A politikai intézményrendszer  reformjának mellõzhetetlensége felõl joggal beszélhetünk szinte teljes közmegegyezésrõl, miközben széles mederben hömpölygõ vita tárgya annak tartalma. Bõségesen akadnak hívei annak a nézetnek, hogy a politikai intézményrendszer reformjának részben meglevõ intézmények mûködésének átalakításában, részben szervezeti változtatásokban kell kifejezõdnie. Az ilyen irányú reformok mellett jó érvek hozhatók fel. Az államapparátus mûködési és szervezeti reformja csak akkor teremthet valóságos értékeket, ha megreformáljuk az állampolgár és az állam közötti viszonyt, aminek egyik, éspedig elsõdleges tartalmát adják az állampolgári alapjogok, s közöttük különösen az irodalomban – némi pontatlansággal – klasszikus alapjogokként emlegetett szabadságjogok. Fogalmazhatunk úgy is, hogy a szabadságjogok alkotmányos újrarendezése nélkül a politikai intézményrendszer fejlesztése hozhat ugyan részletkérdésekben elõnyös módosulásokat, de az nem tarthat igényt az átfogó, nagy horderejû reformmá minõsítésre, vagyis nem lenne reform, csak néhány reformcélzatú intézkedés matematikai összege.
     A szabadságjogok reformjával kapcsolatban a politikai és a publicisztikai zsargon szívesen használja azt a formulát, amely szerint „minden szabad, ami nincs megtiltva”. Ez igen tetszetõs és hangzatos, csak lényegbevágóan nem egyezik a forrással, ahonnan hibásan citálják. Az Emberi és Polgári Jogok 1789 – es francia deklarációja ugyanis nem ezt mondja, hanem azt, hogy nem akadályozható meg az, amit a törvény nem tilt, és senki sem kényszeríthetõ olyasmire, amit a törvény nem parancsol. A deklaráció ezzel nem parttalan szabadságot akart teremteni, hanem olyan szabadságot, amelynek korlátjai csak törvénybe foglalhatók. Egyben pedig a törvényi korlátozásnak is korlátot kívánt emelni, leszögezve : a törvény csak olyan cselekvéseket tilthat meg, amelyek a társadalomra károsak.
     Az állampolgári szabadságjogok alkotmányos újraszabályozása nem csak belsõ politikai szükségessége, hanem nemzetközi kötelességünk is. Magyarország csatlakozott az Egyesült Nemzetek Közgyûlése által elfogadott Nemzetközi Egyezségokmányhoz a Polgári és Politikai Jogokról, s az Egyezségokmányt az 1976 évi 8 számú törvényerejû rendelettel ki is hirdették. Ennek 2 cikkely 2 pontja így hangzik : „ Az Egyezségokmányban részes államok kötelezik magukat arra, hogy alkotmányos eljárásukkal és az Egyezségokmánnyal összhangban gondoskodnak olyan törvényhozási vagy egyéb intézkedések meghozataláról, amelyek az Egyezségokmányban elismert jogok érvényesüléséhez szükségesek . . .”. A hatályos magyar Alkotmány és az Egyezségokmány között nincs kellõ összhang, fõleg azért, mert számos szabadságjog gyakorolhatóságának az Alkotmány olyan feltételeket szab, amelyeket az Egyezségokmány nem ismer.
     A kérdés ezek után az, hogy a szabadságjogok alkotmányos ujraszabályozásakor kövessünk-e valamely modellt ? Mivel a politika oldaláról több ízben megfogalmazódott az az igény, hogy a szabadságjogok újraszabályozásának szocialista módon kell megtörténie, keresnünk kell a szabadságjogok rendezésének szocialista modelljét. Ez fel is lelhetõ, éspedig az 1936 – os sztálini alkotmányban, amelyet az európai népi demokratikus országok az elsõ alkotmányozásukkor egyetlen lehetséges mintaként követtek, köztük különösen következetesen a magyar Alkotmány. A sztálini alkotmány elõkészítése során a mûvelt Buharin nyilván nem tévesztette szem elõl Leninnek azt a megállapítását, hogy a 19 század azt hajtotta végre, amit a burzsoázia nagy francia forradalmárai a szabadság, egyenlõség és testvériség jelszavára hivatkozva létrehoztak. Ezért a nagy francia forradalom vívmányaként aposztrofált úgynevezett klasszikus szabadságjogokat jórészt felvették az 1936 – os szovjet Alkotmányba, de úgy, hogy határozatlan jogfogalmakkal feloldották õket. Így került be az 1977 – es szovjet Alkotmányba is. A sztálini alkotmánybeli szabályozás tehát, amelyet az 1949 – es alkotmányozáskor átvett Magyarország, a politikai ntézményrendszer reformját célzó szabályozáshoz nem alkalmas modell.
     A szabadságjogok alkotmányos szabályozásának polgári modelljei a következõk :
     a) Az Egyesült Államok Alkotmánya, amely azzal sorolja fel a szabadságjogoknak a mai felfogás szerint távolról sem teljes katalógusát, hogy felõlük a Kongresszus törvényt nem alkothat. Az alkotmányozó atyák nyilván azért léptették életbe ezt a tilalmat, mert – nem alaptalanul – attól tartottak, hogy minden törvényi szabályozás csak a szabadságjgok korlátozásának irányában mozoghat.
     b) A szabadságjogokat az alkotmány felsorolja azzal, hogy részletesebb szabályozásuk csak a legfelsõbb népképviseleti szerv által alkotott törvényben lehetséges, vagyis rendeleti szabályozás tárgyai nem lehetnek. Ezt az elvet (a törvényhozás számára fenntartás elvét) a magyar Alkotmány is tartalmazza, de a jogalkotás eltér tõle.
     c) Ugyanaz, mint az elõbbi, ám azzal, hogy az alkotmány az egyes szabadságjogok legfõbb biztosítékai magában foglalja, s ezeket a törvényhozás nem iktathatja ki, vagyis az alkotmány a törvényhozási rendezés számára korlátokat szab, azt áthághatatlan feltételekhez köti. (például kimonja, hogy a személyes szabadságot 24 órán túl elvonni rendõri intézkedéssel nem lehet, csak bírói döntéssel).
     A harmadik megoldás rejti magában a legtöbb garanciát, mert túlmegy a szabadságjogok puszta deklarálásán, módot ad a szabadságjogokkal való visszaélés törvényben való akadályozására, de ugyanakkor kizárja, hogy a törvényhozás adott politikai helyzetben a szabadságjogokat úgy rendezze, hogy a valóságban azok nem vagy alig legyenek gyakorolhatók.
     A szabadságjogok alkotmányos rendezésének további kulcskérdése az, hogy ezeknek milyen katalógusával operáljunk.
     Kézenfekvõ lenne, hogy vegyük át a Polgári és Politikai Jogok Egyezségokmányában foglalt jegyzéküket. Ez helytelen volna, mert az Egyezségokmány a szabadságjogoknak csak a minimumát tartalmazza, mivel az nemzetközi politikai kompromisszumok sorozatának eredménye. Sajnálatos tény, hogy alkotmányuk és joguk még ennek a minimumnak sem felel meg egészen (például a koaliciós szabadságot, s jelesül a szakszervezetek alakításának szabadságát illetõen, valamint abban, hogy mindenki szabadon elhagyhat bármely országot, ideértve saját országát is).
     A 19 századi alkotmányozók általában az emberi és polgári jogok 1789 – es francia deklarációját vették alapul, amely a következõ, a mai terminológia szerint klasszikus szabadságjogokat hirdette meg : személyes szabadság, a meggyõzõdés (vallás) szabadsága, gondolatok, vélemények közlésének szabadsága, tulajdonnal való rendelkezés szabadsága. A mai felfogás szerint ez a kör szûk és a szabadságjogok maghatározása nem elég egzakt.
     A második világháború után keletkezett alkotmányok leginkább a Német Szövetségi Köztársaság alkotmányát vették mintának, amely a szabadságjogoknak valóban dús gyûjteményét tette alkotmányos szabályozás tárgyává. A benne szereplõ szabadságjogok : a személyes szabadság, a hit,a lelkiismeret,a vallás, a világnézet szabadsága, a véleménynyilvánítás, azaz az információ, a sajtó, a hírközlés, mûvészet, tudomány, kutatás és tanítás szabadsága, a gyülekezési, egyesülési és koaliciós szabadság, a foglalkozás, munkahely, képzési intézmény megválasztásának szabadsága, a kérelmezés és a panaszemelés szabadsága. Ez ellen jószerivel csak az a kifogás emelhetõ, hogy a szabadság szférályában emel át egyes olyan jogokat, amelyeknek érvényesülése nem a közhatalmi korlátozástól  való mentességen, hanem a feltételek megteremtésén, pozitív elõjelû állami cselekvésen múlik (például a foglalkozás megválasztásának joga, kérelmezés joga stb.).
     A szabadságjogokkal kapcsolatban az alkotmányozás el?tt elvégzendõ feladat az, hogy jogrendszerükbõl kiiktassák az olyan intézményeket, amelyek az állampolgári szabadság eszméjével összeférhetetlenek, a rendõrállamiság jegyében kerültek jogukba (vagy maradtak benne), s amelyek természetesen nem lehetnek elemei egy olyan ország jogrendjének, amely igényt tart arra, hogy a hazai és a nemzetközi közvélemény szocialista jogállamnak ismerje le. Kirívó illusztrációként a következõket említhetjük meg közülük :
     a) Az internálás (közbiztonsági õrizetbe vételt) a személyes szabadság huzamos idõtartamra történõ elvonása rendõrhatósági határozattal, s rendszerint a birósági felülvizsgálat kizárásával. Érdemében nem egyébb, mint a rendõrhatóság éltal kirótt szabadságvesztés – büntetés olyan személlyel szemben, akit a rendõrhatóság a közrendre veszélyesnek minõsít. Az illetõt tehát rendõrileg a társadalomra veszélyesnek nyilvánítják, s ezt szankciónálják anélkül, hogy bûncslekményben vétkesnek találnák, aminek aldöntése civilizált államban csak független bíróság hatáskörébe tartozhat. Az ártatlanság védelme az internáltat nem oltalmazza, társadalomra veszélyességét elég feltételezni, s azt nem kell bizonyítani. Magzarországon ez az intézmény jelenleg nem funkciónál. A honvédelemrõl szóló 1976 évi I törvény értelmében azonban háború, az állam biztonságát fenyegetõ veszély idején, továbbá ha a közrend és a közbiztonság védelme megkívánja vagy elemi csapás elhárítása, illetõleg következményeinek csökkentése végett szükséges, rendkívül intézkedésként az internálás bevezethetõ. További bizonygatás nélkül kimondhatjuk : az alkotmányosság és az internálás között nem lehet hídat verni, az internálás intézménye a személyes szabadság alkotmányos jogával feloldhatatlan ellentmondásban van.
     b) Mind a polgári, mind a szocialista alkotmányosságnak alapelve, hogy szabadságvesztés – büntetést csak bíróság, büntetõ bírósági eljárásban és csak olyan magatartás miatt szabhat ki, amely a törvény értelmében az elkövetés idõpontjában bûncselekményt képezhet. Ezzel szemben a szabálysértésekrõl szóló 1968 évi I törvény szerint elzárással lehet súlytani nem bírói, hanem közigazgatási eljárásnak minõsülõ szabálysétési eljárásban egyes szabálysértések elkövetõit. Az elzárás ugyan nem számít büntetõjogi értelemben vett büntetésnek, az erre ítélt személynek nem kell viselnie a büntetett elõélet konzekvenciáit, de ez nem változtat azon, hogy õt személyes szabadságától megfosztják, bár nem bûncselekményt, hanem szabálysértést követett el. A problémát tetézi, hogy az elzárás büntetés kirovására nem független bíróság hivatott, hanem szabálysértési hatóság (rendõrhatóság). El nem fogadható módon a szabálysértési ügyben kiszabott, de meg nem fizetett pézbírság is átvátoztatható elzárásra, azaz szabadságvesztés büntetésre. Sem egyik, sem másik változatban nincs lehetõség arra, hogy az elítélt a szabálysértési hatóság döntésének bíróság által való felülvizsgálatát kérje, illetve igényelje.
     c) Felsõbb rangú jogforrásban kapott felhatalmazás alapján belügyminiszteri rendelet szabályozza az úgynevezett rendõrhatósági kényszerintézkedéseket. Ezek : a rendõri felügyelet, a kitiltás és a rendõri felügyelettel együtt elrendelt kitiltás. Az már önmagában is elvetendõ megoldás, hogy a személyes szabadság korlátozását miniszteri rendelet szabályozza, hiszen alapjogról lévén szó, az csak az alkotmányban és az alkotmány végrehajtását célzó törvényben lenne szabályozható. Azon lehet vitatkozni, hogy a rendõri felügyelet és a kitiltás törvényileg legyen-e intézményesítve. Több érv szól ellene, míg mellette különösen az, hogy a rendõrség kezében hatásos eszköz a konokul deviáns magatartású személyekkel, fõleg a visszaesõ bünözõkkel szemben. A kitiltással párosult rendõri felügyelet azonban a másik kettõvel nem eshet azonos értékelés alá, mert az nem egyébb, mint kényszerlakhely-kijelölés, azaz deportálás, s jogállam ezt az eszközt senkivel szemben nem alkalmazhatja.
     d) Általánosabb kihatású illusztrációként említhetem : az alkotmány 54 szakasza szerint az állampolgárok alapvetõ jagaira vonatkozó szabályokat törvényben kell megállapítani. Ezzel szemben törvényerejû rendelet szól például az egyesülési szabadságról, nincs törvénye Magyarországnak a gyülekezési szabadságról, a lelkiismereti szabadságról és a vallásgyakorlás szabadságáról, rendelet szól a gyülekezési jog némely szelvényérõl stb. Ezt idõ szerint ennek az állapotnak a megszüntetésére elõkészítõ munkálatok vannak folyamatban.
     e) Elsõsorban jogászi szakmai körökben sûrûn nehezményezik, hogy Magyarországon túlteng a jogi szabályozás, s egybek között ezért akadozik és nem kellõen kiszámítható a jogalkalmazó szervek (bíróságok, államigazgatási hatóságok, egyébb jogalkalmazók) mûködése. Az állampolgár azonban nemcsak ezzel találkozik, hanem azzal is, hogy tilalomfák erdejében él. A szabálysértési törvény és végrehajtási rendelete 208 szabálysértési tényállást tartalmaz, s minden tényállás (valamint több tényállásnak a változatai) egy – egy tilalmat fejez ki, amelynek az áthágása szabálysértés. Ehhez járul egy olyan államigazgatási engedélyezési rendszer, amelyben jószerivel mozdulni sem lehet hatósági engedély nélkül. A szabadságjogok újraalkoltányozása elõtt a szabályoknak ezt az erdejét alaposan meg kell ritkítani.
     Az alkotmány nem engedheti meg, hogy rendkívüli állapot beálltakor kormányzati-államigazgatási szerv felfüggeszthesse a szabadságjogok gyakorolhatóságát. Ilyen alkotmányos felhatalmazást csak az Országgyülés kaphat, s az sem valamennyi szabadságjogot illetõen. Felfüggeszthetõ szabadságjogok csak a következõk lehetnek : lakhely megválasztása, külföldre utazás és kivándorlás szabadsága, gzülekezés és felvonulás szabadsága, sajtószabadság, tájékozódás és tájékoztatás szabadsága.
     A szabadságjogok alkotmányos szabályozása terén csak akkor teszünk elhatároló lépést, ha ezeket a jogokat kivétel nélkül független bírói jogvédelem alá helyezzük. Az másodlagos, hogy a jogvédelmi hatáskör megoszlik-e a rendes bíróságok és egy esetleg megszervezésre kerülõ közigazgatási bíróság és alkotmánybíróság között. A hangsuly azon van : el kell érni, hogy az állampolgár a védelmet olyan bíróságtól kapja meg, amely nem áll sem politikai, sem hierarchikus függõségben.