Aki a Hargitához kapcsolodó hegyek lejtöin lelte meg otthonát, annak a földmüvelésen kívül az erdö, a havasi legeltetés és a fafeldolgozás külömbözö formái játszanak nagy szerepet megélhetésében. A házat, hazát otthonná melegítö Kis- és Nagy-Küküllö között elterülö patakvölgyek falvainak lakói elöször a földmüvelés és állattartás fortélyait tanulták meg.
    Atermészetes tájból elhódított és birtokba vett földet kezdetben a lakosság földközösségekben müvelte, a termést családonként osztották el. Késöbb a közös földnek egy részét nyílhúzással kiosztották, külön müvelték meg, e táblarészek terménye már nem volt közös.
    18. század végének kétfordulós földmüvelési rendszerét a 19. században a hármashatár váltotta fel, mely a 20. századra a legtöbb helyen tagosításra került. Késöbb a különbözö birtoklási módosulások fokozatosan kialakították a vegyesgazdálkodási formát, melynek a kollektivizálás vetett véget. A történelem kerekének forgása következtében most ismét új szelek fújnak, a környék földmüvelö népe gazdasági életének újrateremtéséért igen nagy gondban van. Ahogy az elödök népi bölcsessége az egyéni érdekeket egyeztette a közösségével, a ma élök is így tesznek, hogy otthon lehessenek ezen a földön.
    Az állatok tartását mindig a szállások rendszere határozta meg: a rétgazdálkodás egyaránt szolgálta a takarmánytermesztést (szénakészítést) és a legeltetést. A szállás a falvak távolabbi sajátos állattartó telepe, az esztenák otthona. Egy esztenán általában 5-6 személy (egy család) dolgozik, Szent György naptól Szent Mihályig, a fizetés juhonként 6-7 kg sajt, 1 kg orda, s némi készpénz, ami egykor a bocskorpénz, a sópénz és a tengetöpénz volt. A juhok nyugalmát a kosár biztosítja, mely az éjszakai alváson kívül a déli pihenésre és a napi háromszori fejésre is szolgál.
    A juhászok igen tetszetös pásztorbotokat is készítenek. Hajdan ismerethordozó szerepe is volt egy-egy ilyen botnak, tartalmazott minden tudnivalót az örzött juhokkal kapcsolatban, de fegyverként is használták. Ma esztétikai igényt elégítenek ki a míves, müvészi munkát igénylö faragványok mintái, s rovásírás hangulatát is örzik a motívumok.
    A természeti viszonyok és a gyenge minöségü, kevés szántóföld mindig komoly próbatételt jelentett a székelyföldi embernek, ami az erdök kiirtására, termöfölddé alakítására ösztönözte. A kitermelt fa egy új, ma már ösinek számító mesterség meghonosítását indította útjára: a szénégetését. A farkaslaki szénegetöknek messze határban hírük volt. Az egész családnak meghatározta az életvitelét: a "Szénégetö völgy" kora tavasztól késö öszig otthont adott számukra. A jól jövedelmezö, de nehéz fizikai munka nem csupán veszélyes, az egézségre is káros. A messziröl látható, kúpszerü füstölgö boksák leszigetelt farakások, melyeket állandóan örizni kell. Ha a porköpeny alatt megcsendül, lelassul az égés, gerebjével leszedik a port, kitakarítják és vízzel locsolják. Ha a tüz teljesen megszünik, akkor a baksa alját megbontják és hosszú fogú vasgerebjével rakásba húzzák a szenet, vigyázva, nehogy lángra kapjon.
    Sok ösi mesterség él még ma is a vidéken, így az egyik legrégibb a fafaragás, mely számos müvészt indított útjára. A székelykapu készítése nagy múltra tekint vissza, Siménfalváról 1636-ban részletes "galambbúgos kapu"-leírás maradt fenn: ". . . vagyon nagy öreg festett három temérdek oszlopokon álló kötött galambbúgos kapuja zsindejes . . . "
    A gazdag díszítésü kapuforma ma is kedvelt bejárója a székely portának, két förészböl áll, melyet három, földbe ásott, felül homlokgerendával összefogott, kapuláb vagy kapuzábé foglal egységbe, melyekre hosszanti indás motívumok kerülnek. Legszebben faragott része a kaputükör, mely a kiskapu feletti négyszöget tölti ki. Gyakran míves, tetövel készül ülöke a "gyalogkapu" mellé, amit "szakálszárítónak" is neveznek. A galambbúg ritkán ad otthont galamboknak, inkább csak díszítménynek számít. Változatos, kedves felíratok tarkítják a kapukat, melí tartalmazza a készíttettök nevét és szeretettel invitált s betérésre. Az erdök államosítása után körülményes volt megszerezni a kapuhoz szükséges famennyiséget. Ez idöböl származk a kedves történet, mely szerint Bogárfalván a székelykaput állító idös bácsitól megkérdezték, hogy miböl készült a kapu, így nyilatkozott: "A székelykapu Isten segedelméböl és lopott cserefából készült . . . "
    Napjainkban fafaragások iránt megnöt igényét a jó tanítványoknak bizonyuló fiatalok elégítik ki, akiknek keze által müvészi alkotások születnek. A faragott fejfák (néhol kopjafának nevezik) az ostornyelek, a széktámlák, a bölcsök, a képkeretek, a függönytartók, a gyergyatartók, a mindennapi élet fából készült eszközei, szerszámai mind-mind faragott, vésett díszítéssel készülnek. Egyre nagyobb tért hódít a müvészi igényességet kielégítö faszobrászat.
    A székelyek erödeiktöl örökölt tulajdonságaikat magtartották, a mai napig él szorgalmuk, ügyességük, bátorságuk. A sok akadály, mellyel történelme során kénytelen volt megküzdeni, testi-lelki tehetségét kifejlesztette, élénk felfogásuvá, éles elméjüvé, okossá tette. Eszejárása furfangos, vidám kedélye, tréfálkozó kedve a nélkülözések nehéz perceiben mindig vele volt, segítette a túlélésben.