon sokan térnek haza idegenből, de hányan vannak olyanok, akik csak gondolataikban járnak itthon, a szülőföldön. Szétszóródtattunk, hiszen hányan hányfelé kellene menjünk, hogy minden halottunk sírjára kerüljön egy szál virág, megannyi hozzátartozónk hantján pislákoljon egy gyertya, és valamennyi emlékhely fölött fohászunk elmondhassuk.

Fájdalmasak a temetőbeli találkozások az emlékeinkben fekete keszkenőt hordó nagymamával, a mesét olvasó pápaszemes nagyapóval, az idejekorán eltávozott gyerekkel, testvérrel, az életet adó édesanyával, a gondoskodó édesapával, a búcsú nélkül távozott jó baráttal, az elhunyt kedvessel. Számtalan filléres emlék felidéződik, amikor lefolyik az özvegy, a szülő, a testvér, az árva, az egyedül maradt családtag arcán a könnycsepp, felejthetetlen emlékek, amelyek valójában majd csak velünk együtt múlnak el. Egyszer eltemeti valaki ezeket a féltve őrzött kincseket, titkokat is, de tudjuk, ezek az emlékek megmaradnak a gyermek, az unoka, a dédunoka mozdulatában, mosolyában.

Halottak napja az a nap, amelyet csak méltósággal lehet megülni. Ünnepünk, amely ugyan szomorú, de összehoz rokont, ismerőst, távoli vagy közeli jó barátot. Ezt az ünnepet komolyan kell vennünk, mert egyszer majd miértünk is ég a mécses lángja, egyszer nekünk is fehér krizantémot hoznak szeretteink, egyszer értünk is szól az ima.

Megtelnek temetőink ma, halottak napján, és megtelik a szívünk is kegyelettel, tisztelettel azok iránt, akik tovább élnek bennünk, és az utánunk következőkben. Halottak napi imánk erőt ad nekünk ahhoz, ami még hátra van. Segít értelmes életet élni a múló jelenben.

Nagy Zsuzsanna

Direkt link                                         A lap nyitó oldalára











Előrehozott lutri



Ha van olyan politikus, ki azt hitte, hogy a tavalyi választási sikerével négy évre letudta a teendőit, s nyugodtan ellehet szerény parlamenteri fizetéséből, az alaposan tévedett. Egy olyan országban, hol egy igen erős egyéniség, Băsescu kavarja a lapokat, ott minden megtörténhet. Igen hamar ki is derült, az elnök nem pusztán viccelődött az előrehozott választásokkal, hanem azt céltudatosan elő is készítette. Băsescu különleges adottságokkal rendelkező politikus. Tudta, a kormány kezdeti népszerűségi indexe hamarosan zuhanni kezd. Érezte, nem elég a jó szándék, az átgondolatlan lépések nem tudnak átütő sikert garantálni. Az egységes adókulcs bevezetése a vagyonos rétegnek kedvez, az alig tengődőknek, kik az ország lakóinak háromnegyedét jelentik teljesen mindegy. Az energiahordozók árának emelése az ország háromnegyedét ismételten orrbavágja. A szigorú gazdaságpolitika következtében újabb gyárak, bányavállalatok szűnnek meg, ismét emberek tízezrei maradnak állás nélkül. A számítottnál üresebb államkassza következtében a szakszervezeteknek beígért tűzoltó-segélyeket sem tudják tartani, ezért sztrájkra készülnek a pedagógusok, egészségügyiek és egyéb rétegei a társadalomnak. A gödrös utak használatára érkezett az útadó, itt is ama háromnegyed húzta a rövidebbet, mert az öreg autókra többet kell fizetni. Ne feledkezzünk meg a támogatott árú gyógyszer-bolondériáról. Így a DA szövetség s a kormánykoalíció pártjainak népszerűsége zuhanni kezdett, s egyértelművé vált, ha nem lesz hamarosan előrehozott választás, mellyel meghosszabbítják mandátumukat, akkor beletörhet a bicskájuk a kormányzásba, elsősorban a Humanista Pártnak köszönhetően. Băsescu a legfelsőbb védelmi tanács ülésén a választások kiírásának alapfeltételét is elfogadtatta: ha rosszul kormányozzák az országot, nemzetbiztonsági tényezőként kell kezelni. A helyzet mégsem annyira vegytiszta, mint ahogy egyesek megálmodták, ugyanis a kormányzás majd minden balhéját a liberálisokkal vitetik el, így az ők hírneve kopik leginkább. Nehogy egy újabb kormánykoalíciót a Demokraták a Szociáldemokratákkal kössenek, melyből természetszerűleg ezúttal sem maradhat ki az RMDSZ, feltéve, ha bejut. Tehát jó még párat aludnunk, mert nem is olyan biztos, hogy jót hoz nekünk az előrehozott választás, nem is gondolva az államkasszát ismételten megtépázó hatására.

Gazda Zoltán

Direkt link                                         A lap nyitó oldalára











A nemzeti zakó



Egyre nemzetietlenedő világunkban, a globalizációs folyamat tolakodásában bizony szükségünk van az ünnepekre, azokra a napokra, amikor nemzeti érzésünk előtérbe kerül, hovatartozási tudatunk piros-fehér-zölddel húzatik alá, amikor büszkén mondjuk el, hogy magyarok vagyunk. Erdélyi magyarokként egyetlen ilyen napot tartunk számon, a március 15-ét, ekkor kerülnek elő a szekrényből a vitézkötéses kabátok, a pulóverek alól, a polcokról a kokárdák, s ekkor nem kell mégis bíztatás arra, hogy kinyilvánítsuk: igenis, magyarok vagyunk, ennek a nemzetnek büszke tagjai. Pedig valamikor még tiltott gyümölcs volt a nemzeti érzés kifejezése, a hatalombombázókat küldött a fejünk fölé, talán annak szándékával, hogy hátha néhány lezuhan, amint az utóbbi időben ez is napirenden van. Ráadásul autóbuszokkal szállították a szomszédos megyékből a rendőr-erősítést, nehogy robbanjon a tömegbe egybesűrűsödött “magyar bomba”. Az meg soha nem is pukkant, a szervezők mindig méltóságról, felemelt fejről mesélgettek, a résztvevők meg az ünnepség végeztével lehajtott fővel bandukoltak haza, s az otthon maradt szomszédnak elmondták, hogy rengetegen voltunk, kár hogy te is nem jöttél ki. Utána egy év szürkenapjai következnek, mikor felülünk a tranvájra, abonamentet váltunk, navettázunk, feliratkozunk a sommer segélyre és manivelázunk, ha elakad a motor. Megfeledkezünk a nemzeti zakóról, mely körül a szekrény sötétjében molylepkék köröznek, besüllyed a pulóverek alá a kokárda is, s mi bizony sokszor a román komával, sógorral, vejjel járjuk a hórát. Kopunk, fogyunk, koszlunk. Elítéljük azokat, akik szót mernek emelni a “betolakodó”( szocialista és SZDSZ-es), nemzetünk ellen ocsmány módon kormánypozícióból politizáló, s magyarként kincses városainkba érkezők ellen. Lehajtott fővel vesszük tudomásul, ha a diszkrimináció-ellenes bizottság kínzópadra fektet, s érzékenyen bírságol elejtett, említésre sem érdemes szólásért egy ártatlan embert, s csak azért vizsgálódik, mert a feljelentő egy olyan újságíró, ki a március 15-én általunk oly büszkén lobogtatott nemzeti zászlónkról azt nyilatkozta egy évtizede, hogy a magyar zászló egy koszos rongy kellene legyen egy hányással a közepén. Az úriember természetesen Izraelben is élt, s mi sem természetesebb, hogy vitézkötéses kabátjainkat elővevő nemzettársaink még kokárdás ünnepünkön sem tiltakoznak a nemzetünk ellen kitervelt diverzió ellen, mert véka alá rejtik a tényeket azok, akiket az állam fizet meg kemény pozíciókba juttatva, nem átvészelésre biztosított összegekkel.

Hiszek abban, hogy a március 15-ök nem csak külsőségeikben erősítik a nemzeti érzést, tartást és gerincet is adnak annak a magyarságnak, ki jogfosztottságban évszázadokon keresztül fennmaradt, s élni fog, bármennyire is zavarja ez a bizonyos “meghatározó tényezőket”.

Gazda Zoltán

Direkt link                                         A lap nyitó oldalára











Hagymakupola a Cserépgyárnál?



A görögkeleti egyház mértékfölötti agresszív terjeszkedése vidékünkön egyre szembeötlőbb és felháborítóbb. Látjuk a kiöregedő falvainkat, melyek néptelenednek el, látjuk a történelem által megviselt templomainkat, melyek javarésze amúgy műemlék is, de nincs pénz a kijavításukra. Érezzük, hogy ha most valami csoda folytán nem sikerül tőkét szerezni és kellő jogokat mellé, akkor veszélybe sodródhat a székelység megmaradása is. Miközben ezen morfondírozunk, látjuk az érem másik oldalát is. Az ortodox egyház titkos, s költségvetésben sem fellelhető állami támogatással hagymakupolás megszállást indított Székelyföld ellen, sorra épülnek a templomok, kolostorok, s Isten szolgálói kellő küldetéssel állnak be a kupola alá, folyamatosan adagolják a románságba a valótlanságot, s a történelmi megbékélés helyett a gyűlölet cseppjeit szivárogtatják a vénákba. Legutóbb Kovásznán merült fel egy újabb ortodox templom építése. Az önkormányzat egyelőre elnapolta az ügyet, de belső információk szerint rá fognak bólintani az építkezésre. Kovásznán a meglévő régi templom közelében építési engedély nélkül rittyentett fel egy óriási katedrálist a görögkeleti egyház a ’90-es években. Az akkori polgármester szemet hunyt a törvénytelenség előtt, s nem tett semmit. Épült még egy templom magánterületen, ez az óhitű görögkeletieket szolgálja. Most meg a központba kívánnak egy újabb hatalmas katedrálist emelni a mintegy 3 500 románnak. Csak összehasonlításképpen Sepsiszentgyörgyön a 25 000 reformátusnak is 3 temploma van. A központi Pitroff területet egyelőre úgy tűnik, nem kapja meg az ortodox egyház, s az önkormányzat is elszántnak látszik, hogy nem ad zöld utat az ottani templomépítésre, de - szintén bizalmas információk alapján - úgy hírlik, hogy csak engedélyezik egy újabb templom építését, s arra területet is ajánl fel a város a Cserépgyár oldalában, a szakszervezeti szálloda közvetlen közelében. Ha Kovásznára megyünk a hegyek látványán kívül távolról látszanak a szállodák, s elsősorban a szakszervezeti, piramis alakjával. Nos, ha az önkormányzat nem áll a sarkára, s nem állítja le az értelmetlen építkezést, akkor a város ismérve egy újabb, közpénzen épített hagymakupolás templom lesz.

Gazda Zoltán

Direkt link                                         A lap nyitó oldalára











Morgolódás



Ha arra gondolunk, miként aláznak meg naponta, a nagy csatlakozásos szólamok közepette, elmegy az ember kedve az élettől, s azon töpreng, egyáltalán a XXI-ik században él-e, s egy olyan kontinensen-e, melyet Európának, a civilizáció hajlékának tekintenek. Tudom, s magam is annak vagyok a híve, hogy nem szabad semmit túldramatizálni, mert akkor megkeseredik az ember élete, de azért mégis mindennek van határa. Munka nélkül sínylődik mindjárt az egész megye, a román civil szervezetek képviselői meg megint Bukarest felé rimánkodnak nemzetük jogfosztottságáról. Wass Albert emlékének az ápolása számukra nagyobb gond, mint a kenyér nélkül tengődő szűkebb pátriájuk, a járhatatlan útjaik. Belebőgik a kormány pofájába nagy fájdalmukat, hazug jajveszékelésüket, s utána nyugodtan alszanak, mert jól végezték munkájukat. Még az ég sem szakad rájuk. De megaláz a fajtánk is, mert hatalmi pozícióból nem nemzetünk érdekeit, hanem a román kormányét képviseli. Ez is fáj, mert érzékeljük a nemzetközi kedvező szelet, melyet miniszteri tárcák bársonyszékének a háta fog ki, s alakít át langymeleg fuvallattá. És megaláznak a mindennapi életben. Nem tudom lenyelni, mégis kénytelen vagyok naponta, folyamatosan, végeérhetetlenül sorba állni. Ezt tettem minap is a bankban. Kivártam. Közölték, a gyermekpénzt a postán adják. Átmentem, sorba álltam negyedórányit. Lezserül jelezték, hogy a másik ablaknál kell újabb sort kiállni. Megtettem ismét, de a hölgy duzzogásom láttán megértően jelezte, hogy nincs pénz, miből fizessen, mert a központ nem küld, abból gazdálkodnak, ami befolyik a kasszába, s ma gyengébb nap volt. Ajánlotta udvariasan, hogy mindig kérdezzem meg előre, hogy van-e pénz, érdemes-e sorba állni? Ezt a történetet nem is ragozom tovább, mert végeérhetetlen. Kinézek az ablakon, minden szépen zöldell, az időnként lezúduló zápor mintha húzná a leveleket, virágokat, a tavaszt, de nyomban arra kell gondolnom, hogy embertársainkat tett földönfutóvá a természet, s az emberi gondatlanság Bánságban, hol a tomboló özönvíz nem akar véget érni. Segíteni szeretnék rajtuk, de nem igazán találom a módját, s ilyenkor gondolok arra, hogy az emberiség előbb sorjázott gondjai mind apróságok az igazi nagy csapások mellett.

Gazda Zoltán

Direkt link                                         A lap nyitó oldalára











Ez már cinizmus



Ha arra gondolunk, hogy a nemzeti útügy igen jelentősen megnövelte bevételeit a “vinyéták” bevezetésével, akkor csak csodálkozni tudunk azon a diszkriminatív cinizmuson, amit elművelnek Háromszék polgáraival szemben. Míg a befizetett adók értéke százmilliárdokra rúg, addig a megyei utak javítására 23 milliárd lejt utaltak át, az országos utak katasztrofális állapotáról még beszélgetni sem lehet, az igazgatóság el van foglalva a tisztségek újraosztásával, vagy erőltetett megtartásával, s még csak terve sincs a feljavításra, s fogalma sincs arról, hogy mekkora pénzalappal rendelkezik. Háromszéken, ha lenne - mondjuk RMDSZ-es lobby-, amint azt beígérték, a négy-tíz-tizenöt éves elhanyagoltság után háromszoros összeget kellett volna kikalapáljon, vagy kikönyököljön például a miniszterelnök-helyettes. Ezzel szemben az útügynél székház épült becsülettel, néhány alkalmazott lebeg a szociáldemokrata márványpalotában a hőségben, miközben a palota előtt dülöngélnek a kamionok a járhatatlan úton. Ebben az országban a palota a fontos, nem az út, legalábbis így értelmezhető az alkalmazottak magatartásából. Azért van ez az intézmény, hogy belakják az utak javításának költségéből épített hodályokat, s márványlépcsőkön futkorásszanak fel, s alá az üres, de elegáns bútorokkal berendezett irodákba. Tehát lázasan folyik a munka az útügynél. Fel s le a lépcsőkön. A parkírozóban nem nehézgépek, úthengerek, s különféle furcsa masinák, hanem luxusautók. A titkárnő természetszerűleg nem tud magyarul, ahogyan a többi alkalmazottak sem. Szendvicset majszol, s tele pofával morzsázik szembe az emberrel, s jelzi, hogy az igazgató foglalt. Az igazgató meg kifut, s pusztán annyit tud megjegyezni, hogy még nincs terv a pénzek nagyságáról és az utak javítási üteméről. Történik mindez május közepén. Fontos intézmény, a mi zsebünkből finanszírozva… Közben a palota előtt tengelytörő gödrökben zötykölődnek a Sepsiszentgyörgyön áthaladó gépkocsik, kamionok. A gödröket már nem lehet kerülgetni. Egyeskével káromkodva haladgat mindenki. De ezt teszi, bármerre jár. Előpatak felé sem ajánlatos gödröket kerülgetni, mert felborulhat az ember, miként a minap a tartályautó, s nem ajánlatos sehol, bamba pofával kell tűrni, miként csúfolkodik velünk az ország.

Gazda Zoltán

Direkt link                                         A lap nyitó oldalára











Önelégült ”forradalmárok”, meggyalázott kiáltvány



Mit kiván a magyar nemzet - foglalták tizenkét pontba ezelött 157 évvel jogos követeléseiket a márciusi ifjak Budapesten. Mit kiván az erdélyi magyarság - mondhatták volna a hazai, lánglelkű fiatalok idén, március 15-én a marosvásárhelyi Postaréten. Lehet, mondhatták volna, de inkább fütyültek. Egy nem kivánt, magyar miniszterelnöki levélre őszintén reagálva. De idén más szerepet úgyse osztottak ki ott számukra. Egy bolyais fecske-középiskolás szónoklatát leszámítva. Aki sajnos, nem csinált nyarat.

A trottyos hatalom annál inkább rázta a rongyot. Már-már kabaréba illő módon. Nem hiába vezette Nagy István szinész, kabaré-király a pártműsort. Amelyben az “Együtt az autonómiáért” hazug pártplakát teljesen elhomályosította a székely vértanúk emlékművét. Pedig egy árva hang se hangzott el az autonómiáról. Se a kulturálisról, se a területiről. Csak bősz, kopaszodó, “szabadságharcosaink” zengték maguk és pártjuk dicshimnuszát. Közben egyetlen szót sem ejtettek, a több mint másfél évszázaddal ezelött megfogant kiáltványról. Amelyet politikai munkásságukkal többször kiforgattak, megcsúfoltak.

Pártpropagandát csináltak a jelentős ünnepből. Hatalmas, tulipános zászlóik és transzparensük fejbe vert minden józan, másként gondolkodót. Akik nem a pöffeszkedő hatalomra, hanem az emlékező együttünneplésre voltak kiváncsiak. És ezen az se segített, hogy Sütő András, jelen levő, jeles írót Petőfire Sándorra és Jókai Mórra hasonlították. Hogy az árnyékában megbújhassanak. Mert azok, az egykori márciusi ifjak valóban a nép élére álltak egy dicsőbb korban. És programjuk tizenkét pontja tényleg megmozgatta a felkelő népet. De sajna, egyes pontjai mai napig papíron maradtak.

Lássuk csak, mit kivánt a magyar nemzet négy, találomra kiemelt passzusban:

1. ”Kivánjuk a sajtó szabadságságát, cenzúra eltörlését”.

Erdélyi magyar ellenzékünk leveleivel, cikkeivel, írásaival tele van a romániai magyar pártsajtó jókora szemétkosara. Aki nem hiszi, próbáljon meg egy, erdélyi magyar hatalmat bíráló jegyzetet megjelentetni az “Erdélyi Raport”, a “Néphusáng” vagy a volt “Előre” sajtótermékek valamelyikében. Jobb, ha a moszkvai Pravda-ban kisérletezik.

2. “Felelős minisztériumot Buda-Pesten”.

Hát ennél tényleg már csak jobb jöhet. Reméljük, jövőre olyan “minisztérium” kerül Magyarország élére, amelyik nem koccingat december 1-én megszállóinkkal, nem tagad meg minket népszavazások idején és nem tesz egy sorba más nációk vendégmunkásaival.

6.“Közös teherviselést”.

Pedagóguskollegáimmal közösen viseljük a terhet. Mert a téli hónapokra kölcsönt vettünk fel, hogy kifizethessük a gázszámlát. Miközben magyar szenátor-pártkatonánk az első, parlamenti tévés megszólalásakor azon kesergett, hogy rossz a lift a parlamentben, túl testes a fénymásoló a képviselői irodában és régimódi már a szolgálati kocsija. Vajon tudja, hogy egy téesz-nyugdíjas menyiből él? Hol itt a közös teherviselés?

7.”Unio”

A budapesti, Múzeum elötti silány megemlékezésen az Uniot emlegették. De vajon szándékosan nem mondták ki, hogy ez az Únió, nem az az Unio? Még szerencse, hogy a jelenlevő jobb érzésű magyarok figyelmeztették a ripacskodó miniszterelnököt, hogy őkelmét nem a nép választotta meg. Ezért nem is beszélhet a magyar nemzet nevében. Főleg nem a márciusi ifjak forradalmi rendezvényén. Amihez neki az égadta világon semmi köze. Bármilyen öntelten tetszeleg “szabadságharcos” szócső szerepében.

Akárcsak az a marosvásárhelyi szónok, aki a Duna TV-n keresztül az egész világ magyarságához szólt ezúttal. Ifjúkori “forradalmi” tetteit felemlegetve.

Legalább három mondata így kezdődött: azt szoktam mondani. No comment.

Csíki Sándor

Direkt link                                         A lap nyitó oldalára











Vízcseppek esnek vénülő fejünkre



Első vízcsepp.

Gyermekeink nem olvasnak. Hiába adjuk kezükbe a világirodalom csodálatos gyöngyszemeit, ők a televízió képernyőjét bámulják naphosszat. Vagy számítógépes játékokkal gyilkolnak mindenkit halomra. Aztán videóról, CD-ről, DVD-ről és isten tudja még milyen csodaszerkentyűről fogyasztják a bambulást. Ahelyett, hogy fantáziájukat jól megdolgoztatva együtt lennének jók Nyilas Misivel, rágnák a gittet Nemecsek Ernővel vagy kalózkodnának Tom Sayerrel. Gazdagítva szép beszédüket, képzelőerejüket, lelki és szellemi életüket egyaránt.

Második vízcsepp.

Középiskolás diákjaink beszéde mosdatlan. Szégyentelen kifejezéseket használnak fülünk hallatára. A lányok se maradnak alul. Akik azt is természetesnek veszik, ha a fiúk szemünk láttára fogdossák vagy „smárolják” őket. Hiába magyarázza nekik idősebb pályatársunk, hogy ez intim dolog, nem tartozik a nézőkre. Szégyenérzés nélkül tovább folytatják kirakatba tett szerelmi életüket. Talán mert ezt látják a filmekben? Amelyekből nem szép, művészi üzenetek jutnak el hozzájuk. Hanem a silány, közönséges, igénytelen, surmó, szubkultúrális „szellemi” termékek.

Harmadik vízcsepp.

Kolleganőm szerint, aki kettőnél több gyereket vállal, az felelőtlen. Legalábbis ő ezt olvasta egy tanulmányban. Böjte Csaba szavai visszhangoznak a fülembe. Azt mondta az atya egy találkozónkon, hogy: minden gyermek áldás. Mert Isten nem teremt selejtet. Különben honnan tudjuk, hogy nem-e egy harmadiknak vagy egy negyediknek született gyermek fedezi majd fel az AIDS ellenszerét vagy a rák gyógymódját. Példák ezreit lehetne felhozni ez ellen a téves „tanulmány” ellen. De minek? Inkább örvendezzünk annak, ha harmadik és negyedik gyermekünk is szerencsésen megszületett.

Negyedik vízcsepp.

Színmagyar kisvárosunk főterén templomot akar emelni a szinte nem létező ortodox közösség. Több mint háromszáz lakó írta alá felhívásunkat, amelyben megfogalmazzuk, hogy eszünk ágában sincs megváltoztatni piacterünk több évszázados történelmi arculatát és ebben az ügyben népszavazás kiírását kérjük. Rendkivüli tanácsülésen boncolgatjuk a kérdést. Ügyvédeket, képviselőket, magyar kormánytagokat emlegetnek a kollegák. Az egyik azt mondja, az aláírásokra nincs szükség, mert azt nem az egységpárt, hanem a polgári ellenzék gyűjtögette. Különben is jön az Únió és megold mindent. Csak ülök és elhülve nézem alaposan bem(n)arkózótt képviselőtársamat.

Ötödik vízcsepp.

Gazda József közíró szólal fel az erdélyi magyar nemzeti jobboldal marosvásárhelyi tanácskozásán. Úgy véli, két édes gyermekünk van: a kulturális és a területi autonómia. És könyörög, ne engedjük megölni egyiket se. Ne dobjuk el a területi autonómiát azzal az ürüggyel, hogy így könnyebb lesz a másik autonómiát kiharcolni. Mindig mindkettőt együttesen kell kérni különben gyermekgyilkosok leszünk. A kisebbségi törvényre pedig nagyon figyeljünk oda. Mert ha azt rossz formában szavazzuk meg, évtizedekre elvágjuk a fát magunk alatt, önként kizárjuk a területi önrendelkezésből magunkat. Ahogy az alkotmány egykori megszavazásával „drága” hazánkat nemzetállammá nyilvánítottuk már a legelső passzussal. Így lettünk önkezű, hazátlan állampolgárok.

A vízcseppek tovább ütnek. Ránk esnek a cella plafonjáról. Tönkreverve idegeinket, álmainkat. A börtön ablakából csak egy halvány fénysugár hull reánk.

Talán a reményt hozza...

Csíki Sándor

Direkt link                                         A lap nyitó oldalára











Keserű szaggatottságban



Sokszor jut olyan helyzetbe az ember, hogy a kilátástalanságtól remegve a megoldás lehetőségének szikráját sem véli felfedezni, pedig ritka az a zsákutca, melynek nincs kulcsa, mely a végérvényes rövidzárlatot hozza. Az eset akkor különösképpen mérgesítő, ha nemzeti sorskérdéséről van szó. A magyar sosem volt egységes, sosem tartott igazából össze, de nem is tehette, mert túl könnyen nem árulta a megbocsátás langymeleg pillantásait, ha testvére, sorstársa félrelépett. Az árulót, a megalkuvót, a másnak behódolót nemzetünk mindig kiközösítette, míg más nemzeteket ez nem zavart. De a magyar önző is. Ráadásul a XX-ik századvég, meg a következő eleje még önzőbbé, magánakvalóbbá tette. Hallom az egyik gyógyszerésztől, hogy szakmatársa akadályozta meg, hogy újabb gyógyszertárat nyisson, mert az túl közel van az övéhez, s megtépázza a forgalmát. A nagy betelepítés megyénkben úgy történt, hogy hoztak százat, s az mind vonzotta magával a teljes családját, így a száz megötszöröződött, s egymást segítve kerestek és kaptak munkahelyet, lakást, természetesen a hatóságok zöld színű jelzőlámpájával. Mi, őshonosok meg egymást botlasszuk, akadályozzuk a fejlődésben, mert irigyek, önzők, magunknak valók vagyunk, mert nem ismerjük el a másik törekvését, erényeit, vagy nem vagyunk kellőképpen elnézők a másik tévedéseivel szemben. Talán így és ezzel magyarázható, hogy a hazai magyar ellenzék önmarcangoló hadjáratba kezdett, a választási vereség utáni kötelező belső feszültségek itt is felszínre törtek, s túlélését pusztán egy határozott lépésű megtisztult szervezet szavatolhatja. De robbant az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács és a Székely Nemzeti Tanács kötelékének bombája is. Míg a nagy test, az EMNT nehézkesen mozgott, s nem is igazán rázta meg magát alakulása óta, a kis ficánkoló SZNT folyamatos ütemterv szerinti munkát folytatott, s ez a nagy testvért zavarta, s kezdte öcsikének a kezét megkötni. A következmények pillanatig sem késtek, a ficsúr bejelentette, hogy önálló életet kíván élni, hogy őt többet ne korlátozzák mozgásterében. A kínos szakadást a hófúvás oldotta meg, újabb gondolkodási időre adván lehetőséget arra, miként lehetne egy fedél alatt jól megélni még akkor is, ha külön háztartást vezetünk.

Gazda Zoltán

Direkt link                                         A lap nyitó oldalára











Nemzetünk elleni szökőár



Ha arra gondolunk, mennyire ki vagyunk szolgáltatva a különféle helyzeteknek, bizony sokszor elmegy a kedvünk az élettől. Ott van a hivatal mindennapos packázása, még azt is elviseljük, mert jó, ha van munkahely, de kiszolgáltatottjai vagyunk a természetnek is. Rendkívüli hidegek srófolják fel gázszámlánkat, árvizek, szökőárak, földrengések teszik naponta földönfutóvá a világ valamely pontján az embereket. Áldozatai vagyunk a napi politizálásnak, a törvényeknek, melyek aligha emelnek kalapot a józan gondolkodásmódnak. Ha meg kisebbségi sorsba sodródtunk, akkor ugyanvalóst ki vagyunk szolgáltatva a többségi nemzet kénye-kedvének, s mikor fajtánk végzi el a nem kívánt orvosi beavatkozást, a műtétet, akkor a felháborodás mellett a tehetetlenség is erőt vesz rajtunk. Hiába tesszük szóvá, a mindentudó doktornak adnak igazat, nincs hitele segélykérő szavunknak. Ez történik már jó ideje a romániai magyarsággal is. Érdekvédelmi pártjának vezetői eltérültek a nemzeti érdekektől, elvesztették józan értékítéletüket és kapcsolatukat azokkal, akiket képviselniük kellene. Eltávolodtak táboruktól, s önös érdekeket hajtogatva teszik munkájukat nemzeti közösségük számára károssá. Frunda György esete a legjobb példa. Ha valaki olyan magaslatokra jut, hogy a világ és az ország bizalmát élvezi, hivatalból rosszat tehet az eredeti célkitűzésnek. A monitoring bizottság elnökévé választották meg, tíz ország kisebbségi érdekei fölött őrködik, miközben azt hajtogatja, hogy Romániában a magyarság helyzete példaértékűen meg van oldva. Románia EU-s küldöttségének vezetőjeként ekkora bizalmat kiérdemelni a többségi nemzet részéről egy magyarnak, gyanús és veszélyes. Így történhetett meg, hogy a Velencei Bizottság és az EBESZ Románia diszkriminatív választási törvényét elítélő jelentésére Frunda cáfol, s bizonyos előjogok gyakorlójaként nemcsak nemzetéből, hanem a világ köztiszteletnek örvendő fórumaiból, s azok vezetőiből is "oltott nyulat" csinál magatartásával. Arrogáns, pökhendi hangneme nemzetünket járatja le, s akkora kárt okoz számunkra, mint egy szökőár, mely több százezer halottat sodor magával. Frunda szökőárja még több, másfélmilliónyi magyart tesz folyamatosan jogfosztottá, az emberi jogok földönfutójává. Hiszem, hogy párttársai fogják ezt a kiszolgáltatottsági helyzetünket megoldani, mert minden emberi jóérzésnek van határa, s nemzeti közösségünk sorsa sok látó embert gondolkodóba ejt. Gazda Zoltán

Direkt link                                         A lap nyitó oldalára











Fogatlan oroszlán



A nap megtorpant az égen. Jó nagy szájat tátott, úgy elcsodálkozott. Valahol a magyar Balkán fölött, Erdélyországban. A második évezred ötödik évében. Farsang után rögtön. Politikai uborkaszezon idején.

Amikor egy szuperelegáns, szemüveghordó, erdélyi magyar szenátor megzavart oroszlánként elmorogta magát. Majd kimutatta oroszlánkörmeit és a foga fehérjét. Aztán jól nekiveselkedett, hogy foggal-körömmel megvédje a román állam érdekeit és a romániai választási törvényt. A Velencei Bizottság és az EBESZ kifogásaival szemben. Mert ezen szervezetek egyértelműen kimondták nemrég, hogy a fent említett törvény hátrányosan megkülönböztető, főleg azokra a kisebbségi szervezetekre nézve, amelyek nincsenek képviselve jelenleg a román törvényhozásban. De a sztárszenátor nem engedett a negyvennyolcból. Oroszlánként harcolt, hogy megvédje magyar pártja és saját érdekeit az európai demokratikus szervezetek véleménye ellenében. Tudathasadásos ténykedésében az se zavarta, hogy közben pont azokkal az európai normákkal harcolt meg, amelyeknek jól megfizetett, szakavatott “zászlóvivője”.

Közben a nap megtorpant az égen. A jóérzés messze elbujdosott szégyenében. A bánat Székelyföldre disszidált. Mert egy magát demokratának tartó erdélyországi magyar honatya egy szégyentelen, kirekesztő törvényt vett védelmébe. Felfedve ezáltal valódi önmagát és kommunista csökevényekkel terhelt pártját. Amely párt, ezt a demokráciát megcsúfoló törvényt lelkesen megszavazta a román országgyűlésben. És sokak szerint ki is agyalta annak idején. Ezt a kirekesztést. Ezt a kommunista csökevényt. Hogy verseny nélkül, folyamatosan a húsos fazék mellett maradhasson. Hogy meggyalázza a szabad versenyt, a demokráciát, a többpártrendszert. Hogy megalkuvó politikája ellenére mindig visszaválasztható legyen. Alternatíva hiányában. Miközben a régi rendszer visszaköszönő módszereivel jól meghurcolhassa ideológiai ellenfeleit. Akiket megalázó aláírásgyűjtésre, fejlécmizériára, rendőrségi zaklatásra ítéltet. Összekacsint a román vezetéssel, de azért tudathasadásos módon a demokrácia erdélyi magyar zászlóvivője szerepében tetszeleg.

Közben a nap hiába állt meg az égen. A szégyen hiába pironkodott néha az arcokon. A jóérzést ne keresd a román parlamentben. Se a magyar pártban. Se egy szemüveges marosvásárhelyi magyar ügyvédszenátor lelkében. Aki nem vállalta városunk védelmét a hagymakupolás honfoglalással szemben. Pedig erre nagy tisztelettel felkérte őt a város vezetése. Mert naivan azt hitte: a szemüveges oroszlán, bátor fenevadként megvéd majd bennünket az ortodox terjeszkedéstől. De ő máskor mutatta meg oroszlánkörmeit. A parlamenti választások délutánján. Amikor feldúltan berontott a város egyik választási körzetének szavazó helyiségébe. Hogy felelősségre vonja a bizottság tagjait és a kerületi pártvezért. A gyenge részvétel miatt. Ami az ő parlamenti székét igencsak veszélyeztette. Azóta se találkoztunk vele kisvárosomban. Mert már Európát járja. Hogy jól megvédjen bennünket ettől a komplikált, nyugati demokráciától. Hogy fenntarthassa erdélyi magyar közösségünkben az egypártrendszert. A kommunista csökevényeket és beidegződéseket.

A nap ettől állt meg az égen. Ettől bújt felhők mögé szégyenében. Mialatt egy kis népcsoport feljajdult kínjában. Mert fájlalta, hogy ilyen képviselőt küldött Európába. Olyan magyart, aki fogatlan oroszlánként eloldalog, ha tulajdon véreit kell megvédeni, de jól kimutatja hegyes körmeit, ha a saját karrierje, tulajdon érdekei kerülnek veszélybe.

Aztán a nap mégis továbbment. Majd fáradtan lehanyatlott. A felbukkanó hold fényes, apró reménycsillagokkal szórta tele a sötét égboltot.

A bánat elaludt nagy nehezen. Új hajnalt remélve.

Csíki Sándor

Direkt link                                         A lap nyitó oldalára











"Néger" székelyek



Nemeskürty István érdekes magyarázatot ad a magyar nemzet -főleg Trianon óta- vert állapotára itt, a véráztatta, vén Európában. Azt mondja, hogy a magyar nemzet kanári a verebek között. Azért verik, ütik, csipdesik tehát: mert más, mint a többi náció. Mert, ha jól megnézzük, széles e földrészen tényleg mindenkinek van rokona, nagyobb testvére, és mindenik nyelv valamelyik nagy nyelvcsaládba tartozik. Vannak errefelé szlávok, vannak latinok, vannak germánok. De vajon minket ki tart nyelvrokonának errefele? Vajon melyik nép mondhatja el igazán magáról, hogy a magyar nép neki vérrokona? Vernek tehát számos, vélt és valós okból kifolyólag. Kanárik vagyunk sok-sok verekedő veréb között. Nem feltétlen különbek vagy hitványabbak. Csak másak. Szembetűnően másak.

Ezt az állítást kicsiben a székelyekre is nyugodtan rá lehet mondani. Mert ők még a magyaroknál is másabbak. Őket sokszor még magyar testvéreik se tudják jól elhelyezni az agyukban. Ezért néha meg is csipkedik, verdesik is őket. Mert a székelyek is kanárik lettek a magyarok között. Mert más a (csavaros) gondolkodásuk, másak a szokásaik, más a lélekhangjuk. Nemhiába írt oly lelkesen róluk Petőfi, a lánglelkű költő és Tamási Áron, a székely néplélek csodás énekese, a székely "nemzet" alapos ismerője. Akik érzékeny művészlelkükkel ráéreztek e népcsoporthoz tartozó magyarok különbözőségére. Valóbani másságára. Csodás másságára.

Most, amikor egész Európa és a kerek világ a másságról papol, vajon a székelyek mássága miért nem kaphat elég védettséget? Sem Erdélyben, sem Magyarországon, sem világszerte. Vajon magyar véreink miért nem állnak ki eléggé székely testvéreink érdekei mellett? Itt van például a székely területi autonómia. Nagyon magukra maradtak most ebben az életbevágó kérdésben. Mert mindenki, kiben igaz magyar szív dobban, szeretné ha megvalósulna, de senki nem áll oda a megvalósításhoz elég komolyan. És most nem a Magyarország szemétdombján éppen fontoskodva kukkorékoló, magát pocsolyákban bámulgató, ripacskodó miniszterelnökre gondolok. Aki tartás nélküli, pléh szélkakasként nem oly rég elfordult a székely területi autonómiától. Hanem egyes erdélyi magyar testvéreinkre, akik az autonómia bűvszava segítségével jutottak székbe. Mert zászlajukra tűzték a székely önrendelkezést. A székely másságot. A másság valós vállalását.

Hogy mostanra kiderüljön: ugródeszkának használták a székely területi autonómiát. Kisérleti nyúlaknak tekintették a bátor önrendelkezőket. Kivárták, hogy a székelyek bevigyék az autonómiát a köztudatba, hogy ők aztán az élére állhassanak. Mert úgy alakult akkor a helyzet. Aztán kifaroltak belőle, mert politikai karrierük ezt kivánta. Kufárkodtak egy közösség, egy népcsoport egyedüli megmaradásának eszközével. A székely donqihoték közben tovább vívják eszköztelenül, üres zsebbel, megtiporva, lebecsmérelve, félreértve, megfenyítve önemésztő szélmalomharcukat a szabadságért. Miközben Judás-pénzért irogató, nagyokos firkászok nem támogatják e szép eszmét, nem értékelik ezen szent küzdelmet. Inkább lefitymálják, lenézik, eltussolják, szönyeg alá söprik a székely érdekeket. A székely másságot. A négerként kezelt székely embert.

De a székely néplélek még ezt a földbeverést is át tudja élni derűsen, viccelődve. Saját nyomorúságán is nevetve, élcelődve. Székelyesen. "Az öreg székelynek egyszer beteg lett egyetlen fejőstehene. Gyógyszert vásárolt neki az állatorvostól. Hazament és azt mondta a kedves feleségének: - Asszony, gyere, bé kéne vedd, ki kéne próbáld ezt az orvossságot. Miért te? - kérdezte meglepődve a székely menyecske. - Azé - mondta csendesen az öreg: - nehogy a tehenünk megdögöljön tőle."

Az erdélyi magyar párt vezetősége mostanában sokszor tehéntartóként viselkedik. A székely emberrel kóstoltatja meg a marhagyógyszert. Aztán, ha a szegény székely nem döglik bele, elkezdi ő is adagolni. Hogy aztán anyagi jóléte, széke biztosítva legyen.

De mi lesz vajon az igazi székelyekkel, a "néger" székelyekkel, a most is merészen álmodó önrendelkezőkkel? A székely mássággal. A területi autonómiával.

Na, mi lesz?

Csíki Sándor

Direkt link                                         A lap nyitó oldalára











Nem fütyül már vonat a Nyárád mellett



Kós Károly szép sorai jutnak eszembe, ha mostanában nosztalgiázva a nyárádmenti kicsi vonatra gondolok: "Sztánán a vonat csak fütyül, de nem áll meg". Gyermekkorom kedves kávédarálója sajnos, több mint tíz éve nem is fütyül, és nem is közlekedik egyáltalán e csodálatos hangulatú, bájos völgyben. Pedig valóságos összekötő vérere volt a kanyargó Nyárád mellett láncszerűen megbúvó apró, marosszéki, székely falvaknak. Majdnem száz éven keresztül a kicsi vicinális jelentette az egyetlen biztos összekötő kapcsot e magyarok által sűrűn lakott hűséges vidéken. Amelyről Orbán Balázs egykor azt írta, hogy: a Nyárádmente nemcsak Erdély, a történelmi Magyarország legsűrűbben lakott vidéke. A körülbelül 70 km hosszú folyóvölgyben, több mint hatvan falu helyezkedik el színes gyöngysorszerűen. Ezek közt a települések közt teremtette meg a kapcsolatot, a vérkeringést a kicsi gőzös, amely még a magyar világban lett elindítva.

Gyermekkoromban sokszor őrizgettem bárányokat a kisvasút fűvel benőtt töltésén és ilyenkor mindig csodálkozva olvastam el a sinekre felírt Diósgyőr elnevezést. Akkoriban még nem értettem, hogy abban a román világban, amelybe én beleszülettem, hogyan kerülhet a vasúti sinre magyar szó. Azóta a vonat nem közlekedik, nem fütyül, nem köti össze a településeket, de a kihalt nyárádszeredai állomásépület kopott homlokzatán mégis (piros-sárga-kék) zászló leng. Valahol egy alvadt vérrög került a Nyárádmente vérkeringésébe, a színmagyar vidék szervezetébe. Pedig annak idején, amikor elindították, a kisvasút nagyon fontos szerepet játszott, mint szállítási eszköz ezen a vidéken. Összekötötte Parajdot, a Nyárádmentét és Marosvásárhelyt. A Sóvidékről sót, fát és ingázókat szállított Marosszék fővárosába: Székelyvásárhelyre. Az Alsó-Nyárádmentéről, Murokországból, ahogy viccesen nevezik ezt a vidéket, zöldséget, gyümölcsöt és nyaralókat vitt a híres fürdőhely felé, a Sóvidékre.

Nagy bűn volt ezt a kicsi, de biztos, és nélkülözhetetlen kávédarálót leállítani. Azt mondják, a kalauzok saját zsebre adták a vonatjegyet, így veszteséges lett a vonat. Jobb lett volna inkább a személyzetet megbüntetni, kicserélni, de nem lett volna szabad ezt a fontos közlekedési eszközt megbénítani. Sok nyárádmenti faluban ez volt az egyetlen utazási lehetősége az ott élőknek. Azóta kakukkfióka roma és más családok költöztek be a bakterházakba, tették tönkre sok helyen a takaros állomásépületeket, melléképületeket. Sajnos, bizonyos szakaszokon már a prizsmát, a lábfákat és a sinpárokat is elhordták a "jóféle" emberek. Most már tényleg nehéz lenne a kicsi vonatot újból elindítani. Pedig rengetegen törték már ezen a fejüket. Egymást érték azok az értekezletek, tanácskozások, amelyeken a környék előljárói órákon át latolgatták, hogyan is lehetne privatizálni a vicinálist. Egyelőre eredmény nélkül.

Pedig nosztalgia vonatnak se lenne rossz. Hiszen nyáron túristákat szállíthatna Szováta-fürdőre vagy Parajdra. Hogy ameddig szuszogva kapaszkodik fel a Bekecs festői, baloldali kaptatóján, újból le lehessen ugorni tarka, vadvirágot szedni, majd visszapattani fiatalosan a szerelvényre. Mint a régi szép időkben. És az se lenne tragédia, ha minden egyes faluban nem állna meg. De legalább fütyülne. A mezőn dolgozóknak időt jelezne.

Nekünk sajnos, így is jelzi az idő múlását. Pontosabban azt, hogy egy régi, letűnt világ megvalósított valamit, amit a ránktelepedő megszállók nem tudtak megtartani. De a zászló nekik leng.

Csíki Sándor

Direkt link                                         A lap nyitó oldalára











"Polihisztorok" a baloldalon (II.)



Kedves tamáska, gáspárka és miklóska! Szomorúan olvasom, hogy mióta jobb sorsra áhító okostónikként elhagytátok szülőhazátokat, mindhárman az anyaországi baloldalon keresitek (megmetszett) gyökereiteket és a bajt. És az is szomorúsággal tölt el, hogy meg se melegedtetek jóformán új hazátokban, Magyarországon, máris mindhárman egyszerre folytok a vízcsapból, a "szabad" sajtóból és az agymosó, televíziós műsorokból. Közben született, baloldali polihisztorokként kioktattok mindenkit a Kárpát-medencében. Annak ellenére, hogy erre nincs erkölcsi alapotok. Főleg mióta hazát és szívet cseréltetek.

Persze, azt is szomorúsággal tapasztalom, hogy önjelölt okostóni karrieretek máris zuhanásszerűen hanyatlik, legalábbis a jobb érzésű, erdélyországi emberek körében. Mióta olyan szépen kiviseltétek magatokat a szomorú népszavazás szégyentelen baloldalos kampánya idején. Mert nem volt gerincetek kiállni egy pillanatig se, azok mellett, akik még itthon maradtunk, hogy ezt a csodálatos földet mégis megtartsuk továbbra is a magyarok számára.

És kedves tamáska, gáspárka és miklóska! Lehettek ti olyan okosak és nagyképűek, hogy nemcsak Orbán Viktort, hanem a dalai lámát is kioktatjátok, attól mi még szívből tudunk utálni benneteket. Igaz, azt is tudom, annak ellenére, hogy a kettős népszavazás idején óriási erkölcsi kudarcot vallottatok, eszetek ágában sincs visszavonulni. Nem is állhattok félre, hiszen olyan feladatot kaptatok, amit nem lehet ilyen felületesen bevégezni. Tehát nem is feltételezem rólatok, hogy kivonultok az internacionálé zászlaja alól, és lezárjátok balos polihisztorokként végzett okostóniskodásotokat.

És egyáltalán nem tartozom híveitek közé, ennek ellenére, Orbán Viktorhoz írt leveletek óta őszintén aggódom értetek. Mert nemcsak gúnyolódva lebecsméreltétek mindannyiunk miniszterelnökét, hanem saját erdélyi gyökereiteket is (ha volt ilyen) elmetszettétek. A mi erdélyiségünket ugyanakkor megrugdostátok, letapostátok, leköptétek.

Mert kedves tamáska, miklóska és gáspárka! Lehettek ti a modern filozófia csomolugmái, az internacionalizmus új profétái, a bal poliokos polihisztorai, attól mi, erdélyi magyarok még nem lettünk boldogabbak. Azért azonban, hogy ittfelejtett, székely értelmiségiként elviselhetőbb legyen életünk, Orbán Viktor letett már néhány konkrét dolgot az asztalra. Úgy, hogy jobban tennétek, ha nem őt piszkálnátok, hanem saját magatok önvizsgálatát végeznétek el. Vagy csak egyszerűen duguljatok be. Maradjatok szégyenlősen csendben.

De ha már mindenáron részt akartok venni a közéletben, azt javasolom, valamelyik televíziótokban készítsetek interjúkat magatokkal. Csak ti hármasban. Úgy, ahogy egyik köztelevízióadón "hatalmas" sikerrel ezt már rég csinálgatja szuszogós, baloldali harcostársatok. Mi majd időnként küldünk névnapjaitokra gratuláló üdvözleteket. Csak vissza ne telepedjetek! Van már belőletek elég itt, Erdélyországban, a Székelyföldön is.

És ha hiszitek, ha nem, kedves hitetlen tamáskák, gáspárkák és miklóskák, bármennyit is okoskodtok, bármennyit is mocskolódtok: falra hányt borsó. Nekünk Orbán Viktor most is az, aki volt. És ezt ti is tudjátok. Ezért nem adtok nekünk: szavazati jogot.

Csíki Sándor

Direkt link                                         A lap nyitó oldalára











"Polihisztorok" a baloldalon
Sokoldalúan fejlett, szocialista, magyar csökevények



Nagyrabecsült baloldali nemzettársaim! Honfiúi büszkeségtől dagadozzék melletek! Határainkon innét és túl. Mert igencsak rövid idő alatt sikerrel kitermeltétek a harmadik évezred magyar polihisztorait, a jól átalmentett szocializmusotok: magyar multilaterális politikusait. Elnézéseteket kérem, hogy ezúttal csak kettőt emlegetek fel közületek.

Leghamarébb Kovács László EU-biztos(bizonytalan)jelöltre esett a magyar nemzet, a vén Európa és a magam szerény tekintete. Ezek a pillanatok aranybetükkel lesznek beírva Magyarország baloldalának nagykönyvébe. Mert jó volt látni, ahogy a magyar bal(fék) csúcsembere játszi könnyedséggel sasszézik az EU-miniszteri székek lábai között, hogy aztán az energetika energikusan kivesse magából, majd őkelme egy vezércsellel gyorsan belehuppanjon a vámügyiek fotelébe. Most már jól van, köszöni szépen.

Aztán a "kicsi kutya nagytól tanul ugatni" alapon, az erdélyi magyar baloldal is követte az anyaországi példát. Nemhiába pezsgőztek együtt (tanító és nebuló) Budapesten annak idején, december elsején a Kempinszky szállóban. A román balosokkal karöltve. Abból a dicső alkalomból, hogy Erdélyt sikerült kiszakítani 1918-ban a haza testéből. A nemzet feje felett. Szóval kiképezték ügyesen Kovács elvtársék az erdélyi baloldal magyar politikusait, hogy ha úgy alakul a helyzet, ezek is mestereik nyomdokába léphessenek.

Aztán elérkezett a visszanemtérő pillanat. Székely Ervin kibukott bihari képviselőnek kellett hirtelen egy széket találni. Egy jó meleg helyet, ahol sokoldalúan kifejlesztett, szoci szürkeállományát sziporkáztatva, "szaktudását" kamatoztatni tudja. És ahonnan bíztonságosabban le tudja hitlerezni, azokat az erdélyi magyar jobboldaliakat, akik területi autonómiát kérnek. Az igazságügyet szemelték ki számára. Aztán az igazság az lett, hogy ott nem kértek belőle. Erre fel begyömöszölték az egészségügybe. Hogy egészséges dolog-e ez? Majd meglátjuk. Ha élünk. De addig is van egy javaslatom az erdélyi magyar másként gondolkodó jobboldal számára. Ha egy mód van rá, ne kerüljön a keze közé. Mert lehet bármennyire poliszuper a fent említett parlamenti selejt, azért azt a főnöki széket mégiscsak egy orvos, egy egészségügyben jártas ember kellett volna elfoglalja. Képzeljék el, mi lenne, ha a lelkipásztorokat egy kibernetikus vezényelné.

Kedves erdélyi magyar székosztogatók. Teljesen ne csináljatok kabarét magatokból! Ha már mindenáron díjazni akarjátok levitézlett, hűséges pártkatonáitokat, tegyétek sokkal körültekintőbben. Én a ti helyetekben az említett, poliképzett szakembert inkább javasolnám a SRI-be. És minél nagyobb hatalmat adnék a kezébe, annál nyugodtabban aludnék éjjelente. Mert biztos vagyok benne, hogy ha pozicióba kerülne, nemcsak lehitlerezné az erdélyi magyar ellenzéket, hanem ki is nyírná valamennyiüket.

Valamennyiünket, akik itt és most akadályozzuk azt, hogy ő egy zsíros, jól jövedelmező karosszékben fontoskodva üldögélhessen. És azok se menekülnének, akik mostanában idegesítően "magyarkodnak" és területi autonómiát kérnek Erdélyben, a Székelyföldön.

De ne féljetek! Csak az erdélyi magyar jobboldalt nyírná ki. Egyelőre.

Csíki Sándor

Direkt link                                         A lap nyitó oldalára











Magyar helyi kormányzó


Kétségtelen, hogy sikertörténetként könyvelheti el az RMDSZ azt, hogy első választási ígérete beteljesült, s Háromszéknek Románia "újkori" történetében megvan a második magyar kormánymegbízottja. Az elsőnek, Fodor Ferencnek pusztán fél éves volt a mandátuma. Bár egyre riogatóbban sejlik fel az előrehozott választás lehetősége, bízzunk abban, hogy György Ervin mandátuma ezúttal hosszabb lesz. A kérdés pusztán az, hogy nyerhet-e valamit azzal a magyarság, ha sorai közül nevezik ki a prefektust? Băsescu és Tăriceanu decentralizációt hirdetett, s ha ezt valóra is váltják, akkor a prefektusoknak a szerepe egyre inkább csekélyesedni fog. Nem ők lesznek a mindenhatók, a mindent tudók, s a mindent megakadályozók. Ők pusztán a törvényességet fogják figyelemmel követni Háromszéken. Természetesen azt is lehet jó és rosszindulattal végezni. Ismerjük, milyenek a román törvények, lehet kiskaput találni jobbról is és balról is, de lehet falat is mutatni ajtó és ablak nélkül. Egy percig sem kétlem György Ervin jóindulatát, becsületes, értelmes magyar embernek ismertem meg, de ugyanakkor nem elég erélyesnek és határozottnak. Ő egy lepratelepre kerül be, ahol ordasok és hiénák fogják vicsorgó fogakkal várni. Cârlănescu és a bandája, a "magyarhússal beetetett vérrománok", kik Căşunean hamuba sült pogácsáján tanultak meg rágni. Nem Grama volt 4 éven keresztül a fenevad, hanem ez a beetetett háttér, mely ezt az intézményt valójában irányította. Grama még nyilatkozni sem mert rázós kérdésekben, amíg meg nem kapta hátulról az utasítást.

Nos én féltem ebben a bandában György Ervint. Féltem, hogy el fog veszni, mert nem fog elég erélyes és határozott lenni, nem fog ellenállni a nyomásnak. Erről már tanúbizonyosságot tett, mikor megyei tanácselnöki mandátumra feljogosító eredményt ért el az előválasztásokon, de az RMDSZ-es nagykutyák nyomására visszahőkölt és családi okokra hivatkozva visszaadta a karmesteri pálcát újabb négy évre a nagy szavak és kis tettek mesterének. Mégis előlegezzük meg számára a bizalmat, hiszen akár az autonómiát igénylő népszavazást kiíró határozatoknak is zöld utat adhat az érvényben lévő törvények értelmében is, mivel ő is érzi-tudja annak fontosságát. Egy azonban biztos, eredményes csak úgy lehet, ha nagytakarítást végez a prefektúrán, s kisepri onnan a vérebeket.

Gazda Zoltán

Direkt link                                         A lap nyitó oldalára











Mellébeszélés helyett igazmondást!


A román kormányfő első hivatalos útja Magyarországra vezetett. Mindkét miniszterelnök úgy értékelte, hogy ennek történelmi jelentősége van, s ugyanakkor eme nem puszta gesztus igencsak beszédes is (politikai bikkfanyelv). A román államfő viszont Moldávia felé vette hamuba sült pogácsás tarisznyáját. Băsescu moldáviai látogatásának lényegéről elég kevés hír szivárgott ki a médiába. Egy biztos: hét éve nem járt román elnök a testvér országban. Tăriceanu budapesti kiruccanása a már megszokott elcsépelt szlogen értelmében Románia érdekét szolgálja, ugyanis tanulni óhajt Magyarország csatlakozási tapasztalataiból. Eldöntetett, minden évben közös kormányülést tartanak. Ez is újabb nesze semmi, fogd meg jól. Újabb hangzatos kitaláció, mely a közös eszem-iszomon kívül semmit nem ígér, még egy elvtársias összejövetelnek ad lehetőséget, hol lehet beszélni az időjárásról. Ezúttal is a magyar fél feküdt ki otthon a vendég porondjára, ami baráti kapcsolatoknál természetes lehet, de a diplomáciában kevésbé. Egyetlen gondot mert megemlíteni, a verespataki aranybányászatét, mivel Gyurcsányék bandája szerint a két ország kapcsolatában ez a legsarkalatosabb probléma jelenleg(!). Éppen csak érintette a Trianon film kapcsán előidézett vad boszorkányüldözést, melyet még Tăriceanu is úgy értékelt, hogy a román hatóságok kissé túllőttek a célon. Hiába írt levelet a gyergyószéki SZNT elnöke, melyben kérte az autonómia ügyében kiírt népszavazások prefektúra általi megtámadásának szóvátételét, a magyar miniszterelnök pusztán azt hajtogatta, hogy ő egyetlen autonómia-törekvést ismer el, amit az RMDSZ követ, ott meg szóba sem került a székelyföldi területi autonómia ügye, pusztán a kulturális autonómia bizonyos elemeinek a kormányprogramba való beemelése. Gyurcsány kommunista - rabló-kapitalista ötvözetű (fából vaskarika!) agyában a kulturális autonómia magyar színházat, iskolát, egyetemet jelent. Így kell összeborulni, s nyomban kikiáltani, megteremtetett Erdélyben a kulturális autonómia! Ami a kettős állampolgárság helyett a nemzetpolgárságot és nemzetvízumot illeti, amit megkaphat minden román állampolgár, ki utazni kíván, nemzetiségtől függetlenül, a jelenkori történelem egyik legelképesztőbb torzszülöttje, melyet az utókor még sokat fog emlegetni. Gyurcsány két választást is nyert a román invázió kampánybéli kiaknázásával, most mindez ellenére vízummal csődítené a románságot Magyarországra.

A következtetés csakis egy lehet: sok víznek kell még lefolynia a két ország politizálásában, hogy a mellébeszélés helyett az egyenes beszéd legyen a meghatározó, s idő kell még, hogy az álproblémák helyett a valós gondokra lehessen rámutatni.

Gazda Zoltán

Direkt link                                         A lap nyitó oldalára











Véreiddel veretve


A föld: csillagösvényes. A módszer: janicsáros. Az áldozatok: dicső határvédők gyermekei. Valahol a drakulás Balkánon. Az ázsiai szökőár után. Télen. Apó mesélte ezt a kicsi, ártatlan történetet. Gyermekkori barátja szegény legény volt. Elment egyszer napszámba egy fösvény emberhez. Valahányszor leültek enni, a zsugori gazda egy kis idő után mindig rákérdezett a legényre:
- Igaz, lelkem, nem kérsz többet?
De a legény volt annyira "szemérmetes", hogy hamarjában azt válaszolja:
- Én biza, kérek szépen még egy cseppet!
Így aztán nem maradt soha éhesen.

A föld: csillagösvényes. A módszer: janicsáros. Az áldozatok: bátor határvédők utódai. Valahol a dimbovicás Balkánon. A parlamenti szavazgatás után. Ahol a dúsgazdag vezetők azt mondják a szegény székely embernek:
-Igaz, lelkem, nem kérsz területi autonómiát? Jó lesz neked ez a kulturális micsoda is. Elvégre beszélhetsz otthon az anyanyelveden. És a templomodban is fohászkodhatsz magyarul. Van számos iskolád. Nem vagy még elcsángósítva szülőhazádban. S majd lesz fejlesztési micsodád is. És jóllakhatsz helyi autonómiával. Mert egy rakás intézményt a nyakadba sózunk. Csak pénzt nem csatolunk hozzá. Egy fityinget se. Majd elvesszük mi a te nagy kedved ettől a szeparatista önrendelkezéstől.

A föld: csillagösvényes. A módszer: janicsáros. Az áldozatok: székely határvédők leszármazottai. Valahol a pannon Balkánon. A szomorú népszavazás után. Amikor egy felfúvalkodott kakas kukorékol éppen a kicsi anyaország szemétdombján. Billegtetve jön-megy és megnézi magát minden pocsolyában. Ripacskodik. Vagy saját hangjától meghatódik. Miközben hosszú, hatásvadász szünetet tart egy-egy kukorék után. Aztán miután azt mondta nemrég, felelősséget vállal 15 millió magyarért, egyszercsak hanyagul kijelenti román kollegájának: nem kell területi autonómia. Eldobva ezzel a székelységet. De boldogan megállapítva: máris megvan nekünk az a kulturális hejehuja. És még sokféle autonómia. De valóban: annyi már az autonómiafajta, hogy az elképesztő. Ott van például a magyar szalvétagyűjtők autonómiája, a székely vénlegények autonómiája, az erdélyi csepűrágók autonómiája, a magyar autostoppos politikusok autonómiája, a magányos erdélyi nők autonómiája, a hamisan aláírók autonómiája, a pártot szakadatlan dicsőítők autonómiája, és a pályázatokon mindig-nyerő csodalények autonómiája.

A föld: csillagösvényes. A módszer: janicsáros. Az áldozatok: szegény székely-magyarok. A drakulás Balkánon. Ahol élünkre állt janicsárjaink mindig helyettünk beszélnek. Mert ha a Dimbovita kiskirályai megkérdezik őket:
-Igaz, lelkeim, nem kell nektek területi autonómia?
Rögtön rávágják:
-Dehogy kell. Nekünk elég lesz a kulturális valami és a fejlesztési valahova.
Szegénységben, szolgaságban és kilátástalanságban tartva ezáltal a székelységet. Ezt a tiszta, de cserbenhagyott, szárnyaszegett népet. Amelyet elfelejtettek egyesíteni a nemzettel. Országhatárok fellett.

A föld: csillagösvényes. A módszer: janicsáros. Az áldozatok: székely emberek. Valahol a drakulás Balkánon. Ahol a helyzet már tragikomikus. Mert azt mondja egy öreg néni Gyergyó városában. Ő nem megy el népszavazni a területi autonómiára. Mert azt nem a magyar párt kezdeményezte. Azt azok találták ki, akik kiléptek az egységszervezetből. A helyzet tudathasadásos. Az egypártrendszer agymosó gépezete máris learathatja első gyümölcseit. Még a félanalfabéta suszter is vigyorog a sírjában. Nem az a lényeg, hogy mi a jó nekem. Az a fontos, hogy a pártot kövessem. Azt a pártot, amelyik cserbenhagyta a székelységet. És amelyik naponta azt mondja nekem:
-Igaz lelkem, nem vagy éhes? Nem szomjuhozol a szabadságra, az önálló Székelyföldre!

Valahol a sötét Balkánon. Szabadságra éheztetve. Janicsárokkal megveretve.

Csíki Sándor

Direkt link                                         A lap nyitó oldalára











A párhuzamosok néha találkoznak
Szász Albert emlékére


A gyilkos sinek mellett futott egész, elvillanó életében. Mintha versenyezni akart volna a zakatoló szerelvényekkel. Vagy a rázúduló idővel. Ott dübörgött a kormos mozdony és a szutykos vagonsor állandóan a fülében. Jöttek lidércesen a háta megett. Aztán utolérték, és fültépő robajjal elrohantak mellette. Vadul megremegtetve a kicsi, sápadt fűszálakat a töltésen. És a futópálya szélén. Mialatt ő tekerte a köröket. Amiket az eddzője rámért. És amiket ő örökké zokszó nélkül lefutott. Volt úgy, hogy hányt egy nagyot a pályát a tribüntől elválasztó drótkerítésbe kapaszkodva. Aztán kiöblintette a száját és némán visszaállt a salakra. Önsanyargató módon.

Felhőtlen, boldog, játékos gyerekkora alatt éjjel-nappal focizni szeretett volna. De már nem lehetett. Egyszer belekóstolt a győzelem édes ízébe, és azóta ez az érzés kegyetlenül üldözte, hajszolta. Mámorosan, hullafáradtan, de megittasulva a szép sikertől érkezett be mindig a crossversenyeken. Hajtotta a sikert emberfeletti erővel. Később, amikor már kiöregedett a versenyzésből, eddzőként is mindig a győzelem mámora vezérelte. Tanítványait kegyetlen munkára fogta. Párás, ködös hajnalokon néha még együtt szaladt diákjaival az erdőszélen. A vadvirággal teletűzdelt puha réten. Vagy a gyilkos sinek mellett. A salakon. Szinte összenőttek már a szutykos szerelvénnyel és az gyászfekete mozdonnyal. Futottak párhuzamosan. Egyre rutinosabban és kopottabban. Mindenkettő a saját pályáján. De akármennyire is összeszoktak, azért sokszor összerezzent. A fülsértő, vészes vonatfüttyre.

Később családot alapított. Felesége ismert ügyvéd volt, fia egyetemet végzett, kutatóként dolgozott. Ö ezalatt kiváló testnevelő tanár, ismert szaktekintély, sportiskola igazgató lett. Tanítványai közben sorozatban nyerték a fényes érmeket. Néha alkoholgőzben ünnepelte a győzelmeket. És az élete ugyanolyan sablonos maradt. Ugyanarra a kopott biciklire ült fel minden reggel, hogy munkába menjen. Hogy líceumát igazgassa. Hogy változó korunk minden rázúduló őrültségét átvészelje. Hogy sikerről sikerre vezesse zsenge atlétáit. Egyre fáradtabban rótta élete köreit. Alkohollal doppingolta magát az utóbbi, búsuló időben. Ezt nekrológírói biztos nem fogják feljegyezni, de én annyira közel álltam hozzá, hogy tudom, atyaian elnézi nekem onnan fentről. Az örök futómezőkről.

Olyan iramot diktált tanítványainak és saját magának, amely lassan felemésztette. Mert tudta, nehéz feljutni a csúcsra, de százszor nehezebb fenntmaradni. A távfutást nem lehet középszerűen művelni. Versenyezni csak úgy érdemes, ha tied a végső győzelem.Rövid, éles füttyét ezer közül felismertem. Ha százan futottak mellettem és ötven tréner ordított, zakatolt, fütyölt a lelátóról, akkor is, úgyis tudtam, melyik az ő biztató füttyjele. Amire elkezdhetem gyilkos finisemet. Mert ő velem futott, velem lélegzett, velem vibrált minden egyes versenyen. És pontosan tudta, mikor kell kiugorni, mikor kell belehúzni emberfeletti erővel. Hogy első lehess. Hogy ne érjenek már be. Hogy te nyerj.

Az átkozott sinek mellett futott egész, elvillanó életében. Lelke minden pille rezdülésével ismerte a végzetes vonatsípot. Mégse állt félre. Istenem, miért tette?
Soha senki nem fogja megtudni.

Csíki Sándor

Direkt link                                         A lap nyitó oldalára











Erdélyi magyar ifjak Trianon-járása


A föld: vallásszabadságos. A módszer: ortodox. Az áldozatok: erdélyi magyar emberek. Valamikor 2005 elején, 437 évvel a tordai lelkiismereti és vallásszabadság kimondása után. Mert szinte hihetetlen, de a Kolozsvár melletti Tordán, Erdélyben mondták ki először a világon, hogy senki hite miatt nem üldöztetik. És erre mi, erdélyi magyarok, ha tetszik, ha nem egyeseknek, rettenetesen büszkék vagyunk. Annak ellenére, hogy ránk telepedő ortodox testvéreink teljesen másként akarnak lefesteni bennünket. És meg is teszik a szó legplasztikusabb értelmében. Aki nem hiszi, látogasson el Marosvásárhelyre és tekintse meg a főtéri görög-keleti templom bizar freskóit. Elképesztő látvány fogadja.

A föld: vallásszabadságos. A módszer: ortodox. Az áldozatok: Erdély magyar lakói. A templomot csak 1934 december 2-án adták át használatba. Ami nem nagy csoda, hisz Székely-Vásárhelynek nem voltak régen számottevő ortodox lakói. Torda után sok víz kellett lefollyon a Maroson, hogy ebben a magyar városban templomra legyen szükségük a betelepedőknek. Közben megírták krónikások, hogy Lórántffy Zsuzsanna fejedelemné asszonyság a bibliát lefordíttatta nekik latinból románra. Hogy értsék az igéket. És legyen miből hírdessék anyanyelvükön a szeretetet. Meg is köszönték "becsülettel", hogy egy nemes magyar asszony ezt értük megtette. Legalábbis a templom bejárati festményei ezt "igazolják". Mert ezeken: vitézkötéses, magyar emberek vernek kegyetlenül ártatlan, bocskoros román parasztokat. A szent hajlék falain. Ahol ugyebár a szeretetet, a békességet, a megbocsátást szokták propagálni. Jobb időben, jobb helyeken.

A föld: vallásszabadságos. A módszer: ortodox. Az áldozatok erdélyi magyar fiatalok. Akikre hatalmas büntetéseket rónak román testvéreink. Berendelik őket a rendőrségre és zaklatják valamennyiüket. Mert a Trianon című történelmi filmet le merték vetíteni az erdélyi népnek, 437 évvel a lelkiismereti és vallásszabadság meghirdetése után. Amire, amint már mondtam, igen büszkék vagyunk, mi erdélyi magyarok valamennyien. De arra már nem lehetünk ilyen büszkék, hogy a magyar nemzetiségű, marosvásárhelyi illetőségű miniszterelnök-helyettes, aki a kulturáért felel, mossa kezeit. Mint Pilátus. Ahelyett, hogy a sarkára állna, leültetné elvakult beosztottját és azt mondaná. Nézzétek meg a filmet Marosvásárhelyen is. Az ősi vártemplomban. Az én szakállamra. Különben is, kulturális autonómiát igértem nektek a kampányban. Igaz, most már nem annyira aktuális. Most helyekért harcolok a SRI-ben. Magyarok fogják figyelni saját véreiket. Mint az átkosban.

A föld: vallásszabadságos. A módszer: ortodox. Az áldozatok: marosszéki sorsinteligens emberek. Akik egy nyugodalmas estén összegyűltek a marosvásárhelyi vártemplomban. Több mint ezren. És néma fegyelemmel, sokatmondó csendben, a történelem szelétől meglegyintve várták, hogy láthassák Trianont. Az üldözött alkotást, amelyben a magyar nép keresztre feszítéséről beszélnek. Képekben, dalokban, versekben. Higgadt, józan eszmefuttatásokkal kisérve. A hatalom erre büntetéssel fenyegeti őket. Az a hatalom, amelynek kormányrúdjánál ott vannak magyar nemzettársaink is. Istenem, bocsásd meg bűneiket! Megnémultak szegények. Vagy csak dísznek ülnek ott a székben?

Adj erőt, Uram, a merész erdélyi magyar ifjaknak! Hogy egyszer majd ők vezessenek! Mert ők mernek. Elhozták nekünk, bűnösen elfelejtett Trianon-múltunkat. A történelmet.

Csíki Sándor

Direkt link                                         A lap nyitó oldalára











Fejlesztési régió, kulturális autonómia,
óriástetű és egyéb állatfajták




Sétál a székely a fiával az állatkertben. Mindketten először járnak ilyen helyen. Azt kérdi a teknősbéka elött csudálkozva a kicsi székely:
- Édesapám, ez milyen állat?
- Óriástetű, há nem látod? -vágja ki magát az idősebbik székely. Aztán továbbmennek, és az óriáskigyó elött megint kérdez a "kutató".
- Édesapám, hát ez mi?
- Óriásgiliszta, fiam, há ennyit má tudhatnál -vágja ki a rezet újból a csavaroseszű kalauz.
De amikor a kenguruhoz érnek, és a kisokos ismét kiváncsiskodni kezd, felmegy a cukra az "idegenvezetőnek", és azt mondja nagy mérgesen:
- Dugulj má bé, "gyármek", sze ilyen állat nincs es.

Rémálmaimban én is állatkertben érzem magam. Ahol pártunk "profi" fővezére fogja a kezemet. És baromságokkal etet. Azt akarja beadni nekem példának okáért, hogy a fejlesztési régióból valami "génműtét" segítségével kifejlődik majd az áhított, területi autonómia. Pedig ezt ő se gondolhatja komolyan. Hogy a tetűből, ha megnő, teknősbéka lesz. Csak azt nem tudom hirtelenjében, hogy sírjak vagy röhögjek. Ennyire hülyének azért nem nézhet őfelsége. Főleg, hogy már én is láttam néhány fura állatfajtát életemben.

Láttam például Dél-Tirolban a területi autonómiát. Él, virágzik, köszöni szépen. De az ég adta világon semmi köze nincs a fejlesztési régióhoz. Dél-Tirol önrendelkedése kicsi teknősbékának született. És annak is hal meg, ha úgy alakul a történelem. Nem tetűből fejlesztették ki a derék tiroliak. Mert az lehetetlen. Úgyanúgy, ahogy képtelenség ebből a valamiféle régióból területi autonómiát kialakítani. Mert ugorhat a tetű bármilyen nagyot, attól még tetű marad.

A kulturális autonómiával ugyanez a helyzet. Óriásgilinyónak akarják bemutatni. Pedig olyan kicsi, hogy még horgászni se lehet vele. A katalán autonómia tényleg óriáskigyó. Hatalmas, magabiztos, erőteljes. De semmi köze a porban kúszó, üregben élő gilisztához.

És ezt a szürke, kicsi, vékony, kulturált valamit, ne akarjuk mégis az óriáshüllő elődjének titulálni. Mert ebből soha az életben nem lesz "autonóm" óriáskigyó. Ahogy a kulturális autonómiából se lesz soha igazi, szabad, önálló, székelyföldi Autonómia.

És egyik korcs, a választóknak hanyagul odavetett "állatfajta" se vehető komolyan. És jó lenne, ha ezt csúcsvezéreink is megértenék végre. És végre észrevennék azt is, hogy nem lehet minket a végtelenségig állatmesékkel etetni. Mert mi területi autonómiát akarunk és szeretjük nevén nevezni a gyermeket. Ne próbálják feltalálni a spanyolviaszt. Se kicsi, se nagy lépésekben.

Inkább járjanak többet állatkertbe. Gyermekkel, feleséggel, jövendőbelivel. De ha nem ismernek vagy nem akarnak felismerni valamit, ne tegyék a hülyét. Mert úgy maradnak.

A kenguru pedig, higgyék el, igenis létezik. És a "kutatók" szerint: kicsi kengurunak született. Nem patkányból fejllesztették ki a politikusok.

Csíki Sándor

Direkt link                                         A lap nyitó oldalára











Kettős nem az autonómiára
Könyörgöm, állítsátok le a déli-bábos önrendelkezőket!




Őszintén szeretett, transzilván, sokszor lerománozott, máskor lebozgorozott honfitársaim! Ernyőszaggató időket élünk. Félek, nálunk is radikalizálódik a politikai helyzet. Mert erdélyi magyar csúcsembereink újra letették a garast az önrendelkezés mellett.

Könyörgöm, állítsátok le, őket! Lehet, hogy nincsenek tudatában, de egy hatalmas, véres tragédia előidézőiként fognak bevonulni Erdély szomorú, újkori történelmébe. Mert, olyan vihart kavarnak, amely emberek tízezreit teszi sötét sírba.

Nem jött el még az autonómia ideje. Nem szabad, ezt most ennyire erőltetni. Mondjátok meg nekik, legyetek szívesek! Az Európai Únió majd megold mindent. Ne verjék ennyire az asztalt Bukarestben!

Már maga az autonómia szó is felháborítja a tisztességes embert. Hisz, az autó kifejezés is benne van. Ami rögtön a levegőszennyezést vagy a balesetveszélyt juttatja eszünkbe.

Román testvéreink kiütést kapnak, ha ezt a gyanús valamit meghallják. Egyből arra gondolnak, valamit el akarunk venni tőlük. Valamit, amit ők egykor elloptak...

Együtt az autonómiáért? Hogy lehet ilyen bikavadítóan kampányolni? Hogy lehetett pártunk nagyvezére, ennyire felelőtlen?

S nem elég, hogy pártunk merész vezére ilyen végveszélybe sodort valamennyiünket, egyes, forrófejű háromszéki bajtársaink rátettek még egy lapáttal. Félelmet nem ismerve kitették a Székelyföld táblát. A területi autonómiára célozva és a rendőrséggel dacolva. A buldózerrel szembemenve. Ami érkezett „félelmetesen”.

Mert kellett a díszlethez. És a műsorhoz, amivel mindannyiunkat jól beetettek. De főként a háromszéki magyar és románajkú szavazókat. Akik aztán kétségbeesve futottak az urnákhoz, nehogy kiessenek a kenyérből az autonómia „élharcosai”. És ellenzői.

De az se volt veszélytelen, ahogy álmaink beat-énekesei mellé a porondra felléptek bősz jelöltjeink. Hogy velük is állják a sarat a színpadon. És szívják magukba a sok stresszes tapsot. Ami nem nekik, az autonómiának szólt. Valamint legmerészebb, legeurópaibb és legemberibb álmainknak.

Annyira akarták az autonómiát, hogy az már fájdalmat okozott egyeseknek. Szinte nem volt kampányklipp, díszbeszéd, interjú vagy „raportcikk”, amelyik ne csöpögött volna az autonómiától. Plakáterdők hirdették az autonómiát. Mindenek felett.

De most már tényleg: legyen elég! Állítsátok le, ezt a kiméletlen harcot az önrendelkezés eléréséért! Ennek nem lesz jó vége. Leghamarabb szedjétek le azokat a gyönyörű piros-fehér-zöld plakátokat, amelyekre felelőtlenül azt írtátok: „Együtt az autonómiáért”! Aztán égessétek el a párt választási programját, amelyből szintén árulkodik az önrendelkezés! Töröljétek ki e szót emlékezetünkből! Cselekedjetek, ameddig nem késő!

Az nagyon helyes, hogy kormányba lépéskor egyáltalán nem emlegettétek az autonómia szitokszavát. Képzeljétek el, mennyivel kevesebb széket kaptatok volna, ha nem így cselekedtek. Az Európai Únió majd kiharcolja nekünk az önrendelkezést. Most inkább pihenjetek! Békében...

Azért egy dologra vigyázzatok! A szilveszteri kabaréműsorok ideje sajnos lejárt. Ha csak kulturális autonómiát akartok (Amiről nem tudjuk: hogy valami, vagy megy valahová?), akkor a „Székelyföld” táblakirakós programot vegyérek le a műsorról!

Mert a kultúrát nem szokták táblákkal berekeszteni. Inkább koncerteket rendezzetek vagy törődjetek a csángókkal még többet. És felejtsétek el a szabad Székelyföldet! A területi autonómia gondolatát pedig ne csak felejtsétek el, hanem írtsátok is ki könyörtelen. Elvégre megvannak a módszereitek.

Az már eléggé megnyugató számunka, hogy számtalan helyen sikerült fondorlatosan megakadályoznotok a népszavazás kíírását autonómia ügyben. Most nagyon figyeljetek arra, hogy minél több prefektusi széket kapjatok. Ezen funkciók segítségével be tudjátok majd perelni, azokat a magyar többségű közösségeket, amelyeknek tanácsosi testülete mégis el merte határozni a népszavazást.

Üssétek a vasat, ameddig meleg! Én a helyetekben rendőrfőnöki posztokat is igényelnék. Leginkább itt, a Székelyföldön. Hogy lehessen jól megfenyegetni, esetleg bekisérni vagy elveretni azokat, akik a területi autonómiát emlegetik.

Hogy Európában van már ilyen? Rengeteg országban? Kit érdekel? Itt nem lehet és kész. Még kérni se. Mert sért valamiféle, „misztikus” érzékenységet.

De ha mégse tudjátok megakadályozni és mégis sikerül ezt a kellemetlen népszavazást kiíratni bárhol Székelyföldön, ne habozzatok! Egy percig se.

Tegyetek fel mindent egy lapra! A végső győzelem érdekében. Kampányoljatok éjt nappá téve! Bíztassatok mindenkit a nemre!

Az „érzékeny” román testvérekkel vállvetve. Kettős erővel. A kettős nemre

Csíki Sándor

Direkt link                                         A lap nyitó oldalára











Hold és hullócsillag
Valóságos portugál történet



Egy hullócsillag belezuhant az éppen lenyugodni készülő holdba. Aztán mindkettő az óceánba fulladt. Egyszerre. Két megfáradt test. Két félbeszakított élet. Két megfojtott, reményteljes újrakezdés. Valahol Portugáliában, Nyugat-Európa legnyugatibb tájékán. A második évezred elején. Egy vénasszonyok nyarán.

Jó egy évvel ezelőtt kezdődött ez a szokatlan, de igaz történet. És nem is lett volna annyira különleges, ha nem végződik ilyen balszerencsésen. Kettős tragédiával. Hisz csak két elvált ember talált egymásra. Véletlenül. És próbálták élni új, közös reménnyel bélelt életüket. Ahogy lehetett.

Mindketten portugálok voltak és ott születtek, ahol Európától minden este búcsút vesz az éppen lenyugvó nap. Pirkadatkor pedig a hold. Hogy az Atlanti óceánba belecsusszanjon.

Egy dombokkal megvédett, élettel teli partvidéken. A híres hajós nemzet legnagyobb kikötővárosától mintegy száz kilométerre. Egy jelentéktelen kisvárosban. Ahol mind a ketten felnőttek, kijárták iskoláikat és leélték fiatal, álmodozó éveiket. Ahol később munkahelyet kerestek, családot alapítottak és gyermekeket neveltek. Ahol olyan volt az élet, mint bárhol máshol. Ebben a különleges mediterrán országban.

Tavaly ősszel mikor egymásba szerettek, mindketten túl voltak már a negyvenen. És mind a ketten maguk mögött tudtak egy-egy elrontott házaséletet. És egy csomó összetört percet, pillanatot. Most, hogy letudták előző párkapcsolatukat, kissé fellélegeztek. Igyekeztek egymás karjaiban újraszőni szépséges álmaikat. Mikor a kaszás kegyetlenül megjelent.

Az asszony, mindenki tudta, jóval többet szenvedett. Spanyol férfihoz ment feleségül és emiatt házaséletükben sokkal több feszültség keletkezett. Élte spanyol férjeurával és két, "kétnyelvű" gyermekével a vegyes házasságok nem könnyű mindennapjait. Spanyol anyósa velük lakott és néha ez még jobban nehezítette a helyzetet. A gyermekeik igaz, portugál iskolába jártak, mert a kisvárosban csak ezen a nyelven lehetett tanulni.

A nagyfiú, aki a spanyol nagymama szeme fénye volt, később Lisszabonban folytatta tanulmányait az orvosi egyetemen. Elég excentrikus fiatalember lett belőle. Pedig súlyos cukorbetegségben szenvedett. Rengeteget olvasott, szeretett szellemi vitákba bonyolódni és azt terjesztette mágáról, hogy a férfiak jobban érdeklik őt, mint a nők.

Az édesanya minden reménye, egy későn jött leánygyermek lett, akit imádattal, de szűkös anyagi körülmények között nevelt. Főleg miután az apát kiebrudalták az iskolából. Ahol sikkasztott.

Pénztáros volt és hozzányúlt a tanárok fizetéséhez. Ez aztán betette neki az ajtót. Egy idő után a televíziók javításával is felhagyott. Nyakalni kezdte az alkoholt keményen. Mámoros állapotban cirkuszolt, riogatta a családját.

A feleségét eldöngette néhányszor, így hát nem csoda, hogy válás lett a dologból. Az asszony magára maradt, akár a hold halvány, nappali árnyéka. Miután kihunytak mellőle csendben a csillagok.

A férfi ugyancsak elvált, nem sokkal azelőtt, még mielőtt az agyongyötört asszonnyal összetalálkozott volna. Állítólag ő nem szenvedett annyit. De az tény, hogy neki se hozott beteljesülést az első nekifutás. A többit tőle kellett volna megkérdezni. Már késő.

A nagylány, az egyetlen közös gyermek, a férfi szemefénye válás után elment az anyukával. Az elvált apa hazaköltözött az édesanyjához, akit nagyon szeretett. Belehajszolta magát a munkába. Olaszországban dolgozott, ahol tűrhetően keresett. Szép keresetéből, főleg kislányát támogatta, aki egyetlen reménysége maradt az életben. Zuhanó esésben volt, mint halni készülő, fáradt hullócsillag.

Aztán egy nyári éjjelen véletlenül egymásba botlottak. Éppen amikor a legmélyebbre kerültek mindketten. A válópereken már túl voltak, de céltalanul, kiürülve kóvályogtak, abban a világban, amely a páros életre lett kitalálva. A városnapokat ünnepelte mindenki a központi parkban és az egész zsibongó településen. Vad luszitán népzene borzolta, a portugál népre amúgy is jellemző, délvidéki szenvedélyes érzéseket.

Összefutottak a tánctéren és mivel rég ismerték egymást, csak úgy, táncoltak egyet. Az asszony kislánya biztonságban volt a nő édesanyjánál. Biztos televíziót néz vagy éppenséggel alszik már, az édes gyermek, gondolta a mennyecske. Ettől a gondolattól a nő nyugodt lett és mosolygós. Ami mostanában ritkán esett meg vele.

A férfit is valami hihetetlen nyugalom járta át, amikor sétára indultak a só illatú vízpartra. Hajlott hátú pálmafák jóságosan integettek feléjük a halszagú óceán felől. Kiballagtak csendesen a kihalt napozóra. Úgy tűnt mindkettőjüknek, mintha egyszer, valamikor, talán egy másik életben sétáltak volna már errefelé.

Kézen fogva. Lábnyomokat hagyva a vizes homokon. A sötét és rejtelmes óceánparton. Ahonnan hajnal felé tisztán látszott, ahogy egy hullócsillag belezuhan az éppen lenyugvó holdba. Aztán mindkettő belehal a fojtogató habokba. Ugyanabban a pillanatban.

Barátságuknak ezek után senki és semmi nem állhatta útját. Mind gyakrabban találkoztak és egymást kiegészítve, egymást segítve próbálták újrafonni életük szétszaggatott hálóját. Dolgoztak, gyermekeiknek éltek és újra kezdtek remélni az élettől még szép perceket.

Az asszony annak ellenére, hogy megnyerte a lakás egy részét, elköltözött zaklatott, egyre inkább lezüllő, ex-"élete párjától". Házat bérelt és elment kislányával máshová lakni a kisváros egyik csendes mellékutcájába. Néha meglátogatta őket új barátja, aki gyakran hazautazott a messzi Olaszországból.

Mert a férfi továbbra is kinn kereste a mindennapi betevőt és gürcölt, hogy nagylányát még jobban segíthesse. Időnként új életpárjának is ajándékokkal kedveskedett. Nyáron az asszonyt és a kislányt kivitte magával, hogy még több időt tölthessenek együtt.

Csodás napokat éltek át Olaszországban. Bejárták Itália nevezetes helyeit. Fürödtek egy nagyot az Adriai-tengerben. Évek óta most érezte először az asszony, hogy megint él. Hogy lelke szabad. Gyermekére is rásütött a nap.

Teljesen feltöltődve érkezett haza, kezdte el az új tanévet. Visszatért az életkedve, megint tudott nevetni, mosolyogni, nem félt már a jövendőtől. Derűlátóbb lett.

De a borzalom éjszakája csak megérkezett. A nemzeti ünnepre mindketten szabadnapot kaptak. Hamar elhatározták, hogy együtt, kettesben, távol a világ zajától eltöltenek végre egy csodálatos, felejthetetlen éjszakát.

A kislányt az asszony édesanyja szívesen vállalta, a nagyfiú évfolyamtársaival kirándult valahol. Elvitték hát a cseppséget a kedves nagymamihoz. Aztán visszavonultak a nő által bérelt lakásba.

Bezártak minden ajtót, ablakot. Csak a lelkük maradt nyitva, azokra a csodálatosan szép, tiszta érzésekre, amelyeket egymásnak raktak félre, hosszú heteken és hónapokon keresztül. Megajándékozták egymást az együttlét minden emberi gyönyörével.

Később ismert nosztalgia slágereket hallgattak. Iszogattak és izgalmas, mindkettejük által valamikor olvasott könyvekről beszélgettek. Kimondtak egymásnak minden bent rekedt fájdalmat, amit még előző kapcsolatukból súlyos teherként magukkal hordoztak. Álmodoztak.

Tétován keresték egymás lélekhangját, aztán kicsit elkábultak és lassan, békésen elaludtak. Lelki nyugalommal. Miközben egy hullócsillag belezuhant éppen a lenyugvó holdba. Aztán mindkét égitest eltűnt a tajtékzó óceánban. Pillanatok alatt.

Két nap múlva talált rájuk a rendőrfőnök. A férfi az ágyban halt meg. A nő az ágy és az ablak között félúton volt a szőnyegre esve.

Az égett gáz fojthatta meg őket...

Csíki Sándor

Direkt link                                         A lap nyitó oldalára











Globalizált lélek
Sablonos bajor történet



A nap bezuhant az Alpok gerince mögé. Egy kopár kősziklára esett. Kifröccsenő vére pirosra festette az ég alját. S a szürke ormok peremét. Elhalt egy emberi akarat, megszünt egy öröknek hitt érzelem. Bánatában a kiürült test felkötötte magát a közeli erdőben egy fára. Bajorországban. A huszadik század vége felé. Késő összel.

Nyár végén kezdődött minden. A felesége tűz-víz nyaralni akart. Neki nem volt hozzá kedve. Ő akkor még egy könyvesboltban dolgozott. Abban a hegyek közötti takaros, bajor városkában, ahol ezelőtt negyven évvel meglátta a napvilágot. És ahol legényéveit leélte. Szépséges gyermekkori emlékek, jóakaró rokonok, régi barátok, kedves ismerősök között. Biztonságban. II. Lajos bajor király híres kastélyainak közelében.

Miután megnősült sokáig jó módban éltek. A munka nem ölte meg a könyvesüzletben. És elég türhetően keresett. Mert a bajorok sűrűn vásároltak videokazettát, hangkazettát. Nemcsak könyveket. Otthon ő is sokat videozott, tévézett a kislányával és a kisfiával. Utált mozogni, sportolni. Inkább elüldögélt reggeltől-estig a képernyő elött. Mert minden kényelmet megadott neki a jóléti társadalom, amely rátelepedett. Vegetált hát.

A nyaralással kapcsolatban végül a felesége döntött. Mint minden lényeges kérdésben az utóbbi, bús időben. Mióta ebbe a lelki tespedségbe belecsússzant. Az asszony nem sokat teketóriázott, fogta a két gyermeket és felült a buszra. Elment egy csoport ismeretlennel egy majdnem ismeretlen üdülőhelyre pihenni. És kikapcsolódni természetesen.

A felesége szintén negyven felé iparkodott és ugyancsak belefáradt már sok mindenbe. Egy olyan iskolában dolgozott, ahol fogyatékos gyermekeket is kellett tanítani, nevelni, ápolni. Egy ideje kicsit agyára mentek munkahelyén a gyermekek. De azért húzta az igát zokszó nélkül. Az iskolában nevelősködött, betanított, otthon mosott, főzőtt, takarított, kiszolgálta családját. Csak magát hanyagolta el egy cseppet.

Pedig valamikor utána fordultak a férfiak az utcán. Természetes-szőke, hosszú haja volt. Azurkék szemei valósággal világítottak. Csontos, de arányos testalkatán még most is látszott, hogy sportolt valamikor. Igazi, ősi, német vér csörgedezett ereiben. Mosolyában volt valami közvetlen és egyben távolságot tartó. Hihetetlen, hogy férje régen más nőkkel is kacérkodott mellette.

Az egykor nagyon menő férfi. Aki most otthon maradt. És még mélyebbre zuhant. Ez a valamikor délceg, most inkább nagydarab, barna ember. Aki nem tudta, mit kezdjen magával. Igaz, munkája is megszünt akkoriban. Kitették a szürét rá néhány napra, hogy a család elutazott. Kiürült papírtasaknak érezte magát. Amit a szél sodorgat ide-oda.

Gyötörte, emésztette is magát keményen. Talán meg kellett volna elégednie azzal a fizetéssel, amit a főnöke adott neki évekig. Nem kellett volna saját szakállára árulnia. És átvágni munkaadóját, hogy még több pénzt vigyen haza. Akkor most is dolgozgatna, csipkedhetné fiatalabb kolleganői fenekét és éldegélhetnének gondtalan. Kirúgták, az lett a vége. Teljesen felkészületlen érte az új helyzet. Rájött, jóformán nem ért semmihez.

Aztán jöttek a számlák és nem volt miből fizetnie. A laza, esti sörözések is elmaradtak a gyermekkori haverokkal. Nem kivánta már a vasárnapi sétákat se aranyos gyermekeivel a kastély gondozott parkjában. Kissé restelte, hogy sikkasztott. Gyermekei viszont tovább fognak követelőzni. Az holtbiztos. Mobiltelefon, internethozzáférés, divatos cuccok. Jó lett volna már az autót is lecserélni. Sok ismerőse Afrikában nyaralt akkoriban.

Az is kikészítette, hogy már nem sztárolta senki. Nem kérték ki a véleményét egy újabb zeneszámról, egy díjazott filmről, egy sikerkönyvről. Kicsi pocakot eresztett, amit főleg hölgy ismerősei kiméletlenül szóvá tettek. Baráti körben se volt már nagy becsülete. Senki nem figyelt alapos műveltségére. Mindenki az anyagiakat hajszolta őrülten.

Volt, hogy rendesen leitta magát. De már abban se lelte örömét. Borzalmasan fájt a feje, hányt is néha az alkoholtól. Reggelenként kiült a házuk elé és bámulta a jó öreg Alpokat. Ahogy lenéz rá fehér hósapkával a fején. Kimérten, hidegen és közömbösen.

Máskor bement a nappaliba s elkezdte kapcsolgatni a tévé csatornáit. De egynél se tudott megállapodni. Jóformán nem is tudta, mit néz. Csak ült üresen és fájt a lelke. Néha, főleg esténként jó nagyokat zabált, de ettől még roszabbul lett. Hánykolódott éjjelente és csuromvíz lett reggelre a lepedő alatta. Nőre se vágyott.

Amikor felesége visszatért a gyermekekkel a nyaralásból, még nyomottabb lett a kedve. Minden és mindenki idegesítette. A felesége is mind sűrűbben kezdte piszkálni, hogy miért nem szedi össze magát. Egyre idegesítőbb dolgokat rótt fel neki. Többek között azt, hogy ha már nincs munkahelye, legalább a házimunkában segíthetne.

Szakadoztak a vékony fonalak, amelyek a szakadék fölött még pillanatnyilag tartották. A gondolatai szerteszét szaladtak. Sokszor képtelen volt kifejezni szavakban mit is akar. Ha nagy ritkán még akart valamit. Esténként azért gyakran megnézte a naplementét. Ilyenkor úgy tünt, a nap bezuhan az Alpok gerince mögé. Kiloccsanó vére pirosra festi a szürke ormok peremét. És az ég alját.

Üldözte egy gondolat. Hogy képtelen újrakezdeni az egészet. Ezt a tyúkszaros életet. És ez a rémület beköltözött az agyába. Ette a lelkét. Sorvasztotta egész lényét. Rá kellett jönnie, lelke mélyén feladta a küzdelmet. Nem akar már semmit az élettől. És úgy érezte, ő se fontos igazából senkinek. Egyfolytában csak erre tudott gondolni. Képtelen volt a feleslegesség érzésének béklyójától megszabadulni.

Párja se esett már egy idő óta kétségbe. Hogy miért nem szedi össze magát. Hogy miért nem keres magának munkahelyet. Hogy miért tévézik naphosszat. A nyaralás mintha kinyitotta volna asszonyát az életre. Mint őszi rózsát a bágyadt napsütés. Egy nem remélt vénasszonyok nyara után. Újabban szerelmes verseket olvasott. Amit régen nem szokott.

Egy telefonos beszélgetésből jött rá, hogy hitvesének van valakije. Előbb megrémült, aztán csendben leültek és megbeszélték a dolgot. Az asszony most már nem is tagadta, hogy megismerkedett a fürdőhelyen egy férfivel. Gondolatban jó nagy pofont kavart le a feleségének. A valóságban csak a napot bámulta még szomorúbban esténként. Ahogy bezuhan az Alpok mögé. És kiloccsanó vére megfesti az ég alját. Vérvörösre.

Az asszony őszintén elmesélte, hogy tényleg összejött valakivel a kiránduláson. Hiába is tagadná, megtörtént. Pedig esze ágában sem volt férfi után koslatni. De beleesett, mint légy a tejbe. Persze, nem akarja elhagyni a gyermekeit. És esze ágában sincs válni, de ez van és ő erről nem tehet. Bűntudat se kínozza. Ha belepusztul, akkoris a családdal marad.

Érdekes, hogy arrafelé menet a buszon fel se figyelt az illetőre. Látta, hogy van egy férfi, aki szintén pár nélkül és két gyermekkel utazik, de nem volt ebben semmi különleges. Csak egy apró kis dolgot jegyzett meg. És ezt is kizárólag magának. A lelke legmélyén. Megható volt, hogy a férfi milyen gyöngéden, szinte harmatkönnyen simogatja szép, aranyszőke hajú csemetéit. Ápolt, művészi, melegséget árasztó kezeivel.

A nyaralás alatt különben valójában alig találkoztak. A férfi egy másik házban lakott, az ő nyaralójuktól távol, a városszélen. Napközben nem igen keveredtek egymás mellé, mert ilyenkor mindketten főleg gyermekeikre figyeltek. Hogy lássanak minél többet az apró csemeték. És nehogy beleessenek egy szakadékba. Esetleg elkószáljanak a csoporttól.

A csoport tagjai vacsora után az étteremben sokat beszélgettek. Tervezték a következő napot, söröztek. A simogatós kezű ember ilyenkor hamar hazament. Vigyázott arra, hogy gyermekei korán ágyba kerüljenek. Úgy tünt, két szép gyermekén kivül az égvilágon semmi nem érdekli ezt a különös embert. Az idegenvezetőre azért odafigyelt.

Aztán megtörtént, aminek meg kellett történnie. A bajor üdülőhely hangulatos főterén. A nemzeti ünnepen. Éjfél volt, a gyermekek már otthon aludtak, csak a felnőtt kirándulók várták izgatottan a tűzijátékot. A búcsú estéjén. Mindenki a sziporkázó, tüzes eget nézte. Egymás mellé sodródtak. A férfi tétován megérintette könyökével. Villanyrázást érzett.

Hazafelé a buszon azon kapta magát, hogy keresi a szép, magas férfi tekintetét. Komoly, barna szemei voltak az apukának, aki most is gyermekeivel volt elfoglalva. Két gyermeke közé ülve bámulta a vad sziklafalakat, a gyors patakokat és a sárguló erdőket zötykölödve hazafelé. A telefonszámaikat azért megadták egymásnak. Csak úgy, szokásból.

Aztán jöttek-mentek az sms-ek és innen már nem volt megállás. Mind gyakrabban kávéztak együtt valahol, egy jól eldugott helyen. Nagyokat beszélgettek családjaikról, a gyerekekről és arról, hogy bármennyire kedvelik is egymást, soha, de soha nem válnának el hites házastársuktól. Néha nemcsak kávéztak.

Az árulkodó sms-ek aztán pontot tettek a történet végére. Az asszony otthon felejtette egy reggel a mobiltelefonját. Sietett, nehogy elkéssen az iskolából. A férj nyomkodni kezdte az otthon felejtett szerkentyűt és egy gyönyörű szerelem bizonyítékait kezdte kiolvasni a maroktelefonból. Szinte felüvöltött a kíntól és a csalódottságtól. Valaki megajándékozta feleségét egy igaz szerelemmel. Olyan hőfokon, amelyen ő soha nem volt képes.

Mikor az asszony estefelé hazajött a munkából, a férfi már nem volt otthon. Csak a telefon hevert árván a televízió mellett. Azonnal értesítette a rendőrséget. Közben a nap bezuhant az Alpok mögé. Vére pirosra festette az ég alját. És a szürke ormok peremét.

Az erdőben egy faágon hullát lóbált a szél. Még meleg volt a hulla. A globalizált test.

Csíki Sándor

Direkt link                                         A lap nyitó oldalára











Kereszt és autonómia
Tirolban történt. De még máshol is megtörténhet...



A nap pillanatok alatt elfogyott. Tirolföld déltájban váratlan éjjeli sötétségbe burkolózott. A kastély feletti erdőben megszólalt a halálbagoly. A tiroli Alpok legmagasabb csúcsán tűz lobbant fel. Lángja bevilágította a közeli helyeket. Jelként magasodott az égnek. Válaszként, szinte egyidőben a kisebb ormokon is megjelentek a lármafák. A hó borította hegycsúcsok tűzben égtek. Magukhoz emelték a tekintetet.

Jó óra múlva, mikor újra előbújt a nap Tirolföld apraja-nagyja talpra ugrott. Egy hatalmas kereszt állt Tirol városa felett. A hegyen. A tiroli grófok komor kastélya felett. A városka templomában egy pap emelkedett szóra. Mennydörgő hangja, szikrákat hányó tekintete és vérlázító beszéde harcba szólított minden tiroli embert. Jobb kezében egy különleges vaskeresztet markolt. Mindenki térdre zuhant körülötte és felesküdött a szent keresztre. S Tirolföld függetlenségére. E magasztos cél acélos egységbe forrasztotta a lelkeket.

Szinte varázsütésre Tirolország minden településén a templomokba gyülekeztek, azok az elszánt hazafiak, akik megelégelték az idegen uralmat. Mindenhol felesküdtek a keresztre és az autonómiára. A rég áhított önrendelkezésre. Mert nemcsak Róma uralmát elégelték meg. Nem akartak most már a globalizált, nemzeti értékeit elhanyagoló Ausztriához sem tartozni. Független Tirolföldet álmodtak.

Végre elérkezett az a pillanat, amelyre évek óta vártak, amelyre éjjel-nappal lázasan készülődtek az elnyomatás sanyarú évei alatt. És amelyet milliószor elképzeltek és megszerveztek gondolatban. Elszánt csapataik csendben, véráldozat nélkül elfoglalták mindenhol a csendőrségeket és a rendőrségeket. Aztán körülzárták a kaszárnyákat. S a repülőtereket is megszállták.

Tirolföld évekkel ezelött megválasztott elnöke rádióbeszédben üdvözölte a felkelőket. És nyugalomra szólított fel mindenkit. Elmondta, hogy a szabadságharcosok mindenhol urai a helyzetnek. Bejelentette, hogy néhány perccel ezelőtt a tirolföldi katonaság átállt az autonomisták oldalára.

A megyék prefektusai és tanácselnökei egytől-egyig átadták az irányítást a szent kereszt harcosainak. Minden tiroli település választott polgármestere székében maradt. Miután felesküdött a keresztre.

Tirolország elnöke a rádión keresztül Rómának is üzent. Felhívta a római kormányfő figyelmét, hogy őrizkedjen az elhamarkodott lépésektől. Emberei a víztározók gátjait, a vegyipari üzemeket és az Alpok átjáróit már aláaknázták. Ha a kormány csendben marad, egyetlen olasz hivatalnok se kerül veszélybe. Funkcióban is maradhat az, aki felesküszik az ősi, tiroli keresztre. És Tirolország alkotmányára.

Eddig sehol nem folyt vér és a szabadságharcosok ezután sem akarnak véráldozatot, jelentette be a kis ország új elnöke. Békés úton akarják gyakorolni hatalmukat. Ezért esküdtek a krisztusi keresztre.

A vér szaga azért benne volt a levegőben. Az idősebben még emlékeztek hasonló időkre. És sokan hallottak a napoleoni idők vérzivataros lázongásairól is. Amikor szintén egy pap vezényletével ugrottak talpra. Hogy lerázzák a bajor igát. Mert a rokon bajor náció is rá-rátelepedett Tirolra, ha úgy alakult a történelem.

Szabadságszerető őseik fejszét, villát és más szerszámból lett fegyvert ragadtak, ha kellett és bátran nekimentek a jól felszerelt bajor seregeknek. Hulltak a derék tiroliak a véres ütközetekben, de akkor sem adták fel a küzdelmet. A tiroli nép szabadságvágyát még a legnagyobb vérveszteségek se tudták megrendíteni. Újból és újból hadba szálltak, ha úgy forgott a történelem kereke.

Tirolföld most ismét forró lázban égett. A szabadság szent lázában. Száz év óta először ébredt nyomasztó álmából a büszke tiroli náció. Már-már azt hitte az egész világ, hogy még pár száz év és teljesen eltűnik a föld szinéről a híres, tiroli nemzet.

Sokan úgy vélték, szép lassan be fognak olvadni a tiroliak a hatalmas olasz birodalomba. Tekintettel arra, hogy az utóbbi tíz év alatt több mint kétszázezerrel fogytak, apadásuk megállíthatatlannak tűnt. Egy idő óta.

Gazdasági erejüket szinte teljesen elveszítették. Legjobb termőföldjeiket, csodálatos erdőségeiket, értékes altalajkincseiket elorozta tőlük a betolakodó, kapzsi hatalom. A sok adót kegyetlenül elszívta Róma, de visszafektetni, esze ágában sem volt. Az ipart, a mezőgazdaságot és az idegenforgalmat nem fejlesztették itt kellőképpen és az utak állapota is siralmas lett.

A közel száz év megszállás alatt a tiroli nép gerincét is ropogtatták keményen. A derék határvédők utódai kissé elpuhultak a hosszú fogság alatt. Rengeteg energiába került az igaz hazafiaknak, hogy végre fel tudják rázni őket.

Elvették tőlük szívósan kiépített szellemi végváraikat. Patinás német iskoláikat, egyházi javaikat, ősi középületeiket szemtelenül bitorolták. Olasz hivatalnokokat, rendőröket, csendőröket, katonaságot és fináncokat küldtek a nyakukra.

Az utóbbi időben saját vérükből vett janicsárok telepedtek agyukra és a lelkeikre. Labanc tiroli mágnások nyomultak szervezeteik élére, hogy ők is elszívják a megalázott tiroli nép drága vérét. Vagy, hogy lebeszéljék az autonomistákat a lázongásról. Mert a labancok szerint, nem jött el még az igazság órája. Még nem szabad felkelni, mondták nyúlszívűen. Valójában hatalmas vagyonukat, olasz kapcsolataikat és politikai pozicióikat féltették.

Közben az elnyomók idegen telepesek százait költöztették a vidékre. Akik számára lakást, munkahelyet, megélhetést bíztosítottak. A megszállók hite, ami államvalásként volt elismerve, hatalmas templomaival szemtelen befurakodott az őslakók földjére.

Tirolföld legnagyobb városainak megváltoztatták az etnikai összetételét is, természtesen a betelepülők javára. Tirolország fővárosában már alig lehetett német szót hallani. Az őslakóktól elvesztették azon jogukat, hogy anyanyelvükön kiírhasság városuk nevét.

Szinte minden város főterén ott hatalmasodott az uralkodó nemzet óriási temploma, amit az őslakók adóiból építettek. Egy tiroliak számára épített, egyházi épületbe az uralkodó nemzet apácáit költöztették be. Habár tiroli árvák számára készült az épület. Az idegen egyház püspökséget alapított nem létező gyülekezeteknek. Templomokat emeltek oda, ahol nem voltak hívek.

Ezért kellett most a kereszt alá tömörülni. A saját hit volt az egyetlen kapaszkodó, amely az őslakókat meg tudta különböztetni a benyomulóktól.

A keresztes pap volt az egyetlen tiroli ember, aki képes volt felrázni a mélyen alvókat. És a megalkuvókat. Szent igéjére egy emberként egyenesedtek ki a hajlott gerincek. Mennydörögve kiátkozta azokat, akik nem merték felemelni akaratukat a szabadságért.

Sziklaszilárd hittel hirdette: inkább a dicsőséges halál, mint a szégyenteljes szolgaélet és a megalázó hajlongás. Tirol büszke népe szabadságra született, prédikálta országszerte, mindenhol, ahová eljutott a szent kereszttel.

Ha mindössze két ember, egy férfi és egy nő marad életben Tirolföldön, akkor is érdemes harcolni, magyarázta misztikus hittel. Mert az a pár újból szabad lesz és megint benépesíti szabad emberekkel ezt a csodás, véráztatta anyaföldet.

Csodálatosak voltak a szabadság első napjai. Minden település tanácsépületén újra ott lengett az ősi, tiroli zászló. Tirol cimerét kifüggesztették a közhivatalok falaira és a tiroli himnuszt újból énekelni lehetett az ünnepélyeken, rendezvényeken.

Nemcsak ünnepeltek persze, hanem a falvak, a városok és a megyeszékhelyek alaposan megszervezték az önvédelmet. Sejtették, ha Róma rájuk tör, Bécs nem biztos, hogy ad majd segítséget. Németország se szól bele, gondolták. Tudták, csak saját magukra számíthatnak. És ősi hitükre. Az élő Istenre és a szent papra. Aki kereszttel a kezében, fegyver nélkül, halálfélelmet nem ismerve járta az országot és buzdította a népet.

Csodák csodája Róma nem fenyegetőzött. Igaz, Bécs átüzent az örök városba, hogy az olasz kormány ne tegyen meggondolatlan lépéseket. Üljenek inkább tárgyalóasztalhoz. Azok a tiroli politikusok, akik a római parlamentben tevékenykedtek és eddig tétováztak, ha lépni kellett, most egyemberként csatlakoztak a lázadókhoz. Figyelmeztették az olasz kormányt és az olasz parlamentet, hogy Tirolban is eljött az önrendelkezés ideje.

Az Európa Parlamentben is hallatták hagjukat. Ahol kedvezően alakult a helyzet. Mert az osztrák képviselőcsoport és Németország küldöttsége ugyancsak keményen kiállt Tirol mellett. Az éppen békés Európában senki, de senki nem akart vérontást.

Hosszú hónapokig tartó tárgyalássorozat után, a felek megegyeznek. Róma engedett az európai nyomásnak és nem küldte át Tirolba csapatait. Tirolföld Olaszországhoz csatolt része megkapta autonómiáját. Hihetetlen virágzásnak indult a kicsi ország. A valamikor elvándorolt lakosság nagy része most hazatelepedett. Újra lehetett németül tanulni minden hazai tanintézetben.

A falusi turizmus fejlődött a leggyorsabban. Évről-évre mind több kölföldi érkezett a kis turistaparadicsomba, a tiroli Alpok környékére. A meseszép havasi tájakra.

Szinte mindenütt gyümölcsöskertek, tarka panziók, patyolattiszta üdülőhelyek fogadták a pihenni vágyókat a világ minden sarkából. A munkanélküliség szinte ismeretlen lett Olaszország ezen részén. Szabadságban és jólétben éltek a tiroli emberek.

Azért időnként szorongva tekintettek a nagy égre. És a hatalmas keresztre, amely a tiroli grófok kastélya felett emelkedett. A havas hegyen.

Mert nem tudhatták, mikor fogy el újra a nap. Mikor borul ismét fényes nappal éjjeli sötétségbe Tirolföld. Mikor szólal meg a közeli erdőben a halálbagoly.

Hogy jelt adjon valamelyik szomszéd népnek. Amelyik felkel hirtelen valamilyen furcsa jelre. És magának akarja Tirolt.

Ezt a gyönyörű, vérrel áztatott, szent földet.

Csíki Sándor

Direkt link                                         A lap nyitó oldalára











Büszke magyarok év végi számvetése
- Esztendőforduló Székelyföldön -



Büszke és tiszta lélekkel várjuk az esztendőfordulót itt Erdélyben, Székelyföldön. Tamásitól örökölt székely egyszerűséggel, és karácsony utáni belső békességgel. Hiszen egész évben zaklatott lelkünk egyszer csak megpihen így decemberben, amikor a szeretet ünnepe kicsit megváltoztatja szürke életünket, kicsit jobbá tesz bennünket.

Esztendőfordulón számvetést készítünk az éppen elmúló évről. Kinek mit hozott, kinek milyen vágya teljesült, kit milyen bánat avagy öröm ért. Szerelem, siker, bukás, gyermekáldás, elmúlás, megbocsátás, újrakezdés. Az óév végi számadás szól a nyelvünkről is, amit nem hagytunk elveszni ebben az esztendőben sem, szól az iskolánkról, amelyet idén is benépesítettünk, szól a templomunkról, amelyet feldíszítettünk ünnepeinken, szól az imádságunkról, amely vasárnaponként elhagyta ajkunkat.

Ám a számvetés szól a számkivetettségünkről is, szól az ebben az esztendőben szerzett sebeinkről. Tudjuk, vannak hegek, vannak be nem gyógyuló sebek ezen a tájon. De nehogy valaki azt higgye, hogy siratjuk erdélyi magyarságunkat. Nem, annál erősebb és büszkébb nép a székely, mintsem fejét az ár százegyedikszer is elborítsa. Élete árán is, mint a sas a fiókáit védelmezi azt, amit őseitől örökölt: nyelvét, szülőföldjét, imádságát. És addig nem lehet baj, amíg felemelt fejjel, Kosztolányival együtt ki tudja mondani: Még büszkén vallom, hogy magyar vagyok.

Élünk sokan magyarok szétszórtan a nagyvilágban, mindahányunknak meg kell legyen az örömünk is ilyenkor. Mert így, esztendőfordulón, mi magyarok, Kölcseynek is köszönhetően, kicsit együtt vagyunk himnuszunkban, fohászunkban, gondolatainkban, nyelvünkben, nemzetünkben, érjen az újesztendő akár Erdélyben, akár Budapesten, vagy akár Torontóban.

Mi, székely-magyarok például tudjuk, hogy a hargitai fenyveserdő, a Maros mente fűzes partja, Háromszék harangjai, a csíksomlyói Szűz Mária mind-mind a miénk, azoké, akik itt születtünk Erdélyben. Őseinktől örökölt jussunk, bárhol éljünk a világon, bárhol forduljon át életünk és az esztendő kereke a 2005-ös számra.

A számvetés órájában minden magyar és nem-magyar tudja meg, hogy azért is, csak azért is, még azért is, Erdélyben éjfél után egy órával van az igazi esztendőforduló, amikor valamennyi magyar ajkú családban, minden falusi székely portán belül, valahány csángó-magyar lélekben büszke egyszerűséggel, és a nemzeti összetartozásba vetett töretlen hittel felcsendül: Isten, áldd meg a magyart!

Nagy Zsuzsanna



Direkt link                                         A lap nyitó oldalára











Elegem van a politikából
Romániában egy gyerek nem ér meg egy kenyeret

Undorodom a politikától. Mert már rég nem rólunk szól. A romániai magyar családokról. A társadalom magyar alapsejtjeiről. S meg merem kockáztatni. Még csak nem is a romániai magyar szavazókról. Mi csak Bólogató Jánosoknak kellünk. Hogy mások minél jobban éljenek. És látványosan gazdagodjanak.

Sokan ismerik az alábbi humoros történetet. Pártgyűlésen a díszasztalnál ülő főszónok hevesen gesztikulálva biztatgatja az egybegyűlteket. "Emberek, menjenek el választani és szavazzanak jelöltjeinkre, meglátják, jobban fogunk élni." Feláll erre János bácsi a leghátsó sorban és halkan megkérdezi: "És velünk mi lesz?" Megkérdezem én is szerényen. De nem csak a magam, hanem a hattagú nagycsaládom nevében: "Velünk mi lesz?" Mert hat szavazattal fogjuk erősíteni a romániai magyar érdekképviseletet. Ha eljön az ideje. S ha egyáltalán számítanak szavazatainkra, véleményünkre az illetékesek.

"Szép család" - szólnak utánunk az utcán ismerőseink, ha elindulunk két fiúgyermekünkkel és két kislányunkkal egy kis esti sétára. "Szép"mondom én is. "Főleg fényképen" teszem hozzá keserűen. Mert fáj, hogy csak ilyenkor vesznek észre. Ha egymás mellett vagyunk. Egy családi fényképen. Egy akármilyen lajstromon. Egy demográfiai felmérőlapon. Pedig mi egyenként éljük meg az erdélyi magyar létet. Hat szeretetre vágyó szív. Hat naponta gyötrődő értelem. Hat jólétre, kultúrára, magyarságának tisztességes megélésére áhítozó transzilván lélek. Nemcsak hat képfigura, hat szavazópolgár, hat népesedési adat. Hús-vér emberek vagyunk, akik nem csak vállveregetésre vágynak.

Gyermekeink nem érnek meg egy kenyeret. Olvasom, jövőre emelik a gyermekpénzt. Tizenötezer lejjel. Nálunkfelé egy kenyér ára most húszezer lej. Ezért ül össze a román kormány, ezért hoznak határozatot, ezért koptatják a nadrágjukat, pazarolják a papírt és fogyasztják a nyomdafestéket? Hogy eldöntsék: egy gyermek nem ér egy kenyeret?

Unom a politikát. Sőt utálom a jelenlegi román politikát. És elegem van a romániai magyar politizálásból is. A megszégyenítő alamizsnákból, a kikunyerált maradékokból, a fabárok, az exportkirályok, a konjunktúramilliárdosok által elintézett, kilobbyzott lerágott csontokból. Meddig hajlongunk a ránktelepedőknek? Mikor önrendelkezünk, testvérek?

Tízesztendős kislányom most írja: "gyermekkori emlékeit". Azt írja, kétéves se lehetett, amikor már tudatosan várta a Karácsonyt. A szentestén otthon totyogott, amikor nagyobb testvérei hirtelen robajjal megérkeztek a templomból. Csillogó szemmel körülállták a karácsonyfát. Mivel erősen szegények voltunk, ahogy meséli tovább, anyuka habcsókból készítette az ünnepi fára a díszeket. A nagyobb testvérei ezt észrevették, és enni kezdték a habdíszeket. Egy párat mohóságukban összetörtek és levertek a földre. Ő ezeket a kicsi kezeivel összeszedte és megette. Senki nem figyelt rá. Mindenki a nagy falatokat kereste.

Na, ezért unom, és egyben utálom a politikát. Mert nem figyel a kicsikre, az elesettekre, a szégyentelen szegénységben élő erdélyi magyar családokra. Nekünk szlogeneket és morzsákat, tányérnyalóiknak viszont funkciókat, nagy falatokat osztogatnak vezéreink. Miközben a szoci kormány szerint: egy gyerek nem ér meg ma egy kenyeret. Itt és most ebben a szemkiverős koncosztozkodásban. A hatalomért való kétkulacsos tülekedésben.

De azért szép a nagycsalád. Főleg fényképen...

Csíki Sándor

Direkt link                                         A lap nyitó oldalára











Kettétört karrier
Az egységvédő rémálma

Ma éjjel borzasztó álmot láttam. Nem csoda, hogy reggelre facsaró víz lett a lepedő alattam. A bal lábam a párnára került, a fejem belógott a kanapé alá. Még szerencse, hogy hajnal felé leestem az ágyból és hirtelen felébredtem. Így aztán szörnyű lelki tusámnak vége lett. Kicsit lenyugodtam. Csak a jobb szemem rángatózott tovább vadul, amikor a reggeli kávémat próbáltam betölteni a fülembe. Később megtaláltam a számat és a koffeintől helyre pattantam. Egy cseppet.

Rémálmom minden pillanatára tisztán emlékszem. Valósággal belém hasítanak, annyira frissek az éjjeli emlékek. Azt álmodtam ugyanis, hogy őszülő fejjel, teljesen váratlanul munkanélküli lettem. Mert ez az egész áruló világ hirtelen, szokatlan módon, békés egységbe forrt össze. Amitől én nyomban élő halottá változtam. Valósággal megszüntem létezni. Mint sokoldalúan kiképzett, bennfentes, megbízható, hivatásos "egységvédő" pillanatok alatt: a kutyának se kellettem. Tehetetlenül szemléltem a baljós eseményeket.

Aztán nemsokára búskomorságba estem. Arról értesültem ugyanis a szabad, "független" pártsajtón keresztül, hogy minden hazai magyar ember belépett a romániai magyar demokratikus pártba. Kicsitől nagyig. Felekezettől, anyagi helyzettől és világnézettől függetlenül. Természetesen a csángók is. Sőt, még azok az elkóválygott ellenzékiek is, akiknek nehéz volt egykor a hűség, ezért a Nagyfőnök korábban kitanácsolta őket az egységszervezetből. De most visszaölelte valamennyiüket egy ernyő alá.

Kirázott a hideg. Öngyilkossági kisérlet gondolatát forgattam a fejemben. A feleségem eldugta előlem az egyetlen jól vágó konyhakésünket. Istenem, mit fogok én most ezután reggeltől-estig jó pénzért, funkciókért védelmezni ? Mit fogok rendületlenül megvédeni, ha minden agymosott, erdélyi magyar: mostantól egységet akar. Kellett nekem papolni a nagy egységről . Mit csináljak most azokkal, az esszé formájában megalkotott sziporkázó szónoklataimmal, amelyeket izgága, csalafinta pártütők ellen írtam. Hogy kiátkozzam valamennyiüket és megvédjem az ártatlan, örökké ugyanazokra szavazók nyáját. Vagy mi lesz méregdrága, színes plakátjaimnak a sorsa, amiket a koldusbotra jutott adófizetők pénzéből készíttettem. Hogy felszólítsam őket az egységvédésre.

Sírnom kellett. Elgondoltam, hogy sorra elmaradnak majd remek "raportjaim", amiket hűségesen egy pártlapban szoktam készítgetni. Hogy éberen és megalkuvást nem ismerve leleplezzem az egység veszélyeztetőit. A hitvány másként gondolkodókat.

Felelősen gondolkodó, erdélyi, magyar honfitársaim! Könyörgöm, alapítson már valaki két-három aprócska magyar pártot tájainkon. Vagy legalább egy banális gittegyletet. Hogy megint tevékenykedhessem. Egységvédés, raportírás, tányérnyalás nélkül nem ér egy lyukas garast az életem. Megöl az unalom.

Legalább a feleségem akarna válni. Hogy a család egységét hősiesen megvédhessem. De azt mondta, esze ágában sincs elhagyni engem és a gyermekeket.
S a konyhakést is tovább rejtegeti előlem...

Csíki Sándor

Direkt link                                         A lap nyitó oldalára











A barátság nagyobb kötelék, mint az eltorzított állampolgárság



December ötödike, ha akarjuk, ha nem, ha elismerjük, ha nem, ha beszélünk róla, ha nem, megmarad az erdélyi magyarok emlékezetében. Ki, hogyan éli meg, maga tudja, éljen itt Erdélyben, vagy akár az anyaországban. A gyalázatos népszavazás óta eltelt időszakban azonban, vannak olyanok, akik szó nélkül gyászolnak a szívükben, vannak, akik dühöngenek, vannak, akik bocsánatot kérnek. Holott nem azoknak kellene bocsánatot kérni, akik tudják, hogy Trianon milyen lelki traumát jelent az erdélyi magyaroknak, hanem azoknak kellene vezekelni, akik ezt a fájdalmat még mélyebbé tették. Ma már az erdélyi magyarság nem csak Trianonra fog emlékezni, hanem arra is, hogy Hitler, bocsánat Hiller István és csapata éket vert magyar és magyar közé, tagadhatatlanul. De az igazi emberi értékeket, érzelmeket, a valós barátságokat senki nem tudja szétmarcangolni, elszakítani, megrontani, még azok sem, akik rémképeket festenek, riogatnak egy nemzetet, és megtagadják még a testvérüket is. A felém jövő első bocsánatkérés nem Magyarországról érkezett, hanem Torontóból: "Sajnálom, ami történt, nekem nem számít sem az állampolgárságod, sem a nemzetiséged, Ludvig István". Talán azért van így, mert, aki számkivetetten él, jobban meg tudja érteni azt a csalódást, amit azok éreznek, akik azt hitték, testvér a testvérnek nem vájja ki a szemét, akik abban reménykedtek, hogy bár elválasztanak határok, de egy nemzet vagyunk, hiszen nemzeti ünnepünk, zászlónk, imádságunk azonos, éljünk bárhol, Magyarországon, Erdélyben, a Vajdaságban vagy akár Kanadában, Ausztráliában.

Bocsánatkérés érkezett az anyaországból is, jólesett. Így szólt "Kedves Zsuzsa, nem vagyok a tollnak vagy a billentyűknek virtuóza és íráskényszerben sem szenvedek. A népszavazás eredménye engem is meglepett és elszomorított. A visszhangok még inkább. Anélkül hogy felmentést adnék a nem-mel szavazóknak, és a nem szavazóknak, el kell mondjam, hogy sajnos, a propaganda, ami nélkülöz minden valóságot, túl erősen hatott az amúgy itteni egyszerű emberekre, akik a többséget jelentik. A Magyarországon élő magyar állampolgárok agyában is él egy létbizonytalanság, amit egy ilyen propaganda megerősít, és figyelemelterelő. Az erdélyi magyarok között nagyon sok a tehetséges és céltudatos, dolgozni és eredményeket felmutatni akaró és tudó Magyar Ember. Az első dühös reakciókat megértem, de az élet megy tovább. Az Európához való közeledés korrigálhatja ezt az egyáltalán büszkeségre okot nem adó szavazást. Én, mint egyszerű ember, sajnálom, hogy így történt, és remélem, Románia csatlakozása az EU-hoz megoldja a problémát, és kinyitja a kapukat Európára és nem csak Magyarországra. Addig is a személyes kapcsolatokat ápolni kell! Én is ezt teszem, mert a barátság sokkal nagyobb kötelék, mint egy eltorzított állampolgárság. Levelemmel szeretném megnyugtatni lelkiismeretem, és próbálom tudatni, hogy sok a hozzám hasonlóan gondolkodó ember, akik önhibájukon kívül történt döntés miatt lettek ők is "azok a magyarok". Baráti üdvözlettel, Valent László".

Vannak anyaországiak, akik, rólunk beszélve, nagy betűkkel írják le: Magyar Ember. Köszönjük.

Nagy Zsuzsanna
Képek forrása: www.tubi.hu/bocsassatokmeg

Direkt link                                         A lap nyitó oldalára











Segítsük megtévesztett testvéreinket


Elképesztő következményekkel járhat a népszavazás csúfos eredményének székely vircsafttal megtűzdelt véleményezése. A már-már beinduló, lélegzethez jutó turizmussal összefüggésbe hozható mindennemű vállalkozás fuccsolhat be melldöngető, "zászlóégető", "szélvédőket fél téglával döngető", vagy "autóbuszra turistákat visszakergető" "mélymagyarok" következtében. Panziótulajdonosok hallatják kétségbeesett hangjukat, mert visszamondták foglalásaikat vendégeik, de nem fog elkelni a kürtőskalács, vagy a korondi portéka sem. Ráadásul arról feledkezünk meg, hogy a kollektív szentenciáinkkal megsértjük azokat a magyar testvéreinket, akik igennel szavaztak, s az eredménytől legalább annyira szenvednek, mint mi. Tulajdonképpen az igennel szavazók jártak eddig is Erdélybe, vagy Felvidékre, Délvidékre. A nemmel szavazók "jobb helyekre" mentek, hiteles európai levegőt szívni. Tehát ne büntessük a magyar polgárokat, mert ők nem hibásak. Őket megvezették a politikusok, az elsőszámú bűnösök. Ezek a nemtelen politikusok tették szégyenünket vörössé és adventünket feketévé. Mégis azt mondom ismételten, hogy nem szabad csüggednünk, s főleg nem szabad vagdalkoznunk. Próbáljunk meg mindent a pozitív oldaláról megközelíteni. Gondoljuk el, különbözik-e valamiben a mi nemzetünk a túlsótól, az úgynevezett anyaországitól? Minket is folyamatosan megvezetnek politikusaink, s újra és újra bevesszük a maszlagot. Meggyőződésünk ellenére, hitünkkel ellenszegülve tesszük azt, amit ők mondanak. De vannak ennek a történésnek pozitív következményei is. Ez a lelki trauma a tunyult, elterebélyesedett és eltespedt székelységet is felrázta egy kicsit, lankadó nemzeti tudatát felélesztette és kihegyezte. Újabb százévnyi továbbélésre késztette. De pozitív hozadék az is, hogy reményeim szerint fékezni fogja a kivándorlást, illetve az igaz érzésű magyaroknál ösztönözni fogja a hazatelepedést Erdélybe.

Nekünk, székelyeknek meg segítenünk kell eltévelyedett, nemzeti tudatukból kifürösztött magyar testvéreinken, gyermekeiket kell házainkba invitáljuk, hogy szívjanak lelkükbe egészséges magyar levegőt, hogy tanulják meg, hogy frigider helyett hűtőt kell mondani, zaft helyett mártást és nem a Pista mondta azt, hogy pipa, hanem Pistának nem tetszik valami.

Hiszem, hogy lesz még egyetértés nemzethatárainkon belül, ha az igazi értékek a helyükre kerülnek.

Gazda Zoltán

Direkt link                                         A lap nyitó oldalára











Erőszak szakemberek
Surmó pártkatonák nyomulása

Fekete felhő kúszott alattomosan a nap elé. Sötétség borult a tájra. A kultúra sírva fakadt. A jóérzés üvöltött kínjában. Az erőszak és a bunkóság diadalt ült a nyüszítő értelem felett. Valahol a zavaros Nyárád mellett, Erdélyországban. Egy teljesen jelentéktelen magyar kisvárosban. A második évezred elején. Télvíz idején.

Illetékesék eszméletlenül feljöttek. Mint dugók a víz tetejére. Pláne mióta megnyerték (ellenfél hiányában) a helyhatósági választásokat. Egyik napról a másikra az ég adta világon mindenben szakemberek lettek. Erőszak szakemberek. Ők akarnak most mindent csinálni vagy csináltatni a településen. De főleg kicsinálni vélt és valós ellenfeleiket, a másként gondolkodókat. S a függetleneket. Így aztán bunkó barmok módjára beleszólnak mindenbe, amihez nem értenek. Erőből. Párt vonalon. Elvégre ők a nyertesek. És az új "szakemberek". Azt hiszik, ha valakit városi tanácsossá választottak egy listán vasárnap, hétfőn reggel úgy kel fel az ágyból, hogy tud űrhajót vezetni. Intelligencia szintjének bámulatos emelkedéséről nem is beszélve. Pedig csak a zsebe lett zsírosabb és a képe nagyobb. Mióta erő szakos.

Illetékeséket az se zavarja, hogy közben az igazi szaktudással rendelkezők mélyen megvetik őket. A művelt, jóérzésű emberek pedig nagy ívben elkerülik valamennyiüket. Mert nem akarnak korpa közé keveredni. Így aztán az újdonsült szakik ellepnek mindent és egymás vállát veregetve kormányoznak. Erőből. Szakmai konzultáció nélkül.

A szakbizottságokat is átrendezték. És pozíciókba tették egymást. Szakmai végzettségtől függetlenül. A pártvezér irodalom szakos tanár az oktatási bizottságból hirtelen átment a pénzügyhöz és fiskális szaktekintély lett belőle. Mert ő a párt feje, neki ott a helye. Hogy pénzt, funkciókat és pofonokat osztogathasson. Mint új erőszak szaki. Később, mert nem állt be a sorba és nem velük egyszerre bégetett, nekiestek a kultúrigazgatónak. Perceken belül minden hű pártkatona "kultúrattasé" lett. S órákon át vitatták kabaréba illő módon, hogy a kultúrát rosszul "izgatják", mert a városnapokon porzott a színpad. S különben is borzasztó, hogy az ág nem nyereséges. A lakatos szerszámgépkészítő felajánlotta, hogy az alpolgármesterség mellett elvállalja a kultúra szervezését is. Főleg a szubkultúráét, persze. Az új sportcsarnok átadásakor egyetlen testnevelőt se hívtak oda. Hogy legalább láthassák azok a szerencsétlenek, milyen sportlétesítményt vesz át a város. Elintézték párton belül az egészet. Fontoskodtak, egymás vállát veregették, aztán nagyot ittak egy vendéglőben. S az alkoholt vedelve "felvállaltak" mindent. Elvégre ők a győztesek.

Ha látod őket "kulturális" tevékenységeket szervezni, új létesítményeket átvenni, dísz-szalagokat elvágni, orvosokat dorgálni, tanárokat leckéztetni, mérnököket lebecsmérelni, másként gondolkodókat megfenyegetni, kerüld el azt a helyet. Nagy ívben. Különben beléd kötnek. És rád erőszakolják akaratukat. Elvégre megint nyertek.

A nap mégis megállt az égen. A kultúra sírva fakadt. A jóérzés üvöltött kínjában. Mert az erőszak és a surmóság diadalt ült a jámbor értelem felett. Valahol a kanyargós Nyárád mellett, Erdélyországban. Egy szürke magyar kisvárosban. Télvíz idején.

Csíki Sándor

Direkt link                                         A lap nyitó oldalára











Felhívás NEM-re!
-Erdélyben, 2104 decemberében-

Hőn szeretett, erdélyi magyar testvéreim! Az uniós, független Erdélyország hatalmas döntés elé érkezett. Életbevágó népszavazás lesz nálunk nemsokára, a csonka anyaországi emberek magyar állampolgárságának odaítélése kérdésében. A december5-re kiírt voksolás végzetes választás elé állít valamennyiünket. Mert ez az őstulok Gyurcsány Miklós, aki mellesleg az Ősmagyarok Világszövetségének elnöke, megint nem tudott leülni arra a tápos-csirke fenekére. Összeszedett 200 000 aláírást és kikényszerítette, hogy Erdély parlamentje kiírja ezt a nevetséges ügydöntő népszavazást.

Ezért könyörögve kérlek, ezen nemes ügy érdekében egy emberként fogjunk össze és szavazzunk mindannyian nemmel! Tegye most félre mindenki a nemzeti érzelmeket és használja a paraszt eszét. S az üzleti érzékét. Szuper racionálisan gondolkodó, mélyen globalizált lelkületű, kedves erdélyi magyar nemzettársaim! Nehogy az ég szerelmére igennel szavazzatok! Mert annak borzalmas következményei lesznek. Semmi értelme annak, hogy egyik napról a másikra 10 millió anyaországi jöttment most vagy bármikor magyar állampolgárságot nyerjen és elárasszon bennünket. S egyáltalán kik ezek az anyaországi honpolgárok? Magyarok ezek egyáltalán?

Ismerik vajon az ősi magyar nyelvet? S hallottak már az ősi magyar kultúráról, s annak egykor Erdélybe átmenekített intézményeiről? S vajon mit tudnak Kőrösi Csoma Sándor honfitársunkról, aki Székelyföldről indulva kutatta hajdanán az őshazát? Álltak már a Kárpátok bércein 2000 méter fellett, ahonnan a Fekete-tenger is odalátszik? Vagy szundítottak egyet őscsendben, 40 méteres havasi fenyőfák árnyékában? S vonszolták magukat májusban derékig érő hóban a madarasi Hargitán? Valószínű, hogy nem.

Hogy adjunk akkor ezeknek a kétes elemeknek magyar állampolgárságot és erdélyi útlevelet? Hónapok alatt elárasztanák és tönkre tennék a mi jóléti Erdélyünket. Elégedjenek csak meg a székely igazolvánnyal. Amivel kedvezményesen utazhatnak Erdély nagyszerű útjain. S ingyen borvizet ihatnak Székelyföld hűs forrásaiból, sót nyalhatnak Parajdon a sószikláknál és lubickolhatnak egyet Szovátán az édes-sós-meleg vizű, csoda Medve-tóban. Vagy mély lélegzetet vehetnek bérmentve a torjai Büdös-barlangban.

Aztán minek is nekik a magyar állampolgárság? Hisz ott az éppen körvonalazódó szülőföldalap. Amely szintén tele van előnyökkel. Évente biztosít számukra három csepp székely köményest, egy negyed falat kürtős kalácsot és egy féltüdőnyi hargitai friss levegőt. Ezt az alapot tessék kihasználni és mindenki jól jár vele. S nem jön a nyakunkra 10 millió anyaországi gyanús munkakerülő, 5 millió javíthatatlan képzelt beteg és 2 millió kapzsi nyugdíjas. Szakembereink kiszámították, túl sokba kerülne ez nekünk.

Különben itt a Új Kinai Unió. Mi már két éve tagjai vagyunk. Rengeteg problémánkat megoldotta. Pannoniát is beveszik három év múlva. Lesz nemzetegyesítés határok felett.

S a kínai konyhát már úgyis megszokta a gyomruk. Több mint száz éve...

Csíki Sándor

Direkt link                                         A lap nyitó oldalára











Angyalvárás ellenzékből Erdélyországban
Vajon a Télapó hozzánk is megérkezik?

A bársonyos diktátort és egypártrendszerét mégse buktatták meg az idei romániai parlamenti választásokon. Pedig nem vállalta fel az erdélyi magyarság egy bizonyos részét. Az utolsó pillanatban azonban megint több szójaszalámit és szaloncukrot ígért a népnek. Vagyis bevezette az új gulyás kommunizmust. Nálunk lesz a "vidám neobarakk".

Gazdag Mikulás ajándékokkal kenyerezett le máris valamennyiünket. Hozott feneketlen ígéret-zsákjában mindent, amit egy romániai magyar mostanság kívánhat az élettől. Csillogó fóliába tekert autonómia-pótlót, újrahasznosított kettős állampolgárságot, kabaré műsorokba illő "Székelyföld" tábla-kirakósdit.

S a majdan megnyíló erdélyi Terror Házába is szolgáltatott egy halom értékes anyagot. Törvényszékre hurcolta és rendőrséggel zaklatta a hazai magyar másként gondolkodókat. Tisztára mosatta a szekus-poétát. Megfojtotta az autonómiát igénylő népakaratot. S mindezt jóságosan tette, mint egy jámbor, jóravaló öregember.

Akárcsak Kádár János "bácsi" annak idején. Aki szintén kegyetlenül megsemmisítette ellenfeleit, aztán kedélyesen ment bevásárolni feleségével, vagy fröccsöt inni a sarki kiskocsmába a nép közé. Hogy az idő teltével aztán egészen szalonképes legyen.

Mint a mi örökös egység-elnök-vezérünk. Valamint a romániai posztkommunisták, akikkel négy évig gyakorolta a diktatúra átmentésének fondorlatait. Miközben megszavazott minden olyan demokráciaellenes törvényt, amit protokoll alapon elv-barátai elvártak tőle. Cserébe az apró lépésekért. S ki tudja még mikért...

Úgy látszik, Iliescu nemcsak utókommunistának, hanem "szoci" káderképzőnek is megfelelő. Nem hiába végezte Moszkvában az egyetemet. S vitte győzelemre csapatát megint egy újabb ciklusra. Kelet-Európában teljesen egyedülálló módon.

Mert szomorú, de való, mi vagyunk az egyetlen ország a volt szocialista barakkban, ahol folyamatosan két ciklusra visszatapsolták az utókomcsikat. Ismételten megtartották négy évre az átkos rendszer levitézlett kövületeit. Romániai magyar egységpárti segédlettel.

Mert a konc most is fontosabb volt, mint a belső megtisztulás, az esedékes stafétaátadás, a generációváltás. Magyar dinoszauruszaink inkább kinyírták ellenfeleiket. Aztán fűt-fát ígértek a romániai magyarságnak. Képmutatásból felvállalva az ellenzék programját is.

Így aztán "minden natyon szép, minden natyon jó", mindennel meg lehetünk elégedve. A Párt parlamenterei azért, mert visszakerültek a kenyérbe. A másként gondolkodók azért, mert legszebb álmaikat is felvállalta az ernyőszervezet. A nép azért, mert ilyen gazdag Télapó csomagot még soha nem ígértek neki, ebben az új felemás rendszerben.

Igen ám, de mi van, ha jön az abszolút meglepetés? Várjuk a Télapót és megérkezik a Gestapo, akárcsak a viccben.

Reméljük, velünk ez nem történhet meg...

Csíki Sándor

Direkt link                                         A lap nyitó oldalára











Svejk és az egység
Egy székely ernyőjavító kálváriája

Svejk, az ernyőjavító, derék székely, csíki sörét iszogatta éppen a székelyudvarhelyi „Köpködő” vendéglőben, amikor a késdobáló ajtajában váratlanul megjelent az anyaváros RMDSZ elnöke.

- Miért nem lóg Markó Béla arcképe a falon? - szegezte neki a kérdést az orrát piszkáló „patronnak” a Párt helybéli csúcsembere.

- Mert leszarták a legyek, ezért levittem a pincébe - morogta bajusza alól a „bodega” pókhasú tulajdonosa.

- Jó, akkor holnap reggel 8-kor jelentkezzen a városi rendőrségen! - jött a gyors válasz a bizalmi részéről, aki tulipános igazolványát is felmutatta a jelenlévőknek.

- Éljen Markó Béla! Éljen az egység! Ne engedjük, hogy mások döntsenek helyettünk! - ordította el magát Svejk, a derék székely, aki kilencedik sörét is felhörpintette közben, hogy indulásra készen legyen, ha úgy hozza a helyzet.

- Svejk, maga hatökör! Miért bömböl, mint egy barom? Magát is várom holnap reggel 8 órára a rendőrőrsre!

- Igenis, elnök úr! Szolgálatára! Találkozzunk holnap reggel mindannyian egy tulipános ernyő alatt és védjük meg az egységet a rendőrségen! Éljen Markó Béla, az erdélyiek államfőjelöltje! - kurjantotta el magát Svejk és jókedvűen kiballagott a „Köpködő” füstös légteréből.

Másnap reggel Svejk teljes harci díszbe öltözött. Felvette legújabb, turkált öltönyét, majd az alkalomhoz illő, vörös nyakkendőt kötött hozzá. RMDSZ tagkönyvét és választói kártyáját is magához vette. Mivel napok óta konok derékfájás kínozta, egyik mozgássérült barátjától kölcsönkérte annak tolókocsiját. A kerekes járgány két oldalát választási plakátokkal, a hátsó fertályát pedig Markó Béla képével cicomázta fel.

- Jó úton Európába! - hirdette a Párt kedvenc szlogenjét a bal oldali propagandaanyag.

- Együtt az autonómiáért! - volt olvasható a jobboldalon.

Aztán a bal kezében egy hatalmas, piros-fehér-zöld tulipános zászlót lobogtatva elindult a „policia” felé. A város főterén áthaladva végig torkaszakadtából ordított:

- Éljen Markó Béla államfőjelölt! Szavazz az egységre! Válaszd a tisztességet!

A járókelők nagyrésze megmosolyogta Svejket és tovasietett. Egyesek azonban csatlakoztak hozzá és átmentek vele a piactéren. A rendőrség épülete előtt többszáz fős, bámészkodó tömeg gyűlt össze. Ez rendkívül fellelkesítette Svejket, a derék székelyt. Még jobban üvölteni kezdett:

- Le az egységbontókkal! Ne engedjük szétszaggatni a erdélyi magyarokat! Egységben az erőszak! Szavazzon mindenki Markó Bélára! Ő a legjobb jelöltünk!

Három óra múlva az udvarhelyi kórház elmegyógyintézeti osztályán tért magához. Egy fehér szobában, fehér köpönyeges emberek társaságában.

- Milyen kellemesen telik itt az idő - szólalt meg kisvártatva és barátságosan végignézett a szakembereken.

- Mi a neve? - szólt hozzá hűvösen az egyik fehér köpönyeges.

- Svejk - mondta emberünk kedvesen és rögtön hozzátette, hogy ő is RMDSZ tag. Már húsz éve. - Még meg se alakult az egységszervezet, de én már tudtam, hogy egységesen kell fellépni az ellenséggel szemben. Ezért titokban már az átkosban tagja lettem az akkor illegalitásban működő magyar ernyőszervezetnek.

- Hol született? - verte mellen a következő kérdés.

- Csíkszeredában születtem, de egyszer erre jártam, még KISZ aktivista koromban és a temető kapujában egy érdekes feliratra lettem figyelmes: „Még itt is jobb, mint Csíkban”. Rá néhány napra vettem a batyumat és átköltöztem Székelyudvarhelyre.

- Mivel foglakozik? - ez volt a harmadik kérdés.

- Én, kérem, főállásban egységvédő vagyok, de szabad időmben tulipános ernyőket javítgatok.

- S meg lehet ebből élni? -jött a vesébe látó faggatózás.

- Folyamatosan pályázok, kérem. De nemrég született egy bazi nagy ötletem. Ha ezt megvalósítom, biztos bekerülök a Rekordok Könyvébe és többet az életben nem kell dolgoznom. Egy óriási ernyőt akarok készíteni, ami alatt elfér a romániai magyarság minden egyes tagja. Még a csángók is. És azok is, akiket a Párt „kitanácsolt” a szervezetből. Markó Béla elnök úr és az SZKT máris teljes támogatásáról biztosított. De, előbb járjanak le a választások. Most nem célszerű ilyen merész tervekkel megzavarni a többségi nemzet érzékenységét.

Másnap mégis hazaengedték Svejket. Közeledtek a parlamenti választások. A Párt csúcsvezetői belátták: minden szavazatra szükség van.

Csíki Sándor

Direkt link                                         A lap nyitó oldalára











Tányérnyalók tobzódása
A nyúlvány-emberek színre lépnek

A balkáni éj leple alatt nyálas nyúlvány-emberek emelkedtek ki a bűzlő mocsarakból és gépiesen mozogni kezdtek. Lassan, alattomosan, öntelten vigyorogva. Később életre kelt zombik módjára, kegyetlenül sanyargatni kezdték a népet.

Az uralkodó hatalom természetesen elvégeztette velük az alja munkát. A társadalom minden egyes területén. És minden szintjén. Főleg ott, ahová a Párt feje nem juthatott el, de azért hülyíteni, szorongatni kellett a jóravaló alattvalót.

Hogy lelkesen tapsoljon az elért, "fényes" eredményeknek. Hogy a karám összes juhaival egyszerre bégessen. Hogy vakon szavazzon, mint az átkosban. Hogy zokszó nélkül adózzon az uralkodó nemzet vámszedőinek.

A nyúlványemberek, mivel se saját agyuk, se önálló gerincük nincs, kezdettől fogva alkalmasak voltak arra, hogy gondolkodás nélkül, csúszómászó módjára kiszolgálják a Mindenható Pártot. És a ránktelepedő idegen hatalmat. Csak etetni kellett időnként őket.

Pályázati Júdás-pénzekkel, hamis kitüntetésekkel, pezsgős koccintgatásokkal, bratyizó vállveregetésekkel. Vagy szellemi fogyatékosoknak szánt, bonyolult "nesze semmi, fogd meg jól" mesékkel. Amiket esszé formájában ad elő az Egy-Párt örök nagyvezére.

Vagy operett-szerű választási ígérgetésekkel. Amiket egy percig se vesz komolyan az a kapzsi, gátlástalan hatalom, amelyik a nyúlványembereken keresztül folyamatosan hazudik a röhejes kampánygyűléseken. És a pártos tobzódásokon.

Átmenve mindenkin és mindenen. Egyetlen egy célt szolgálva. Nevezetesen azt, hogy minden áron, görcsösen megmaradjanak a székekben azok, akik a zombikat táplálják. Gúnyt űzve az autonómiából és mindenből, ami szent e népnek.

A nyúlványemberek "eredményei" vitathatatlanok. Megszolgálták becsülettel a Júdás pénzt és a kapott tisztségeket. Kegyetlenül kinyírták a másként gondolkodókat és a törvényszékre vagy a rendőrségre hurcoltatták nemzettársaikat. Betartva a "törvényeket".

Végül a szabad sajtóra is rátelepedtek. És elvették tőlünk az üvöltés jogát is. Mert a nyúlvány nem bírja az önállóan gondolkodó, saját véleményt megfogalmazó, gerinces embereket. Ezért nem ad helyet újságaiban a másságnak. Akárcsak a letűnt érában.

Újabban a televízió csatornáin keresztül le akarnak nyúlni fojtogató csápjaikkal családi fészkeinkbe is. Képzeljék, feladták a leckét a Duna TV szerkesztőinek. Hogy ezután csak őket mutogassák. Csak a Párt dicshimnuszát zengjék. Ne az erdélyi valóságot tükrözzék.

A nyúlványemberek, miután lenyúlták közpénzeinket, lenyúlták az autonómia eszméjét és egyéb szent álmainkat, most lelkeinket akarják lenyúlni. Az erdélyi "szabad sajtón" és a magyar köztelevízión keresztül.

Ígérjük, ez nem fog sikerülni nekik. Jobb, ha visszamásznak oda, ahonnan jöttek. Örökre.

Csíki Sándor

Direkt link                                         A lap nyitó oldalára











Levél Erdélyországból
Magyarok, mint Szent-Mártonok

Isten áldjon benneteket, kedves Barátom! Remélem, jó egészségben vagytok és álmotok könnyű, hisz szabad magyar hazában és demokratikusan egyesült Európában hajthatjátok mostanában álomra fejeteket. És ez jó dolog. Isteni ajándék. Szinte hihetetlen számomra, hogy kicsi, viharvert Magyarországom ezt is megérte. Legyen jóságos az álmotok!

Álmodjátok azt, hogy új-magyar Szent-Mártonok lesztek valamennyien!

Mert krónikások leírták, hogy Szent-Márton püspök Pannónia területén született az akkori Savaria (ma Szombathely) városában. Ezért soroljuk a magyar szentek közé. Apja a római hadsereg tisztje volt. Ő, mindössze 15 éves lehetett, amikor a római hadseregbe besorozták. Vitézsége mellett kitűnt a betegek és a szegények iránti együttérzésével. Történt, hogy alakulata Galliában (Franciaországban) állomásozott. Márton Amiens városába sietett, aminek kapujában egy didergő koldusra lett figyelmes. S a délceg katona köpenyét kettévágta, melynek felét ráterítette a koldusra. Később Márton papi pályára lépett és püspök lett belőle. Azonban továbbra is szerényen élt és kereste az egyszerű emberek társaságát. Szenté avatása nagy erőt adott és ad minden hívő magyar embernek.

Ezért mondom testvéreim, álmodjátok azt, hogy Szent-Mártonok lehettek valamennyien!

Mert ha ránk terítitek meleg köpönyegeteket december 5-én, bizony mondom nektek, szebb lesz az álmotok attól kezdve. Mert nem csak szavakkal, de testetek melegével is bizonyítani fogjátok, hogy nagyobb bennetek a szeretet, mint a kapzsiság. Mert vagytok annyira melegszívűek, hogy ezt megtegyétek. És kettéhasított köpönyegetek igazolni fogja egy életre, hogy nem vagytok köpönyegforgatók. És nem fordultatok el magyar testvéreitektől akkor, amikor kezeteket nyújthattátok volna feléjek. S mivel egy test, egy szellem, egy nemzet vagyunk, méltó elégtétel lesz ez mindannyiunknak. Megint együtt lesz (és nem csak lélekben) Árpád magyarsága az egész Kárpát-medencében. Csak ennyit kell tennetek és mi magyarságunkban megerősítve tovább harcolunk majd a végeken.

Ezért könyörögve kérlek, álmodjátok azt, hogy Szent-Mártonok lettetek valamennyien!

És nem kufárkodva, hanem önzetlenül adjátok meg azt a lehetőséget, hogy Kőrösi Csoma Sándor, Orbán Balázs, Gábor Áron, Benedek Elek és Csaba királyfi összes vére, utóda, leszármazottja a nemzet állampolgára lehessen. S mibe kerül ez nektek? Semmibe, ahhoz képest, amit mi áldoztunk a magyar hazáért. Hogy ti békében, jólétben, nyugalomban élhessetek. Hisz a Kárpátok bércein dacolva az ellenséggel védtük mindig Pannóniát. Mert gondoljátok csak meg, ha ma születne tájainkra Hunyadi János, Bocskai István, Bethlen Gábor, Mátyás király, Dózsa György vagy Wesselényi Miklós ők se lehetnének magyar állampolgárok? Mikes Kelement, Kölcsey Ferencet, Arany Jánost, Ady Endrét és Bartók Bélát beállítanátok egy megalázó, bürokratikus sorba, miközben egyes idegen nációk sportolói bámulatos gyorsasággal lehetnek tagjai a magyar nemzetnek...

Nem, szeretett magyar testvéreim. Ti bölcsek, önzetlenek, jóságosak lesztek. Hisz szépen, csendben visszaadjátok nekünk azt, amit ármánykodó ellenségeink elvettek tőlünk. Mert ettől gyönyörű lesz az álmotok és tiszta a lelkiismeretetek. Igazi Szent-Mártonok lesztek.

S tudjátok, mi jutott eszembe? Nekem ezek után már nem is kell a kettős állampolgárság. Ott egye meg a fene, ahol van. Arra gondoltam, testvéreim: nekem jó lesz a magyar es...

Ölel szeretettel, a fogságban élő székely-magyarok nevében, Sándor Erdélyországból.



Direkt link                                         A lap nyitó oldalára











Borítékolt vesztes
A másként gondolkodó pályázatíró balladája

A pályázatírás siralmas gyermeke megalkotta vérverítékkel rótt pályázatát, mint meggyötört hajótörött a segélykérő palackposta levelet.

A pénzosztó hatalom ezalatt nagyokat mondott. Legtöbbször érthetetlen fanyelven. Főleg kampánygyűléseken, de úton-útfélen. Miközben egyetlen dologra koncentrált. Arra és csakis arra, hogy az összes közpénz az ő zsebében legyen. Mindegy, hogy milyen csatornán folyt be. És milyen áron. A betonba öntött hatalomnak mára már csak egyetlen dolog lett fontos. Az, hogy pofátlanul tovább gazdagodjon és a nagy rakás közpénzre szemtelenül ráüljön. Onnan aztán farzsebből osztogasson. És magához láncoljon, megalázzon, rabszolgává tegyen minden egyes pályázót.

Mert a pályázatírás csüggedt gyermeke tovább írta verejtékkel rótt pályázatát, mint kétségbeesett hajótörött a végső palackposta levelet.

Ezalatt a Párt az összes létező kuratóriumba befurakodott. Majd módszeresen minden egyes pénzosztó intézményre rátelepedett. Aztán magas, bűzlő trágyadombjáról megvetően lenézett a másként gondolkodó pályázatíróra. Aki földig megalázva, esélytelenül, remegő kézzel ugyan, de tovább írogatott. S a hatalom pénzosztó kedvét leste. Reggeltől estig. S még fel se háborodott az égbekiáltó igazságtalanságon, hogy az ő pályázatában egy pont, egy vessző, egy felkiáltójel mindig rossz helyre volt téve. De csak és csakis az ő munkájában. Számtalan alkotását válaszra sem méltatta az, aki életében nem írt egyetlen ilyen fajta dolgozatot sem, de most kurátor lett.

De a pályázatírás szomorú gyermeke mégis megírta vérrel rótt pályázatát, mint fuldokló hajótörött a tragikus palackposta üzenetet.

Közben mások nyúlták le a pályázati pénzeket. Azok, akiknek cinkostársai ott ültek a hatalom húsos fazeka mellett. Cinkos, koma, sógor, haver alapon. S akiknek pályázata egy árnyalattal mindig jobb volt az övénél. Mert a pont, a vessző és a felkiáltójel pont oda volt téve, ahová kellett. A pártos „kuratórium” szerint. S mindig ugyanazok nyertek. És következetesen mindig ugyanazok veszítettek. Pedig a pályamunkák közt halvány, szinte észrevehetetlen különbségek voltak csak. Ha a másként gondolkodó pályázatíró türelmét veszítve bírálni merészelte néhanapján a Pártot, az alamizsnaosztó apparátus rettentően felháborodott. És nem adott mérgében a pofázónak egy fityinget sem. S meg is fenyegette rendesen a szókimondót.

Mert a Párt egyre önteltebben vigyorogva tovább osztogatja saját klientúrájának a szégyentelenül megkaparintott Júdás pénzt. Haveri és pártos alapon. A másként gondolkodó pályázatíró viszont tovább süllyed a szegénységbe, a csüggedtségbe, a megaláztatásba és a reménytelenségbe. Mégis tovább ír rendületlenül.

Ameddig meg nem hal. S meg nem eszik a nyüvek. Akárcsak a boldog nyerteseket.

Csíki Sándor

Direkt link                                         A lap nyitó oldalára











Júdás pénzen kínált cirkusz
Letaposott álmok



A köpönyegforgatás gátlástalan bajnokai letaposták zsenge álmainkat, mint bunkó turisták a védett virágokat.

Legszégyentelenebbül az autonómiát mocskolták be. Pedig hosszú éveken keresztül még beszélni se voltak hajlandók róla. Nehogy megsértsék az uralkodó nemzet "legendás" érzékenységét. Aztán, amikor észrevették, hogy kényelmes karosszékük inogni kezd, egyből szájukra vették a szent-autonómia álmát. S ripacskodva, egymást túllicitálva, vásári komédiások módjára kezdték emlegetni úton-útfélen. Hogy mindenki lássa, mennyire ég bennük a hazaszeretet. Persze bennünket egy pillanatra sem tévesztettek meg. Mindannyian tudtuk, hogy lelkük mélyén köpnek az igazi autonómiára és szent-álmainkra. Nekik kizárólag a hatalomba való visszajutás miatt lett fontos. Mert ha igazán akarnák számunkra az önrendelkezést, akkor eddig is keményen tettek volna érte. Akkor is, amikor kormányon voltak. És akkor is, amikor protokollum alapján vezettek.

Mert felesküdtek rá. Ezelőtt 12 évvel. A kolozsvári Szent Mihály templomban.

De a hátba szúrás gátlástalan bajnokai inkább letaposták merész álmainkat, mint bunkó turisták a védett virágokat.

Akkor néztek csak nagyot, amikor néhány gerinces, erdélyi magyar ember zászlajára tűzte a területi autonómiát. S vállalva a rendőrségi zaklatást is, nyíltan ki merték fejezni szilárd szándékukat. S nem számoltak a többségi nemzet "legendás" érzékenységével. A bajnokok azt is látták, hogy ezek a magyarok nem félnek és bátran felvállalják azt, amitől nekik rezgett a nadrágjuk. És azt is észrevették, hogy a nép se fél és Erdély magyar lakóiból őszintén feltör a szép, nemzeti érzület. Az autonómia, az önrendelkezés, a megmaradás iránti érdeklődés. Egyből ráéreztek akkor ránk telepedett vezetőink, hogy ez a virág nekik is jó lesz kampány-kalapjukba. S az autonómia védett virágát gomblyukaikba tűzve visszanyerhetik kényelmes karosszékeiket. S az autonómiát kezdték emlegetni rikácsolva úton-útfélen. Közben aljasul hátba szúrták a közakaratot. Mert dehogy akartak ők területi autonómiát és valódi önrendelkezést. Csak kényelmes székeket akartak újabb négy évre. Ezért kiadták polgármestereiknek és megyei tanácselnökeiknek, hogy akadályozzák meg a népszavazás kiírását a székelyföldi településeken. Mert tudták, a népakarattal nehéz lesz majd később szembemenni.

S mi lesz, ha tényleg akarják a szavazók a területi autonómiát?

Mert a meghátrálás gátlástalan bajnokai letaposták legszebb álmainkat, mint bunkó turisták a védett virágokat.

S ezek után cirkuszt adtak a népnek. Kenyeret nem, de cirkuszt igen. Pedig négy évvel ezelőtt kenyeret ígértek. Járható utakat a Székelyföldön. Külföldi befektetők által létrehozott új munkahelyeket. S még sok-sok mindent. Mára csak a cirkusz maradt. És a borzalmas szegénység, a kilátástalanság s a vándorbot. Miközben ők robbanásszerűen gazdagodnak és hatalmasodnak (félni kell tőlük, mint az átkosban) erdélyi magyarok tízezrei napszámosok külföldön, szerte a nagyvilágban. S mikor már hitelük sincs, s amikor már nincsen amit ígérjenek, ifjúkori álmainkat hívják segítségül. Bebizonyítva, hogy nekik már semmi sem szent. És jön a legendás Edda koncertje. A megzsírosodás, a hátba szúrás, köpönyegforgatás, a megalkuvás, és a hátrálás bajnokai a hajléktalanok, a peremre kerültek, a szókimondók, a lázadók, a csövesek muzsikusaival együtt akarják ünnepeltetni magukat. Ugyanazon a színpadon. Ízléstelen kampányfogás, jól tudom.

Mégis vérlázító. Judás pénzen kínált cirkusz. Egy újabb, letaposott ifjúkori álom.

Csíki Sándor

Direkt link                                         A lap nyitó oldalára











Vihar a műanyag biliben
avagy Csendes Elvtárs mű-megdöbbenése



Az erdélyi magyar másként gondolkodók, másként gondolták el az erdélyi magyar politizálást, mint Csendes Elvtárs. S mit ad Isten, merész gondolataik testet is öltöttek egy olyan új szervezetben, amely más módon akarja képviselni az erdélyi magyar érdekeket, mint a régi gittegylet. Ha úgy tetszik radikálisabban, mint Csendes Elvtárs csendes-társ-szervezete. Lehet jobban, lehet rosszabbul, de mindenképpen másként. S ezt nyíltan fel is vállalták a régi-új álmodozók, nem kis reszkírt vállalva. Szóval azt hitték ezek a naiv emberek, hogy beköszöntött tájainkon a demokrácia, és letűnt errefelé az egypártrendszer. Igen ám, de a Lenin-arcú Csendes Elvtárs megdöbbent. S azt mindannyian tudjuk, ha Csendes Elvtárs megdöbben, annak nem lesz jó vége. Hát, nem is lett.

Az új gittegylet tagjait kíméletlen leradírozták a pályáról. Bocsánat, fel se engedték őket a játéktérre. Így aztán Csendes elvtárs csapata simán nyerte az össz-előmérkőzést. Még a mostanában divatos doppingszereket se kellett használnia a múmia-gárdának. Egyszerűen csak a bírókat kellett meggyőzni arról, hogy az új csapat tagjai szégyentelenül csalnak. S ezt az a balkáni politikus mondta, aki politikai pályafutása alatt annyit csalt, hogy nincs annyi haja szála a feje tetején. S ezek után szinte zokogva közölte a sajtó képviselőivel, mennyire sajnálja, ezen ifjú szervezet tagjait, akik nem szállhatnak versenybe. Egyik ellenzéki szerint, Csendes Elvtárs leszúrta saját kisöccsét, aztán azon kesergett, hogy nincs már neki testvére. Aztán a testvérgyilkos újból megdöbbent. S rossz vége lett.

Mert egyre többen kezdték kerülni a gyilkost. S hiába mondta Csendes Elvtárs úton útfélen, hogy ő ártatlan, véres lett a keze. Annyira távol került az ártatlanságtól, mint Cicciolina a szüzességtől. S megdöbbenve állapította meg, hogy a magyarországi fiatal demokraták nyilatkozatban ítélték el őkelmééket a hátba szúrásért. S hiába magyarázták orrvérzésig, hogy az újak nem tartották be a szabályokat, ez már senkit se érdekelt. És nagyon sokan nem értették azt se, hogy az elefánt miért fél az egértől. S ha minden erdélyi magyar vezérének hiszi magát Csendes Elvtárs, akkor miért nem ül le a másként gondolkodók vezetőjével beszélgetni. Ahelyett, hogy a románokkal tárgyalna naphosszat. S ahelyett, hogy megdöbbenne. Mert annak, mint tudjuk, nem szokott jó vége lenni.

Igaz, azt is mindannyian tudjuk, hogy Csendes Elvtárs már nem sokat veszíthet. Vagyona teméntelen. Címei megszámlálhatatlanok. Hatalma fejedelmekével vetekedik. Mindent elért, amit versfaragó emberként soha az életben nem érhetett volna el. Ünnepelt hős lett, anélkül, hogy a régi rendszerben meghurcolták volna. Deák Ferenc szerepében tetszeleg, de elnyomóinkkal jóval azelőtt kiegyezett, mielőtt még szabadságjogainkat kivívtuk volna. S mégis megdöbben, ha valaki számon kéri tőle, eddig tett ígéreteit. A kettős állampolgárságért gyűjtött aláírásainkat pofátlanul elvetette. A magyar igazolványt röhögve vette át, mint egy hülye gyermek. Most mégis tulipános borítékban ő osztogatja nekünk az ezzel járó támogatást. Ájtatos képpel s mafla vigyorral, lekezelően beszél Temesvár hősével és a másként gondolkodókkal. S néha már elfelejt mű-megdöbbeni is.

Nemsokára azonban valóban meg fog döbbenni. Mint erdélyi magyar ember. S mint jövőnként felelős, de felelőtlen transzilván politikus. S annak tényleg nem lesz jó vége…

Csíki Sándor

Direkt link                                         A lap nyitó oldalára











Fanarióta magyar kétkulacsosok
Valahol a "békés"Balkánon



A táj mioritikus. A módszer csobános. Az áldozatok: magyar másként gondolkodók. Valahol a "békés" Balkánon, Európában. Ott, ahol a Dimbovita folyó cikcakkosan sompolyog, mint lopni készülődő, sunyi sikkasztó a törvény-paragrafusok kusza erdejében. Ott, ahol a kisebbségben élő magyarok protokoll-vezetői fokozottan odafigyelnek a többségi nemzet érzékenységére. És arra: hogy az Iliescu féle kripto-kommunistákat és a Vadim vágású ultra-nacionalistákat tisztára lehessen mosni. Magyar egység-delegáltak támogatásával. A "törvény nevében és a nép érdekében".

S ha már ilyen jól működik ez a hármas összekacsingatás, hát kinyírják hamarjában az erdélyi magyar másként gondolkodókat is. Ügyészségi eljárás útján. Hogy a hazai magyar egypártrendszer és a vöröscsillagos visszarendeződés egyszer s mindenkorra megvalósulhasson. Így kerül szép lassan a romániai magyarság erőszak-szervezete a román utódkommunistákkal és a nagyromániásokkal egy falkába. És a Központi Választási Irodába. Ahonnan az erdélyi magyar polgári oldal képviselőit aljas módon ki lehet ütni. Undorító kisebbségi segédlettel.

A táj mioritikus. A módszer csobános. Az áldozatok: másként gondolkodók. Valahol a "békés" Balkánon, Európában. Különben egész jól mutat együtt a három posztkomcsi hajlamú formáció a Krónika napilap legelső oldalán. Akár himnuszuk is lehetne a: "Szeressük egymást gyerekek"-című régi nóta. Szinte vezényszóra és nótaszóra esnek neki az erdélyi magyar polgárok szövetségének.

Azzal vádolják meg a fenyőfásokat, hogy van közöttük román nemzetiségű is. Úgy tudtam ezidáig, a nemzetiség magánügy. S neveink eredetét firtatni mocskos fasizmus. Vajon mit szól ehhez a PSD-s Boda József, a PRM-s Fúró Gyula, esetleg az RMDSZ-es Niculescu Anton? Hogy lehet idáig aljasodni? Szolgalelkű kisebbségi segédlettel?

A táj mioritikus. A módszer csobános. Az áldozatok: másként gondolkodók. Valahol a békés Balkánon "Európában". Ahol mindannyian tudjuk, a puliszka nem robban. Ha egy temesvári magyar református lelkész nem kavargatja meg. Félelmet nem ismerve. Hogy aztán később mások profitáljanak belőle. Mert itt a vezéreket fanarióta kiskirályokká, a polgárokat semmibe vett, vazallus lelkekké alakítják. Jól bevált balkáni módszerekkel. Újabban protokollumos kisebbségi segédlettel.

Különben hihetetlen, de a kisebbségben élő nemzet tagjai errefelé nem fogalmazhatnak meg közakaratot. Maguknak választott helyhatóságaikban nem nyilváníthatják ki, hogy önrendelkezésre, autonómiára van szükségük. S hogy ezt demokratikus törvények által szeretnék szavatolva látni. Most és mindörökre.

S tudják miért nem? Azért, mert fanarióta vezéreik előre kiegyeznek az elnyomókkal. Meg se várják, hogy a többségi román hatalom tiltakozzon. Kétkulacsos módon leállítják a népszavazásra tett kísérleteket. S ezek után még vigyorgó cinizmussal a szájukra merik venni a szent-autonómia szót. Uram, bocsásd meg bűneiket! Kampányban vannak...

A sunyi Dimbovita partján, a "békés" Balkánon.

Csíki Sándor

Direkt link                                         A lap nyitó oldalára











Csendes-társból Csendes Elvtárs

(Javasolt zenei aláfestés: "Maros vize folyik csendesen")

Csendes Elvtárs politikai karrierje csúcsára érkezett. Lassan, csendben, de holtbiztosan. Pedig csak csendes-társnak szegődött a vörösnyakkendős román utódkommunistákhoz. A diktatúra átmentőihez.

Aztán valahogy, észrevétlen mégis feljutott a csúcsra. Vérbeli Csendes Elvtárs lett belőle. Úgy járt, mint az egyszeri leány, aki szégyenszemre elveszítette ártatlanságát. Pedig ő se csinált semmit. "Csak" tartotta. Ha már ott volt... De erre esküszik.

Csendes Elvtárs hajdanán is ragaszkodott ártatlanságához. Szép csendesen rótta a rímeket egy "flekkenváros" jó meleg szerkesztőségében. Egy talpig vörös főszerkesztő szárnyai alatt. Akkor is csendben maradt, amikor vakmerő költőtársai Ellenpontot szerkesztettek. Vagy amikor a temesvári magyar református lelkészt keményen zaklatta a Securitate. Aztán a rendszerváltás után óvatosan kilépett a csendből.

Csendes Elvtárs nem siette el a dolgot. Lassú víz partot mos alapon. A marosvásárhelyi pogrom idején még szinte teljesen háttérben maradt. Kis, apró lépésekben készült a nagy feladatra. Írni már tudott, beszélni kellett megtanulnia. Egyre jobban belesimult a "mérsékelt" tájba és megpróbált minél jobban megfelelni a bukaresti hatalom elvárásainak. Aztán csendben, szinte észrevétlen átvette a hatalmat.

Uralkodása alatt igyekezett egyre "profibban" csendben maradni. Kivéve, ha választások közeledtek. Ilyenkor kínosan előszedte az autonómiát. Mint kamaszodó lány a szégyellt babarongyot. A kettős állampolgárságot eleinte akarta, később egyenesen ellenezte. Mikor, hogy kívánta a karrierje. (Különben is, neki már rég van diplomataútlevele.)

Az elrabolt állami magyar egyetemről, amikor ez már kényelmetlenné vált csendes-társa számára, mélyen elhallgatott. És akkor se emelte fel szavát, amikor sárba taposták az erdélyi magyar ellenzéket. (Lehet, taposni is segített.) Vagy amikor Csendes László tisztára mosta az idióta szekus-poétát. A senkiházi udvari költőt. A magyarfalót.

Csendes Elvtárs köszöni szépen, most jól van. Minden erő az ő kezében összpontosul. Pénzt, funkciókat, kitüntetéseket osztogat. Egyetlen dologra kell már csak koncentrálnia. Arra, hogy csendben, de kíméletlen kinyírja vélt és valós ellenfeleit. Hogy hatalmát végleg konszolidálhassa. Elvégre ezért is szegődött csendes-társnak a vörösnyakkendős utódkommunisták mellé.

Akikkel az elmúlt négy évben minden demokráciaellenes, diszkriminatív törvényt habozás nélkül megszavazott. És akikkel menetel diadalittasan a vén Európa felé. Közben szó nélkül tűri, hogy hazugságokat írjanak Romániáról az uniós országjelentésben. Többek között azt, hogy hazánkban "modellértékűen" megoldották a kisebbségek problémáit.

Mindenki tudja, ha fordul a kocka, ő csendesen újból máshoz szegődik.
És megint nem csinál semmit. Csak odatartja. Ha már ott van...

Csíki Sándor

Direkt link                                         A lap nyitó oldalára











A jelentgetések bősz bajnoka
-A feljelentő hadba száll-


A jelentgetések bősz bajnoka gyakran előrántja szánalmas bosszúvágyát, mint fogatlan indián a rozsdás csatabárdot.

Legtöbbször közvetlen főnökét jelenti fel. (Akinek székére rég áhítozik.) Írásban jelent és román nyelven. Csak úgy, megszokásból. Szellemesen. Alapos nyelvtudással, cirkalmas betűkkel veti papírra ezeket a kíméletlen förmedvényeket. Valóságos "remekműveket" alkot ebben a műfajban. Szívvel-lélekkel, minden tehetségét latba vetve próbálja folyamatosan bemártani embertársait. Hordószónoki képességével mindig elkápráztatja tanácsostársait. Sokszor valósággal vakon követik. És ő fáradságot nem ismerve áskálódik, ha valakit el akar áztatni. Stilizált besúgó-leveleit tanítani kellene egy elit besúgó-iskolában. Gondolom, nem számolták fel ezeket, napjainkban is vannak még ilyenek. Igény van rá, az bizonyos.

Mert a jelentgetések bősz bajnoka egyre gyakrabban rántja elő szánalmas bosszúvágyát, mint fogatlan indián a rozsdás csatabárdot.

A másként gondolkodókat is feljelenti. Az elsőtől az utolsóig. Soha nem bocsát meg azoknak, akik nem vele egy karámban bégetnek. Ideológiai ellenfeleit valójában ádáz ellenségként kezeli. El is citálja őket gátlástalanul a román törvényszékre. A bíróságnak címzett feljelentéseit pártja pecsétjével szentesíti. Mindenbe beleszól, mindenkit kioktat, terrorizálja párttársait és szervezete nagyfőnökét elég gyakran informálja az őt ért sérelmekről. Kicsinyes feljelentő irományait pártvezeri minőségben is aláfirkantja. Hatalmi pozícióból, egy pártszervezet apparátusával és "híveivel" a háta megett óhajtja kinyírni vélt ellenfeleit. "Most vagy soha" alapon. Mert tudja, hatalma nemsokára lejár. Ezért hamar és végérvényesen próbál tisztogatni.

Mert a jelentgetések bősz bajnoka mindenre elszántan rántja elő szánalmas bosszúvágyát, mint fogatlan indián a rozsdás csatabárdot.

Legutóbb volt tanárát jelentette fel. Magyar pártvezérként, magyar tanács előtt, egy magyar kisvárosban. Román nyelven. Van aki, elvből soha nem káromkodik anyanyelvén. De idegen nyelven nyugodtan megteszi. Emberünk is ezt tette. Talán tudatosan? Talán mert nem akarta ősei nyelvét aljas szándékú szavakkal bepiszkítani? Vagy mégis van lelkiismerete? Esetleg nem szeretné ragyogó, nyugalmazott, magyar pedagógustársát ékes magyar nyelven gyalázni. (Akinek ő, mindenki tudja, a kicsi ujjáig se ér fel.) Nem, nem hiszem. Egy régóta erre szakosodott feljelentőnek nem lehet lelkiismerete. Inkább azért írta az állam nyelvén ócska "referátját", mert tudta, magyar embert román hatalomnál feljelenteni, csak így lehet.

A jelentgetés bősz bajnoka végleg előásta szánalmas bosszúvágyát, mint fogatlan indián a rozsdás csatabárdot.

Listája hosszú, szinte végtelen. Tudom, én is rajta vagyok. De rendkívül megtisztelő számomra, Kedves Tanárnő, hogy Önnel egy lapon lehetek.

Te pedig nyájas olvasó, ne mosolyogj! Mivel leleplező gondolataimat el merted olvasni, te is rákerültél ezennel a lajstromra.
Én már megjártam, nekem elhiheted...

Csíki Sándor

Direkt link                                         A lap nyitó oldalára











BUKAREST, TE GONOSZ MOSTOHA!
-Inkább árvák, mint mostohagyermekek-

Bukarestet lehetetlen "meglátni és megszeretni". Balkáni ápolatlanságát észlelve egyből beletörődik az ember: álmai fővárosát nem ilyennek képzelte el. Én is rögtön tudtam, ebből a randevúból nem lesz szerelem.

Pedig vártam a vele való találkozást. S az idő is kedvezett a hajnali légyottnak. A város szélén bíborvörösen ébredezett a nap, amikor álmosan besurrantunk a reggeli harmaton gyám-fővárosunk északi tájára. Egy MOL-kútnál parkolt le a buszunk. Kikászálódtunk és betértünk egy kávéra. A kiszolgálónő holdról jövőnek nézett, amikor magyarul kértem az automatához a zsetont. A kávé langyos volt és ízetlen. Mint egy kötelező mostoha-puszi.

Lassan visszamásztunk a járgányra, aztán egy döglött kutya bűzlő hullája mellett elkanyarodva, tovarobogtunk a főváros belseje felé. Közben valami azt súgta nekem, ide se jövök többet, ha nem muszáj. Pedig még jóformán meg sem érkeztem. Hát igen, ebből most már valóban nem lesz város-szerelem.

A szenátus épülete előtt megálltunk. Ott, azon az emlékezetes téren gyülekeztünk, ahol a Nagy Kondukátor utoljára hülyítette a román népet. Nem túl nagy meggyőződéssel, de széles karlendítésekkel és fanatikus hittel. Miközben Iliescu és a puccsisták már készülődtek, hogy átvegyék a hatalmat. De a szegény nép azért kiment öletni magát. Mint marhák a vágóhídra. Mi is odamentünk most, tüntetni a pedagógusok jogaiért. Ordítottunk, mint éhező árvagyermekek. Tudtuk, a szülők velünk vannak. Mármint a mi szüleink. De a gyerekek szülei vajon kinek szurkolnak? Persze, dicső kormánytagjaink már rég elhúzták onnan a csíkot, ahová jogos követeléseinkkel felvonultunk. Talán a tengerparton sütkéreztek a napon. Igaz, csak luxusautóval mentek, nem helikopterrel menekültek, mint Ceausescuék a palota tetejéről annak idején. Miután rémülten ráébredtek: ebből a népharagból soha nem lesz már sokoldalúan fejlett-szerelem.

Hazaindulás előtt elintéztem még egy-két dolgot. Többek között egy fizetős árnyékszéket is programba vettem. Hanyat-homlok menekültem ki belőle. A városközi járaton jó hangosan szidták a mindenkori főpolgármestereket. Aztán a politikusokat. Jobboldaliakat és utódkommunistákat egyaránt. Felváltva. A Nyugati-Állomás körül a zűrzavarnál csak a szeméthegy volt nagyobb. Összevissza közlekedtek az emberek és a járművek a gyalogátjárókon. Ügybe se vették a rendőrlámpa színeit. Kóbor kutyák, hajléktalanok és koldusok hada lepett el. Egyes kéregetők jól öltözöttek, kövérek és rendkívül agresszívek voltak. Nagy hangon követelőztek, mint hanyag szülők frusztrált gyermekei. Mintha az odatévedt utas tehetne arról, hogy az anyaváros nem képes eltartani lakóit. Hogy lehet ilyen körülmények közt egy fővárost megszeretni? S hogy legyen ebből hazaszeretet?

Egy régi vicc jutott eszembe a két kivégzettről. Azt mondta egyszer egy óvodában a félanalfabéta pár a kicsi gyermekeknek. "Tudjátok kik vagyunk mi? Hát mi, a ti szüleitek vagyunk". Aztán később a pályaválasztás felől akarván érdeklődni, megkérdezték a kicsiket. "És ti, mik szeretnétek lenni?" Mire a gyermekek kórusban rávágták. "Árvák".

Mi erdélyiek, akik adóinkat Bukarest felé látjuk eltünedezni. Mi, akik altalajkincseinket Bukarestben székelő rablótársaságok zsebébe látjuk átvándorolni. Mi, akik a Népek Palotájának falaiba székely mesteremberek vérverítékét láttuk beépíteni. Mi, akik Bukarest felől mindig azt halljuk, hogy megadták összes jogainkat. S mehetünk már nyugodtan Európába. Mi, akik mostoha gyermekként élünk saját, kiszipolyozott szülőföldünkön. Mi, vajon mik szeretnénk lenni?

A válasz egyértelmű. Bizton állítom.

Csíki Sándor

Direkt link                                         A lap nyitó oldalára











Levél Erdélyországból

(1. rész)

Egy szüretem otthon

Hát, édes húgom, én ma is felébredék szerencsésen, Isten segedelmével, s nem is akárhol, hanem az én drága jó szülőfalumban, a marosszéki Backamadarason. Ott, ahol a Nyárád ki-kiönt és szinte nótára kanyarog. Az egykori legénylakásban, a "kicsi házban" aludtunk a bátyámmal, amiben az volt a jó, hogy este sokáig beszélgethettünk. Ő így is korán ébredt, engem azonban költögetni kellett, ami most is az édesanyám feladata lett.

Első utam a pajtába vezetett, ahol édesapám és testvérbátyám már kínálgatták friss vízzel a marhákat. Dolog ott már nem sok volt, de azért bémentem én is, hogy töltsem a létszámot. Később hátramentünk a kertbe, tudod, a pajta megi, ahol a jószág a Nyárádra rúg. Ott ügyesen kezdtük csomóba rakni a törökbúza kóréját, mert azt a juhok télen erősen szeretik.

Morzsa kutyánk is ott sürgölődött a nyomunkban, tudta ő miért. Jó kövér mezei egeret fogott magának, így ha a vacsorája bizonytalan is maradt, a reggelit közülünk elsőnek fogyasztotta el. Mama azért nem feledkezett meg rólunk se, s nemsokára minket is asztalhoz szólított. Maradt még egy kevés a csirkepaprikásból. Az előttünk evő öt lány és két fiú unoka óriási pusztítást végzett a nyári konyhában. Aztán kirepültek az udvarra játszani.

Mi meggypálinkával kezdtük, amire nagyon ment a csirkepaprikás, habár a húsok közül inkább a karosszériát hagyták ránk a gyermekek. Igaz, mama és apó cserébe a finom falatokért, megkapták egy évi csókadagjukat előre már kora reggeliben. Mama közben minket is finom falatokkal lepett meg. Aztán megbeszéltük a napi programot.

Később apó és bátyus törökbúza-szedni mentek. Mama, Piroska húgom, Gyuri sógor, Mari-anyuka, én és a gyermekek szüretelni indultunk. Félóra alatt kint voltunk az itteni dombok közül legmagasabb Backa-tetőn. Szőlő kevés volt, de örömünk annál több, ezért jó kedvvel dolgoztunk. Mikor végeztünk a szőlővel diót szedtünk.

- Sanyó, jó a biódió? - bosszantottam nagyfiamat, aki felmászott rigónak a fára. Azért rigónak, mert főleg énekelt, de nem rázta a fát. Végül Gyuri sógor is felkapaszkodott, így aztán lekerült hamar a sok dió a földre. Végeztünk a szedéssel, aztán indultunk hazafelé. Kicsit lemaradtam elmélkedni. Jólesett egyedül bandukolni le a hegyen.

Gyermekkorom összebúvó falvait, rozsdabarnára mázolt erdeit, a kanyargó Nyárádot bámultam alant a magas kilátóról. Kéklő kökénybokrok, halk madárdal, messzi szekérzörgés kísérte utamat. Szinte minden hasonlított gyermekkorom ártatlan határára. Hirtelen keserves klánétaszó hasított bele a csendbe. Nehezen ismertem fel ezt a régi éneket. Aztán feltámadt bennem az elfeledett dal és hazáig többször elénekeltem:

"Székely asszony az én anyám, fáj a szíve lelke,
Hogy a székelyt az úristen ily nagyon megverte,
Földönfutó gyermeke a nagyvilágot járja,
Verje meg a nagyúristen ki a székelyt bántja.
Édesanyám ablakára rászállott a bánat,
Amióta udvarába idegenek járnak,
Mindenféle szennyes kendőt fújdogál a szellő,
Hogy is nézi, hogy tűri el, ezt a jóteremtő.
Ne sírj, ne sírj édesanyám, elmúlik a bánat,
Amikor majd udvaridba magyar fiúk járnak,
Piros, fehér rózsa nyílik harmatozó zöldben,
Visszajövök édesanyám tavaszra vagy őszre."

Közben a hollandusok által alapított öregek háza elé értem. Lágy rockzene szólt, a lakók ott sütkéreztek az udvaron a napon. Az iskola homlokzatán vadonatúj román zászló lengett. Otthon várt már a családom, édesanyám, a szülői ház. Mégis úgy éreztem, valami itt, ezen a tájon mára már nagyon-nagyon megváltozott.

"Földönfutó gyermeke a nagyvilágot járja, verje meg a nagyúristen ki a székelyt bántja" - ismételgettem a dal sorait és azokra gondoltam, akik szép sorban elmentek innen. Szerettem volna visszaforgatni az idő kerekét. Gyermekkorom után vágytam.

Pedig tudtam, hiába.

Ölel testvéri szeretettel, a te édes bátyád, Sándor.


Direkt link                                         A lap nyitó oldalára






Levél Erdélyországból

(2. rész)

-Megszállás alatt, fogságban-

Isten áldjon Benneteket, édes húgom! De azért minket se hagyjon el, mert eléggé elhagyott már ez a kerek világ, s jó hosszú ideig még magyar testvéreink is megfeledkeztek rólunk odaát, tőlünk nyugatabbra, kicsi anyaországunk határain belül. Pedig, ahogy egyik keserves bajtársam mondani szokta, tehetünk mi arról, hogy minden magyar testvérünkkel együtt indulánk csatába, de mi fogságba esénk. S ha ők szabadabbak, há vajon el kell felejtsenek teljesen bennünket, s nem illene-e néhanapján egy bátorító levelet s egy kis pakkocskát küldeni a rács mögé. Ezt nem sajnálhatják tőlünk, ha igaz magyarok s nemzettestvérek. Sze mi is ontánk vérünket a hazáért. S nemcsak a világháborúk idején, de annyi évszázadon át: ott álltunk a Kárpátokon, s ragadtunk fegyvert, ha ellenség veszélyezteté a magyar hazát.

Há nem mondom, a fiatal magyarországi demokratáknak azért eszükbe jutottunk, s néhány évvel ezelőtt sikerült kitalálni számunkra a magyar igazolványt. S a vele járó apró kedvezményeket. Főleg a sok gyermeket vállalók és a csemetéiket magyar iskolákban taníttató szülők jutottak nemrég szép kis pénzbeli segítséghez, így aztán egyre több erdélyi magyar család kezdte igényelni a lélekmelegítő, bátorító könyvecskét.

Na, ilyen okmányokat osztogatni indulék én, édes húgocskám, azon a késői, őszi délutánon. S el is baktattam csendesen nagyfiam élénk társaságában a nyárádszeredai buszmegálló felé. S arra gondolék útközben, hogy ez a magyar kiskönyvecske úgy kell sok embernek e tájon, mint ez a bágyadt napsütés, ami nem hozza vissza a Trianon előtti nyarakat, de legalább melenget. S miközben fiam kíséretében haladtam a főtér ortodoxok által bitorolt része felé, próbáltam kíváncsiskodó lurkómnak is elmagyarázni, mire jó ez a nemzeti-címeres okirat. Azt azonban, hogy mire jó, ez az ide betolakodó ortodox hajlék, Nyárádszeredában emberfia meg nem mondhatja, nemhogy ártatlan gyermekeink értsék. Ott, azon az ellopott helyen szálltam fel a buszra.

Aztánk kikanyarodánk egy-kettőre a szentannai Kilátó felé, ahonnan Orbán Balázs leírása szerint tíz magyar templomtornyot is megszámlálhat az erre tévedő, s itt megnyugodni lepihenő vándor. Onnan a sűrű erdőn át Rigmány felé döcögtünk, hogy a fákon túl, lábunk alatt kitáruljon a kicsi völgy, amelyben e falu nyugszik. Olyan kicsi, hogy bé lehetne fedni, ahogy mondják errefelé. S annyira érdekesen beszélnek itt az emberek, hogy emlékszel, kicsi húgom, a nyáron meg is álltunk egy cseppet ott, s egy öreg bácsit megbeszéltettünk rendesen jókedvében.

Havadon leléptem az ócskavasnak beillő buszról, mert a járgány a valamikor pirospárizst termő Geges felé vette az irányt, de nekem Vadasd felé kellett vinni a 47 könyvecskét és a jóreményt. Örvendtek nekem a családok s a könyvecskéknek ugyanvalóst, habár volt aki aggódott azért, hogy mi lesz, ha ő most az igazolvány miatt nem kaphatja meg a magyar állampolgárságot. Gyúrtam a sarat és sok szegény családot megleptem, akik mind melegen fogadtak, de takargatták szégyenlősen kilátszó árvaságukat és nyomorúságos életüket. Fogytunk Erdélyben kb. 250 000-rel az eltelt 14 év alatt, de a csüggedtséget és a kilátástalanságot, vajon ki tudná mostanság számokban pontosan kifejezni? Talán a tengernyi csillag, ami fejem fölött anyátlan kezdett pislogni, ábrázolná csak hitelesen a mi nagy elesettségünket, édes húgom. Ezekkel a gondolatokkal mentem kifelé Vadasdból, s távolodtam el az egykori almaparadicsom épületmaradványaitól, amik mára már egy elhagyott krematóriumra emlékeztetnek.

Mikor hazaértem szerencsésen, azért megnyugodva állapítottam meg, hogy ameddig el voltam hazulról, nem épült fel Nyárádszereda főterén a román templom. S egyből megerősödék abban a hitben, hogy ha ők nyakra-főre hagymakupolákat építenek, mi se maradhatunk restek. Naponta építenünk kell: lelkeinkben. Magyar nemzettudatot, ékes anyanyelvet, megtartó hagyományokat. De addig is kell magyar igazolvány, kell kettős állampolgárság, kell autonómia. S az jó, ha néha gondol ránk a vén Európa, de azért fogjuk jóval szorosabban ezután egymás kezét. A szabadabbak s a fogságban maradottak.

Ölellek szeretettel, édes húgom, a megszállás alatt élők nevében, szerető bátyád, Sándor.

Vissza az első részhez
Vissza a második rész elejére


Direkt link                                         A lap nyitó oldalára












Levél Erdélyországból

(3. rész)

- Székelyek, mint felkiáltójelek-

Hát édes húgom, én újból nem tudék helyt ülni, s elindulék egy álmos vasárnap délután arrafelé, amerre te soha nem jártál, de még járhatsz. S a Nyárádmente "szent hegye", a Bekecs felé vevém az irányt, hogy lássam közelebbről ezt az 1080 méter magas tetőt, ami Csonka-Magyarország teteje lehetne, sze` magasabb a híres Kékes-tetőnél. S akármelyik, kicsi-magyarországi hegynél.

S ahogy karikáztam felfelé, há` má` Andrásfalva felső végében nem kitárulkozott előttem ez a csodálatosan szép magaslat. Közben felfedező utamat kétoldalt erdőtakarta dombok vigyázták, s a Kis-Nyárád is ott tekergett hol balra, hol jobbra tőlem, akár egy gazdáját kísérgető kicsi kutya. Az őscsend, az őstermészet, a sok érdekes domborulat csalogatott felfelé a hegynek.

A szerény Székelyberét, Berekeresztúrt, s a környék falvait fáradt határpásztorként kopott ruhában, de ragaszkodón őrizte a keresztúri erődtemplom. Már Bere előtt rám köszönt és illedelmesen kihúzá magát a közeledésemre. Mert nemcsak a székely róvásírás értékes jeleit, de komor méltóságát is megőrizte e szent hajlék ezen a halódó helyen.

Mert édes húgom, hiába lett pár héttel ezelőtt a Nyárádmagyaróstól leváló Székelybere a környező falvak községközpontja, attól még kilátszik a feneke a nadrágból. S az odavezető út foghíjasabb, mint egy összeaszott vénasszonyszáj. Sok helyen el is tűnt teljesen az aszfalt az országútról.

Közösségi élet egyetlen épületben mocorgott csak errefelé. A falu kocsmájában üldögélt néhány borostás arcú ember, és olcsó székely köményesük fölé hajoltak. Pattogott a tűz a fával megpakolt dobkályhában. Itt legalább melegedhet az ember. Nem is mentem fennébb. Hideg szél verdesett, s a Bekecs is felrakta már közben kényelmes, fehér bundasapkáját a fejére.

Egy eladó házat kerestem. A késdobáló törzsvendégei rögtön tudták, hol van ilyen ház, hol lakik az egyik örökös, honnan kell a kulcsot elkérni. Hát édes húgom, esküszöm, azt hittem, ilyen kicsi ház nem is létezik. Pedig ott állt szomorkodva előttem a faluvégen. S rögtön az állatkertes vicc jutott róla eszembe a székelyekről.

Tudod a székely, amikor először vitte el életében a fiát az állatkertbe, az óriáskígyó előtt megállt a gyermek, s megkérdezte: - Há` édesapám, e mi ? - Ez fiam, óriásgiliszta - mondta magabiztosan az öreg. Amikor a teknősbéka előtt lassítottak le, újból megismételte a kérdést a csemete. - Há` fiam, ez óriástetű, sze` te is látod - vágta ki a rezet megint a székely. Na, de a kengurunál felment a cukra egyből, s azt mondta nagy mérgesen:- Dugulj bé gyermek, sze ilyen állat nincs es!

De a kicsi házikó volt, létezett s ott árválkodott azon az elhagyatott helyen. Egy rendes, takaros portán, egy család valamikori küzdelmes életterén. Csepp fatornáccal, bor nélküli borospincével, omladozó kőkúttal, veteményes kertecskével és egy erdőfelé nyúlánkozó szántóterülettel körülvéve.

Itt felejtették szomorkodó felkiáltójelnek. Akár ezt az elnéptelenedett kicsi falut, és ezt a valamikor élettől zengő, takaros kis völgyet. Vagy akárcsak bennünket, festői őstájainkat, s ezt az egész Székelyföldet. Ennyi maradt népünkből, a rendtartó székely faluból, a több évszázados belső önrendelkezésből.

S jól tudom, édes húgom, szavam pusztába kiáltó szó… Mert a "sikert sikerre halmozó", ránk telepedett vezetőink, úgyse hallják meg a székely ember kétségbeesett jajkiáltását. Aki már szinte mindenét elvesztette. Rendtartó faluját, vérrel szerzett kiváltságait, megtartó autonómiáját.

De azért itt marad ordító felkiáltójelnek, akár a kicsi madárfészek-ház a székelyberei faluvégen. Amit talán belak egyszer még valaki, ha visszajönnek gyermekeink, mint fecskék a tavaszi kikeletre.

Addig is gyertek tük, legalább nyaranta egyszer, édes húgom, hogy lopjatok csepp reményt szíveinkbe. Mi örökké várunk, s itt vagyunk, akár a vén Bekecs.

Ölellek szeretettel, édes bátyád, Sándor.

Vissza az első részhez
Vissza a harmadik rész elejére


Direkt link                                         A lap nyitó oldalára











Levél Erdélyországból - 20 év múlva
 A helikopter újból felszáll

Nyárádszereda, 2024 október 23.

Isten áldjon Benneteket, Édes Húgom! De azért minket se hagyjon el, különösen most, ezekben az döbbenetes órákban. Hihetetlen történelmi események szemtanúi vagyunk ugyanis itt, a véráztatta Székelyföldön, s szerte egész Erdélyországban. Ha hiszed, ha nem, nálunk is öszeomlott az egypártrendszer. Az utolsó Kárpát-medencei, magyar, kommunista-típusú berendezkedés. A tulipános diktatúra. S képzeld el, a kondukátor pár is elmenekült. A marosvásárhelyi Városháza erkélyéről. Helikopterrel.

Hiába ígért a Kultúrpalota elött összegyűlt "huligánoknak" a Nagyfőnök fűt-fát, végül mégiscsak el kellett menekülnie. Még szerencse, hogy az SZKT, a TKT, a TET és az Operatív Tanács tagjai résen voltak. S kéznél volt Arafat helikoptere. Az igazság az, hogy pár nappal ezelőtt a nyárádszentmártoni események már nagyon aggasztóak voltak a Párt vezetői, de kicsi családom és szűk baráti köröm számára es. Nyárádszentmártonban az unitárius parókia előtt hatalmas tömeg gyűlt össze múlt vasárnap délután, annak érdekében, hogy a helyi ellenálló lelkész elhurcolását megakadályozzák.

Az erdélyi magyar egységpárt bizalmi emberei éveken keresztül lehallgaták a tiszteletes maroktelefonját, ellenőrizték emiljeit, majd házi őrizetet rendeltek el számára. A lázadó pap szégyentelen bűne az volt, hogy drótpostán keresztül folyamatosan tájékoztatta a Kossuth Rádió Vasárnapi Újság című műsorát az erdélyországi kilátástalan helyzetről. Arról, hogy 35 évvel a temesvári forradalmi események után Erdélyországban még mindig egypártrendszer működik. S a Lenin elvtársra egyre jobban hasonlító, magyar Nagyvezér több mint harminc éve kegyetlen diktátor-elnök és tejhatalmú uralkodó.

Elég sok erdélyi magyar értelmiségi sérelmezte, hogy a magyar Párt XXI. kongresszusán újra visszaválasztották elnöknek a kopasz költőt, akinek már így is túl sok mandátuma van, pedig a fiatal titánok ott tolonganak lihegve körülötte. Azonkívül ő a párt örökös államfőjelöltje, annak ellenére, hogy még mindig nem beszéli élvezhetően a román nyelvet. Azért az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy magyarul és bikkfanyelven már elég folyékonyan szónokol és egyre ritkábban ö,ö,ö-zik. Mások azt kifogásolták, hogy túl sok titulája van. És ezek az összehalmozott funkciók fejlesztették ki benne a diktatorikus hajlamokat. Soha nem ment a nép közé hétköznapiasan (csövesnek öltözve és parókában) vagyis álruhában, mint Mátyás, az igazságos.

De, lássuk csak, milyen címei vannak? Először is szenátor. Aztán ő a Minden Erdélyi Magyarok Pártjának főelnöke. És többek között "örökesélyes" román államfőjelölt. Az Erdélyi Magyar Televízió vezetőtanácsának tagja. A román állami háztartásból csordogáló lejeket osztogató: Communitas Alapítvány kurátora. A magyarországi költségvetésből átutalt forintokat kezelő: Illyés Közalapítvány erdélyi alkuratoriumának vezetője. A marosvásárhelyi Látó irodalmi folyóirat főszerkesztője. Számos könyvkiadó, tankönyszerkesztő és igazgatói tanács tagja. Szinte az összes erdélyi magyar közméltóság, pénzosztótársaság és gittegylet tejhatalmú főnöke.

Mára már az erdélyi magyar parlamenti képviselet, az erdélyi magyar igazságszolgáltatás, sőt a romániai magyar írott és elektronikus sajtó is a kezében van. Aki bírálni merészeli, elbúcsúzhat a pályázati pénzektől, a költségvetési finanszírozásoktól, a saját civil kurázsijától és politikai karrierjétől. Fagylalt vagy galamb, ez a jelszava. Nyalsz vagy repülsz, a politikailag gyengébben informáltak nyelvére átfordítva. Egyesek jobban félnek tőle, mint egykor a Kárpátok Géniuszától. Mert minden másként gondolkodót "teljes nyitottsággal" kiátkoz. S ha valakire rámondja, hogy hűtlen és egységbontó, az időtlen időkig megsemmisül az erdélyi magyar közélet számára.

Nem csoda, hogy a Székely Nemzeti Tanács vezéregyéniségei, akik 21 évvel ezelőtt a területi autonómiát erőltették Székelyföldön, Magyarhonba menekültek polgármesterei és megyei tanácselnökei elől. A Magyar Polgári Szövetség vezetői húsz éve sínylődnek a nagyenyedi börtönben, ahová aláíráshamisítás miatt záratta őket a Lenin arcú Kondukátor. Ellenjelöltjeit az elnökségre sorban kigitteltette, ezért jó részük menedékjogot kért az Amerikai Egyesült Államokban. A Duna-deltában egy munkatábort létesített, ahova azokat a pedagógusokat deportáltatja, akik nem veszik ki részüket az aláírásgyűjtésekből, nem konszpektálnak a Párt politikai összejövetelein és nem énekeltetik el minden reggel, órák előtt a nebulókkal a szocialista Internacionálét.

Ő egyébként az autonómia elkötelezett híve. Több, mint 20 éve. Ideológiájának gyakorlati eredményei egyre nyilvánvalóbbak. Elérte például azt, hogy 32 éves uralkodása alatt Erdély magyar lakosságának lélekszáma 1 millió alá essen. S az erdélyi városokban a magyarok részaránya mindenhol 20 százalék alá kerüljön. Ezzel teljesen maga mellé állította a többségi románságot, akiknek legendás érzékenységét féltve óvja. Egyedül Székelyudvarhelyen maradt többségben a székely-magyarság, mert ott egy vastag nyakú, nacionalista, radikális, csavaros eszű székely polgármester teljesen elzárkozott a homogenizálás elől. De akivel még mindig nem ült le tárgyalni. Pedig 22 éve készül. Hogyisne, hogy még legitimizálja a kis mitugrálszt...

Főleg a kulturális autonómiát tűzte zászlajára félelmet nem ismerve. És erre fel is esküdözött még államelnök-jelölt korában. Vállalva a hatalmas nyomást, ami vállaira nehezedett. Mert milyen jó, hogy a testnevelést és a kézimunkát végre magyarul tanulhatják az erdélyi kisiskolás gyermekek. A földrajzot és a történelmet még nem. De hát az, mindannyian tudjuk, sértené a többség érzékenységét. Azért vannak még magyar nyelvű középiskolák Erdélyben. (Csak diákok nincsenek már.) Az egyik líceum éppen Bukarestben székel a magyar kormánytagok, a tisztségviselők, az igazgatói tanácstagok, a besúgók, a tányérnyalók, az irodavezetők és a parlamenti képviselők gyermekeinek részére. A híres Sapientiat éppen a napokban keresztelték át Petőfi-Shiller-Vadim-Funar-Iliescu egyetemnek, az erdélyi multikulturalitás jegyében.

A földeket és az erdőket azért mindenhol visszaadták. A román államnak. És a fa-báróknak. Nehogy a székelyek eladják ezeket is elkeseredésükben. Akik ugyebár napszámban dolgoznak nyáron a magyarországi szántóföldeken, télen pedig a román tulajdonú, kommunista típusú erdélyi téeszekben. De rabmunka az van bőven az Unió által idetelepített gyárakban. S kenyér is akad. Igaz, csak jegyre. Vajat, olajat és csokoládét az egységpárt üzleteiből lehet legkönnyebben beszerezni. Egy kis összeköttetéssel. Euróért. Napi négy órán keresztül villanyáram is van a lakásokban. S a személygépkocsik már biogázzal működnek. Amit szintén jegyre adnak. Havonta öt literrel. Különben úgyse lehet saját autóval közlekedni, csak minden második hétvégén. Egyik vasárnap a páros rendszámúak, másik vasárnap a páratlanok mehetnek.

De az Erdélyi Magyar Televízió napi két órán át magyar adást sugároz. Igaz, ebből egy órát a Romániai Magyarok Géniusza használ fel. Emlékezetes kampánykörútjainak videoklippjeit mutatja be, esszé formájában és bikkfanyelven megírt politikai beszámolóit magyarázza, majd gyermekverseiből olvas fel főleg a felnőtt mesehallgatóknak. A marosvásárhelyi Vörös Tulipán nevű, legolvasottab megyei napilap naponta interjút készít az elnök-zsenivel, aki ezekben az beszélgetésekben soha nem ö,ö,ö-zik. És szinte soha nem felejt el, mindjárt jó nagyokat ütni az egységbontók, a radikálisok, a forrófejűek, a Párthoz hűtlenek, a palástban szolgálók, a trapéz nadrágban járók és a parokát hordók táborán. Ha éppen elfelejti elitélni ezeket a szakadár lelkeket, a hűséglap baloldali, vörös, szolgalelkű riportere szivélyesen elvégzi helyette a piszkos munkát. A judás pénzért.

Ezek után nem értem mit akar ez az izgága lelkész? Miért próbálja mindenáron a Kossuth Rádió hullámain keresztül megzavarni a Párt híveinek fejét? Örvendjen, hogy még nem szakadtak szét az erdélyi magyarok. Akiknek az egység szent. Mégha belehalnak akkor is. És a magyarországi "ádzsentúrák" és a fiatal demokraták miért ütik bele az orrukat egy erdélyi Párt dolgaiba? Küldjék csak a forintokat, a többit majd elintézi a Kondukátor. Aki nem tűr beleszólást sehonnan. Csak román oldalról. Mivel tudjuk, azok érzékenyek. De azért ő szót tud velük érteni. Kis lépésekben. Protokollumos alapon.

Ott van például a nyárádszeredai Bocskai szobor. Azt is ki lehetett szabadítani. Pedig már senki nem remélte. Ott áll a kisváros főterén és hirdeti a szabadságot. S kit érdekel, hogy mellette tornyosul a vadonatúj ortodox katedrális. Elvégre az is kell, hát Romániában élünk. S a református templom előtti Megbékélés Park kit zavar? Jól elfér ott egymás mellett: Horia, Closca és Crisan. S velük szemben Antonescu,Vadim, Iliescu, Paunescu, Dracula és Ceausescu. S ha már megbékélésről beszélünk, hát a mócvidéki mészárlások vezéralakját Avram Iancut sem hagyhatták ki. Alig látszik Bocskai, de ő is ott van. Békésen. A többségi főalakok hiper érzékenységére ügyelve.

S ezek után nem szégyellik magukat a fenyőfások, a székelytanácsosok, és a területi autonómiások? És azok a hálátlan másként gondolkodók, akik az Ellen-Tulipán nevű szamizdat újságot szerkesztik. Vagy akik ízléstelen internetes oldalakon bírálják a Pártot és annak sokoldalúan besimult, agymosott, dúsgazdag géniuszát. Ahelyett, hogy a Vörös Tulipánban mondanák el véleményüket. Szóban, mert írásban az életben nem jelenhetik meg. De az Erdélyi Raportban azért néha megjelenhetnének az értelmiségiek, akár a székelyudvarhelyi polgármester, akit házifeladatszerűen mocskolnak a Párt raport-őrei.

Hát, édes húgom, én mostanában tényleg nem értem az erdélyi magyarokat. Mi a francnak mennek tüntetni? Semmi értelme. S most látom né a tévében, hogy elfogták a Géniuszt. S szemtelenül faggatják. S el akarják ítélni, mint egy hazaárulót. Pedig milyen drága jó ember. A légynek se ártott. S hogy védte az egységet. S mennyire akarta az autonómiát. Főleg a kulturálist. S mindenkivel tárgyalt. Na jó, kivéve a csavaroseszű udvarhelyi polgármestert. De mindent megadott erdélyi magyar testvéreinek. Főleg a klientúrájának. És a románok érzékenységére tényleg mindennél jobban ügyelt. Még a székelyekénél is jobban. Sokkal jobban.

S most főbe akarják lőni. A forrófejű székelyek. Az egységbontók. De látom nem hagyja magát. S megdöbben. S nem nyilatkozik! Csak és csakis: a Nagy Nemzeti SZKT előtt...

Na, Isten áldjon benneteket, édes húgom! Rohanok tulipános zászlókat és tagsági könyveket égetni. Ez most a trend.

Ölel, bátyád, Sándor

Vissza az első részhez
Vissza a levél elejére


Direkt link                                         A lap nyitó oldalára









Dél-Tirol, te Alpok csillaga!

Találkozásom Autonómia Asszonnyal

(első rész)

Autonómia Asszonnyal Dél-Tirolban találkoztam először s talán utoljára életemben. Azért neveztem el így az öreg hölgyet, mert igaz, kedélyesen elbeszélgetett velünk, de ha jól emlékszem, a nevét nem árulta el. Vagy én felejtettem el ilyen hamar? A lényeg az, hogy kedvesen mosolygott ránk virágos villája elől, aztán betessékelt néhány szóra Petőfi-hof nevű hajlékába, hogy az autonómiáról faggathassuk.

Autonómia Asszony az önrendelkezés minta-földjén Tirol nevű városkában látta meg a napvilágot és Észak-Olaszországnak azon a tájékán éldegél, amit az osztrákok Dél-Tirolnak (Süd-Tirol), az olaszok viszont Felső-Adigenek (Alto-Adige) neveznek. Ezt a csodás földet sok helybéli szerint Hitler adományozta Mussolininek, aki elvbarátja és cinkostársa volt a törpe gazembernek a második világháború idején. Magyar útikönyvünk szerint 1918-ban csatolták el először, akárcsak a mi Erdélyünket.

Autonómia Asszony a második világégés korában született. Aztán egy napon arra ébredt, hogy szülőhazája már nem Ausztriához, hanem Olaszországhoz tartozik. Mert így döntöttek a nagyok, akik az ő kicsi feje felett hirtelen átrajzolták a határokat. Természetesen az őslakók megkérdezése nélkül. Így lett akarata ellenére már zsenge gyermekkorában olasz állampolgár. Hazátlan.

Autonómia Asszonyékat ez a változás kegyetlenül érintette. Példának okáért abban az időszakban az iskolában csak olaszul tanulhattak a büszke dél-tiroliak. Minden eszközzel igyekezett beolvasztani őket a fasiszta diktátor, akárcsak bennünket nem is olyan régen a suszterből lett félanalfabéta kondukátor. Adójukat kegyetlenül elszívta Róma, és abból a pénzből csak nagyon keveset kaptak vissza, hogy szűkebb hazájukat fejleszthessék. Vagy életüket szebbé tehessék.

Autonómia Asszony életében a hatvanas évek elején állt be a várva-várt fordulat. Dél-Tirolt autonóm, önálló tartománynak nyilvánították az olaszok. Tirol városka, a tiroli grófok komor várának csinos kis települése is elindult az önrendelkezés útján. Az egész elcsatolt vidék felvirágzott, ahogy a nagykönyvben meg van írva. Ottmaradt a sok adó, beindult a turizmus, megint német iskolába járhattak a tiroli lurkók.

Autonómia Asszony szerint, azért ez nem ment olyan egyszerűen. Igaz, ő nem hallott arról, hogy vér folyt volna akkoriban. De mások szerint apró robbantgatások, fenyegetések azért voltak. S völgyzáró gátak felrobbantását is kilátásba helyezték a mindenre elszánt autonómia-megszállottak. Persze a politika is keményen dolgozott. Szívós, radikális tárgyalások árán lehetett csak elérni az áhított önrendelkezést.

Autonómia Asszony most jól van, köszöni szépen. Egyedül éldegél az Alpok koszorúzta völgyecskében, amelynek több középkori vár, igazi sasfészek őrzi a nyugalmát, méltóságát. Minden méternyi terület szőlővel, almafával vagy más, valamilyen értékes gyümölcsfával van beültetve. Tisztán, pontosan, ésszerűen, németesen. Tarka panziók gyöngysora díszíti a hegyoldalakat, a csobogó patakok völgyeit. Jólét van és nyugalom.

Autonómia Asszonynak is van panziója Tirolban: a Petőfi-hof. Nagy költőnk arcképe ott lóg a bájos nyaraló folyosójának falán. A tulajdonosnő szerint vendégháza a lánglelkű zsenié volt egykoron. Kételkedve hallgatom a feltételezést, akárcsak nemrég otthon azt a "kutató"-mesét, hogy a világszabadság magyar költője nem is esett el Erdélyben, a fehéregyházi csatatéren, Segesvár mellett.

Autonómia Asszonyt szép világában hagyjuk hiedelmével, beteljesedett életével, mindennapi félelmével együtt. Mert búcsúzóul azért utánunk dobja. Az autonómiát nem csak meg kell szerezni, hanem meg is kell tartani. És kicsit fél még mindig sok őslakó attól, hogy visszafordulhat az idő kereke.

Mindenesetre egy életre bebizonyították számomra a derék dél-tiroliak, hogy csak egyenes gerinccel, felemelt fejjel és szabadon érdemes élni, ebben a köpönyegforgató, összeharácsoló, puhány világban. És Erdélyországban sem hajthatja egyetlen magyar ember se álomra a fejét, ameddig gerincünk ki nem egyenesedett.

Mert a havasi gyopár, az Alpok csillaga, ahogy az olaszok nevezik ezt a védett virágot, nem csak Tirolban ékesíti a hegyeket. Megél Székelyföldön, a székely ormokon "es". És arra figyelmeztet, álljunk talpra és önrendelkezzünk. Szívósan, egyemberként, gyávaságot nem ismerve.

Mert élni csak így érdemes. Nyelvedben, kultúrádban, nemzetedben. És jólétben. Ahogy Autonómia Asszonyék élnek.

Csíki Sándor


Dél-Tirol, te Alpok csillaga!

Találkozásom Autonómia Úrral

(második rész)

Autonómia Úrral Bozenben találkoztam. Meránból hazafelé jövet. Bozen (Bolzano), Dél-Tirol tartomány fővárosa, egy kb. 100 000 lakosú település ugyancsak meseszép környezetben elhelyezkedve. A hófehér Dolomit-hegyek, mint pehely habdíszek egy csokitortán, ott tornyosulnak könnyedén a város felett. Az útikalauz szerint itt is németül beszélnek az őslakók. Nekem azért jóval több olasz szó ütötte meg a fülemet. De kétnyelvű feliratok azért itt is vannak ipari mennyiségben. Akármerre bámul az ember.

Autonómia Úr szerintem a nevét is említette. De sajnos nem jegyeztem meg. Ott ült egy park kopott fapadján másik két "csöves" ismerőse társaságában. Valahol a bozeni távolsági buszállomás közelében. Jó három percre a főtértől. Ahol éppen tiroli népviseletbe öltözött fiatalok zenéltek. Egy virító virágokkal, havas hegyeket ábrázoló óriásplakáttal felcicomázott emelvényen. A turisták gyönyörűségére.

Autonómia Úrnak elég volt az ő baja, nemhogy fúvószenekart hallgasson. Hetven felé iparkodott akárcsak Autonómia Asszony. De sokkal szomorúbb volt a szeme. S egy kicsi német kivagyiság is volt a tekintetében. Jó-jó, tudja, fontos az autonómia, de egy tányér meleg leves azért most jobban érdekelné. S egy lakás, ahol lehajthatja a fejét. Hogy ne kelljen csöveznie. Mert ők, a hajléktalanok valahogy kiestek a képből. Se a hatalmon levő nemzet, se a saját fajtájuk nem segíti őket.

Autonómia Úrnak azonban még ilyen szárnyaszegetten is kemény volt a gerince. Tetszett egyenes tartása és az a mód, ahogy előadta, hogy ő azért német. És gyermekkorában csak olaszul tanulhatott az iskolában, de azért a német nyelvet tökéletesen beszéli. És a dél-tiroli nép igenis kiharcolta magának az önrendelkezést. És ez jár nekik. Ősi jussuk. Nem tudja, voltak-e áldozatok, de ha voltak, akkor is megérte. Mert számukra ez lételem.

Később a hármas csoportból egy másik parklakó is bekapcsolódott a beszélgetésbe. Hajléktalan Autonómnak neveztem el magamban. A harmadik üldögélő flegmán igazgatta koszos műanyagzacskóját a lába előtt.

Hajléktalan Autonóm szerint főleg azért jó a dél-tiroliak önkormányzása, mert az adók nagy része helyben marad és gyorsabb az ügyintézés. Nem kell mindenért Rómába futni. Igaz, a rendőrségen, a törvényszéken vagy bármelyik helyi hivatalban ismerni kell az olasz nyelvet. Szerinte Ausztria nem nagyon segíti őket, az itteni egyszerű embereket. Neki arról sincs semmilyen igazolványa, hogy ő az osztrák nemzet tagja. Kettős állampolgárságot azonban kaphatna, ha huzamosabb ideig Ausztriában lakna.

Hajléktalan Autonómnak viszont teljesen másak a problémái. Ő fedelet szeretne tudni a feje felett. S gondolom, a ház mellé szép feleséget, sok gyermeket. Hiszen úgy néztem, rég elrúgta már a harminc évet. Szóval az önrendelkezés az ő gondjait nem oldotta meg. Ennek ellenére, látszott rajta, hogy ő is büszke arra, hogy osztrák, hogy tiroli, hogy szabadságban élhet. És ha nem is lett az autonómia nyertese, azért tudja, hogy szükség van erre. Népe, szülőföldje, az egész vidék érdekében.

Hajléktalan Autonómot pont ezért szerettem meg. Elégedetlenkedő stílusával, sült galambot váró lustaságával, mackósan gömbölyödő pocakjával együtt. És helyet szorítok neki is szívemben, hogy Autonómia Asszonnyal és Autonómia Úrral egy képzeletbeli ócska padon, a havas Alpok alatt ráérősen elbeszélgethessenek. Német nyugalommal, kimérten, de ráérősen. Ebben a rohanó létben.

Az én Igazi Autonómiám közben csendes szívvel figyelheti őket. Mert ő már azelőtt beköltözött a lelkembe. De róla egyelőre nem írhatok többet. Egyszer, talán, ha már célba érkezett...

Szinte el is felejtettem.
Nem-autonóm olasz barátaim autonómia-fürkésző barangolásaim alatt elég gyakran ott voltak mellettem. Az csak természetes, hogy ők a saját népüket mindennél jobban szeretik. Ezért gyakran úgy érzik, hogy túl sok privilégiumot biztosít az önrendelkezés a dél-tiroliaknak. És elnyomják az ott élő olaszokat.

Nem vitatkoztam velük.
Egyszer, talán, ha ők is kisebbségbe kerülnének, jobban megértenék a mi helyzetünket. De azt kívánom, ezt azért soha ne érjék meg. Úgy legyen.

Csíki Sándor
Direkt link                                         A lap nyitó oldalára












KISZ-irányítók másodvirágzása


A nap megállt az égen. Pápaszemet tett, úgy csodálkozott. Valahol a zavaros Nyárád mentén, Erdélyországban.

Egy álmos kisváros kissé parázs tanácsülésén az RMDSZ mindig nyakkendős, helyi múmia-elnöke méltóságteljesen szóra emelkedett. És megadta az értékes útmutatást. Ultimátumszerűen. Akárcsak KISZ-irányító korában, annak idején. Hangja - vészharang búgása véres időkben - átjárta a tanácsépület ódon falait. Ijedt, kicsi legyek szárnyukkal szalutáltak a falon, mint vörös nyakkendős pionírok május elsején. Életemben először egy pillanatra bántam, hogy nem voltam párttag az átkosban. Jó lenne most előkotorászni a fiók fenekéről a piros könyvecskét. Ki tudja, milyen idők várnak ránk ezután...

Egy dolog azonban már akkor és ott holtbiztos volt. A KISZ egykori és az RMDSZ jelenkori nyárádszeredai főnöke határozottan kijelentette, autonómiáról akkor és ott tilos beszélgetni. Majd eljön annak is az ideje. Mint a szalmakalapnak.

Szegény, szolgalelkű, túlbuzgó, régi-új „értékes útmutató". Most az egyszer nem figyelt oda. Pedig „missziója" van, ő nem hibázhat. Ráadásul egész életében leste, merről fújnak a szelek. Így lehetett mindkét elnyomó apparátus hűséges, mindig szolgálatos útmutatója. Erre melléútmutat. Hiába na, már ő se a régi. Pedig milyen csodásan irányította egykor fiatal elvtársait a nagy Szovjetunió felé. De most, hogy akar bevinni bennünket a másik bazi nagy Unióba? Az Európaiba. Mert elvtársak, képzeljétek, benne vagyunk mi is a következő ötéves tervben. Tessék koncentrálni öntudatosabban!

Szóval azt mondta azon a sorsfordító, késői délutánon közéletünk kaméleon szereplője, hogy itt most nem beszélhetünk semmiféle autonómiáról. Majd ő szól, gondolta magában, hogy mikor és hol lehet téma, ez a kényes micsoda. Erre fel, mit ad Isten, másnap reggel minden erdélyi magyar újság tele van Markó Béla legújabb korszakalkotó mondatával: „Párbeszéd az autonómiáért!" Elvégre benne van az RMDSZ programban. Jó tizennégy éve. S most eljött hirtelen az ideje. Mint a szalmakalapnak.

Erről jut eszembe, nekünk erdélyi magyaroknak még KISZ-aktivistákból és RMDSZ-propagandistákból is csak a hitványa jutott. Bezzeg a magyarországiaknak van egy Gyurcsány Ferencük. Aki szintén KISZ-emlőkön nevelkedett. De már Kiss Péter kancelláriaminisztert is maga mögé utasította. Pedig Kiss is KISZ-irányító volt fiatal korában. Nemcsak kis(z) ideig.

Lehet, hogy mégse működik annyira jól az internacionalista, posztkommunista, vöröscsillagos káderképzés? Kevesebb pezsgőt, elvtársak! És jóval több politikai információt. Hisz megvannak még a régi struktúrák... Az internet korában, hogy lehet ekkora bakot lőni? Koncentráljatok folyamatosan! Nyakatokon az éppen soron következő Unió. Csak át kell öltözni hozzá. A piros nyakkendő helyett vegyétek fel a kékcsillagost! Eljött ennek is az ideje. Mint a szalmakalapnak.

Le kell porolni hamarjában a régi, vásott jelszavakat, Markó elvtárs! S tessék lecserélni minden rosszul tájékozott, elmeszesedett pártkatonát! Vészesen közelednek a parlamenti választások. Sok-sok autonómiát kell ígérni a népnek. Ipari mennyiségben. Reggel, délben, este. Éhgyomorra. Kis(z) és nagy lépésekben. S máris megvan az új mézesmadzag. Akár a kettős állampolgárság ügye 2000-ben. A választások után aztán ezt is szemétre dobjátok. De most figyeljetek oda, elvtársak! Mert elképesztően édes, véresen aktuális Erdélyben ez az új mézesmadzagotok. János bácsi biztos beveszi. Mint tyúk a gilisztát.

Szervezzetek színlelt párbeszédet az autonómiáért! Orrvérzésig. Főleg a süketek közt. Elvégre itt az ideje. Mint a szalmakalapnak.

Csíki Sándor
Direkt link                                         A lap nyitó oldalára









Magyarnak megmaradni szegényen és árván is

A romániai árvaházak siralmas állapotáról rengeteget cikkeztek az utóbbi időben egyes szemfüles nyugati tollforgatók. Főleg az 1989-es fordulat után tárták fel sokan az ilyenfajta "gyermek-kombinátokban" uralkodó borzalmas helyzetet. Filmek hosszú sora mutatott be megrázó felvételeket ezen intézeti gyermekek szomorú sorsáról. Hogy milyen rosszul bánnak velük, hogy milyen középkori komfortban élnek, hogy milyen szánalmas, állati állapotok közt alszanak, táplálkoznak, tisztálkodnak. S hogy milyen kevés szeretetet kapnak. S hogy néha meg is fenyítik őket. Vagy janicsárokat nevelnek belőlük. Pontosabban: ro-mániában szenvednek.

De egy dologra sajnos nem figyeltek fel ezen rámenős, szenzációt kereső, nyugati demokráciákban felnevelkedett profi sajtósok. Nevezetesen arra, hogy ezekben a gyermekvédő központokban elrabolják a nyelvét, az identitását, a nemzethez való tartozási jogát is ezeknek a kicsi embereknek. Mert tapasztalatból tudom, hogy amikor beviszik őket ezekbe az agymosó központokba még "jó napottal" köszönnek a felnőtteknek, de pár év múlva már csak "buna ziua" jön ki a szájukon. S ugyanez történik a vallásukkal is. Mindegy, hogy milyen vallású volt azelőtt a kicsi lurkó. Lehetett katolikus, református, unitárius, evangélikus, netán más felekezetű, itt ezekben az intézetekben az ortodox istent fogja imádni egy idő után. Az csak természetes, hogy írni-olvasni is románul tanítják meg ezen botladozó nyelvű csemetéket. Elvégre ez az állam nyelve. És mindannyian ro-mániában szenvedünk.

Na, ezért van óriási jelentősége a nemzetmegtartás szempontjából annak a tevékenységnek, amit Böjte atya kifejt. Mert azok a székely-magyar ajkú gyermekek, akiket ő a szórványból, a nehéz anyagi helyzetből kiemel, és akikre gyermekotthonaiban gondot visel, biztosan megmaradnak annak, aminek egykor születtek. Hitben nevelkednek, anyagilag se nélkülöznek, és anyanyelvükön tanulják meg önkéntes nevelőiktől a betűvetést, az olvasást, a számolást. És ezekből már nem nevelhet janicsárokat a ránk telepedő, az élettért előlünk elvevő, félelmetes hatalom. Amely Erdélyben, sok magyar településen valóságos előretolt román helyőrségként tartja fenn ezeket a lélekölő börtön-házakat. Mert Nyárádszeredában például értük létesült román tagozat a színmagyar általános iskolában, és ők szaporítják fel a létszámot is a helyi ortodox hajlékban. S hiába papol fél Európa, hogy fel kell számolni ezeket az árvaházakat, a szeredai erőd-otthon él és virágzik. Kit érdekel itt Ájrópa, hisz mindannyian ro-mániában szenvedünk.

De hála az égnek nemcsak Böjte Csabák, még Pál Marikák is léteznek. Ő vezeti a szovátai gyermekotthont, ahol főleg szegény sorsú székely gyermekek kapnak meleg kuckót, főtt ételt és sok simogatást. S egy biztos hitet, egy kemény hátteret, hogy megmaradhassanak annak, aminek jó anyjuk megszülte őket. Anyanyelvükön imádkoznak, cserkészdalokat tanulnak, és önfeledten játszanak, amikor annak az ideje. S nemcsak azokra figyel Marika, akik bent élnek az intézet falain belül. Gyakran meglátogat fiatal csapatával olyan székely-magyar családokat is a Nyárád mentén, a Kis-Küküllő mentén és Szováta környékén, akik szintén jó szívvel fogadják a vigasztaló szót, a gyógyszert, a használt ruhát. Szívesen kukkint be olyan házakba, ahol sok a szenvedés, a nélkülözés, a gyermeksírás. Figyel azokra a gyermekekre is, akiknek szülei szakadtak, munkanélküliek vagy gyakran néznek a pohár fenekére. Akik saját hibájukból vagy a sors fintora nyomán szintén ro-mániában szenvednek.

Nemrég "elrabolta" ezeket a szomorú szemű kisembereket csüggedt szüleiktől egy szombati napra. A nyárádszeredai sportpályán gyűltek össze, ahol a helybéli nagycsaládos egyesület vezetőinek vendégei voltak. Métáztak, énekeltek, ismerkedtek egymással a környékről összeszedett, szépen felöltöztetett, székely-magyar kicsi gyermekek. Sokan pancsoltak egyet nevelőik kíséretében a hűs Nyárád vizében. Aztán jóízűen elfogyasztották a sportpálya mellett üstben megfőzött finom ételüket. Pihentek, beszélgettek, ismerkedtek. Szeretetet kaptak és adtak egymásnak a különböző korú, szegényesen élő, környékbeli magyar családok gyermekei. Egy cseppet mi is számba vettük őket. Hogy közbeléphessünk, ha janicsárokat akar nevelni belőlük a ránk telepedő, megszálló hatalom. Vagy tudjuk hova kell adni, ha dúsgazdag politikusainkat, s egyes elzsírosodott egyházvezetőinket megszállja a szentlélek. S féktelen vágyat éreznének az adakozásra.

Mert igaz, hogy mindannyian ro-mániában szenvedünk. De nem egyformán. Van, aki a Nyárád martján üres hassal, s van, aki a Dimbovita partján luxusszállóban, tömött pénztárcával. Magyarnak megmaradva mindannyian.

Csíki Sándor
Direkt link                                         A lap nyitó oldalára









Trianon mítosza, és mi hárman, magyarok

Egy budapesti, egy Temesvárról Magyarországra áttelepült, és egy tősgyökeres erdélyi, ebben a felállásban érkezünk a várpalotai Trianon Múzeumhoz. Mi hárman, magyarok. Vajon éltetni kell Trianon mítoszát? Azonnal megfogalmazódik bennem a kérdés, amikor látom az épületen lobogó fekete zászlót. Nem az én tisztem erre a kérdésre választ adni, még csak meg sem próbálom, hiszen történészek firtatják, kutatják, értékelik évtizedek óta, hogy miért kellett egy ezeréves országot szétdarabolni. Nézzük Nagy-Magyarország feldarabolatlan, össze nem szabdalt térképét, és eljátszunk a gondolattal, én itt lakom, te ott laksz, ez lenne a mi hazánk, ha nem lett volna a Trianonban szentesített elszakadás. Erdélyből a Balatonra mennék üdülni, nem a Fekete tenger partjára, mondom. Együtt olvassuk Ady Endre szavait: Erdélyt akarjuk, tartjuk, és meg is fogjuk őrizni. Budapesti ismerősöm kiszámolja, hogy a magyar fővárosból Sepsiszentgyörgyig milyen hosszú az út. Kaputól kapuig, ilyen szépen, egyértelműen és egyszerűen fogalmazza meg. Közben eszembe jut a román határőr arroganciája, a magyar határőr gyanús tekintete, amikor erélyes mozdulattal fellapozták a magyar névvel ellátott román útlevelemet. Tudomásul vettem, éreztem, hogy bárki, bármit mond, dehogy légiesednek a határok, betonkeményen állnak közöttünk, magyar és magyar között. Ha akarjuk, ha nem, ha tudomásul vesszük, ha nem, a múlt fájdalma él bennünk, él mindazoknak a magyaroknak a lelkében, akik az anyaországon kívül rekedtek, vagy akik Trianon miatt szülőföldjüket hagyták el, hazát cserélni és határt átlépni kényszerültek. Meggyőződésem, hárman, háromféleképpen éljük meg a látottakat, a múlt terhe mindegyikünkre más-más súlyként nehezedik, amikor kilépünk a múzeumból. A kérdésem választ nyer. Nem szabad elfelejteni vagy elfeledtetni Trianon mítoszát, éltetni szükséges, legfőképpen azokban, akik abba a szerencsés helyzetbe születtek bele, hogy nem kell határt átlépniük egy Szent István-napi nemzeti ünnep okán. Tudják, értsék, és adják tovább, hogy az erdélyi magyarság legnagyobb fájdalma: Trianon. Ez vitathatatlan, kétségbevonhatatlan, cáfolhatatlan és tagadhatatlan. Állunk a múzeum udvarán, a "Népek Krisztusa, Magyarország"-feliratú márványtömb előtt, és úgy érzem, a találkozásunkkal, a barátságunkkal, a kézfogásunkkal a nemzet határmódosítások nélküli újraegyesítése útján tettünk egy aprócska kis lépést Magyarországon, Várpalotán. Egy budapesti, egy áttelepült, és egy erdélyi. Mi hárman, magyarok.

Nagy Zsuzsanna

Fotó: Biró László

Direkt link                                         A lap nyitó oldalára







Itthon, Erdélyben koravénen

Találkozásaim "másként gondolkodó" mai fiatalokkal

"Ó, ezek a mai fiatalok. Állandóan a szórakozáson jár az eszük. Nem kell nekik csak a diszkó. S egész nap verik a számítógépet. Biliárdoznak, tévéznek, videóznak. Cigi, könnyűzene, pia. Egyéb nem is nagyon érdekli őket. Bezzeg a mi időnkben." Valahogy ilyenformán vélekedik mostanság az idősebb generáció egy része az éppen felnövekedő ifjú nemzedékről. Legalábbis annak nagyobbik feléről. De vajon valóban ilyenek a mai fiatalok? Biztosan állítom, hogy nem. Mert én találkoztam mostanában teljesen másként gondolkodó, szépreményű ifjakkal, feltörekvő erdélyi magyar fiatalokkal.

Első ilyen találkozásom egy RMDSZ kampánygyűlésen volt. Egyetemet végzett, friss diplomás, szerény volt tanítványom vett bátorságot, hogy kérdést intézzen megyei RMDSZ elnökünk őfelségéhez. Szépen, érthetően kifejtette: "Ő megérti, hogy vannak ellentétek az erdélyi magyarság két tábora között. Azt is elfogadja, hogy van, aki Kovács László tenyeréből eszik és van, aki Orbán Viktorral parolázik. De ki foglalkozik Erdélyben mostanság komolyan a magyar fiatalsággal? Mert ameddig a "szülők" veszekednek, vagy netán verekednek, anyátlan üvölt a gyermek. Mert nincs lakása, nincs munkahelye, nem tud otthont teremteni magának és utódainak. És rettentően örvend annak, hogy egy vásárhelyi magyar szenátor több millió lejt kap borítékban születésnapjára iskoláskorú gyermekeitől, de mi lesz velük, az egyszerű, szegény sorsú erdélyi magyar fiatalokkal. Akiknek a szülei nem képviselők, pártelnökök, ügyeskedők." A válasz valahogy ekképpen hangzott: "Bezzeg a mi időnkben. Mi megküzdöttünk minden betevő falatért. De a mai fiatalok nem képesek korán kelni, nem akarnak dolgozni, s bárokban füstölnek reggeltől estig." Én azért megkockáztatom. Nem minden hazai fiatal ilyen. És ez nem lehet jövőkép. Főleg egy olyan párt részéről, amelyik az erdélyi magyarság kizárólagos képviselőjének kiáltja ki magát. Nem és nem, elvtársak és urak. Bizton állítom, higgyék el, én tényleg találkoztam mostanában szorgalmas, jóravaló, becsületes erdélyországi székely-magyar fiatalokkal.

Egyetemet végeztek, aztán elhúztak innen, mint a darvak ősszel. Elmentek oda, ahol nem kioktatják őket, nem foghegyről beszélnek velük, hanem munkahelyeket teremtenek számukra. És ahol otthont építhetnek. Mert Tamási Áron gyönyörű sorait ők is lelkükbe zárták egy életre, hogy: "azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne". És meg is teremtik maguknak az otthont ott, ahol esélyt kapnak erre. Lehet, nem lesz benne úszómedence, lehet, nem lubickol benne krokodilus, mint a vásárhelyi sztárszenátor "bazinjában". De otthon lesz. Édes otthon, ahol tisztességesen éldegélhet egy kis család. Közben imádják Erdélyt, szeretik ezt a földet, de hazaszeretetből nem tudnak megélni. Rég figyelik és sajnálják drága jó szüleiket. Akik egy életet ledolgoztak, és most reszketve számolgatják, vajon megérik-e a nyugdíjaskort? Megalázó keresetükből éppen csak fenntartják magukat. Közben semmire se mennek. Kifizetik a havi gázt, villanyt, közfogyasztást és várják a következő hónapi bérüket. És remegnek, nehogy betegség érje őket. Mert a gyógyszer, az orvosi kezelés felemészt mindent. Fáradtak, csalódottak, depressziósak. Rosszkor születtek. Nem tudnak most a nyugdíj előtt hirtelen váltani, könyökölni. Ezért nem teremthetnek gyermekeiknek se megélhetést maguk mellett. Akik nem jó szántukból repülnek ki innen. Nem is azért, hogy úszómedencéjük legyen. Csak azért, hogy valahol tisztességesen élhessenek, és otthont teremthessenek maguknak. Mert biztosan tudom, a mai fiatalok pont olyanok, mint amilyenek mi voltunk annak idején. Ambíciósak, életrevalók, tettre készek. Én legalábbis gyakran találkozom mostanában ilyen beállítottságú, felelősen gondolkodó, szépreményű erdélyi magyar fiatalokkal.

Nemrég meghívtak nyárádszentmártoni konferenciájukra. Nagyon megtisztelt invitációjuk. Meghatódva, kíváncsian mentem közéjük. A buszon arrafelé kinn tanuló volt diákommal csevegtem ráérősen. Meglepően jól ismerte a hazai politikai helyzetet. Ugyanazt mondta, amit a nyárádszeredai kérdező a kampánygyűlésen. Ameddig nem róluk szól ez az egész felhajtás, ameddig nem az ők jobb megélhetéséért küzd az erdélyi magyar politikusok hada, addig nem jön haza. Nem bírja nézni, hogy ő friss diplomával nem talál munkahelyet, de mások surmón habzsolják az életet. Mert apuka érdekképviseletet "vállalt" Bukarestben, vagy mert állást kapott valamelyik hűség-intézményben, esetleg csatlós-szervezetben. Az unitárius ifjak találkozója a több mint 700 éves, Árpád-kori műemlék-templomban kezdődött. Megtelt szépen az ősi, szent hajlék táborozni, ismerkedni, együtt gondolkodni vágyó unitárius és más vallású hajadon lányokkal, fiatalemberekkel. Akiket az Isten saját képére teremtett. Szépnek, jónak, tisztának. Mert, ahogy köszöntő beszédében a püspök úr kifejtette, az Isten jó és tiszta. Ezért teremtményei is minden bizonnyal ilyenek. Hisz saját hasonmásának adott testet, aztán lehelt belé lelket a Nagy Teremtő. És a lélek nem más, mint maga a szeretet. Mely áthat mindenkit és mindent.

Ez a szeretet hatotta át a kicsi templomba összegyűlt erdélyi magyar másként gondolkodó fiatalok lelkét is az üdvözlő beszédek sora alatt. Mert a helyi unitárius lelkipásztor, a VET kolozsvári főtitkára és az ifjúsági találkozó főszervezője egyaránt szívhez szólóan beszélt az egybegyűltekhez. Akik minden bizonnyal pont olyanok, mint amilyenek mi voltunk ifjúkorunkban egykoron.

Csak biztatni kell őket. Lelket kell lehelni beléjük. És szeretetet. Ahogy a püspökük tette…

Csíki Sándor







Útlevél-mizéria az RMDSz-fellegvárban

Marosvásárhely minden bizonnyal az erdélyi magyar politikai élet legújabbkori fellegvára. Mert sehol Erdélyországban nem jut egy négyzetméterre annyi udémérés funkcióviselő, mint a hajdani Székelyvásárhely magas, döntéshozó testületeiben. Szinte gátat lehetne dugni velük. Van itt országos múmia-elnök, egységpártos levitézlett államtitkár, szalonképes magyar államfőjelölt, szuperelegáns ügyvéd-szenátor, európai kaliberű parlamenter, bebetonozott országgyűlési képviselő, visszatapsolt polgármester-helyettes és frakcióvezető ipari mennyiségben. S a megyei tanácselnöki széket is sikerült újból megkaparintanunk. Élünk tehát, mint Marci Hevesen. Mert logikus, hogy ahol ennyi funkciót sikerült egy pártnak összeharácsolnia, ott csak jól élhetnek az emberek. Hisz mi másra lenne jó ez a sok cím, ha nem arra, hogy a nép boldogan éljen, ameddig meg nem hal. És lelkesen szavazzon, hogy még több pozíciót szerezhessen jeles elöljáróinak.

Ezekkel a gondolatokkal ébredtem fel egy augusztusi hajnalon, és ráncigáltam ki kamaszodó kisfiamat puha ágyából. Hogy elinduljunk Nyárádszereda felől a "flekkenvárosba" útlevelet csináltatni. Az én útilapum sajnos betelt már pecséttel, serdülő fiam pedig megért már a hőn áhított útlevélre. S megköszönne egy ilyen kiskönyvet.

Szereda végiben az aszfaltgyár előtt egyből kiugrott az álom a szemünkből. Akkora gödrök vannak az országúton, hogy krumplit lehet vermelni bele. Pont az útjavító vállalat székháza előtt. Nem baj elvtársak, sőt hurrá, hisz megnyertük a választásokat! S teli vagyunk tisztségekkel, mint kutya bolhával. Székelytompán szelíd marhacsorda fékezte gyors haladásunkat. Békésen igyekeztek ki a legelőre, akárcsak birkamód szavazó magyarjaink az urnarengetegbe. Mert szavazni, azt kell: minden öntudatos erdélyinek. Mert ha nem, elveszítjük helyeinket a román parlamentben. Vagyis nagyot veszíthetnek egyesek, akik igaz, nem képesek utat javíttatni, nem állíthatják vissza a kicsi vonatot, és nem teremthetnek munkahelyeket. De legalább ők jól élnek. S köszönik szépen.

Na, de az útlevélosztály épülete elé azért odaértünk szerencsésen. S két óra utcai várakozás után megnyílt az átmeneti korszak állatkertjének kapuja is, ahová betódultunk nagy bőgve. S valahogy a rácsos ajtót is megközelítettük. Aztán vártunk még egy jó órát, hogy elkezdődjön a fogadás. A börtönszerű épületben természetesen nincs egy civilizált vécé. S enni-inni se lehet arrafelé. Pedig az állatkertekben sok helyt van ilyen. Közben folyt a vad harc, a balkáni lökdösődés, az ocsmány szóváltás, és mindenki igyekezett közel kerülni a rácsokhoz. Érdekes egy szenátort, képviselőt vagy pártkatonát se láttam a sorban. Pedig gyakran találkozom velük. Főleg kampánygyűléseken. Egy asszony elájult, szinte élettelenül vágódott le a cementre. Átléptek rajta, majd tovább folyt a pozíciókért való nemes közdelem. Egyesek diadalmasan préselődtek ki a tömegből, mégis jóváhagyást kaptak, s így lettek boldog győztesek. Köszönik szépen.

Mi, csak a rácsokig jutottunk el. Vagy ötvenen. De legalább ott lehettünk. S a "kommándánt" szemébe nézhettünk. Aki azt mondta szelíden: jöjjenek holnapután. Ő nem hibás, ilyen a rendszer. S mi ott leszünk újból, mert megint felkelünk pirkadatkor. Ismét szétrázatjuk agyunkat a göröngyös Nyárádmentén, megint betódulunk marhamód a nagykapun, s átlépünk az elájult asszonyon. S várjuk, hogy kinyíljon a rácsos ajtó, ahonnan vagy kapunk okmányt vagy nem. S már nem is csodálkozunk azon, hogy a sorban egyetlen pártkatonát se látunk. Velük majd találkozunk a kampánygyűléseken. Ahol megígérik, minden jobbra fordul, ha rájuk szavazunk. S mi természetesen odaütjük a pecsétet, ahova kell, elvégre magyarok vagyunk, tartsunk össze. S különben is, mit érdekel minket, hogy Moldvában tükörsimák az utak, de az RMDSz-fellegvárat nem lehet megközelíteni Szereda felől. Az a moldvaik ügyessége. S köszönik szépen.

A lényeg, hogy menjünk szavazni. S lesz sok funkció. S jobb lesz. Egyeseknek...

Csíki Sándor
Direkt link









Csángó-magyar, csángó-magyar, mivé lettél csángó-magyar?

Avagy kalandozások nyelvújítás előtti magyar nyelven küszködő
öregemberek, mezítláb gondtalan szaladgáló kicsi gyermekek,
és tehénszekérrel fuvarozgató fáradt ősmagyarok
izgalmas világában


A marosfői ellentusványos "nagyrománok" szerintem nemsokára simán bekerülnek a Rekordok Könyvébe. Ekkora barmokat biztos nem látott még Európa. Azt állítják szemrebbenés nélkül, hogy a moldvai csángó-magyarok elmagyarosított oláhok.

Ezzel saját moldvai krónikásaikat is szembeköpik. Akik ugyebár leírták annak idején tisztességesen, ékes cirill betűkkel, hogy hazájuk lakosságának közel egyharmada katolikus magyar. Idáig fajult a modern román történelemhamisítás mai csomolugmája.

Ha egyébért nem, hát ezért érdemes ellátogatni mostanában Csángóföldre. Hogy ezt az égbekiáltó hazugságot cáfolva lássuk. S meggyőződjünk még sok mindenről. Legfőképp arról, hogy nem lehet egy értékes népet, egy egyedülálló kisvilágot, egy rendhagyó kultúrát beskatulyázni. Mert könyörgöm, ne higgyünk semmilyen sablonos, szubjektív, felületes véleménynek, hanem ott, a helyszínen igyekezzünk valóban megismerni ezeket a csodálatos embereket, szívjuk magunkba elmúlásra ítélt értékeiket.

Csángó-magyar barátom hívására vágunk neki az útnak. Nyugati székely-magyarként a Nyárád mellől indulok legkeletibb testvéreinkhez Klézsére. A műút hitvány, Szováta előtt egy hatalmas gödör ugrasztja ki az álmot a szemünkből, és juttatja eszünkbe, hogy - az autonómiáját rég elveszített - Erdély földjét tapossuk. Korondon azért kilépünk a dzsipből, és megnyalintjuk a jó hideg borvizet, majd elcsángálunk egy órácskára a csodaszép kerámiák tarka világába. Később kisbuszunk olasz vezetőjének mesélek ízelítőt a csángó-magyarokról. A Mecsek lábainál született, de olaszhonba költözött kedves feleségének és négy szép gyermeküknek időnként egy útikönyvből is felolvasok. Székelyudvarhely főterén nagyjaink alakjaiból merítünk erőt az izgalommal várt kalandra. A Lobogó panziónál kicsit hagyjuk a három fiúgyermeket pancsolni a hűvös patakban, miközben a négy kislány, és mi, a három felnőtt a borvizet kóstolgatjuk. Lassan cammogunk át a Hargitán és "menünk", ahogy a csángók mondják, a Gyímesek, az ezeréves határ felé. Ha nem vettek volna házat a Nyárádmentén, talán ideköltöznének jövőre, mondják útitársaim tréfásan a gyímesi-csángó tájban gyönyörködve.

Csángó-magyar, csángó-magyar, mivé lettél csángó-magyar?…

Megmutatom nekik a Rákóczi vár maradványait, ahol régebb az útlevelet kérték, aztán "átalmenünk" Óromániába. Kománfalván beülünk egy kávéra a főtéren, de kár volt magyarul beszélni, mert döfnek a tekintetek. S a három kávéért 90 000 lejt kérnek a "testvérek". A virágcsokor is elmarad. De a kedvünk jó, hisz itt vagyunk, végre beérkeztünk Moldvába. Az utak tükörsimák, de öl meg a méreg, hogy a mi adónkat mi a fenéért kell ideirányítani. "Hol vagytok székelyek? Erdélyt bíztam rátok. Mit is szólanátok? Elveszett hazátok." - dúdolgatom magamban. Göröngyös útjaink és sötét éjjelünk elmarad odahaza. S Csaba királyfi is késlekedik. Mi azért továbbmegyünk, s nemsokára ráfordulunk a Bákó-Bukarest "autósztrádára". Ott lapul Klézse titokzatosan a sztráda mellett egy 7 km hosszú 100 m széles völgyben. Utcái patakvölgyek, házai kunyhók, gyermekei mezítlábasok. Gyűszűs férfiakat, katrincás asszonyokat, egymás közt románul csevegő gyermekeket szólítunk meg. Mindenki készségesen, szívesen beszél, ahogy tud. A gyermekek románul, az ifjak tört magyarsággal, a felnőttek érthető régi magyar nyelven. Számunkra három hiedelem startból összeomlik. Ezek az emberek egyáltalán nem félnek, szépen beszélnek magyarul és barátságosan fogadnak minket, kíváncsiskodó idegeneket. Igaz, olasz rendszámú autóval érkeztünk, aminek fontosságát akkor és ott még valójában nem is érthetjük.

Csángó-magyar, csángó-magyar, mivé lettél csángó-magyar?...

Sok a háziállat az útszélen, dús a szubkárpáti szelíd dombok növényzete, egészséges tehéntrágya szaga ver orrba. Az utakon végig látunk teheneket őrző gyermekeket, kalapos férfiakat, fejkendős asszonyokat. Furcsa, hogy tehenek, fekete - csángóul "feteke" - tehenek húzzák a szénával félig rakott szekereket. Általában egy lóval fuvaroznak, még ha a szekér kettes fogatra volt csinálva, akkor "es". Nem is haladnak anyagilag, csak úgy, mint aki egy lóval szánt. Pedig úgy tűnik, sokat dolgoznak. A porták azonban eléggé szegényesek, a házak alacsonyak, zsebkendőnyi az udvar. Régen nem volt ritka errefelé a családonkénti 8-10 gyermek. Sokfelé kellett a telket, az udvart, az életszert szabdalni. Gondolom, ezért vannak a házak tömötten építve, az utcák sikátorokra leszűkítve, minden egy helyre szorítva. Kedves házigazdánk, aki udvarán fogad, meséli, hogy régen egy helyiségben lakott az egész család. Nem szobákban, hanem házban, mert a "szóba", vagyis a csángó kályha, a ház közepén volt, mint a központi fűtés előhírnöke. Később házukba is betessékelnek vendéglátóink. Veronika, Duma András felesége nyitott, kedves teremtés, jóféle meggypálinkával kínál. Estefelé kisbuszunk kikecmereg a patak-utcából, hogy a Csángó házat is birtokba vehessük. Lepakolunk, aztán késő este visszajövünk Andrásékhoz, hogy négy népviseletbe öltözött helybéli kislány műsorát élvezhessük. Miközben búcsúzkodunk, Veronika másnap délre túróspuliszkára invitál. Életünk első csángó-éjszakája a székházban szenderít álomra, ahol nyugodtan, biztonságban hajtjuk nyugovóra élménnyel teletömött fejünket.

Csángó-magyar, csángó-magyar, mivé lettél csángó-magyar?...

Másnak eléggé későn ébredünk. Bejárjuk a Csángó Házat. A Szeret-Klézse Alapítvány székházát sok erdélyi magyar alapítvány megirigyelné. A földszinten tágas előcsarnok, könyvtár, iroda, számítógép-szoba, osztályterem, konyha és mellékhelyiség "vagyan". Szép magyar könyvek, nemzeti lobogó, telefonösszeköttetés, magyar térképek, érdekes festmények, falinaptárak teszik kellemessé közérzetünket. Az eresz alá parabolaantennát szereltek. De a tanári szobából internetezni is lehet. Tágas és füves az udvar, ahol nagyot lehet hancúrozni a gyerekekkel. Cseng a telefon, újabb kalandra hív vendégfogadónk. Csángó temetőt látogatunk. A régi sírkeresztek fából vannak, és magyar feliratokat őriznek. Az újabbak vasból készültek és román nyelven siratják a csángó-magyar halottakat. Az ideirányított olasz és lengyel papok keresztjei a legcifrábbak. András szerint közel 200 000 katolikus van Moldovában. Ők elsősorban katolikusok és csak aztán románok, csángók, csángó-magyarok. A hitük, katolikus vallásuk tartotta meg őket évszázadokon át. Ezért is üldözték őket elsősorban egyházi vonalon. Előbb a magyar misét szüntették meg. Később más nemzet papjait küldték a nyakukra. Most saját vérükből vett pátereket nevelnek számukra janicsárokká. Meséli, hogy ha egy csángó gyerek papságra adja a fejét, vakációban nem lakhat a szüleinél. Hazamenve falujába, a parókián kell aludnia, nehogy befertőzzék őt az öregek az "ördög nyelvével". Ami a főpapság szerint a magyar. A képlet egyszerű. Se az iskolában, se a templomban, se a családban ne beszélhessenek az ősi nyelven. A többit az idő elintézi. Na, ezzel az ördögi erővel kell a szervezet vezetőinek szembeszállnia. És állják a sarat erős hittel.

Csángó-magyar, csángó-magyar, mivé lettél csángó-magyar?...

A Veronika túróspuliszkája ízlik mindenkinek. Előbb a hét gyermeket etetjük meg, aztán mi is asztalba ülünk megebédelni. Elfogadjuk másnap estére a csángó-galuska vacsorára is a meghívást, majd figyelmesen meghallgatjuk András útmutatását, végül nekivágunk az újabb kalandnak. Külsőrekecsin meglátogatását javasolja házigazdánk. Sima, új aszfaltúton mászunk ki kisbuszunkkal a hegyi csángó faluba. Gyönyörű a vidék, erdő borította hegyek között kígyózunk, majd becammogunk a bájos kisfalu házai közé. A templom előtt leparkolunk. Aztán bekukkintunk a szent hajlékba. A harangozó kisfiú meglepetésünkre magyarul kér meg, hogy ne filmezzük a szép templombelsőt. Gyalog baktatunk le a szűk főutcán a falucska belsejébe. A következő megállónk a település kocsmája. Élelmet vásárolunk, aztán csíki sört iszogatva füleljük két csángó-magyar szokatlan beszédét. Az egyik felénk is magyaráz valamit. Hullarészeg, de azért megfejtem, mit is akar mondani. Ő mindig "napszentülettől" várja a megváltást nyöszörgi könnyezve. "Csak napszentülettől, soha nem kelet felől." Mi "es" onnan várjuk a csodát, mondhatnánk, de nincs kinek, annyira zsibbadt új csángó ismerősünk. Egy koravén menyecske tarisznyának való háziszőttest ajánl félénken kiállva az utcakapuba. Egy másik csángó-inges kicsi öregasszony "korkodust"(cseresznye-szilvát) kínál a gyerekcsapatnak. Utánunk jön, és kedvesen szóba elegyedik velünk az utcán. Beinvitál a házába, és azt ígéri, énekelni fog nekünk. Kapunk az ölünkbe hullt alkalmon és bevonulunk a tisztaszobába.

Csángó-magyar, csángó-magyar, mivé lettél csángó-magyar?...

Aztán elhangzik a csoda, és felsír egy keserves csángó dal a kb. 80 éves néni összeaszott szájából. Olasz barátunk filmezi a csángó-jelenést. A gyerekek elég fegyelmezetten hallgatják a számukra gyakran érthetetlen szavakból összeálló sóhajtásokat. Én minden szavát értem a több száz éves csángó-magyar éneknek. A nóta román jövevényszavait hirtelen próbálom tolmácsolni magyarországi vendégeimnek. Furcsa a hanghordozás, szokatlan a szókiejtés, nehéz az értés a kicsi hallgatóság számára. Azért készül lassan a kétórás film, megrögzül a soha visszatérő hang, kép, alkalom. Közben a néni huncutul kiböki, hogy kell egy "béré", szárad a szája. Máris hozom a sört a szinte 50 méterenként fungáló kocsmák egyikéből. Kati néni még jobban belelendül, most már vidámabb dalokat is elővesz gazdag repertoárjából. Jó hangulatban válunk el tőle. Persze búcsúzáskor kikövetel még magának egy sört a szokatlan produkcióért. Szívesen teljesítjük kívánságát, aztán boldogan "menünk" kiskocsinkhoz a szerzett zsákmánnyal. Azért is értékes kisfilmünk, mert sehol nem látott udvarokat, kerteket, házakat és jellegzetes épületeket is megörökít. Aznap már csak Klézsén, a székház körül bóklászunk. Azért egy jómódú csángó-magyar családhoz is bekukkintunk. Szép a szőttes tarisznya, amit vásárolunk, de megkérik az árát. Igaz, az áldomást az eladó néni állja. A csángó bor "nem rossz, de nem is jó", hasonlít az Orbán Balázs által kóstált nyárádmenti szőlőlére. Inkább direkt termő szőlőből van, savanykás és nem jó sokat inni belőle. Mert ahogy a backamadarasi rigmus mondja: "ki a Dondor borát gyakran megkereste, nehezebb a feje, mint az egész teste." Szomorú, de elég sok alkohol-mámoros csángó emberrel, sőt asszonnyal találkoztunk röpke kalandozásunk alatt.

Csángó-magyar, csángó-magyar, mivé lettél csángó-magyar?...

Másnap a kolostorokat járjuk, és izgatottan várom a csángó-galuska vacsorát. Valami különleges ételre gondolok, de aztán rájövök, hogy egyszerű töltött káposztát tesz elénk jószívvel Veronika. Kicsit kisebbek a töltelékek, kicsit kevesebb a hús bennük, és zsenge szőlőlapiba vannak "bétekerve". De akkor is töltöttkáposzta-testvérek. Akárcsak a csángó-magyar testvérek, akik nyelvújítás előtti magyar nyelvet beszélnek. És akiket mostanában sok magyarországi és erdélyi magyar politikus használ fel arra, hogy általuk nemzetféltését bizonygassa. Mert szép kis tőkét lehet abból kovácsolni, ha valaki a csángókért "aggódik". Pedig nem műaggódást várnak testvéreiktől ezek a csüggedt emberek. Hanem őszinte érdeklődést sorsuk, jövőjük iránt. Mert igaz, hogy kicsit szegényebbek, mint az átlag székely-magyar, tényleg kicsit másabbak ősi szokásaik, és valóban kicsit másként élnek, mint mi, de magyarok ők minden bizonnyal.

Még ha tűzzel-vassal románokat is akarnak faragni belőlük betolakodó megszállóink. A "csángó szakértő" nagyrománok. És a janicsárfélék.

Csíki Sándor


Direkt link









Elemzés józan fejjel
Avagy zavaros a Nyárád, de megszáll majd ősszel

Az udéméré választási sikereitől zajos a szocisajtó, a pártsajtó, a klientúrasajtó és minden olyan sajtó, amely a megdicsőült egységpárt emlőiből szívja a forintot, a lejt, a dollárt, az eurót és a "zöld aranyat". Merthogy az RMDSZ hülyére nyerte magát az idei helyhatósági választásokon. Mert tényleg soha ennyi funkciót, pozíciót, koncot, "zsírosbödönt" és alelnökséget nem harácsolt össze az utolsó magyar utódkomcsipárt, mint 2004 verőfényes júniusának és júliusának napjaiban.

De azt megkérdezi valaki, milyen áron? Kiütötte ellenfelét a választások előtt aljas, galád, hátba szúró módon, hogy az még ringbe se szállhatott ezen utóbbi "demokratikus" megmérettetésen. Láttak már olyan bokszolót, aki miután leléptették ellenfelét, mégis elveszítette a mérkőzést?

Bizonyosan nem, de az "örömmámor lovagjaival" ez most megtörténhet. Mert miközben győzelmi táncukat járják a kifasírozott másként gondolkodók holttestein, mások józan mérlegeket készítenek és erős hittel figyelik ezt a zavaros helyzetet. Mert egyáltalán nem reális az a helyzetelemzés, amit talpnyaló, lefizetett, pályázati pénzen elzsírosodott bértolnokok készítenek.

Nyárádszeredában sem indulhatott a Magyar Polgári Szövetség saját listával. Pedig a szeredai polgári csapat tényleg komoly politikai erőként szállhatott volna ringbe. De sajnos csak függetlenként vehettük fel a versenyt az "egyenlő, tiszta, demokratikus" küzdelemben. A 15 városi tanácsosi helyre 12 RMDSZ-es jelölt és három MPSZ-es független juthatott csak be. Pedig a szavazatok egyharmadát kaptuk meg, mint független jelöltek. És az RMDSZ cirkuszista kampánybusza egy héten át üvöltötte reggeltől estig a város utcáin cirkálva, hogy szavazz rájuk, ha jót akarsz, jóember! És volt itt kampánynyitó, kampányzáró, lejárató kampány, fenyegető kampány, cigányvevő kampány, gulyáskampány és a szociálisan segélyezetteket megszorongató, hazugságkampány. De az eredmény el kellene őket gondolkodtassa. Nyárádszereda, a tíz falujával egyetemben csak szavazatainak egy kicsivel több mint felét adta az RMDSz-re. Pontosabban 2 097-ből 1 074-et. S elosztásnál mégis 12 tanácsosi mandátumot nyertek a 15-ből. Segítette őket a párttörvény, ezért felpuffadtak az elosztáskor, mint mohó tehén a zsenge lucernától. Azt azonban elfelejtik, hogy: ha lett volna demokrácia, ha lett volna szabadverseny, a maradék szavazatokon is osztozkodni kellett volna. Nem beszélve arról, hogy azok a gondolkodó választók is elmentek volna szavazni, akik megunták az egypártrendszert. S várják az alternatívát. Otthon maradva.

A gondolkodó erdélyi magyar ember nem szereti, ha bambának tartják és lenézik. S nem tudja elviselni, hogy 15 év demokrácia után, még mindig egy egyenpártba akarják őt bepréselni, az ebből hasznot húzók. Mert az egypártrendszer, az maga a kommunizmus és ebből elege van minden világjárt, jól informált, tiszta fejjel gondolkodó magyarnak.

Azért vannak biztató jelek, hogy kitisztul a Nyárád, s eljön hozzánk is a választás és a választhatóság lehetősége. A FIDESZ-Magyar Polgári Szövetség simán legyőzte Markóék puszipajtását, a posztkomcsi Kovácsék szocialista pártját magyarhonban. A narkómániások másik nagy szocpartnere, a Nastase protokollhaver bárói-gárdája szintén kihúzta a gyufát a Dimbovita partján és szerte az országban. A két "igaz barát" gyengült tehát, ezért nem biztos, hogy ezután is segíthetik az RMDSz-t, ha be kell verni az erdélyi MPSZ-et a földbe. Mert ezt profi módon csinálták vállvetve, annak ellenére, hogy az RMDSZ ezt soha nem ismerte el, és keményen zavarta a vizet, hogy aztán halászhasson kedvére. Na, de a Nyárád is kitisztul egyszer, s lehet már most idén ősszel.

Mert halászni mi is szeretünk. De csak tiszta vízben. S józan, gondolkodó fejjel.

Csíki Sándor
Direkt link

Székelyből soha ortodox


„Kezdetben mindenki rmdsz-tag volt.
Egyesek aztán mégis továbbtanultak.
Így lettek egyre többen mpsz-tagok."



Bizonyára sokan ismerik Erdély-szerte a klasszikus székely viccet a katolikus székely legénykével, aki almát lopott egyszer, hajdanán, az ortodox pópa gyümölcsöskertjéből. Elkapta az almát őrző oláh lelkipásztor a kicsi góbét, s azt mondta neki, fenyegetőzve: vagy átáll azon nyomban ortodox hitre, vagy feljelenti. Megijedt a kicsi legény, s nem volt mit tegyen, átállt kínjában román hitre. Igen ám, de ezt otthon, amikor elmesélte, mind a két szülője istenesen elverte az eltévelyedettet. Visszament a fiú rögvest a pópához, s azt mondta neki keservesen: „Atyám, milyen dolog ez? Egy fél órája vagyok csak ortodox, s már két katolikus is megvert. Soha az életben nem akarok többet ortodox lenni." Hasonlóképpen jártam én is a közelmúltban, csakhogy engem magyar-ortodoxok téringettek „egységhitre".

Egy fél évig se voltam az erdélyi magyar másként gondolkodók tanácsosjelöltje, s máris három ortodox-egységpárti főpásztor gyomrozott meg. Az első vádlóm, jelenleg is településünk udémérés alpolgármestere, peres úton akart beütni az anyaföldbe, s a törvényszéken szeretett volna eltántorítani azon szándékomtól, hogy városi tanácsos legyek. Többet jár törvényszékre, mint templomba, elképedésére a törvényszéki bíró és a Nagy Égi Ítélőbíró mégis egyaránt nekem kedvezett.

A második egységpapom, egyben tanácsoskollégám, a választások előtti utolsó tanácsülésen küldött el melegebb éghajlatra. Az általam négy évig fizetett rmdsz-tanácsosi százalékomból, azt hiszem, futotta volna is egy melegövi kiruccanásra népes családommal egyetemben. Sajnos azonban, ezek a hozzájárulások nem szolgálhatták a mi nyaralásunkat, mert sör, bor, pálinka, flekken és egyéb formákat öltve csúsztak le feneketlen egységvezér-torkokon a cirkuszista stílusú kampányzárót követő melldöngető banketteken.

A harmadik szentember, életfogytiglan egységelnök egy falugyűlésről tessékelt ki, nem tudom milyen furcsa paragrafusokat fejből idézve. Készségesen elhagytam a termet, hisz el se kellett mondanom programomat, mert megismertek az emberek. Friss városi tanácsosként őszinte hálával gondolok ezen ortodox-egységvédőkre, akik alantas támadásaikkal népszerűvé tettek, ami annyi szavazatot hozott a konyhámra, hogy valójában másfél tanácsosi hely illetne meg.

Madéfalvi rebellis székely őseim biztos erőst büszkék lennének rám, ha élnének, mert ez már valami, hogy politikai színrelépésem ilyen rövid ideje alatt ennyi egységvédő-utódkomcsipárti főtérítő támadott meg. Igaz, alaposan megfenyített, másként gondolkodó véreim is inkább átjöttek annak idején a veszedelem elől a Nyárádmentére, de akkor se adták fel meggyőződésüket. Én is őseim hitét követve, következetesen továbbtanulva hiszem és vallom, hogy jó oldalon vagyok.

S minél jobban erőlködnek, minél durvábban támadnak vagy mocskolnak ezen hiteltelen protokoll-ortodoxok, annál jobban érzem, hogy nem szabad feladnom új, polgári, magyar, emberi hitvallásom. Errefele vezényel sziklaerős hitével Orbán Viktor, nemzetünk legnagyobb ma élő magyar politikusa is.

Mert kezdetben mindenki rmdsz-tag volt, de aztán egyesek mégis továbbtanultak…

Csíki Sándor
Direkt link

















Egy székely Európa legnyugatibb városában

Vasmadárral keresztül Európán

Hát, rágódtam rajta eleget, de úgy emlékszem, Sándor napján Backamadarason döntöttem el végérvényesen, hogy azért mégiscsak elrepülök Portugáliába. Jó családias volt már a hangulat aznap este a szülői hajlékban, amikor váratlanul nekiszegeztem a kérdést az én drága jó édesapámnak:
- Aztán, ha valaki azt mondaná neked apppppóóóóóóó, hogy megvették már a jegyet s készülj, mert két nap múlva repülővel mész Lisszabonba, há mit szólnál hozzá?
- Leghamarébb kérnék egy tiszta gatyát ------- mmondta meghatódás nélkül, a családunkban legtöbbet megért Sándor, aki még soha életében nem ült repülő-micsodán. Na, ezzel a dolog el van intézve, gondoltam, most már csak a munkahelyemen kell elboronáljam, hogy a portugáliai kiruccanás miatt három napot hiányozni tudjak az iskolából. S az se volt leányálom, de a neheze még csak azután következett.

A borsi határon a román vámos kegyetlenül bevéste az útlevelembe az NS jelet, ami a buszsofőr szerint annyit jelentett, hogy nem mehetek tovább magyarhonból a schengeni államokba. Igaz, a lelkem ezt csak a magyar vám előtt nyögte ki, s zuhogó esőben kellett visszarohannom a román határhoz, hogy töröljék "útilapumból"a baljós bejegyzést. De legalább megismerkedtem egy régeni magyar fiúval, aki a francia idegenlégiónál szolgált, és szintén nagyon felháborodott a hanyag beíráson.

Ennél nagyobb bajom már csak a Ferihegyen volt, ahol a magyar vámos semmi szín alatt nem akart felengedni a párizsi járatra. Az volt a gond, hogy nem maradt már hely visszatérő pecsétnek a bélyegzőkkel agyonzsúfolt útlevelemben. Biztos hazajövök, sze` vár az asszony, a családom, s a négy gyermekem, fogtam könyörgésre a dolgot. Kiengedett aztán valahogy a kedves vámos néni, s az én nagy örömömben egyetlen fiúgyermekének ajándékoztam igazi székely bicskámat, amit úgysem vihettem volna fel a gépre.

Az utazóbőröndömet közben elvették, és azt mondták, majd Lisszabonban, ha mégis odaértem, természetesen visszakérhetem. Egy műanyagzacskóval a kezemben, egy számomra igencsak bonyolult oda-vissza jeggyel a zsebemben, és nagy-nagy izgalommal a lelkemben felültem aztán a vasmadárra. Szép volt a táj alattam, de pattogott a fülem rendesen, amikor elhagytuk a földet. Mégis jobban éreztem magam, mint Marci egykor Hevesen. S még reggelit is adtak. S egy szekeret az ülések közt halkan zörögtetve: italokkal is kínálgattak közben. Talán a zörgés, talán a "székelyes" francia kiejtésem lehetett az oka, de konyak helyett kólával kínáltak meg, amit azért elfogadtam illedelmesen. Pedig pálinkát kértem.

Aztán ráereszkedtünk Párizsra, mint ragadozómadár az elkóválygott csirkére. De az a repülőtér akkora volt, mint Nyárádszereda egész területe. S az irodák is voltak akkora helyen, mint kicsi városom főtere. Na, itt teljesen elvesztődtem volna egymagamban, s mint később kiderült, a lisszaboni járatot már le is késtem nagy ügyesen. Ekkor vett pártfogása alá a különben hallgatag, komor, harcedzett légiós gyerek. Leghamarabb átíratta jegyemet a következő gépre, majd egy koromfekete néger nőtől olyan folyékonyan tudakozódott franciául, hogy a régeni rokonai biztos erőst büszkék lettek volna rá, ha ott állnak éppen mellette. De nem voltak ott, s ő is hamar elhúzott, ment az alakulatához, s onnan Koszovóba, hogy összebékítse az albánokat a szerbekkel.

S én megint egyedül maradtam, s duvasztottam a szememet rendesen a sok cifra felirat, elegáns üzlet és vibráló újdonság láttán. S megfigyeltem jól mindent, mert tudtam visszafelé is ezen az "ösvényen" jövök majd, s nem lesz, aki megfogja a kezemet. A francia gépen már eléggé elboldogultam. Francia újságokat lapozgattam, s nyújtogattam a nyakamat nagy ámulattal a havas Pirreneusokat nézegetve, aztán megint figyelmes lettem a szekérzörgetésre. De kár volt fülelnem, mert sztrájkoltak a drága "légi" franciák, így aztán nem kaptunk délebédet. Azért egy kicsi üveg whiskyt elfogadtam és be is termeltem hirtelen, hogy jobban bírjam a hófehér fellegek felett a nagy ijedtséget.

Természetesen ez a gépem is késett, ezért izgalommal vártam, hogy vajon ott lesznek-e a rendező "portu-gézák" a légikikötőben. Közben a bőröndöm is beérkezett idejében, s így aztán kissé megnyugodva készülődtem a "kontinentális" találkozásra Európa legnyugatibb településével. Két budapesti hölgy azért szárnya alá vett és még sms-t is küldtek hamarjában kedves vendéglátóimnak, hogy tudják azok is, szerencsésen megérkeztem.

Egy táblát is felfedeztek sasszemükkel, amire nagy nyomtatott betűkkel rá volt írva, hogy Mister Sandor. Ez csak én lehetek, gondoltam magamban, s igyekeztem is a felirat felé evickélni az idegen tömegben. Valami olyasmit éreztem, mint a viccbéli két őshonos indián akik, amikor először látták meg életükben Kolumbusz Kristófot, egymásra néztek, s azt mondták egykedvűen: "sze mi akkó fel vagyunk fedezve". Mi is fel voltunk fedezve s ezért el is búcsúztunk egykettőre egymástól.

Azért még utoljára elmondtam a két pesti néninek, hogy látogassanak el bátran Erdélybe, ha akarnak látni mostanában valami rendkívüli szépet: a vasmadárból meglesett portugál tájaknál egy cseppet különbet. Aztán a táblát szorongató Migellel ráztam kezet vigyorogva és kézzel-lábbal, egyszerre legalább négy nyelven elkezdtünk beszélgetni. Szinte semmit sem értettünk egymás szavából, de azért becsületesen elszállított engem egy négycsillagos szállodába, Lisszabon kellős közepébe. Magabiztosan követeltem a kulcsot "hibátlan" angol kiejtéssel, aztán percek teltek el, amíg valahogy megértettem, hogy azért nem adnak kulcsot, mert a szobám mágnesen kártyája ott lapul már rég előttem a pulton. Az ajtó kinyílt, de sötét volt a szoba, ahova beléptem. Valahogy rájöttem, hogy a villany is kártyával működik. Behelyeztem hát mágneses lapom egy lyukba a falon, hogy erre fel minden fény kigyúljon egyszerre körülöttem, mint a mesében.

De se mese, se ringatás, se vacsora nem kellett nekem aznap este. Lezuhanyoztam, bézuhantam az ágyba és másnap reggelig meg se moccantam. Mert úgy éreztem, könnyebb volt Magellánnak megkerülni a földgolyót, mint nekem eljutni épségben ezekkel a vacak vasmadarakkal a derék portugálok titokzatos földjére.



A változatosság gyönyörködtet "Lisboa"-ban

Na, de a kakas nem kellett kukorékoljon ahhoz, hogy másnap reggel jó korán felébredjek. Mert a két óra lemaradást, ami édes Erdélyem és a derék portugálok földje közt van, testem-lelkem már hajnalfelé erősen jelezte. Királyfi nem ébredhet fel kényesebben bársonyos nyoszolyájában, mint ahogy én keltem fel ott aznap reggel. S a szálloda ötödik emeletén elhelyezkedő szobám ablakából gyorsan meglestem a rejtelmesen szunnyadó fővárost. Ébredezett már nyújtózkodva a nagy hajós nemzet kikötővárosa csodás köztéri szobraival, magasztos épületeivel, számomra igen furcsa egzotikus növényeivel. S az emberek, akik ottlétem alatt teljesen lenyűgöztek, ugyancsak kezdtek feltünedezni a pirkadatban.

Engem is vitt az üres hasam, így aztán alapos készülődés és rövid jegyzetelés után lelifteztem magam a szálloda nappalijába. Budapesti kollégám és a szintén óraeltolódást szenvedett kelet-európai küldöttek lent voltak már szép számmal az ebédlőben. Az asztal svéd volt és gazdagon nyugat-európai. A keleti tömb lakói viszont erőst éhesek. Én se kérettem magam, s mivel a vacsorát elaludtam, hát igyekeztem a reggelinél behozni, amit lehet. A müzliféléket a fogyókúrázó, nőnemű, csinos, barna portugál szállóvendégeknek hagytam, de a sajt- és sonkaféléknek nem kegyelmeztem. S a mindenféle déli gyümölcsből készített zamatos tálacskák is igen elnyerték tetszésemet.

Aztán elővettük a félig kész alapszabályt, s dolgozni kezdtünk a szövetség nyélbeütésén. Főleg oroszul értekeztünk, mert a nyugatiak még nem érkeztek meg, s nekünk, a már megjelenteknek a nagy szovjet testvér annak idején kötelezővé tette a ruszki nyelvtudást.

A Lisszaboni Nyilatkozat is elkészült csendesen, s már láttam előre, hogyan "reszketnek" majd otthon kormányfőink, amikor elolvassák a család, az anyaság, s a születendő gyermek védelmének érdekében elkészített hangzatos dörgedelmünket.

Kicsit megremegett azért nekem is az inam, amikor városnézni indultunk. Felfedező csapatunk lett, litván és észt tagjaival ugyancsak izgatottan vágtunk neki a nagy kalandnak. S nagy meglepetésünkre az első néni, akitől megkérdeztük, merre van az óváros, folyékonyan beszélt oroszul. Metróra ültünk és robogtunk úticélunk felé. A földalatti járgányon egy forróvérű portugál "rendezte" éppen makrancos élete párját éktelen ordítozással. Na, a déli temperamentumból is kaptunk egy jó adag kóstolóra valót.

De különben csendesek, rendesek, ápoltak voltak a lisszaboni emberek, ahogy hömpölyögtek felénk a szűk utcákon. Annyira sokfélék voltak a járókelők, hogy igazi egzotikum, hihetetlen változatosság lepett be. Koromfekete négerek mentek el mellettünk barátságosan csevegve teljesen fehér bőrű egyénekkel. De voltak félbarna kreolok, platinaszőkék és fekete hajú, de fehér bőrű járókelők úgyszintén.

S a növények is ezerfélék arrafelé. Láttam nálunk is létező gyümölcsfákat, de kétökölnyi citromot termő, vagy megérett narancstól roskadozó fái is voltak "Lisboa"-nak szép számmal. S a hatalmas pálmafák megadták a súlyát, a különlegességét, és a déliségét ennek a tájnak.

Sodródtunk az ódon épületek közt, gyönyörködve a változatosságban, ami szemünk élé tárult. S hogy még többet láthassunk egy vár legmagasabb fokára is felmásztunk. Onnan már nemcsak a Tejo folyó, de az Atlanti óceán is odalátszott. S a vár udvarán megbámultuk a tarkatollazatú, kecses pávákat. Aztán útikönyvet vásároltunk, hogy emlékeinket még jobban tartósítsuk. A sikátorok közt bolyongtunk s közben az óceánból kihalászott halféleségek kellemetlen szaga kegyetlenül csavargatta finnyás orrunkat. De szívtuk magunkba a sok szép látványt, s a szokatlan csempefestmények hangulatát.

Néha fürdőszobában éreztem magam, annyira elterjedt Lisszabonban a festett fajansz. Gondolom az óceán közelsége, a levegő hatalmas páratartalma kényszeríthette a derék portugálokat arra, hogy épületeiket kívül cifra csempelapokkal borítsák be. S ezek a lapok szépen kimázolva, különlegesen meghatározzák a város képét, hangulatát. A kereszt alakú gigantikus Krisztus szobor ugyancsak uralja a városképet, főleg repülőből nézve. A Tejo folyón átívelő és éjjel szépen kivilágított híd is lenyűgöző.

Jó volt barangolni a folyóparton, a sikátorokban, a várfokán, s a tereken. De igyekeznünk kellett hazafele, mert este értekezletre hívtak a rendezők. Aztán a nyugat-európaiak is megérkeztek, akikkel egyeztetni kellett a másnapi konferencia programját, az alapító okmány aláírásának körülményeit.

Az ebédet átugrottuk, de annál jobban örvendtünk a közös vacsorának és az új arcoknak. A spanyolországi elnök büszkén ismételgette a bemutatkozásnál, hogy ő katalán. Én is hamar tudtukra adtam, hogy én viszont romániai székely-magyar vagyok. A ciprusi küldött Transilvania helyett Pennsylvaniából származónak vélt, aztán később rájött szegény, hogy az lehetetlen. Különben meglepődve tapasztaltam, hogy a küldöttek mindegyike tudta, hol van Transilvania és azt is hamar felfogták, hogy ott magyarok is élnek, mert az a föld a Trianoni döntésig Magyarországhoz tartozott.

Aztán a magyar előadó belelépett rendesen a lelkembe. Mint egyazon nemzet fiai e távoli, színes csoportban gondoltam, kicsit összebarátkozunk. Igen ám, de értésemre adta furcsa elméleteivel, hogy sajnos nem egy csapatban játszunk.

Ő kicsit akart a magyar népből csinálni, én nagyot. Elképedve hallgattam "asztali előadását", amelyben a magyar nép történelmét, a szerb nemzet történetéhez hasonlította. És volt bőr a pofáján kijelenteni, hogy a magyar birodalom azért esett szét, mert akárcsak Jugoszlávia, túl sok nemzettől harácsolta össze területeit. Szerencséje volt ennek az eltévelyedettnek, hogy baromságait csak velem közölte, és igazi expozéja a másnapi konferencián teljesen másról szólt.

Később, amikor azt is kifejtette hanyag nyegleséggel, hogy mi erdélyi magyarok valószínűleg úgyis el fogunk tűnni, és ne reménykedjünk semmilyen autonómiában, percekig nem kaptam levegőt. Titokban sajnáltam, hogy a bicskámat elajándékoztam a reptéren. Szerettem volna inkább katalánul elbeszélgetni a jóval gerincesebb spanyolországi nagycsaládos vezetővel. De hát azt is tudtam: ahhoz még nem ittam eleget a portói vörös borból.



A Szövetség Nagy Alapítói

Hát, Ábel biztos nem csudálkozott egy hét alatt Amerikában annyit, mint amennyit én kapdostam a fejem ezen a csodálatos napon Portugália óceánparti fellegvárában. A Quality szálloda négycsillagos kényelmére és a reggeli svédasztal pazar gazdagságára már ügyet se vetettem, annyira magával ragadtak a jólét újabb tartozékai. Hamar megszoktam a jót és a sok szép újdonságot, s egy nap ismeretség után, már úgy forgolódtam derék kelet-európai nagycsaládosaim körében, mintha én lennék a vajdájuk. Időnként rájuk vigyorogtam és mellemet kidobva azt mondtam nekik: "Mi vagyunk a Grándész Fondátorész Fédéráciá. Értitek?" Kellett értsék a drágák, mert valahányszor ezt mondtam nekik, mindannyiszor büszkén visszamosolyogtak rám.

A hotelből egy luxusbuszon vittek át a konferencia helyszínére, ahol tökéletes szervezésben megkezdték a kongresszus munkálatait. A találkozónak egy alapítvány székháza adott helyet. Hatalmas többszintes épület volt, amelyben külön előcsarnok, kiállítóterem, gyűlésterem, ebédlő és patyolattiszta mellékhelyiség várta a mintegy 200 küldöttet a vén Európa különböző országaiból. A regisztrációnál színes programot, szép irattartót, kitűzőt, írószert és fordítókészüléket kapott minden egyes résztvevő. A gyűlésteremben hangosítás, óriási kivetítő, cifra díszasztal, ízléses berendezés várta a vendégeket. A függönytelen ablakon át valóságos függőkert tárult a szemünk elé. Volt ott a teremben miniszter, államtitkár, de városi tanácsos is éppen elég. A rámenős sajtósok ugyancsak villogtatták fényképezőgépeiket, jegyzeteltek és riportokat készítettek ipari mennyiségben. Rövid lírai pillanat után aztán belevágtunk a közepébe. Egymást érték a jobbnál jobb előadások az európai nagycsaládok helyzetéről, jövőjéről. Azt se titkolom, hogy néha le-lekoppant a szemem a hol spanyol, hol portugál, hol pedig angol duruzsolást hallgatva. Azért időnként összeszedtem magam s ilyenkor átszóltam valamelyik keleti tömbösnek: "A Federáció Nagy Alapítói mégiscsak mi vagyunk. Na azért."

Aztán elmentünk ebédelni. Egy tálcatologató önkiszolgáló ebédlőbe vezényeltek a háziak. Kiéhezett keleti csapatom tagjai annyira megpakolták tálcájukat, hogy az már kellemetlen volt. Azért egy finom halféleséget én is elfogyasztottam jóízűen, és egy jó pohár vörös borban később jól megusztattam a sülthalam.

Átvonultunk a kiállítóterembe. Láttam én már életemben egy-két modern szobrot, képzőművészeti polgárpukkasztást, de ez a kiállítás mégis erősen sokkoló hatással volt rám. Kb. tíz darab 8x5 méteres szobában voltak kiállítva a "remekművek". Egyikben egy egyszerű görbe vascső volt letéve a padlóra. A másikban egy rakás rozsdás szeg hevert. A csúcsmű egy gipszember volt. Hanyatt fektetve helyezték el egy terem kellős közepébe, miközben nagy pénisze égnek meredt. Annyira ízléstelen volt, hogy ott is hagytam az egészet.

Közben elkezdődtek a délutáni események. Néhány előadás még elhangzott, aztán felolvasták, majd elfogadtuk a Lisszaboni Nyilatkozatot: gyermekeink, nagycsaládjaink védelméről. Az európai nagycsaládos federáció alapszabályát is ismertették a szervezők. Végül budapesti kollégám bezárta az ülésszakot, és meghívta az egész társaságot jövőre egy hasonló kongresszusra Magyarország fővárosába. Később egy tarka gyereksereg lepte el a színpadot és szép kis margaréta alakú zászlókkal integetve búcsúztatta az egybegyűlteket. Csak mi, a szövetség alapítói maradtunk a színpadon, hogy aláírjuk az alapító okmányt, és hogy fényképeket készítsenek rólunk. Tényleg átéreztem a pillanat történelmiségét, amikor a spanyol, litván, holland, észt, ciprusi, lett, cseh, portugál, szlovák és magyarországi küldött neve után én is megpillantottam a magam és a viharvert Transilvániám nevét az alapító okmányon. Szinte áhítattal és szívem telve reménnyel kanyarítottam oda aláírásomat a cifra papírra. A portugál nagycsaládos szövetség elnöke szintén meghatódva köszönte meg nekünk az összefogást, és megígérte, rengeteget fog pályázni a szövetség javára az európai fórumokon népes családjaink érdekében. Azt is elárulta, hogy testvérbátyja képviselő az Európa Parlamentben és beígérte már nekünk a segítséget. Úgy legyen.

A konferencia végén megint előállt a luxbusz, hogy elszállítson bennünket a bankett helyszínére. Gyönyörű volt Lisszabon éjjeli kivilágításban, ahogy számunkra új, neonfényű arcát is megvillantotta. Közben igyekeztünk mi is egymás valódi arcát, magánéletét is megismerni, amint összehajoltunk a rejtelmesen kivilágított kiskocsma asztalai fölött. Maffiózó kinézetű férfiak, tüzes tekintetű portugál menyecskék, lazán borozgató fitt párocskák vettek körül a búcsúvacsorán. A keletiek asztaltársasága, ahol én is helyet foglaltam, volt a legvidámabb. Úgy látszik minket nem érintett egyáltalán az euró éppen zuhanó árfolyama. Üres zsebbel, de élményekkel tele szívvel mulattunk önfeledten. Igaz asztalunkról a fehér, de a vörös bor is fogyott rendesen. Később sok bennszülött jött át hozzánk és egyre délibb lett a hangulat. Izgága természetem itt is hamar a központba hozott. Mivel Transilvaniaról úgyse vakarhattam már le a Drakula rémképet, próbáltam viccesen felfogni ezt a kínos társítást. A jó hazai vörös bort vérnek titulálva eljátszottam nekik a vérszomjas Drakulát és jól megriasztottam őket, nehogy el találjanak jönni Erdélybe. Nem mintha holnap indulni akartak volna errefelé. A lényeg, hogy szétröhögték magukat és magasra hágott asztalunknál a jókedv. Éppen a portugál elnök felesége mellett ültem, aki azért büszkén, de diszkréten bedobta, hogy 13 gyermeke és négy unokája van. Aztán később arról is szó esett, kinek mennyi a fizetése. Amikor a csekély 150 euró havi keresetemet szerényen bejelentettem, mindenkinek arcára fagyott a mosoly. A biztonság kedvéért egy szalvétára is leíratták velem a bűvös számot, aztán percekig mindenki magába süllyedt. Nézték a semmit és kételkedtek. Nem tudták elképzelni, hogy lehet ennyiből megélni. Az elnök feleségének szemében megcsillant pár apró könnycsepp, aztán magához tért és tett egy ajánlatot. Ezután minden nyáron küldjem el mind a négy gyermekem Lisszabonba, ő majd rendezi őket. Nevetve megígértem, aztán addig nyaggattam a helybélieket, hogy sikerült megénekeltetnem őket. Valahogy nagy nehezen előszedtek egy portugál népdalocskát. A kicsi kutya tarka luszitán változata lehetett. Ennyiből állt minden tudományuk. De nekem ez elég volt, hogy egyből rájöjjek, valójában kik a szegények...



Búcsú álmaim városától

Szomorkás, esős reggelre virradtunk. Egy hajnali zápor lágyan megpaskolta Lisszabon utcáit. Üde lett a vasárnap reggelünk, de bús. Azért a reggeli kávé után erőre kaptam s megpróbáltam jól megszervezni hátralevő rövid ittlétem. Három dolgot terveztem aznap délelőttre "Portu-giziben". Akartam látni a "bikastadiont", kíváncsi voltam a Sporting sportparadicsomra és interneten el szerettem volna olvasni a hazai híreket. Utóbbi kívánságom hamar teljesült, mert nagy szerencsémre fiatal portugál szállodatársaim aznap kicsit később keltek fel, s nem ültek rá a hotel előcsarnokában elhelyezett egyetlen számítógépre. Hamar átolvastam egy-két erdélyi újságot, aztán nekivágtam a városnak.

Két "egész" euróval a zsebemben, de egy született világjáró lazaságával a szívemben közeledtem a bikapályához. Mérete, ódonsága, szépsége lenyűgözött. Néha mintha hallottam volna az "olé" kiáltásokat, és a bika vad fujtatását is az arénából. Majd legközelebb lesz viadal is, reméltem. De akkor hol leszek már én? A Sporting paradicsom szintén magával ragadott. A csíkozott zöld-fehér klubszín uralta a terepet. A stadion fala, az üzletek kirakatai, a kiállított Sporting ereklyék minden, de minden zöld-fehérben pompázott. Istenem, most értettem meg igazán, mekkora ipar a foci errefelé. Szeretett hazámfia: Bölöni László híres futballedző még nagyobbra nőtt azóta a szememben. Láttam képzeletben, amint feszülten ül a kispadon, és győzelemre vezényli csapatát ebben a lüktető latin katlanban. Bölöni óta egy idevaló embernek Transilvaniáról nem csak Drakula jut már az eszébe. Szép volt Laci! Erdély hálás neked mindörökre.

Egyik nagycsaládos házigazda délfelé utánam jött kiskocsival, hogy kivigyen a reptérre. Két ciprusival a hátsó ülésen cikáztunk át Lisboan. Tátották a szájukat rendesen, pedig láthattak elég szépet már eddig is életükben, hisz mindketten elrúgták már a hatvan évet. A Tejo folyó feletti csodálatos hídon suhantunk át, én pedig szívtam magamba éberen, a város integető képeit, kedves virágait, párás levegőjét. A reptéren rövid volt a búcsúzkodás, de azért még egyszer, utoljára elsütöttem kedvenc szövegem. "Azért megcsináltuk, barátaim. Igen. Mi vagyunk a Grándész Fondátorész Fédéráciá" - mondtam magabiztosan s jól hátba vertem derék ciprusi nagycsaládosaimat, akik mosolyogva eltűntek a tarka tömegben.

Kicsi szülőfalum, drága jó szüleim, szeretett családom, barátaim jutottak az eszembe. Ej, Istenem, most már azért jó lenne minél hamarabb magamhoz ölelni otthonhagyott szeretteimet. Lassan felkászálódtunk a vasmadárra. Néhány perc és fent voltunk a hófehér fellegek felett. Gondolatban máris Erdély hegyei fölött lebegtem. Kicsit elméláztam azon, hogy mennyire igazságtalan az élet. Láttam egy virágzó várost, ahol gondtalanul, jólétben élnek az emberek. Pedig esküszöm, nem különbek, nem okosabbak, nem tehetségesebbek, mint édes hazám nélkülöző magyarjai. Csak ők más helyre születtek. S ezt én mondom, a nyughatatlan világjáró, a Szövetség Nagy Alapítója. Na azért.

Csíki Sándor
Direkt link









Óvd a magyart, hisz ő is érez, gyöngéden hívd a
törvényszékre!

Óvd a magyart! elnevezéssel egy új, izgalmas társasjátékba kezdett nemrég az RMDSZ Maros megyei szervezete. A minimális intelligenciát igénylő játék kiagyalói ezúttal a viharvert Marosszék RMDSZ-es elöljárói közt keresendők. A cél minél több Maros megyei magyar jelöltet kigittelni törvényszéki úton, hogy ezek a jóhiszemű emberek semmiképpen se indulhassanak az utókommunista "egységpárt" ellen, az urnák előtti demokratikus megmérettetésen. Mert könnyebb besúgni, feljelenteni, kióvni az ellenfeleket, mint egy valódi megmérettetésen részt venni, netán programot készíteni és tevékenykedni.

Ezzel az újfajta balkáni rulettel úgy néz ki, tájainkon végleg megtörténik az erdélyi magyarság kettészakítása. Ettől a pillanattól kezdve kétféle magyar létezik Erdélyország ezen csücskében. Van, akit már kióvott az RMDSZ, és van akit ezután fog kióvni. A románokat, a romákat, az örményeket, vagy bármilyen más nemzet fiait nyugodtan hagyják versenyezni "derék" udéméréseink, csak magyar testvéreinknek szól ez a boszorkányüldözés. Mert óvni kell a magyart! Nem a kihalástól, hanem attól, hogy véletlenül választható legyen, vagy esetleg választhasson.

Egy alig néhány hete függetlenből RMDSZ-essé átvedlett egységjelölt, mindjárt startból kilenc falustársát óvta meg, akik nem voltak hajlandók, az udéméré jármába tenni nyakukat. Egy másik protokollpárti egységvezér, aki négyéves elnöksége alatt egyetlen közgyűlést sem tartott, több éves pihenés után, azzal kezdte egyből a pártmunkát, hogy az összes független magyar jelölttársát behurcoltatta a vásárhelyi bíróságra. Mivel ő sem akarta, hogy a nép döntsön az urnák előtt, jobbnak látta, ha az egység nevében hamarjában kióvja kollégáit. Mert óvni kell a magyart! A bajtól, az esetleges izgalmaktól s miért ne: a stresszes sikerektől.

A játék akkor vált számomra véressé, amikor nemrég ifjú Csipor Antal ernyei független tanácstagjelölttel egy padba kerültem Marosvásárhelyen, a városi bíróságon. Ez a szerény, halk szavú, rokonszenves fiatalember, annak a Csipor Antalnak a fia, aki életét veszítette 1990-ben a marosvásárhelyi márciusi események véres küzdelmeiben. S lehet attól, ami most fiával történik, forgolódni kezd a sírjában. Mert az ő gyermekét is óvja a dicsőséges "egységszervezet". Nem a hodáki vasvillásoktól, hanem attól, hogy választható, attól, hogy független jelölt, attól, hogy helyi tanácstag legyen. Még szerencse, hogy nem idézték be másodfokon is, úgy, mint engemet. Pedig szívesen ültem volna vele vádlottként újból egy padban.

Szívesebben, mint tanácsüléseken azokkal a "hű" pártkatonákkal, akik háromszor hurcoltattak be engem a vásárhelyi bíróságra, mert le mertem tenni független jelöltségemet a választásra. Mert ezért óvnak. Az ég óvja tőlük is az erdélyi magyarságot!

Csíki Sándor
fővádlott, aki mégis indulhat, mert másodfokon is nyert
Direkt link











A reménység és újulás színei



A kemény szorongató, igen hosszasan karmai között tartó tél begörcsösödött kezei engedni kezdenek, s megérkezett az oly rég óta várt tavasz. Előhírnöke volt a húsvét, a feltámadás ünnepe. Tavasszal minden és mindenki hosszas álmából támad fel. A csupasz, feketéllő ágak kezdenek rügyeket, virágokat bontani, bogarak, állatok éledeznek téli hibernálásukból. A tavasz a remény és a reménység hírnöke. Mondják még a kártyások is ultimó, vagy egyszerűbb amerikai hetes játszmáik zsargonjaként, hogy zöld a reménység. Bizony, a tavasz a reménység évszaka is. A természet jézusi erővel frissít egyet magán. Az üszköset, a beteget, az elhaltnak tűntet is felújítja, új sarjakat növeszt, fiatalít, feltámaszt. A zöld az üde a frissesség színe lebeg be mindent, a virágba-borulás, s mindent átmelegít a jövőbe vetett remény. Ha ránézünk a búzatáblára, csodálatos zöld rengetege nemcsak termelőként, hanem szemlélőként is reményt fakaszt bennünk, hogy jó termés lesz, ami mind a termelőnek, mind a fogyasztónak csak jót jelent, mert lesz kenyér, lesz betevő falat, s lesz gyarapodó, munkájából jobban megélő földműves s kereskedő is egy aszályos év után. Lesz fejlődés, haladás, polgárosodás, mivel ezek a csápok átcsapnak az egyénen a kereskedőn, a fogyasztón, s bejutnak akár a művelődés berkeibe is, mert lesznek támogatók, s lehet fellendülés még akár a kultúra terén is.

Egy ilyen hosszas, kemény tél után tavaszra vár a politikai élet is. Mert ki ne bízna a frissülésben, az újban, a fiatal sarjban, mikor megkövesedett, 12 - 14 éve székben ragadt polgármesterek iiiiiiiráányítják közösségeink életét többnyire gyomos, kifürkészhetetlen, de semmiképpen haladásnak nem nevezhető utak évtizedes kibérelése után. Az ilyen mélyre indáztatott gyökerekkel rendelkező önkormányzati munka már olyan összefonódásokat és korlátokat eredményez, melyből nem tud zöld sarj eredezni. A vasból, vagy a kőből nem nőhet már rügy. Szilárd tárgyakká váltak, melyekre nem jellemző a rugalmasság, ami feltétele a fejlődésnek, az újításnak.

Hiszem, hogy ebben a választási évben reménységgel, zölddel telik meg a háromszéki medence is, hiszem, hogy az egy helyben topogó kövületeket kilöki a feltörekvő új zöld sarj, s tudom, hogy mindez nemzetünk előremenetelét, s egy céltudatosabb jövőkép felrajzolását fogja szolgálni.

Gazda Zoltán
Direkt link









Parancsnokság a civileknek





Megtépázott civil szervezeteink, melyek többnyire támogatás nélkül tengődnek anyagi nyomorban és ennek ellenére is végzik önerőből áldozatos "hazafias" munkájukat, egyáltalán nem hasonlítanak egy katonai alakulathoz. Még egy párthoz sem, melynek van helyi, megyei és országos elnöksége, s ha a főnök pittyent, az alattvaló vigyázzba vágja magát. A civil szervezetekre az sem jellemző, hogy értékes útbaigazításokat hajtsanak végre. Nem szoktak elvtársak mellett futni, bicegtetni, bókolni és jegyzetelni. Fő jellemzőjük az önszerveződés és az alulról történő építkezés. Egy kis közösség megfogalmazza elképzelését, mely véleménye szerint űrt, hiányt pótolna, s azt próbálja megvalósítani. Bejegyzéséhez is ezért elég pusztán három alapító tag aláírása, alaptőkének meg két országos minimálbér értéke. Természetesen a kis civil szervezetek tevékenységük révén naggyá tudnak nőni, de ez is egy építkezés folyamata. Mindezt azért tartottam fontosnak részletesen ecsetelni, mert a napokban nagy titokban valami borzasztó nagy disznóság történt Háromszéken, de információim szerint hasonlóképpen az egész országban is. Elvtársak buzgó masírozása közepett alakult meg a Kovászna Megyei Civil Szervezetek Parancsnoksága. Pártaktivisták, intézményvezetők, a Prefektúra lelkes lihegői semmi perc alatt összeütötték ezt a parancsnokságot, melynek feladata a civil szervezetek irányítása, segítése, azaz magyarra fordítva a kordában tartása. Kezelni akarják azokat, akiket kifuttatott a kezéből a derék kormánypárt, s akik nem reagálnak Năstase elvtárs beintéseire. Ha már van hivatal, akkor kellenek vezetők is, szolid fizetéssel, s kész tényként közölték is a nyolctagú főnöki és alkalmazotti gárdát, mely tükrözi a megye nemzetiségi összetételét, vagyis 6 román és két magyar. Fővezérnek is megtalálták a legmegfelelőbb embert, azt a megbízható Ion Maniga elvtársat, aki az általa tönkretett egykori IMASA roncs-fedélzetéről úgy menekül biztos fotelbe, mint patkány a süllyedő hajóról. Hiába, a Szociáldemokrata Párt megbecsüli azon lelkes híveit, kik Iliescu elvtárs utolsó látogatására a lótérre hajtották alkalmazottaikat, hogy tapsikoljanak örömükben. De Maniga neve nem ezért futott be a köztudatba, ő volt az egyik sepsiszentgyörgyi piramisjáték kitalálója és lebonyolítója, mellyel kifosztotta a környék lakóit, s azóta is büntetlenül élvezi az előreléptetései sikertörténeteit.

Remélem, hogy a meg nem kérdezett civil szervezetek, melyeket ismét csőbe kívánnak húzni, kellőképpen fognak tiltakozni, s nem vetik alá magukat a szociáldemokrata aknamezőn való gyalogoltatásnak.

Gazda Zoltán
Direkt link









Húsvéttól húsvétig



Tele van a lelkem az elmúlt húsvétok tavaszváró emlékeivel.

Ünnep előtt kinyílik a rakottyabokor a komor Hargita aljában, kiszökken a bolyhos, csibesárga pimpó a Maros völgyében. Húsvéti kivirágzás a természetben, tavaszi reménysugár a szívekben és a lelkekben is. Tél után tavasz jön, a sötétség után hajnalhasadás, a megpróbáltatás után feltámadás.

Tele van a lelkem az elmúlt húsvétok meghitt emlékeivel.

Küküllő menti kis faluban a frissen sulykolt tiszta rongyszőnyegre lépni ünnep küszöbén, hihetetlen érzés. A fekete keszkenős nagymama biztos mozdulatokkal írja a tojásra a századokon át örökölt cserelapis, kígyós, tulipános mintákat. Az ablak fáján zöldell a cseréptálba vetett búza. Zsenge hajtása hirdeti: a székely faluban még van értelme a vetésnek.

Tele van a lelkem az elmúlt húsvétok bizakodó emlékeivel.

Lészpeden lenni nagypéntektől húsvétig, a megfeszíttetés szomorú emléknapjától a megváltást hordozó hajnalig, igazi tisztelet ünnep, ember és Isten előtt. Betoppan a szomszéd: Krisztus feltámadott! Higgyünk valóban! - hangzik a válasz Csángóföldön, ahol meggyőződéssel, bizalommal, példamutatóan hisznek a megújulásban és megmaradásban.

Tele van a lelkem az elmúlt húsvétok megtartó emlékeivel.

Picinyke kislány kerüli a csíksomlyói kegytemplomot. Csöpög kezére a viasz, de felnőtt módjára viseli. Körömszakadtáig ragaszkodik a szertartáshoz, és óvja a gyertya fényét, mintha az életét óvná. Szemében könny, tekintetében elszántság. Megy a feltámadási körmenet sodrásában, összeszorított foggal, büszkén. Húsz év múlva sem akar hiányozni.

Tele van a lelkem az elmúlt húsvétok kedves emlékeivel.

A Nyárád mentén a vályúba is kerülhet a lány húsvéthétfőn. Úgy kell neki, ha hajnalozási ág ékeskedik a székely kapun. A fiatalság örömnapja, az életre locsolás hímes ünnepe ez a nap. A székely harisnyás legény belép a kapun, és már tudja, itt egy takaros fehércseléd lakik. Kinézi magának a lányt, és így lesz termékenységvarázsló, élethordozó, falumegtartó a vízbevető hétfő.

Tele van a lelkem az elmúlt húsvétok szeretetteljes emlékeivel.

Megszentelt étel, sonka, bárány, kalács, tojás az asztalon. Együtt eszik a család egy háromszéki kis faluban. A szokás úgy tartja, ha közösen fogyasztják el a megszentelt ételt, együtt marad a család az elkövetkező esztendőben is. Húsvétkor szokásában együtt van egy nemzet. Itt, Európa keleti határán, Erdélyben, és ki tudja merre, bárhol, de bátorít a gondolat, mégis együtt.

Tele van a lelkünk méltatlan, sajgó sebekkel. Istenem, mennyi remény elhal két húsvét között, és mennyi feltámad. Mennyi nagypéntekünk van, mennyi keresztet hordunk, és mindahány annyiféle. Nemzeti imádságunk, fohászunk azonban csak egy van, egy nyelven, magyarul. Összetart, hogy ne hulljunk szét, mint oldott kéve. Hitünk és reményünk. Húsvéttól húsvétig.

Nagy Zsuzsanna

Direkt link


* - * - * - *




















Erdély, esztendőfordulón


Ezt a képet a http://www.atti.info/HR/hr4.htm lapról kölcsönöztük...

– Megyek haza, Erdélybe, a Hargitára…

Tamási Ábelje mondta ezeket a szavakat a tengeren túlról való hazatérése előtt. Nem őt idéztem, hanem azt a székely lányt, aki napjainkban szolgálni jár az anyaországba. Karácsony után esztendőforduló következik. Ilyenkor kicsit többen vagyunk itt Erdélyben, mint szoktunk lenni. Esztendő végén sokan hazatérnek azok közül, akik egyszer, a reményt elveszítve, elhagyták szülőföldjüket, egy jobb, és méltóbb életről álmodva. Nem feddhetjük meg őket ezért, mert be kell ismernünk, Székelyföldön ma sem a biztonság és jólét, hanem a bizonytalanság, szegénység és félelem uralkodik. Nagyon sokan veszik a tarisnyát vállukra, és elmennek. Ám a szülőföld semmihez sem hasonlítható hatalommal bír. A szülőföld ok a hazatérésre.

Óesztendőt búcsúztatunk itt, Erdélyben, a magunk módján és őseinktől örökölt szokásaink szerint. Ilyenkor, jobb helyeken, számadást végeznek, mérleget készítenek, megvalósításokról, kudarcokról beszélnek. Tamásival vallom: Ne ártsuk bele magunkat az urak dolgába. Az uraknak kellene számvetést készíteniük számkivetésünkről, nekik illene választ adniuk arra, hogy miért járnak a székelyek szolgálni Magyarországra, abba az országba, amelyet mi anyaországnak nevezünk.

Hazajön a székely lány a falujába, a Hargita lábaihoz…

Oda, ahol kegyetlen a tél foga, ragyog a hó, és még peng bele, mint a jó kaszának az éle. Ahol a kis tornácos házban, a pattogó tűz mellett csöves törökbúzát fejt rostába zimankós téli estéken édesanyja, és közben a Pesten, úri házaknál takarító gyermekére gondol. A szeme megtelik könnyel, mert jobb sorsot remélt annak a büszke lánynak. Sokkal jobbat, de ha az Isten így akarta… Beteg ez a világ, ha mindig szolgasorsba taszítja a székelyt. És milyen a szegény ember, a nehéz órákban az Istent veszi elé. Ámbár ezt a fajta betegséget a földi élet igazságtalansága okozza, mondta Ábel is, amikor vette a szebbik átalvetőt, és elindult szerencsét próbálni a nagyvilágba.

Hazajön a székely lány, így, ünnepek tájékán…

Megáll a faragott kapu előtt, és már érzi is a pityókás kenyér illatát. Valaki meri a kútból a vizet, neki-neki ütődik a veder a kút kávájának, fát aprítanak a színben. Nyikorog a kapu, ahogy a lány lenyomja a vaskilincset, és nyitja a deszkaajtót. A kutya ugat, de nem úgy, mint amikor idegen jön bé az udvarba. A vödörből csöpög vissza a víz a kútba, a fejsze megáll a levegőben.

Hazajön a székely lány, ilyentájt esztendőfordulókor…

Becsukja maga mögött a kapuajtót, és elmelegszik a szíve, egy évben egyszer, így tél derekán. Belépik a döngölt padlójú kis szobába, és mindent úgy talál, mint amikor elment. Megrakták a tüzet istenesen, hideg van künt. Túró és szalonna a szőttes fehér abroszon. Meleg még a tej a csuporban. A négylábú vaskályhán a kontérosfazékban fő az ünnepi tyúkleves. Rotyog a cserépedényben a töltelékes káposzta. A nyirfaseprű is a háznak ugyanabban a bütüjében van, ahol eddig volt. Talán csak a gerendákon és az édesanyai mosoly barázdáin látszik az idő múlása.

Hazajön a székely lány, hogy otthon lehessen valahol ezen a világon…

Egyfajta egyszerű számvetés neki a szülőföldön lenni. Széjjelnéz. Megvan még a szülői ház, a templom, a temető, még az iskola is. Maradna, de mennie kell. Az urak döntenek helyette, sorsát mások alakítják, nem az ő választása a távozás. Ha tehetné, maradna. Nehezen válik meg a székely a szülőföldjétől. Ha muszáj, csak akkor hagyja itt a fenyvest, a bórokaerdőt, a szüleit, ősei fejfáját a temetőben.

Hazajön a székely lány, támaszkodó lélekkel...

Reménnyel a szívében, hogy talán jövő ilyenkor, esztendőfordulókor már nem lesz cseléd távol a szülőfalujától. Talán meghallja könyörgését a csíksomlyói Szűz Mária, ha már az urak füléig nem jut el a kérése. Fogódzóra, reményre van szüksége minden hozzá hasonló székely lánynak és legénynek, aki elment vagy elmenni készül.

Adja Isten, hogy a 2004-es esztendő visszahozza a szülőföld megtartó erejét.


Direkt link

* - * - * - *





















Kónya Ádám esete a Megyeházával


Azt, hogy a Noszty-fiú esete Tóth Marival miként zajlott le, azt már mindannyian tudjuk. Mikszáth művészetének delelőpontján írt nagysikerű regényét számtalan olyan mű előzte meg, amelyekben ötvöződött a politika és az irodalom.

Kónya Ádám nyugalmazott múzeumigazgató esete a mai idők Megyeházával sem politikamentes, sőt az irodalomhoz, az anyanyelvhez is köze van, de mennyire.

Történt ugyanis, hogy a jeles sepsiszentgyörgyi személyiség postaládájában talált egy levelet. Feladó: a Megyeháza. Címzett: Konya Adam, így, ékezetek nélkül. Én erdélyi magyar értelmiséginek tartom magam – ezekkel a szavakkal reagált az őt ért sérelemre a nyugalmazott múzeumigazgató, városi önkormányzati képviselő.

Kónya Ádám Kónya Ádám emígy érvelt: a Megyei Tanács címeres levelében az indokolatlan önfeladást gyakorolja akkor, amikor a közigazgatásban biztosított a magyar nyelv használata. A tanácselnök meghamisítja a nevemet, nemzetiségemet megalázó megkülönböztetés ez, vonta le a végső konzekvenciát a jeles pedagógus. Felháborodásában nincs egyedül, hiszen naponta ér bennünket, Erdélyben, tömbmagyarságban élőket saját nemzettársaink által ránk kirótt hasonló igazságtalanság. És ez még nem minden. A levelet aláíró Demeter János nevét le tudták írni ékezettel az arra hivatott magyar hivatalnokok.

Mi teszi mikszáthivá ezt a történetet? A Sepsiszentgyörgyön is egykoron megfordult kiváló író, országgyűlési képviselő szakadatlanul ostorozta a demokrácia hiányát a magyar politikai közéletben. Hogy nem hagyott volna szó nélkül egy ilyen esetet, az elképzelhető, hiszen nemegyszer írt arról, hogy a megyei forradalmárokból előbb-utóbb megyei kiskirályok lesznek. A pipaszó mellett kedélyesen adomázgató férfiú már akkor sejtette, hogy az úri Magyarország menthetetlenül szétesik, amikor más még erre gondolni sem mert. Mi viszont most már biztosan tudjuk: Két választás lesz Sepsiszentgyörgyön.

Nagy Zsuzsanna

Direkt link


* * *



Persona non grata - Bayer Zsolt nem léphet román földre



Persona non grata

Romániában nem kívánatos személlyé nyilvánították Bayer Zsolt magyarországi újságírót. A Magyar Nemzet munkatársa a borsi határátkelõnél szembesült a kiutasító paranccsal, mely szerint nem léphet román földre, ki van tiltva az országból.

Résen voltak a Székelyföldet féltõ nemzetõrök, miután megneszelték, hogy az újságíró éppen egy erdélyi konferenciára igyekszik. Idejében lecsaptak áldozatukra, mielõtt még szólhatott volna az autonómia ügyében. A bukaresti tótumfaktumok ismét tettek azért, hogy akadályozzák a gyülekezési szabadságot, illetve határt szabjanak a sajtó- és szólásszabadságnak. Nem válogatnak a módszerekben.

A hatalmon levõk fittyet hánynak arra, hogy európai emberjogi fórumok éppen a napokban emeltek szót a Romániában zajló mindenféle jogkorlátozó gazemberségek ellen. Ebben az országban úgy viselkedik a román határõr az újságíróval, ahogy neki éppen megparancsolták. Kimondja a verdiktumot, egyet köp, és továbbáll. Így fest az Európa felé sündörgõ Románia, ahol tizennégy évvel a decemberi karnevál után, bûnözõként kezelik az újságírót, megakadályozzák abban, hogy szabadon járjon-keljen, beszéljen, találkozzon nemzettársaival.

A román kormány beleegyezésével, vagy talán parancsára, ebben az országban gyermekekkel üzletelnek, munkaerõt exportálnak, minimálbéren éheztetik az állampolgárokat, megfigyelik és zaklatják az autonómiát szorgalmazókat, jogsértések sorozatát követik el a magyar kisebbség ellen, és nyilvántartásba veszik a nemkívánatos újságírókat. Teszik mindezt büntetlenül.

És miért ne tennék, hiszen Romániában, az alkotmányra hivatkozva, a többség uralma gyõzedelmeskedik évtizedek óta, az ököl tekintélye elõbbre való a szó hatalmánál, a hazugság megfojtja a tiszta beszédet, és bocskorral tapossák sárba a jogegyenlõséget. Ezek után ne is csodálkozzunk azon, hogy az Európai Unió felé sandító, és célja eléréséért mindenféle aljas, fondorlatos trükköt bevetõ Romániában, még ma is listára kerülhetnek azok a magyar tollforgatók, akik szálkák a hatalom szemében. Éljenek bárhol. Az éppen szolgálatos hírszerzõk veszik a fehér lapot, és meghúzzák középen a függõleges vonalat. A jobb oldalra kerülõket nem tisztem minõsíteni, de a bal oldalra felírtak ma már biztos: nemkívánatos személyek.

Ha még nem történt volna meg a besorolásom, akkor kérném felírni engem is a bal oldalra.

Nagy Zsuzsanna



Direkt link

















Román lakmuszpapír


Bizonyára többen is emlékeznek a vegytanórán végzett kísérletre, melyen a lakmuszpapír színeváltozását próbálták ki. A román társadalom is hatalmas vegytanlaborhoz hasonlítható, hol a tégelyekben levő vegyi anyagok hatására emberek, politikusok, elképzelések, tervek, ötletek, programok, kinyilatkozások színeváltozásai történnek meg. És hát amint az a laborban is megszokott, a folyamat, az átváltozás bűzt áraszt magából. Megszoktuk, hogy Romániában tiszta dolgok alig történnek, mindennek bűzösnek kell lennie. Olvasom, Petre Roman kijelentette, hogy új embereket kell a politikába bedobni, s hogy jó példával járjon elől, új pártot is alakít Demokratikus Erő néven, s állítását alátámasztandó, régi bútorként nyomban az élére is áll. Ugyanakkor Roman a politikusok agresszivitásának is véget szeretne vetni. Felvillant előttem az a kép, amikor a 90-es évek elején, a magyarság gyásznapján, a román nemzeti ünnepen hogyan vezényelte a fütyülő-bőgedező tömeget, mikor a magyar politikusok is beszédet mondtak. Színt változtatott a görögkeleti egyház is, szinódusa döntött: nem engedi papjainak, hogy politizáljanak, ha valaki politikai pályára lép, visszaútja nincs az egyházi berkekbe. A döntést az az egyház hozta, mely mindig hatalom-közelben melegedett, s melynek feje, Teoctis pátriárka a nagy nemzetgyűlés padjaiból fogalmazta hódoló táviratait a suszternek, majd átcsúszott a demokrácia csúszdáján, s a többpártrendszer, s a demokratikus Románia főszólójaként kezdett áldásokat osztogatni. Kíváncsi leszek, hogy értelmét fogja-e veszíteni a Hargita-Kovászna megyei püspökség, mert ha papjai nem politizálhatnak, akkor itteni létjogosultságuk is hamar megkérdőjeleződik.

Vadim barátunk is átszíneződött, mint a lakmuszpapír, a véres szájú, Romániának diktatúrát és rendőrállamot ígérő fajgyűlölő bohóc a zsidók őrangyalaként kezdett repkedni a fejünk fölött szűzies fehér lepedővel körbecsavarva, mint egy angyal. Kürtjéből azt huhogja, hogy a jövőben megakadályozza pártja tagjainak antiszemita megnyilvánulásait, valamint hasonló jellegű írások közlését a România Mare című szennylapban. Színeváltozása a bűnössége elismerésén is átcsap, s elsőként ismeri el nyilvánosan a román politikában, hogy az Antonescu kormány felelős volt 400 000 zsidó kiirtásáért.

A román politikusok és politizálás színeváltozásairól éveken keresztül lehetne írni, s a lakmusz addig fogja a színét váltogatni, amíg a nyugat elhiszi nekik, hogy a soros szín az igazi.

Gazda Zoltán

Direkt link
















Tollal az igazságért


Miközben köztörvényes bűnözők, tolvajok, plagizálók és sikkasztók hosszú sora kanyarog a romániai legfelsőbb hatalom ízig-vérig megromlott csúcsai felé, laza egyszerűséggel csettintenek le fentről, és mondvacsinált kivizsgálásokat intenek be olyan nevetséges ügyekben, melyre a szólásmondás azt mondja: megáll az ész és lekuporodik.

Történt ugyanis, hogy egy ifjúsági szervezet rendezésében Marosvásárhelyen felolvasási maratont szerveztek Wass Albert műveiből. Azokból a regényekből, versekből, melyek kézről-kézre járnak évek óta, s melyek nem szamizdat kiadványok, hanem éppenséggel egy marosvásárhelyi kiadó tetszetős termékei. A hatalmas keresletre a piac törvényei szerint válaszolt a Mentor kiadó, bőséges kínálata révén betöltik Wass Albert művei a könyvesboltok kirakatait, polcait. Érdekes módon a rendőrség nem indított sem nyomozást, sem kivizsgálást a kiadó, vagy az elárusítók ellen. Eldugattak két szobrot, levetettek néhány iskoláról névtáblát, de a Wass életmű szabadon keringett az erdélyi vénákban, s vált a megtorlások ismeretében még népszerűbbé. Közvetlen nyelvének köszönhetően mindenki számára vonzó volt, ki nemzetben gondolkozik. S mivel ez többségünk lényege, így ponyvaregényszerű sikert aratott, mert a történelem és a világpolitika igazságtalanságairól szólt. Kimondja, miként vált egy nemzet jelentős része földönfutóvá, milyen következményekkel jár, ha valakik önkényesen határokat rajzolnak be egy ország területébe. Hogyan tehetők a mai tulajdonosok holnap szolgákká, megalázottakká. Nevünkben szólt, s kimondta: “Ne mondjátok, hogy keressek magamnak máshol helyet a világban, mert nincsen ennek a világnak helye, ami az enyém volna azon a hegyen kívül. Ne mondjátok, hogy befogadtok ebbe vagy abba az országba, mert nincsen nekem azokban az országokban semmi keresnivalóm. /…/ Adjátok vissza az én hegyeimet!” Wass Albertet nem lehet kiirtani belőlünk, mert hátterében igazságtalan történelem húzódik meg, minden szava igazságtartalma révén a fájdalom érzésével hasít zsigereinkbe. Ő a mi egyik megtartó erőnk. Masírozhatnak csendőrök, hadseregek, rendőrosztagok, legfelsőbb ügyészségek ellenünkben, Wass Albertet, s a háta mögött rejlő világot nem tudják kilőni belőlünk. Immár csak Romániában lehet háborús bűnösként kezelni valakit, ki a tollával harcolt, miközben a 400 000 zsidót kiirtó Antonescunak még most is szobrokat emelnének. De példaértékű is a toll ereje, mert forradalmak indultak már nemegyszer a világon verssorok szikrájától.

Gazda Zoltán

Direkt link
















NEGYVENÖT ÉV A KÖZÖSSÉG SZOLGÁLATÁBAN


A Rádió épülete Marosvásárhelyen

2003. Február 26, szerda


Március másodikán lesz negyvenöt éve annak, hogy Erdély keleti része, a Székelyföld egy új hanggal gazdagodott: elkezdte működését a Marosvásárhelyi Rádióstúdió, akkori nevén a Marosvásárhelyi Tartományi Stúdió. Igaz ugyan, hogy létrejötte a Szabad Európa Rádió által közvetített kommunista-ellenes propaganda ellensúlyozására tett kísérletnek köszönhető, ennek ellenére az új rádióadó a székelyföldi embereket hozta hangközelbe.

A középhullámon sugárzó adótornyok szórták az adást a Székelyföldre, ahol a székelyek élnek ízes beszédükkel, színes népművészetükkel, több évszázados iskoláikkal és többnyire katolikus hitükkel. A Marosvásárhelyi Rádió besugározta a Mezőséget is, a maga sártengerével, lakóinak szegényes nyelvezetével. Segesvár, Brassó, Szeben környéke volt az a tájegység, ahol a szászok éltek, az ő világuk is érdekes műsorok elkészítését eredményezte. A gyímesi és moldvai csángók újra felfedezése különös élmény volt. "Megkövesedett" nyelvük, egyedi dallamkincsük, életük kiapadhatatlan forrástéma volt. Az élet tanította meg a riportereket és szerkesztőket arra, hogy a közszolgálati rádió legfontosabb feladata a tájékoztatás, de a nemzeti értékek felkutatása és megmentése is.

Induláskor, a Vörös Zászló tartományi lap vasárnapi száma Ünnepélyes keretek között avatták fel a Marosvásárhelyi Tartományi Stúdiót címmel közölt írást. Két nappal később, március 4-én Új hang az éterben címmel ünneplik a rádiót:

Vasárnap reggel fél 6-ot mutatott az óra… Sokan kapcsolták be a 261-es hullámhosszra állított rádiókészülékeket, s jóleső örömmel hallgatták amint a bemondó megszólalt: "Itt Marosvásárhely, a 261 és a 330 m hullámhosszon, köszöntjük kedves hallgatóinkat." (…) Az első hangok kiröppentek a végtelenbe, s az éter hullámai elvitték a föld minden részébe. Talán felfogják Novaja Zemlján, Capetownban vagy Borneóban, a jeges sarkvidék hórengetegében, s a Szahara pálmákkal szegélyezett oázisain. A távoli világrészek lakói előtt az új hang semmit sem jelenthetett, annál többet nekünk. (…) A Magyar Autonóm Tartománynak rádióleadója van. Ami ma terv, holnapra valósággá válik, s a tegnapi vágy mára testet ölt. Ezt hirdeti az új rádióstúdió.

Azokban a napokban a Vörös Zászló hasábj ain egyre többet írtak az új hangról. A félórás magyar nyelvű műsor mepróbált az eseményekről beszámolni, de a harminc perc kevésnek bizonyult. Egy hónappal később, áprilisban egy órás lett a magyar nyelvű adás, román nyelven harminc percben sugároztak.

A közel fél évszázad alatt, a vasfüggöny mögé szorulva, a Rádió munkatársai

a cenzúra ellenére igyekeztek hiteles tájékoztatást nyújtani

a székelyek, a szászok, a csángók, a mezőségen élők gondjairól, problémáiról - úgy, hogy az ne szúrjon szemet az elvtársaknak. Bizonyára az idősebb olvasók emlékeznek még a Vastaps a munkacsarnokban című műsorra, mely a mai megfogalmazás szerint show-műsornak minősülne. A cím mögé bújva a műsorba be lehetett "lopni" falvak és városok történetét, lehetőség nyílt felidézni régmúlt idők eseményeit, idézni ősiskolák megsárgult lapjairól - mindezt kiváló színészek előadásában. Bátorság jele volt a vidám jelenetek műsorra tűzése, amelyek a kor visszásságait gúnyolták ki, zenével fűszerezve, nagyszámú közönség előtt. Az utolsó mű sorra a telefonhírmondó feltalálója, Puskás Tivadar szülőfalujában, Ditróban került sor, 1984 december 20-án.

A Marosvásárhelyi Rádió hivatásának érezte adáskörzete zenei- és irodalmi életének felkarolását, az értékek őrzését és továbbítását. Számos hanglemez őrzi neves népdalénekeseink és népi együtteseink nótáit, amelyeket a vásárhelyi stúdióban rögzítettek és az Electercord lemezgyár adott ki. (Megemlíthetjük Szélyes Sándor, Tóth Erzsébet, Madaras Gábor nótáit, vagy a Hargita, Vadrózsa, Székely népi együttesek előadásait). A komolyzene területén is kivette részét a Rádió: a zeneszerzők hamar felismerték az új technika adta lehetőséget, így a szerkesztőség tagjai számos ősbemutatón vettek részt, ismert szerzők műveit örökítve meg.

Az '50-es évek megpezsdült irodalmi és színházi élete azt bizonyította, hogy van mit tennie a rádiónak, van kivel szórakoztatnia az egyre növekvő hallgatóságot. Az ország jeles írói, publicistái szólaltak meg és jelentkeztek önálló írásaikkal a műsorokban. Köztük volt Sütő András , Szász János, Beke György, Méhes György, Bodor Pál, Fodor Sándor, Huszár Sándor és Gálfalvi György.

Nem hagyhatjuk ki a sorból a máig nagy népszerűségnek örvendő Gyermekműsort. Postás Jankó levelesládáján ezrek nevelkedtek és a világirodalom legszebb meséi nek rádióváltozatát hallgatták a gyerekek, bábszínészek előadásában, a kiváló Antal Pál rendezésében.

Csaknem 5 éves kényszerhallgatás

Sokan nem hittek a fülüknek, amikor 1985. január 12-én elnémították a Marosvásárhelyi Rádiót - legkevésbé maguk a szerkesztők. A szalagtárat az ország leghirhedtebb börtönébe, Jilavára szállították, nagyrészük az újrainduláskor visszakerült Marosvásárhelyre. A kommunista diktatúra bukásának napján, 1989. decmber 22-én ismét benépesült a Dandea-villa. Az első napokban hajnaltól éjfélig a magyar és román nyelvű műsorok és szerkesztők váltották egymást.

Az 1990-es márciusi események

során a szerkesztőség jelesre vizsgázott: megbízhatóan és tárgyilagosan tájékoztatta a hallgatóságot a fejleményekről, annak ellenére, hogy érezhető volt a feszültség a román és a magyar szerkesztőség tagjai között. Ez történelem volt, a jelen történelme. A fordulat óta eltelt több mint tizenhárom év alatt egyre több kihívásnak kellett megfelelni. A hallgatók egyre több forrásból tájékozódhattak a zajló eseményekről, ezért szükség volt, egyrészt felgyorsítani az információ feldolgozásának folyamatát, másrészt pedig bővíteni kellett a kínálatot. A Marosvásárhelyi Rádió adása egyre sokszínűbb lett, a műsorokban teret hódítottak a vidám jelenetek és megjelent az erdélyi magyar nyelvű Rádiókabaré, magyar nyelvű mesék, vers- és zenekiadványok jelentek meg kazettán és CD-n.

Az információszolgáltatás felgyorsítása komoly befektetést igényelt. A régi magnetofonokat fokozatosan felváltották a számítógépek. 2000 novemberében egy korszerű, Nyugat-Európában elterjedt rendszert helyeztek üzembe, az országban elsőként Marosvásárhelyen. Csaknem másfél éve

a Rádió Interneten is hallgatható. Web-oldalunk elérhetősége:

www.radiomures.ro.

A korszerű felszerelés főleg a holland kormánnyal való együttműködés eredménye. A Millennium programnak köszönhetően nem csupán a technikai felszereltség újult meg, hanem a szerkesztőséget és a műsorrácsot is átszervezték. Tudatosítva azt, hogy lépést kell tartani a z egyre rohanóbbá váló élet ritmusával, a Marosvásárhelyi Rádió fő műsoridejét a tájékoztatásra szánja. Hétköznapokon, délelőtt 11 és 12, délután 4 és 5 óra között a hallgatók a Rádióújságból tájékozódhatnak a nagyvilágban, az országban, különösképpen a Maros, Hargita, Kovászna és Brassó megyében zajló eseményekről.

Igyekszünk a hallgatói igényeknek eleget tenni, az adáskörzet minden társadalmi rétegéhez és közösségéhez szólni, területi tudósítóink közreműködésével. A Kovászna megyei híreket Nagy Zsuzsanna közvetíti, naponta számol be a sepsiszentgyörgyi és a megyei eseményekről. Tudósítónk professzionalizmusát és tárgyilagosságát a kollégák nagyra értékelik. Az adás a bodfalusi adótornyon át jut el a hallgatókhoz, az 1197 KHz frekvencián, középhullámon - sajnos nem a legjobb minőségben. Az illetékesek ígérete szerint azonban rövid időn belül felújítják az adótornyokat.

Örömünkre szolgál, hogy hallgatóink a Marosvásárhelyi Rádió hullámhosszán tolmácsolhatják jókívánságaikat Zenés üzenetek című műsorunkban, melyet hétfőtől péntekig 13 és 14, szombaton 10 és 11, vasárnap 14 és 17 óra között sugárzunk.

Információ, zene, szórakoztatás

A Marosvásárhelyi Rádió adásaiban tükröződő szempontok. 45 év a köz szolgálatában - közepes életkor: kellően érett arra, hogy hibáiból tanuljon, eléggé fiatal ahhoz, hogy fejlődni tudjon. Ezután is számítunk hallgatóink közreműködésére. Hisszük, hogy szükségünk van egymásra! Az évforduló alkalmával ünnepi műsorral ajándékozzuk meg hallgatóinkat.

Február 28-án délután 4 órától egyenes adásban közvetítjük a marosvásárhelyi Kultúrpalota nagyterméből a 45 éves évfordulóra szervezett előadást. Fellépnek: a Hargita Állami Székely Népi Együttes, Dancs Annamari, Molnár Tünde orgonaművész, a marosvásárhelyi Kővirág együttes, a Tiberius vonósnégyes és Nagy Dorottya színművész. Műsorvezető: Gáspárik Attila.

Hallgassanak bizalommal, hiszen "a Marosvásárhelyi Rádió értünk van, rólunk szól!"

Összeállította: Agyagási Levente


Direkt link























PIMASZ MEGÁLLAPÍTÁS

Talán a csángókat leszámítva, minden magyarok lakta településen megtartotta nemzeti ünnepét a magyarság. Emelt fővel, hittel, a jövőbe vetett bizalommal és reménnyel gyűlt össze az idén talán több magyar, mint az utóbbi években. Szabadon ünnepelhetett, nem állta a hatóságok részéről senki útját, még Kolozsvár főterén, a kötélverő mai birodalmában is magyar zászlókkal vonultak végig néhány ezren. A Himnusz és a szózat akkordjaitól lettek hangosak főtereink, gyülekezőhelyeink, emlékműveink környéke. Még a rendőrség sem kért segítséget, erősítést a szomszéd megyékből, hogy állja a sarat, kétes biztonságú MIG 21-es bombázók sem kezdtek mélyrepülési erődemonstrációba a fejünk fölött, szeretett prefektusunk is csak csóválgatta kobakját, hogy igen sok volt a magyar zászló. Mégis sántított egy kicsit itt-ott az ábra, sántított a következtetések levonása. Markó elnök számára a tömeges jelenlét az RMDSZ soha nem látott egységét tanúsította, ami szerinte azt is igazolja, hogy a Magyar Polgári Szövetség megjelenése ennek az egységnek a szétzilálására való próbálkozás néhányak részéről. Nos, választási évben lennénk, hol minden megmozdulás, megnyilatkozás, kijelentés különleges hangsúlyt kap. Markó elnöknek is ideje lenne megtanulni, hogy március 15. nem az RMDSZ ünnepe, hanem a magyarságé. Ha tömegeket mozgat meg, az nem az RMDSZ erősségét jelzi, hanem azt, hogy létezik még valamicske nemzeti érzés, öntudat magyarságunkban, bármennyire is próbálták azt kipalántálni belőlünk. Ráadásul Háromszéken mindenütt együtt ünnepelt a magyarság. Sepsiszentgyörgyön pontosan a Magyar Polgári Szövetség kezdeményezésére történt ez így, mivel ha a politizálásban újabb 14 év egypártrendszer után meg is teremtette az érdekképviselet pluralizmusát, hangsúlyozta, hogy ünnepelni csak együtt érdemes, de annak az a feltétele, hogy ennek a napnak ne legyen semmilyen politikai vetülete. Ez a próbálkozás még Sepsiszentgyörgyön sem sikerült, de voltak olyan megemlékezések is, ahol a kizárósdi játék is tovább folytatódott.

Hiszem, hogy kell lennie nemzetünknek két olyan napja, nevezetesen március 15. és augusztus 20. mikor egymás gáncsolása, buktatása, vagy blamálása nélkül mindnyájan magyarként ünnepelhetünk. Hiszem, hogy aki még ebben a pillanatban is a politikai tőke kovácsolásán fáradozik és pimasz megállapításokat tesz, azt előbb-utóbb a nemzet fogja megbüntetni.

Gazda Zoltán

Direkt link