Bármilyen filozófiai vagy metodológiai megközelítést választ egy közgazdász tudományához, bármilyen szemlélet alapján választja meg kutatása tárgyát és elemzési technikáját, az értékelmélet és a hozzá szorosan kapcsolódó elosztáselmélet az általa választott paradigma vagy diszciplináris mátrix kulcselemeit képezi. Az értékelmélet és felhasználása kaléleon módra változott, hogy kielégítse a mindenkor elfogadott közgazdasági doktrinákat. A premerkantilista idõszakban – amikor túlzás volna azt állítani, hogy létezett explicit értékelmélet – az érték fogalma tükrözte a közgazdasági kérdésekhez való akkori viszonyulást. A középkori skolasztikus doktrinákban például az áru értékét hajlamosak voltak azonosítani az erkölcsileg igazságos árral. Egy statikus provinciális gazdaságban és társadalomban az igazságos ár egyenlõ azzal a szokásos árral, amely egy társadalmilag elfogadott értékskálát tükröz, és az egész közösségnek tudnia kell, hogy mennyinek kell lennie a tisztességes árnak. Amikor azonban, a piac kezd dominánsabbá válni a gazdaság életében, akkor egyre inkább kialakul az igazságos árnak egy új fogalma. Eszerint annak egybe kell esnie a normál (kompetitív) piaci árral, amely normál profitot is tartalmaz. Ennek szintén jogosnak elismert, szokásos árrá kell válnia. Az olyan relisták, mint Aquinói Szent Tamás, nem tétováztak a piaci árat az igazságos árral azonosítani még akkor sem, amikor azt az átmeneti szûkösség megnövelte.
     Ahogy a cseregazdaság hatóköre a belsõ és a nemzetközi piacokon kiterjedt, az áringadozások és a kereskedelmi láncolat meghosszabbodásából fakadó profitkülömbségek hatása az elosztási folyamatokra egyre inkább általánossá és társadalmilag elfogadottá vált. Az érték egyenlõvé tétele a mindenkori árral még nem magyarázat. Egyes szerzõk azonban a kereslet és a kínálat tényezõit figyelembe vevõ magyarázat kidolgozásával próbálkoztak. Például a XVII. században Nicholas Barbon a következõket állította : „ . . . a piac az érték legjobb bírája . . . ” . A dolgok pontosan annyit érnek, amennyiért eladhatók. Ez összhangban van a régi szabállyal : „Az áruk értéke használatukból fakad, drágasságuk vagy olcsóságuk viszont bõségükbõl és ritkaságukból”. A politikai gazdaságtan preklasszikus, paradigma elõtti idõszakában, amikor az értékelmélet legjobb esetben is csak kezdetleges, inkább implicit, mint explicit formában jelent meg, az érték fogalma még elválaszthatatlanul összekapcsolódott a társadalmi jövedelemelosztással, különösen a profit kérdésével. A premerkantilista korszakban a rendkívüli profitot gyakran erkölcsileg elfogadhatatlannak tartották, még a merkantilista és a késõbbi idõszakokban az érték objektívnek feltételezett elméletére hivatkozva próbálták igazolni.
     Amikor Adam Smith nekilátott, hogy renszeresen elemezze a nemzetek gazdaságának okait és természetét, az érték fogalma már hosszú utat tett meg az erkölcsi-(szokásjogi) megközelítéstõl, és a filozófusok már felismerték a teljes értékelmélet néhány építõelemét. Például Francis Hutcheson, aki Smith tanára és elõdje volt a glasgow-i erkölcsfilozófia tanszéken, világosan kifejti azokat a keresleti és kínálati összefüggéseket, amelyek az érték magyarázatához szükségesek: „azt találjuk, hogy az áruk ára ettõl a kettõtõl függ együttesen : a kereslet, amely valamifajta kívánatos használatból adódik és a megszerzés, illetve emberi célokra való használat nehézsége”. Úgy tûnik, a használatnak elsõdleges szerepet tulajdonított : „Minden érték és ár természetes alapja valamifajta használat, amelyet a javak kínálnak a gyakorlatban . . . , Oly módon definiálta a használatot, amely közel áll a modern közgazdászok hasznosságfogalmához : „nemcsak igényeink szolgai támogatása vagy valamely természetes öröm okozása, hanem díszítések és formázások által uralkodó szokások és képzetek kielégítésére irányuló (hatás).” A kínálati oldalhoz tartozónak tekintette az erõfeszítést, az ügyességet és a termelõ társadalmi helyzetét. Többek között ezek a tényezõk határozzák meg egy termék ritkasági értékét.
     Smith az 1762 – 1763 – as elõadásaiban maga is bekapcsolta a jövedelemelosztást a keresleti oldal magyarázatába, amikor a piaci ár következõ három meghatározó tényezõjét sorolta fel : az elsõ a kereslet vagy áru szükségessége. Egy olyan dologra, amelynek kicsi a haszna nincs kereslet; egy ilyen áru nem raciónális tárgya a kívánságnak. A második az áru bõsége vagy szûkössége a rá irányuló szükséglethez viszonyítva. Ha egy áru szûkös, akkor az ára nõ, ha viszont mennyisége több mint elegendõ a kereslet kielégítésére, akkor ára csökken. Így a gyémánt és más drágakövek drágák, míg az acél, amely sokkal hasznosabb, sokszorta olcsóbb, bár ez alapvetõen a harmadik okból függ, nevezetesen : azok gazdaságától és szegénységétõl, akik az árukat keresik.
     Azonban egy dolog felsorolni az érték meghatározóit, és más dolog összefogni ezeket egy értékelméletbe, azaz annak a magyarázatába, hogy hogyan válik az érték azzá, ami. Megint egy más dolog egy olyan értékelméletet alkotni, amely konzisztens a gazdasági viselkedés általános elméletével, azaz magyarázatot adni a "Nemzetek gazdaságának természetére és okaira".
     A neoklasszikus közgazdászok számára például – miután a marginális forradalom a hasznosság fogalmát szilárdan visszahelyezte az értékelméletbe – Smith volt az, aki eltérítette a klasszikus közgazdászokat a hasznossággal és ritkasággal való foglalkozástól, amely már megjelent a merkantilista gondolkodásban is, egy inadekvát termelésiköltség-értékelmélet felé. Valóban néhány smithi tézis hitelt ad annak az interpretációnak, mely szerint itt egy egyszerû „beszámítási elméletrõl” van szó. Eszerint a természetes ár megmagyarázható, mint az áru csereértékébe belépõ természetes bér, profit és földjáradék összege. Röviden mind értékelmélete, mind elosztáselmélete a láthatatlan kéz doktrínájából indul ki, amely természetes úton összehangolja a csereviszonyokat mind a termékek, mind a termelési tényezõk piacán.
     Jelenleg azonban a kutatók hajlamosak a smithi elemzés több dimenzióját figyelembe venni. Részben azért, mert a XX. század közepén lezajlott módszertani vita az elmélettörténészeket arra bátorította, hogy semleges nézõpontból kiindulva újra megvizsgálják az elsõdleges szövegforrásokat. Például Samuel Hollander egy nemrég írt monográfiájában, The Economics of Adam Smith, erre a következtetésre jut : „a merkantilista közgazdaságtanban sokkal kisebb hangsúly volt a hasznosságon és a ritkaságon, mint amennyit az egymást követõ kommentárok belemagyaráztak”, és Smith a csereértéket hagyományos kategóriákban magyarázta, teljes mértékben figyelembe véve a hasznosságot és a ritkaságot.
     Egy elfogadható értékelmélet kidolgozásakor négy elsõdleges, egymással összefüggõ problémát kell megoldani. Az elsõ : miért van az árunak értéke és hogyan tesznek szert rá. A második : egy áru vagy szolgáltatás értéke mint valamely belsõ, tartós tulajdonsága és pénzben vagy valamely más termékben, illetve szolgáltatásban kifejezett piaci ára közötti komplex, változó összefüggés-rendszer kibontása. A harmadik : az értékelmélet és a jövedelemelosztás kapcsolata. A negyedik : az érték tényleges mérése operacinalizálható kategóriákban; mivel ha az érték nem mérhetõ, az értékelmélet nem igazolható.
     Adam Smith a következõkben idézett bekezdésben szembenézett mindezekkel a próblémákkal. A „Nemzetek gazdaságának” az értékkel foglalkozó fejtegetését a következõkkel kezdte (I. könyv) : „Szem elõtt kell tartanunk, hogy az érték szónak két külömbözõ értelme van : néha egy bizonyos tárgy hasznosságát fejezi ki, máskor meg vásárlóerejét más javakkal szemben, melyet a tárgy birtoka képvisel. Az elsõ értelemben „használati értéknek”, a másik értelemben „csereétréknek” nevezhetjük. A legnagyobb használati értékü tárgynak gyakran igen csakély, talán semmi csreértéke sincs, és ellenkezõleg : a legnagyobb csereértékûeknek használati értéke gyakran csekély vagy semmi. Semmi sem olyan hasznos, mint a víz; de vásárolni rajta vagy becserélni vele valamit, aligha lehet. A gyémántnak viszont használati értéke alig van, és mégis más jószágok igen nagy mennyiségei cserélhetõk be érte.
     Az áruk csereértékét szabályzó elvek vizsgálata céljából igyekezni fogok megvilágítani : elõször, mi e csereérték valóságos (reál-) értéke illetõleg miben áll az áruk valóságos (reál-) ára. Másodszor, melyek e reálár alkotórészei. És végül, melyek azok a körülmények, amelyek néha emelik eme alkotórészek mindegyikét vagy azok közül egyeseket, néha pedig természetes vagy rendes mértékük alá szállítják le; illetõleg, mely okok akadályozzák a piaci árat, vagyis az áruk tényleges árát abban, hogy teljesen megegyezzék azok természetesnek nevezhetõ árával”.
     Megjelenik tehát az érték vagy az ár két olyan összetevõje, a tényleges ár és a természetes ár, amelyeket meg kell magyarázni és egymáshoz kell viszonyítani. Smith az elsõt a versenypiacon ható egyszerû kereslet – kínálat mechanizmusok kategóriai segítségével magyarázta. Elismerte, hogy amikor a kereslet maghaladja a kínálatot, mûködésbe lépnek a kereslet oldalán olyan tényezõk (a vevõk közti verseny), amelyek ténylegesen meghatározzák az árat. Ilyenek a jövedelem (a versenyzõk vagyona és luxus igényei), az olyan sajátos piaci körülmények, mint a háború vagy a rossz termés. Amikor pedig a kínálat haladja meg a „hatékony kereletet”, az eladók közti verseny fogja meghatározni az árat, figyelembe véve olyan korlátokat, mint a készletek feltölthetõsége (azaz az áruk romlandósága).
     Az érték, mint viszonylagos tartós minõség és a piaci ár mint viszonylag átmeneti jelenség közötti – az adott piac körülményeitõl függ? – kapcsolat megfogalmazásához Smith segítségül hívja a „természetes ár” fogalmát, amelyet hosszú távú stabil egyensúlyi árként definiált : „ A természetes ár tehát mintegy központi ár, az áruk ára állandóan efelé tart, ehhez alkalmazkodik. Egyes véletlenek néha jelentékenyen e fölött a középponti ár fölött tarthatják az árakat, máskor pedig az alá szoríthatják le. De bármely akadályok is azok, amelyek miatt ezek az árak nem állapodhatnak meg a nyugalomnak és a folytonosságnak ezen a középpontján, mégis folytonosan törekszenek erre”.
     A természetes ár fogalma kulcspozíciót kölcsönöz Smith értékelméletének a harmonikus gazdasági rend által felállított általános elméletében. Ebben az egyének önérdek, amely egy szabad versenypiacon érvényesül, természetes úton az erõforrások optimális elosztásához, s így a teljes termelés maximumához vezet. Ugyanakkor összekapcsolja értékelméletét elosztáselméletével, az árupiacokat a termelési tényezõk piacával, bár elosztáselmélete – amennyiben beszélhetünk ilyenrõl – pusztán értékelmélete melléktermékeként tekinthetõ.
     „Minden társadalomban vagy vidéken a munka és a tõke különféle alkalmazásánál a munkabér és a nyereség rendes vagy átlagos mértéke alakul ki. Ezt a mértéket természetesen részben a társadalom általános körülményei, gazdasága vagy szegénysége, haladása, vesztesége vagy hanyatlása szabályozza, részben pedig a munka és tõke használatának különös természete. Éppen így minden társadalomban és vidéken a járadéknak is rendes vagy átlagos mértéke alakul ki, s ezt részben ugyancsak a társadalom vagy vidék általános körülményei szabályozzák, részben pedig a föld természetes vagy megjavított termékenysége.
     Ezeket a rendes vagy átlagos mértékeket ott és akkor, ahol és amikor ezek érvényben vannak, a munkabér, a nyereség és a járadék természetes mértékének nevezhetjük.
     Mikor valamely áru ára nem nagyobb és nem kisebb annál, ami elégséges a földjáradék, a munkabérek és az áruk elõállításánál, elõkészítésénél és piacrahozatalánál használt tõke nyereségének a megfizetésére, azok természetes mértéke szerint, akkor ez az áru olyan áron kelt el, melyet természetes árának mondunk”.
     A természetes ár valójában kulcselem a Smith által feltételezett allokációs, mechanizmusban, mivel erre támaszkodva úgy érvel tovább, hogy valahányszor egy termék ára a természetes ár – azaz a termelési tényezõk természetes árainak összege – fölé kerül, elindul a termelési tényezõk áramlása a szóban forgó ágazat felé. És valahányszor alatta marad, ez visszavonulásra készteti a termelési tényezõket. Így a természetes ár elõsegíti a termelés maximumát, illetve a hosszú távú költségek minimalizálását. „ A természetes ár, azaz a szabadversenyes ár ezzel szemben a legalacsonyabb, mely, ha valójában nem is mindenkor, de mégis hosszabb idõn át elérhetõ”. A természetes ár ennélfogva egy olyan absztrakció, amely a valós értéket tükrözi a minimális elõállítási költség és a hatékony kereslet közti viszony formályában, egy olyan szabad piacgazdaságban, ahol a jövedelmek elosztását részben a kiinduló társadalmi és gazdasági feltételek, részben a társadalmi és gazdasági változások határozzák meg.
     Az érték mérése oly módon, hogy képesek legyünk idõben és térben összehasonlításokat végezni, egy sor új problémát vet fel. Az árakat általában pénzegységekben fejezik ki, és a pénz maga is egy változó mérce. Smith megkülömböztette a reál- és a nominálárat. „ Ugyanannak a valóságos árnak az értéke mindig ugyanaz; de arany és ezüstértékének változásai szerint ugyanannak a névleges árnak néha igen külömbözõ értéke van”. Amire tehát szükség van, az egy olyan mérce, amely térben és id?ben viszonylag stabil. „ A gabonában kikötött járadékok sokkal inkább megtartották értéküket, mint a pénzben kikötöttek, még ott is, ahol az érmék elnevezésében nem állt be változás”. Hasonlóan egy szegény, stagnáló gazdaságban az a gabonamennyiség, amely egy munkás létfenntartásához szükséges, viszonylag változatlan; de egy növekvõ gazdaságban, „ egy társadalomban, amely megelõlegezi a bõséget”, ez is változik. Végül Smith leszögezi : „ . . . a munka az egyetlen általános és az egyetlen pontos értékmérõ, az egyetlen mérték, amellyel a külömbözõ áruk értékét egymással mindenütt s mindig összehasonlítjuk”. Több gondolatmenet is ismert arra vonatkozóan, mit értett pontosan Smith az érték munkamércéje alatt, és mivel soha sem alkalmazta empirikusan ezt a mércét, számos vitatható kérdés maradt ezzel kapcsolatban.
     Mérlegre téve a „Nemzetek gazdaságában” található fejtegetéseket úgy tûnik, hogy Smith nem az áruban megtestesült munkát tekintette az érték „egyedüli pontos mértékének” a kapitalista gazdaságban, hanem azt a munkamennyiséget, amely felett egy áru rendelkezik. Ha konkrét mértékkel dolgozott volna, akkor feltehetõleg nem a szóban forgó árukban megtestesült munka érdekelte volna, hanem az a munkamennyiség, amennyiért az adott árut el lehet cserélni a piacon. Természetesen Smith maga is kijelenti : „ A társadalomnak abban a korai és nyers állapotában, mely mind a t?kék felhalmozódását, mind a föld birtokbavételét megelõzte ” az áruban megtestesült és az áruért vásárolható munka ugyanaz volt. De a tõkés gazdaságban, ahol „ a munka teljes terméke nem mindig a munkásé”, a fenti két mennyiség mozgása szétválik, hacsak a bérek nem mozognak együtt a munka termelékenységével; vagy másképp fogalmazva : hacsak a bérek a teljes termékérték állandó hányadát nem képezik.
     Ha visszanyúlunk azokhoz a kérdésekhez, amelyeket Smith akkor tett fel, amikor belevágott azoknak az elveknek a kutatásába, amelyek az áruk csereértékét szabályozzák a kapitalista társadalomban, az általa adott válaszok a következõk :
     1. Az áruk csereértékének valóságos mértéke az a munkamennyiség, amely felett az áruk rendelkeznek a piacon : mivel ez a reáljövedelem, a szegénység és a gazdagság végsõ mértéke. Azzaz : „ az emberek gazdagok vagy szegények aszerint, hogy milyen mértékben tudják megszerezni az emberi lét szükségleteit, kényelmét és élvezeteit. De a munkamegosztás teljes megvalósulása után már kevés olyan áru van, amelyet valaki saját munkájával állíthat elõ és a legtöbb olyan, amely más emberek munkájával készül. Tehát aszerint gazdag vagy szegény valaki, hogy milyen mennyiségû munka áll rendelkezésére, mennyit tud megvásárolni”.
     2. Minden áru és a teljes nemzeti termék reálára teljes egészében olyan részekre bontható, amelyek a termelésben részt vevõ termelési tényezõk – a föld, a munka és a tõke – díjazását alkotják.
     3. Végül Smith az áruk piaci ára és természetes ára közti eltérést vagy az egyes piacokat befolyásoló, tisztán átmeneti tényezõknek tulajdonította, olyanoknak, amelyek miatt a kínálat nem képes alkalmazkodni a hatékony kereslethez. Hosszú távon egy stabil versenygazdaságban, ahol az egyének szabadon követhetik önérdekeiket, a költségek a minimumukra süllyednek, a kínálat tökéletesen alkalmazkodik a „hatékony kereslethez” és a piaci árak tendenciájukban egybeesnek a reálértékekkel mind az áruk, mind a termelési tényezõk piacán.
     A smithi értékelemzésen végigvonul egy erõteljes normatív tartalom. Erõsen vonzódott egy olyan gazdaságpolitika irányába, amely ellenezte a szabad piac mindenfajta megzavarását, eredjen az a magánmonopóliumoktól vagy a magánmonopóliumok és kormány közös fellépésétõl. Smith munkásságának egy további fontos sajátossága, hogy a közgazdasági kutatások elsõdleges tárgyának a gazdasági fejlõdés feltételeit tekintette.