Kezdjük az elején. Induljunk el abból az állapotból,
amikor egy kiégett nagyméretû csillagból neutroncsillag
válik, majd a gravitáció hatására összeroppan,
és elkezdõdik a fekete lyukká válás
folyamatának utolsó fázisa. Az egyre jobban összesûrûsödõ
plazma egyre nagyobb mértékben deformálja el a teret,
amit a fénysugarak egyre nagyobb mértékû elhajlása
mutat.
Az általunk használt koordinátarendszerben azonban adott
tömegû anyagot nem lehet a végtelenségig összenyomni.
Mondhatnánk azt is, hogy a tér nem visel el korlátlan anyagsûrûséget,
habár a válasz ennél jóval összetettebb, ezért
ezt a kérdést itt bõvebben nem tárgyaljuk.
Ha tovább követjük az összenyomódás folyamatát,
találunk egy olyan pontot, ahol befelé zuhanásra már
nem mondhatjuk, hogy befelé zuhanás, hiszen hiába haladunk
továbbra is irányváltoztatás nélkül,
mégsem kerülünk közelebb a centrumhoz, sõt... Egy
idõ után határozottan azt mérjük majd, hogy
távolabb kerültünk tõle. A tér itt zsák
szerûen felfúvódik és folyamatosan tágul.
Egy ideális, már teljesen kialakult, úgy nevezett Schwarzschild
fekete lyuk esetén ennek a belsõ térrésznek vannak
olyan pontjai is, melyek középponttól általunk mért
távolsága végtelen.
A végeredmény egy féreglyuk két univerzum között.
A tér most leírt helyi felfúvódása tekinthetõ
egy új univerzum születésének is. Gyanítható,
hogy a mi õsrobbanásunk is egy ilyen esemény lehetett,
mi pedig egy ilyen, fekete lyukban megszületett univerzumban élünk.
Ezek alapján a címben feltett kérdésre nyugodtan
adhatunk igenlõ választ.
